III.
III.
Másnap reggel, még csillagos égnél, hangzott a trombitainduló: a dragonyosok búcsút vettek Fertőszegtől. Valamikor Lajos előtt is ismerős volt ez a hang. Most is, mikor reggelenként arra ébredt, úgy jött, mintha le kellene mennie az istállóba, lovát nyergeltetni, s aztán felkötni a kardot. Végignyargalni a hadsorok előtt, s hangoztatni a büszke vezényszót. Elmúlt az már! A jó harci nyerges paripa rúd mellé van szoktatva, s a drága toledóit csak akkor húzzák ki hüvelyéből, mikor megfenik, hogy meg ne lepje a rozsda.
Egy tehertől megkönnyebbült a szíve a hadcsapat elvonulásával. Nem lesz több lárma a helységben; ismét olyan csendes menhely lesz az, mint eddig volt.
Reggel, a szokott órában, megérkezett a Schmidtné a batyujával, s berakta a donjon ablakából leeresztett kosárba, amit hozott: konyhaszükségletet, hírlapokat és leveleket; a kosarat felhúzták, s Schmidtné eltűnt a zárt udvar túlsó ajtaján.
Vavel gróf minden levélnek a borítékán megismerte már az írásról, hogy ki küldi azt. Nagyon kevés emberrel volt érintkezésben. De azt a finom női kézírást mindenekfölött jól ismerte. Ez a levél Katalin bárónőtől jön.
Ejh, tehát már eszébe jutunk?
De jobban meglepte Lajost a levél tartalma.
„Gróf úr!
Igen kérem, mielőtt ma kikocsiznék, fogadjon el engem lakásán; igen fontos beszédem van önnel. Válaszoljon, hány órakor jöjjek?”
Vavel Lajos elbámult a levélen. Mit jelentsen ez?
A bárónő beszélni akar ővele. Miért nem teszi ezt a saját lakásán? Ha azt kívánná, hogy látogassa őt meg a kastélyában a gróf, ez készséggel sietne kívánatának eleget tenni. – Miért akarja, hogy ő fogadja el? Miért akar az ő lakásába bejutni, ahova még soha nőlátogató be nem lépett? És aztán mi fontos beszéde lehet a bárónőnek őhozzá?
Nem tudta kitalálni.
Aztán „válaszoljon”! Ezt könnyű kívánni; de nehéz teljesíteni. Saját kezűleg nem írhat. Róla az a hír van megállapítva, hogy a keze írásgörcsben szenved, amint a tollat megfogja, ujjai rángatózáshoz kezdenek. Marie-nak pedig nem diktálhat egy olyan levelet, melyben a bárónőnek találkozót ád. Henry igen derék, okos ember, de annyira nem vitte, hogy írni tudjon.
Azt tette a gróf, hogy egy látogatójegyének a hátára ezt írta fel római számmal: XI. Ebből, ha megérti a bárónő, hogy várnak rá tizenegy órakor, eljön; ha nem érti meg, otthon marad.
Amíg az időpont eljött, nyugtalanítá a kíváncsiság. Nem maradhatott a házban, kisuhant a parkba, s ott sétált alá s fel a lehullott sárga faleveleken. Henrynek meghagyta, hogy maradjon az istállóban a lovaknál, s ha a kapun csöngetnek, ne hallja meg; majd kinyitja azt ő maga.
S aztán járta a hosszú fasort végig, mint aki vesszőt fut. Nyugtalanul leste a hintógördülést a töltésen, s mikor tizenegy óra felé járt, minden két percben elővette az óráját.
Hintógördülés mégsem hangzott, hanem a kapun csengetett valaki.
– Hát ez ki lehet? – mondá magában, s sietett az ajtót kinyitni.
A bárónő állt előtte.
A termetéről ismert rá, mert az arca sűrűn le volt fátyolozva. Kék selyemruhát viselt bő ujjakkal, aminő Marie kedvenc viselete.
– Én vagyok, gróf úr – suttogá, aggodalmasan széttekintve.
– Hogy jött ide, bárónő? Nem hallottam hintógördülést.
– Az öblön keresztül jöttem a szandolinomon, egyedül; senkinek se szabad idejöttömrül tudni. – Nem lát meg bennünket valaki?
– Senki sem.
Marie ablakai és a konyhaablakok a másik oldalra nyíltak.
– Ne menjünk be a házba – mondá a bárónő –, itt a parkban sétálva elmondhatom önnek, amiért jöttem.
Ez meglepte Lajost. Ő abban a hitben volt, hogy a bárónőt valami veszedelmes kíváncsiság űzi éppen a belső titkaiba hatolni be a Névtelen Várnak. Ez megnyugtatá, hogy a parkkal is beéri.
– Látogatásomon éppen úgy ne csodálkozzék ön, mint én nem csodálkoztam az önén. Ez is minden etikett ellen volt. A veszély nagysága kimenti. Akkor ön szabadított ki engem egy nagy bajból, egy merész megjelenéssel, most én rovom le hasonlóval a tartozást.
– Engem fenyeget valami baj?
– Önt és még valaki mást. Jerünk mélyebben a parkba valaki meg ne hallja, amit beszélek.
Egy fenyőkkel körített helyre jutva, megállt a hölgy, és elkezdé:
– Ön tud valamit Barthelmy Léon ezredesről?
– Megkaptam a látogatójegyét – felelt Lajos egész közönyösen.
– No, önnek többet is kell róla tudni – mondá Katalin, a vizsgálóbíró türelmetlenségével. – Hiszen minden hírlapban le volt írva az esete. Cause célčbre lett belőle. A direktórium alatt ő a francia seregnél mint őrnagy szolgált. A császárság alatt mellőzték. Ez és még egy másik eset kényszeríté, hogy a francia szolgálatot elhagyja, s nálunk fogadjon el tiszti állást, ahol nemsokára ezredessé lett. Ez az említett eset pedig az volt, hogy fiatal, szép feleségét a dieppe-i fürdőből elszöktette valaki, s nem lehetett megtudni, hogy ki. Barthelmy Léon most aztán ezeket a szökevényeket üldözi az egész világon keresztül.
– Mármost emlékezem rá, hogy olvastam ezt én valahol. Azért tetszett olyan ismerősnek előttem ez a név.
– Úgy? – szólt a bárónő, nagyon furcsa hanglejtéssel, s hátravetette fátyolát, hogy szép arcának egész igézetével hathasson Vavel grófra. Aztán hirtelen megkapta a kezét, s azt súgá fülébe:
– Nem ön az, aki elszöktette Barthelmy Léon nejét?
– Én? – szólt Lajos elbámulva, és elkezdett nevetni.
– Igen, igen, akivel itt elrejtőzve él éppen azon időtől fogva, amikor a szép nő eltűnt a világ szeme elől, s akinek az arcát nem szabad az embernek meglátni.
Lajos nem nevetett többé. Igen komolyan felelt:
– Nagyságos bárónő, ha én volnék az, aki Barthelmy Léon nejét ezelőtt négy évvel elszöktette, s azóta azzal a világból száműzve rejtőzködik, akkor énnekem örülnöm kellett volna azon alkalmon, hogy azt az egyetlen embert, aki miatt az egész világról le kell mondanom, végrevalahára szemközt kaphatom, s egy jó karddöfés vagy egy ostoba golyó árán száműzetésemtől megszabadulhatok. – Azt pedig tudni fogja ön tán, hogy én Barthelmy úrral sohasem akartam összejönni.
– Márpedig az egész világ azt hiszi, hagy ön Barthelmy Ange elszöktetője.
– Ön is?
– Én? Talán – nem. Hanem Barthelmy ezredes annál jobban. Ez volt az oka, amiért önt három nap egymás után kereste.
– No, és ha megtalált volna?
– Akkor felkérte volna önt, hogy vezesse őt be a családjánál.
– Megtudta volna, hogy nekem nincs családom.
– Nem lehetett volna önnek kikerülni, hogy választ adjon arra a kérdésére, ki az a hölgy, akivel ön együtt szokott kikocsizni
– A válasz igen rövid lett volna rá.
– Tudom, mit értenek a férfiak egymással szemközt e szó alatt: rövid válasz! Annak rendesen a következménye súlyos.
– S nem hiszi a bárónő, hogy én egy ilyen súlyos következményt el bírok viselni?
– Ami a lovagiasság és bátorság rovatait illeti, azokban senkit sem fognék ön elé helyezni. Azonban hát egy szabályszerű rencontre-hoz több is kell, mint férfias bátorság; az a másik férfi egy professzionátus katona, ön pedig egy tudományoknak élő philosoph, akirül még azonfelül köztudomású, hogy a keze írásgörcsökben szenved.
Vavel gróf azon az oldalán érezte magát csiklandva, amire a férfiak leghiúbbak.
– Ki tudja, hátha nem voltam mindig ilyen kontemplatív remete; s az sem bizonyos, hogy a kezem akármi oknál fogva reszkessen, ha én nem akarom.
A hölgy hevesen folytatá:
– Az mindegy. Ön lehetett valamikor jó lövő és vívó; de amióta a Névtelen Várban lakik, egy pisztolyt sem sütött el; sem kard nem volt a kezében; míg Barthelmy mindennap fegyverben gyakorolja magát, játékból és komolyan. Mikor a rangját megkapta ezredénél, ön tudni fogja a szokást, hogy elébb végig kellett verekednie egész sor tiszttel, akiket átugorva megelőzött.
Most már Lajosnak egészen a fejébe ment a vér.
– De hát az nem történhetett-e meg, hogy egy hangnemadó fegyverrel, amit összesajtolt léggel lőnek ki, mindennap céllövésben gyakoroltam magamat, anélkül, hogy a fegyverdurrogás azt elárulta volna? Az is lehető, hogy a komornyikom valaha vívómester volt, akivel mindennap gyakorlom magamat a kard- és tőrvívásban.
– Ah, ugyan mire való volna az önnek?
– Arra, hogy nem szándékom itt ebben a bagolykalitkában megőszülni.
Csak most kapta magát rajta Lajos, hogy többet beszélt ki, mint amennyit kellett volna, s egyszerre elhallgatott.
– Ön most megtorolja rajtam azt, amit én tettem önnel, mikor a legkomolyabb pillanatban tréfára fordítottam azt a veszélyt, amelyet ön elhárított a fejemről.
– Hogyan? A bárónő az én fejemről valami veszélyt hárított el?
– Igen. Barthelmy ebben a pontban valóságos őrjöngő. Ha elrabolt felesége, ha a férji becsületén tapadó szenny eszébe jut, akkor elveszti a józanságát. Mindenütt szikrát fog a gyanúja, ahol valami titkot lát. Ha egy ajtót nem nyitnak ki előtte, amelyen be akart menni, szentül azt hiszi, hogy ott van a felesége elrejtve. Ez a vidék pedig rendkívül nevezetes a mendemondáiról. S azok között, amiket önről költöttek, legeslegszelídebb a nőcsábításról szóló legenda.
– Ah! Ez rám nézve nagyon hízelgő. Valószínűleg egy kissé hamispénzverő is vagyok?
– Nem tréfálok. Barthelmy ezredes az én kastélyomat választá ittléte alatt szállásul. Szívesen engedém át neki kastélyom egyik szárnyát, amit elődeim is vendégek számára rendeztek be. Mi bécsi nők szeretjük a katonatisztek társaságát. Ők igen mulatságos és finom vendégek. S ez a helyzet adott nekem hatalmat arra, hogy az ezredest minden erőszakos föllépéstől ön ellenében visszatartsam. Azt mondtam neki, mikor dühös haragjában gyanúját kifejezte előttem, hogy követelem magam iránt azt a kíméletet, hogy egyik vendégem a másikba semmi szín alatt bele ne kössön. Mert ön is, mivelhogy a bérletszerződését velem meg nem újította, – annálfogva – vendégem. Igaz, hogy szívesen látott vendégem.
Vavel gróf az ajkába harapott. Már megint föléje került ez a nő. Arra nem gondolt, hogy ha a birtokosnő nem megy a per útjára, akkor ő mint vendége fog annak a vadászvárában lakni.
A bárónő a pontosan megküldött bérletösszeget éppen olyan pontosan a gyermekmenház javára szokta beíratni, Vavel gróf kegyajándéka címe alatt.
Katalin vette észre a nyert előnyt, s azt egy futó mosolyával elárulta.
– Ön megértheti, hogy ezt a felfogást tartozott Barthelmy tiszteletben tartani. Ebből következett, hogy ő egész ittléte alatt többé nem kísérté meg önnel találkozni.
– Amiért önnek nagy hálával tartozom – monda Lajos, nem minden iróniától menten.
– Még nincs önnek semmi oka a hálálkodásra. Azt, hogy egy nő két férfit nem enged összeverekedni, higgye el ön, hogy csupa önszeretetből teszi. Az a hevély, ami az önök idegeit csak felvillanyozza, a mienket kínozza. Én nem tudtam volna itt maradni ezen a helyen, ha azt valami tragikus eset tette volna emlékezetessé. A magam kedvéért akadályoztam meg minden összeütközést önök között. Ezen hát nincs mit megköszönni. Hanem az utolsó estén, amikor búcsút vett tőlem az odább költöző vendég, azt mondá: „Íme, én megtartottam ígéretemet, nehéz volt, de megálltam, hogy azt a rejtélyes embert ne kényszerítsem feleletet adni. Vendége voltam önnek, s ön parancsolt velem. De holnaptól kezdve megszűnök önnek vendége lenni, s azontúl nem köt le semmi tekintet. Én meg fogom tudni, hogy az én feleségem-e az a titokteljes hölgy, vagy az övé. Hogy Barthelmy Ange-e, vagy valaki más?”
Vavel gróf arca csupa tűzláng lett erre a szóra.
– Annak szeretném ismerni a módját! – szólt indulattól reszkető hangon.
– Azt is megismertetem önnel. De most már beszéljünk halkabban, hogy még a bokrok se hallják meg, amit mondok.
S avégett, hogy még a bokrok se hallják meg, amit mondani fog, oly közel kellett hajolnia a bárónőnek a grófhoz, hogy csaknem egymást érték az arcaik, s szemeik, mint két vítőr harcoltak egymással gyors keresztvillámlással.
– Hallgassa meg ön az ádáz tervet, amit az a bőszült ember indulata hevében előttem elárult. Ő a szomszéd városban fog beszállásolva lenni, amelynek a kapujáig ön és még valaki mindennap el szoktak sétakocsizni. Ő rá fog önre ott lesni. Maga és több barátja eléje fognak lovagolni az ön hintajának, s akkor ő bemutatja magát önnek, megállíttatva a hintót; elmondva egyenesen, hogy ő Barthelmy Léon, s meg akarja tudni, hogy az a lefátyolozott hölgy, aki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange asszony-e.
Lajos a lábával toppantott, s kezeivel a levegőben markolászott, mint aki fojtogatni készül. Aztán visszaerőltette önuralmát, s csendesen felelt:
– Erre én azt fogom neki válaszolni, hogy lovagi és nemesi szavamra mondom önnek: ez a hölgy itt mellettem nem Barthelmy Ange asszonyság. S lovagok az adott becsületszót meg szokták egymás között tisztelni.
– De ha ő azzal nem lesz megelégedve, s meg akar győződni?
– Micsoda?
– De ne kiáltson ön úgy, hogy szerteszét meghallják. Engedje, hogy a fülébe súgjam, amit akarok; s ön is tompítsa a szavát. Ha Barthelmy Léon a hölgy fátyolához fog nyúlni…
– Akkor meghal!
Csakugyan nem kiáltotta a szót; csak dörmögte. De olyan hangon, mint mikor az oroszlán a foga között tartja valami állatnak a nyakát.
– Ő képes lesz azt megtenni – suttogá rettegő arccal a hölgy.
– Én pedig képes leszek őt ezért megölni – mormogott rá a férfi.
– Elhiszem. De én már sok esetet tudok, ahol mind a két ellenfél azt mondá: megölöm őt. És mind a kettő bátor volt, vitéz és gyakorlott: meg is tudta tenni azt, amit mondott. Aztán megölték egymást mind a ketten. Két kard, mely csak szúr, de nem hárít; két golyó, mely egyszerre röppen el, s lesz utána két halott. – Férfiak, tudom, hogy nem szokták azt kérdeni. Hát aztán? Könnyebb egy kardtól keresztülszúrva meghalni, mint egy szemszúrástól megkarcolva élni. – Azt még sohase hagyta magának mondani férfi: kerüld ezt a helyet, mert itt megölnek. Kivált egy asszonytól. Még a feleségétől sem. Ha azt hallja, hátad mögött a halál: megfordul, és előrelép. – Hanem önnek másra is kell gondolni. Ön nem a magáé…
Vavel megdöbbent; a szó félbeszakadt ajkán.
Katalin egy lépéssel hátrált tőle, s a fejét rázta, és a kezeivel tiltakozott.
– Én nem akarok az ön rejtélyének közelébe jutni. Sohasem fürkésztem. Tudhatja jól. Eltávoztam onnan, ahol másak mendemondáztak róla. Én tudom, mennyi örök szentség van egy nőszív világában, amit felfedezni nem szabad. De annyi bizonyos, hogy van önnek oltalma alatt egy nő, akinek ön mindene, s akinek, ha önt elveszíti, nem lesz senkije a világon; aki nem fogja tudni, hogy hová forduljon? Kinél keressen oltalmat?
Vavelt nagyon gondolkozóba ejté ez a szó.
– De hát mit tehetek? Elbújjak-e az odúmba, s addig ki ne merjek onnan mozdulni, amíg csak Barthelmy ezrede a szomszéd városban tanyáz? Valljam meg magamnak is, másnak is, hogy gyáva vagyok, féltem az életemet? Csináljak börtönt a házamból, s ki ne bocsássak a levegőre egy gyöngéd, éteri finom lényt, akinek az egészségét egyedül ez a kis szabad légen mozgás tartja épségben; ezt a szánalomra méltó teremtést kárhoztassam, ki tudja mennyi hónapon keresztül, szobafogságra: azért, mert félek, hogy bennem valami kár esik?
– Lássa ön: amiből ön csak tragédiát tud faragni, ugyanabból én, ha én veszem a kezembe, a legszebb bohózatot alakítom. Vigyen ön ez egyszer magával valami más asszonyt kocsizni lefátyolozottan.
Vavel most egyszerre hahotában tört ki. A legnagyobb dühből a legféktelenebb jókedvbe esett át. A bárónő együtt nevetett vele.
– No ugye, hogy minden helyzetnek megtalálom a humorisztikus oldalát. Gondolja csak! Valami vén banya, valami ráncos képű, töpörödött alak a fátyol alatt. „Parancsol ezredes úr? Ez volt-e Barthelmy Ange asszony? Akarja visszavenni?” – „Brrrr!” hogy kapná sarkantyúba a lovát, s nyargalna hazáig, „ventre à terre!” Nem jó ötlet ez tőlem?
– Köszönöm, bárónő, köszönöm, hahaha!
– De ne nevessen hát ki.
– Hiszen nem önt nevetem, hanem a magam bolond ötletét. Képzelje, bárónő, az az egyetlen nőszemély, aki a háznál rendelkezésemre áll, a szakácsné, a jó teremtés, oly vastag egy persona, hogy ha azt a hintóba beültetem, magam nem ülhetek mellé, hanem kénytelen leszek vele szemben foglalni helyet, s ha azt mutatom be Barthelmynek, ő sem fogja megállhatni nevetés nélkül, én sem; hanem végre is azt fogja rá mondani, hogy „uram, ez a tréfa nagyon vastag!” s miután beszélhetett elég emberrel, aki látott bennünket együtt sétálni az erdőben, s azoktól megtudhatta, hogy az általam kísért hölgy karcsú, magas, szilfidi alak; könnyű, lebegő járású, szabad, mozgékony fejhordású, e köpcös tréfa által gyanúja egészen jogosulttá válik. S akkor aztán egész következetességgel kívánhatja tőlem a világos, határozott választ arra a kérdésre: ki az a hölgy, akit „máskor” kísérni szoktam? A tréfa csak akkor sikerülne, ha valami valószínűség volna a tervezetében.
– Most mindjárt rá fog ön jönni – szólt Katalin –, amiért idejöttem. – S azzal kalapja fátyolát előrehúzva, egészen beburkolta abba az arcát. – Elég nagy-e így a hasonlatosság?
Vavel szótlan lett a bámulattól. Meglepte az alak, mely ez öltözetben, a fátyolos kalappal, tökéletes hasonmása volt Marienak, de még inkább meglepte a merész ötlet.
– Hogyan? Ön? Bárónő! Ön akarná kockáztatni azt, hogy velem jöjjön kikocsizni? Nem gondolta-e ön meg, hogy mi veszélybe kerülhet ön ezáltal?
– Éppen olyan jól meggondoltam, mint ön, mikor egy szál bottal odajött a házamhoz, hogy engem kiszabadítson; pedig jól tudta, hogy megtámadóim négyen vannak, és jól fölfegyverezve. Azt mondta: eh mit? gyávák azok: egy szavamra szét fognak futni! Pedig úgy eshetett volna, hogy nem teszik meg. Én is azt mondom. Nem tétovázok a veszély percében önnek segélyére jönni; így az minden tragikus kimenetel nélkül végződhetik. A felszólításra ön egész bizonyossággal adhatja becsületszavát, hogy az, aki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange. Én hiszem, hogy a kérdező lovagias ember, s a lovagszóban megnyugszik, s azontúl békét hagy önnek.
– De gondolt ön arra, bárónő, hogy hátha a nejét kereső férj szenvedélyében durva, erőszakoskodó lesz, és szemeivel akar látni, mi történik akkor?
– És ön gondolt-e arra, hogy hátha a betörő rabló durva, erőszakos ember lesz, s vakmerően szembe akar szállni, mi történik akkor?
– Akkor a szeme közé ütöttem volna.
– Én meg a szeme közé fogok nevetni.
– Nincs egyenmérték a vállalataink közt, bárónő. Én csak olyan sebet kaphattam vala az esetleges összeütközésnél, mely begyógyul; de az ön női tiszta hírneve olyan sebet kaphat, ami nem gyógyul be soha.
A hölgy keserűen monda:
– Mi sebet üthet az én lelkemen a világ, ami annak még fájjon? – Aztán elnevette magát. – Tán attól fél ön, hogy az ezredes azt fogja hinni, hogy én önnek titkos szeretője vagyok?
Valaki mélyen elpirult erre a szóra – kettejük közül. Az Vavel volt.
A hölgy nevetett.
– Hahaha! Én nevetek azon! Nekem ez egy „jux”, ahogy mi bécsiek szoktuk mondani, s amit nem szoktunk magunktól megtagadni, ha kapóra jön. Az igazi „hecc” bécsi találmány. Vannak nők, akiknek pokoli gyönyörűséget okoz az, ha a publikumot így felkavarhatják, hogy az körös-körül ordít erkölcsös elszörnyedésében. A filiszterek felabajgatása is sport. Engem mulattatni fog az a gondolat, hogy a bőszült ezredes hogy fogja káromkodva elhistorizálni, hogy ő két hónapig lakott egy szép asszonynak a házában, aki az ő irányában csupa etikett és formalitás volt, míg ugyanazalatt minden reggel lefátyolozottan kocsikázott ki a szomszéd kastély urával, akihez az elválasztó öblön át juthatott észrevétlenül, s ő azt csak az utolsó nap fedezte fel! Hahaha! Magam is ott leszek a nevetők között. Az a kevés ember pedig, akinek a véleményére valamit adok, jól fogja tudni, hogy az a hír merő képtelenség, hisz önök három évig jártak itt a világ láttára, mielőtt én e vidékre kerültem volna, s akárhányan láttak bennünket szemközt találkozni, két külön kocsin ülve, s így tudhatják, hogy a két nőalak nem lehet egy. – Barthelmy ezredével együtt lemegy Olaszországba, s mit törődöm én vele tovább, hogy rólam mi meséket fog mondani? Hisz anélkül is fog mondani. – Nos. Adjon rá kezet. Csináljuk meg együtt ezt a „jux”-ot. Ha én nem félek tőle: ön csak nem fél talán?
Vavel még tétovázott.
– Bárónő. Ez nem pajkos csíny,– ne mondja azt! Ez egy nagy áldozat öntül. Olyan nagy, aminőnél nagyabbat nő már nem tehet. Szégyenpír – ok nélkül.
– S nem látott volna ön még nőt, aki nem vette áldozatnak azt, hogy elpirult?
– Aki szerelmeért pirult, nem szenvedett vele; de barátságért, hála fejében szégyenpír égetését érezni, azt hiszem, a legkínzóbb tűz, amit mártírnők kiálltak.
– Hát legyen áldozat. Ahogy ön akarja. Nevezzük nagy áldozatnak. Én meg akarom azt tenni. Én önnek adósa vagyok, le akarom azt fizetni. Én meg akarom szabadítani egy súlyos veszélytől önt és még valakit, akiről nem tudom, hogy ki, de aki önnek drága. Azért akarom azt tenni, hogy ne legyek önnek adósa tovább. Legyünk valahára kvitt! – Nos, menjen ön: járassa elő a kocsiját. Várják.
Vavelnek minden csepp vére tiltakozott ez ajánlat elfogadása ellen. Hogy egy erős férfit nagy veszedelméből egy asszony szabadítson meg. És micsoda áron! A legdrágább vér pazarlásával. Egy tiszta női arcon fellángoló szégyenpír vérontásának árán! Nem lehet azt elfogadni.
– Nos –, menjen ön fel, hozza a köpenyét. Én készen vagyok. Addig várni fogok itt a fenyőköröndben.
Vavel felment a várba, felvette a köpenyét, s aztán beszólt Marie-hoz, hogy ma nem viszi őt magával sétakocsizásra, mert dolga van a szomszéd városban, ahová egyedül fog menni. A leány megnyugodott benne.
Ma úgyis megint olyan napja volt, hogy ha meglátta volna a pázsitos úton sétálni az erdőkerülő, azt mondta volna: „Aha! a gróf úr megint az öregasszonyt hozta ki magával.”
Azután bejött a gróf, s rendeletet adott Henrynek, hogy járassa elő a fogatát. Az alatt, amíg Henry a kocsiszínben volt elfoglalva, ő maga sietett csodálatos látogatónőjét feltalálni.
– Nos! Elhatározta ön magát? – kérdé a bárónő.
– Igen.
– Engem fog magával vinni?
– Nem.
– Hát a másikat?
– Azt sem.
– Hát mit?
– Ezt a két pisztolyt! – szólt Vavel, szétnyitott köpenye alul kimutatva két mordálynak az agyát. – Megyek egyedül felkeresni azt az urat, aki mindenáron egy lefátyolozott nőt akar meglátni, s majd mutatok neki egy nőt, akiről még nem mondta el senki, hogy milyennek látta az arcát.
Katalin az ijedtség, a kétségbeesés kifejezésével arcán ragadá meg Lajos kezét.
– Nem! Azt én nem engedem megtörténni. Várjon ön egy pillanatig. Tudja meg hát az utolsó gondolatomat is! Én tudtam, hogy ön ezt fogja nekem felelni. Készen voltam rá. Ilyennek képzeltem önt. Mármost nézzen ide. Olvassa el ezt a levelet. Ha ön most azzal az elhatározással indul el, hogy egyedül akarja felkeresni az ezredest, én visszasietek a kastélyomba, vadászomat felültetem leggyorsabb versenyparipámra, s az ezredes után futtatom e levéllel. Mire ön a két nehéz lovával és batárjával odaér, nem fog ott találni senkit. Olvassa ön el.
E szavakkal egy levelet vont elő oldalzsebéből a hölgy, s azt szétbontva, odatartá a gróf elé, hogy olvashassa, de nem adta ki kezéből, mintha féltené, hogy majd nem kapja vissza.
A levélben ez állt:
„Ezredes úr!
Ne keresse ön Vavel grófnál Barthelmy Ange asszonyt; – a fátyolos nő, ki őt kísérni szokta, én vagyok.
B. Landsknechtsschild Katalin.”
Vavel bámulva tekinte a hölgyre.
Az ismét összehajtá a levelet, s visszadugta a zsebébe.
– Most mehet ön, ha úgy akarja; de én is teszem azt, amit én akarok. – És akkor azután rám nézve annál rosszabb; mert Barthelmynek egy írott bizonyítvány lesz a kezében, amivel a nevemet mindenütt meghurcolhatja.
Vavel Lajos hosszasan nézett a hölgy arcába. Az, amit ezek az égő szemek mondtak, amiről ez indulattól vonagló ajkak tanúskodtak: nem lehetett játék. Annak, ami egy nőt arra késztet, hogy „ily áron is” elfordítsa a halálveszélyt egy férfiról, csak egy neve lehet.
Ha ezt a nevet kitalálta Vavel Lajos, akkor nem tehetett egyebet, mint hogy a karját nyújtsa a hölgynek, s azt mondja:
– Menjünk, asszonyom!
A hölgy betakarta arcát a fátyollal, s egész karjával belekapaszkodott Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen sok fokozata van: attól a tartózkodó csüggéstől kezdve, mikor a hölgy csak az ujjai hegyével érinti kísérője karját, mintha minden percben el akarna tőle maradni, egész addig a kígyószerű átfonásig, ami azt jelezi, hogy kész vele a világ végéig is elmenni.
A hintó az udvarra gördült. A gróf azt mondá Henrynek, hogy hajtson az udvar park felőli ajtajához, s a fátyolos hölgyet az angol sétányon át vezette odáig. Ott felsegíté a hintóba, s maga melléje ült. – Még Henry sem vette észre az alakcserét.
Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e hölgyet maga mellett látta ülni, akivel egy órára a legszorosabb, a legveszedelmesebb lánccal van egybefűzve. Csak egy órára. Ez idő alatt annyira övé e hölgy, mint az élő embernek a saját lelke. S egy óra múlva annyira nem lesz az övé, mint a holt embernek az eltűnt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nő egy egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; – aztán megint álom lesz minden, s az üdv megint rejtéllyé válik.
Szótlanok voltak az egész úton. Hiszen úgy szokták mindig. A két fekete megszokott trappjában mérte végig a könyv nélkül tudott utat. Olyan jól ismerték már a járást, hogy a zökkenőknél, hidaknál maguktól meglassíták a lépést, és aztán megint ügettek sebesebben. Nem kellett nekik ostor.
A hintó egész odáig megtette már az utat, ahol rendesen meg szokott fordulni a szomszéd város végén álló keresztfa elől, s idáig semmi sem történt velük. Nem várt rájuk senki.
Talán csak ijesztgetés volt Barthelmy fenyegetése?
Henry tudta már, hogy itt tovább nincs ok hajtani, s gépileg visszafordítá a fogatot. Így ment ez már évek óta mindennap. Visszatéret az erdőszélen szokott megállni a fogat, ahol egy gyalogösvény egy kellemes csaliton keresztül egy tágas, pázsitos térre vezetett. Ez volt az ő megszokott sétájuk helye, ahol gyakran találkozott velük az erdőkerülő, aki azt állította, hogy a Névtelen úrnak kétféle fátyolos hölgye van: egyszer az egyiket hozza ki sétálni, másszor a másikat. Most az egyszer igaza volt. Ez a másik.
Ennek a másiknak is megtetszenek a fű közül előkandikáló kék harangvirágok és nefelejcsek. Ez is szeretne azokból emlékcsokrot tépni. Ennek is megmondják rövid, mogorva szóval, hogy az nem szabad.
Ősszel a vadrózsákon olyan gubancok szoktak teremni, mint egy csodálatos borzas bogácsfő. (A cynips rosae gubicsai azok, műnyelven Bedeguar.)
– Ezt sem szabad leszakítani? – kérdé a hölgy.
– Minek? – monda Vavel.
– Azt regélik, hogyha egy ilyet az alunni nem tudó gyermek feje alá tesznek, annak csendes álma lesz tőle: azért hívják „álomalmá”-nak.
– Elhiszem.
– Önnek nincs gyermeke?
– Nekem! – kiálta fel elbámulva a gróf. S aztán nagyot sóhajtott. Arcán mondhatlan keserűség volt kifejezve. (Igaz! Hisz őróla azt hiszik, hogy neje van!) – Sétáljunk vissza a hintóhoz.
Ez azonban nem történt meg akadály nélkül.
Amint visszafordultak, a csalit gyalogútján három férfit láttak feléjük közeledni: három dragonyostisztet. A két hátulsó be volt burkolva fehér köpenyébe, az első nem viselt burkoló felöltönyt.
– Ez Barthelmy! – súgá a hölgy, megszorítva a kart, melyre támaszkodott.
Vavel gróf arcán semmi indulatváltozást nem lehetett észrevenni. Nyugodtan sétált végig a gyöpön, a szemközt jövők elé.
Azok bizonyosan a gróf hintaját utolérve, megtudták Henrytől, hogy a gróf merre távozott; azzal lovaikat csatlósaikra bízva, utána elsétáltak.
Nemsokára ott álltak egymás előtt.
Az ezredes magas, tekintélyes alak volt; fenn hordta a fejét, hajlott sasorrához, simára borotvált arcához illett a büszke tekintet. Minden mozdulatából kevély önbizalom rítt ki, vegyülve kihívó gúnnyal, mit az udvarias allűrök csak álcázni törekedtek.
– Gróf úr! – szólt Vavel elé lépve – van szerencsém bemutatni magamat. Én vicomte de Barthelmy Léon ezredes vagyok.
Vavel Lajos olyanformát dörmögött, hogy nagyon örül rajta, hogy ezt megtudhatta.
– Régóta kívántam önnel megismerkedni – folytatá az ezredes, mialatt két kísérője hat lépésnyi távolban maradt mögötte –, de olyan szerencsétlen voltam, hogy kétszer nem találtam önt honn, egyszer pedig olyankor jöttem, amikor ön már lefeküdt. Ön is szíves volt látogatásomat viszonozni, de ismét oly szerencsétlen voltam, hogy két ízben nem voltam odahaza, egyszer meg még nem keltem föl, mikor ön keresett. Én pedig mindenesetre találkozni kívántam önnel. Azért kaptam az alkalmon, hogy önnel most véletlenül találkozhatom. Van szerencsém önnek bemutathatni két barátomat: Kriegeisen kapitányt és Zagodics főhadnagyot a Sándor cár nevét viselő dragonyos ezredtől.
Vavel gróf készséggel sietett ez ismeretség megejtése fölött is kifejezni őszinte örvendezését.
– Miben lehetek önnek szolgálatára, ezredes úr?
– Igen egyszerű dolog biz az, gróf úr. Engem egy sajátszerű baleset ért, ami a férjekkel közös. Én azonban nem tartozom azon flegmatikus természetek közé, akik ezt könnyen veszik. S ez temperamentum dolga. – Egy fokkal hevesebb vérem van, mint másnak. – Engem a feleségem megcsalt, és megszökött tőlem valakivel, akit én nem ismerek. Ennek már négy esztendeje. – Az egész világot összekutattam utánuk. – Nem találtam rájuk sehol. – Végre a sors ide, ebbe az elrejtett zugába a világnak vezetett. – Itt hírét hallom egy rejtélyes kastélynak, amit mindenki Névtelen Várnak nevez; – megtudom, hogy abban egy délceg, daliás lovag lakik, egyedül egy hölggyel, akinek az arcát még nem látta senki, mert a világ előtt mindig le van fátyolozva. – Ön nem fog engem szigorúan megítélni, ha e körülménynél fogva bennem a soha el nem aludt láng újra fellobbant; Barthelmy Ange jutott az eszembe. – Én tartozom a szívemnek, tartozom a becsületemnek azzal a kérdéssel: vajon az a hölgy, aki Vavel gróf kíséretében szüntelen lefátyolozott arccal jelenik meg a világ előtt, nem Barthelmy Ange-e: az én feleségem?
Vavel Lajos erre a legcsendesebb, de mérsékeltebb hangon felelt:
– Vicomte de Barthelmy Léon úr! Én önnek lovagi becsületszavamat adom, hogy az a hölgy, akit karomon vezetek, nem Barthelmy Ange asszony; – nem volt az ön felesége soha. Erre önnek nemesi becsületszavam kötöm le.
Az ezredes különösen mosolygott.
– Gróf úr! Én önnek a becsületszavát különösen teljes értékűnek fogadom el minden kérdésben; hanem általánosságban kénytelen vagyok tagadni akármiféle becsületszónak a keletét abban az egy kérdésben, ahol asszonyokról van szó. Tudjuk jól, hogy szívviszonyoknál még az eskü is igen kétséges próba. Ahol asszonyt vagy férjet csalnak meg, ott a becsület minden szabályai fel vannak függesztve. Ez „extra leges” esik. Itt a csalás éppen úgy megengedett dolog, sőt éppen kötelesség, mint – a háborúban! Ha tőlem az ellenség azt kérdezné, nincs-e abban az erdőben katonaság elrejtve: becsületemre mondanám, hogy nincs, ha mindjárt minden bokor tömve volna is muskétással. Harcban és asszonyok dolgában nincsen becsületszó.
– Akkor nem tudom kitalálni, hogy mit kíván ön tőlem még többet.
– Hát megmondom én, hogy ne fárasszam önt a találgatással. – Teljes meggyőződést gyanúm alaptalanságáról csak oly bizonyossággal szerezhetek, amit saját szemeim által nyertem. S anélkül innen el nem távozom.
– Akkor sajnálom önt, de kénytelen leszek önt kétségei között hátrahagyni.
E szónál Vavel gróf indulni készült.
Barthelmy ezredes, még ugyan folyvást a legudvariasabb arckifejezéssel, keresztbe tette előtte a lábát.
– Én azonban kérni fogom önt az ittmaradásra.
– Mi célból?
– Egyenesen abból a célból, hogy az ön által kísért hölgynek bájos arcvonásaiból meggyőződjem arról – hogy az én férgemnek igaza van-e engem marni, vagy nincs?
Ez utolsó mondatot már a kendőzetlen vad indulat hangján ejté ki az ezredes, s sarkantyús lábával nagyot dobbantott.
De ugyanazon hangon kiálta vissza Vavel gróf:
– Azt a célt pedig nem fogja ön elérni, uram!
S e percben mind a két férfinak a karja fel volt már emelve a levegőbe, s csak az volt függőben, hogy melyik üti előbb homlokon a másikat.
E válságos jelenetnek egyszerre véget vetett Katalin bárónő azzal, hogy hirtelen hátravetette a kalapjáról a fátyolát, s közbeszólt.
– Itt van, uram: lássa meg hát, ki vagyok?
Barthelmy Léon meglepetve hőkölt vissza, s hirtelen a szájához kapta kezét, mintha egy indulófélben levő szót akarna visszatartani, s arra a legtökéletesebb menüett-lépésben kicirkalmazott bókkal hajtva meg magát a gróf előtt, mondá:
– Gróf úr, íme fogadja részemről a legünnepélyesebb bocsánatkérésemet. E hölgy nem Barthelmy Ange. Ezek az urak itt tanúim, hogy én önt minden lovagias forma és szabály szerint megkövettem.
A két kísérő is közelebb lépett most, s azok is furcsa kiváncsisággal bámultak a Vavel gróf oldalán álló hölgyre, akinek a házánál még tegnap színdarabot játszottak, és puncsot ittak. Barthelmy Léon még aközben is, amidőn Vavel gróf előtt meghajtá magát, a bárónőre vetett egy oldalpillantást, s e tekintet tele volt sértő gúnnyal.
E fordulat oly gyorsan történt, mint mikor a villám megvilágítja az éjjeli tájat. E pillanat alatt Lajosnak egész szívén keresztül kellett villámlani annak a mennyországian édes érzésnek, hogy e nő az ő megkíméléseért ily önfeledten áldozza fel magát, és annak a pokoli keserűségnek, hogy ez őt védő, miatta szenvedő hölgyet ily meggyalázó gúnytekintet éri.
Nem volt indulatainak ura többé. Kirántotta köpenye alól pisztolyát, s annak a csövét az ezredes gúnymosolygó arcának irányozva, éppen a két szeme közé, hörgé szenvedélytől rekedt hangon:
– És én követelem öntől, hogy kövesse meg ezt a hölgyet! – és kérjen őtőle bocsánatot!
– „Ön” követeli azt? – kérdezé Barthelmy ezredes, folyvást gúnyosan mosolyogva, s belenézve a pisztoly csövébe, ahol farkasszemet nézett a felé mosolygó golyóval.
– Vagy szétzúzom önnek az agyát.
A két kísérő kardjához kapott. Katalin sikoltva veté magát Vavel keblére, két kezét esdeklően emelve felé.
– Szabad lesz előbb öntől megkérdeznem, gróf úr – szólt csendes, kimért hangon Barthelmy Léon –, micsoda önre nézve ez úrhölgy?
Vavel gróf egy percig sem gondolkozott a feleleten.
– Ez a hölgy: jegyesem…
A gúnymosoly egyszerre eltűnt az ezredes arcáról, kísérőinek kardjai visszazörrentek hüvelyeikbe.
– Akkor sietek a megkövetéssel – monda Barthelmy Léon. – Madame! Fogadja legmélyebb tiszteletemet, s ne tagadja meg bocsánatát azon sértésért, amit tudatlanságomban elkövettem. Engedje legőszintébb hódolatomat e vezeklő kézcsókban kifejeznem.
S minthogy a hölgy mind a két kezét Vavel gróf karja körül összekulcsoltan tartá, s egyiket sem nyújtá oda a bocsánatkérőnek, az hajolt le odáig, hogy ajkaival a hölgy ujjai hegyét érinthesse, s még a sisakot is levette a fejéről, s a hóna alá fogta addig. Aztán kísérőihez fordult, s fedetlen fővel így szólt:
– Uraim! Önök tanúi voltak, hogy én egy oktalanul elkövetett sértést őszintén megbánva, azért lovagias készséggel megkövetést és bocsánatkérést teljesítettem. Meg van ön ezzel elégedve, Vavel gróf? – szólt aztán sisakját feltéve.
– Meg.
– Akkor nyújtsunk egymásnak kezet. – Semmi ellenségeskedés. – Fogadja ön legőszintébb üdvkívánatomat. – Önnek pedig, bárónő, a vett leckét köszönöm. Rászolgáltam.
Azzal még egyszer meghajtá magát, s félreállt, jelezve, hogy tiszta az út.
Egész modora oly őszintén lovagias volt, hogy lehetetlen volt rá neheztelni.
Vavel odanyújtá neki a kezét.
Katalin ismét arca elé rántá a fátyolát, s durcásan készteté Lajost az indulásra. Nők nem bocsátanak meg oly könnyen.
Ők elöl mentek az ösvényen, a három férfi tiszteletteljes távolban kíséré őket.
De e távol mégsem volt elég nagy arra, hogy az elöl menők valami beszédet kezdhessenek egymás között.
Mikor hintajukhoz értek, ott találták az erdő szélében a három tiszt csatlósait, uraik lovaival együtt.
Vavel grófnak itt kellett várni az utána jövőket, hogy üdvözleteiket kicserélhessék egymás között. A négy szolgának látni kellett azt, hogy ők nem kergetik egymást, hanem mint jó barátok válnak el.
Mikor Katalin és Lajos ismét fenn ültek a hintóban, ott szintén nem lehetett semmi beszédet kezdeniök. Az a harmadik ember ott a bakon meghallhatta.
Mennyivel más érzések voltak azok, amik visszatéret Vavel szívében egymást űzték. Az álmodó valamit kiáltott, amiből a nem alvók is megtudhatták, mit álmodott; kényszeríté az álomképet, hogy a felébredés után is itt maradjon. Érzé, hogy amit tett, azt joga volt tenni. Ez a nő úgy szereti őt, ahogy csak valaha asszony szerethetett. – És amit Vavel tett, kötelessége is volt tenni. – Ő is szereti azt a nőt.
Nem volt hazugság, amit mondott, csak retorikai szabadság. „Hysteron proteron.”
Az nem csupán kényszerítő körülmények által kisajtolt rehabilitációja volt a megsértett női becsületnek: – az igazság volt, mert érezve volt.
Vavel gróf ismét a park hátulsó kapujánál állítá meg a fogatát, s ott leemelve a hölgyet, elbocsátotta Henryt a lovakkal a főkapuhoz; ő maga bevezette a parkba a bárónőt.
– Mit cselekedett ön? – szólt hevesen a bárónő, amint egyedül maradtak.
– Kimondtam azt, amit a szívem érzett.
– Tudja ön, hogy mit tett ezáltal?
– Mit?
– Lehetetlenné tette azt, hogy mi egymással valaha még találkozzunk, hogy egymással beszéljünk, hogy egymással levelezzünk.
– Nem értem ezt.
– Ha csak egy pillanatig gondolkoznék ön rajta, megértené. Én nem kérdem, hogy e rejtélyes nő önre nézve mi. De azt tudom, hogy ön e nőre nézve minden. Ne higgye ön, hogy elég rossz szívű tudnék lenni, e nőtől, akit nem is ismerek, elrabolni az ő egész világát. Nem tudok hazudni. Nem tudom a tettetést. Mélyebben a szívembe engedtem látni, hogysem eltagadhassam, amit érzek. De még van a szívem fenekén valami, amit ön nem látott. Büszkeség. Én nem fogom önt elszakítani egy hölgytől, akihez ön hozzá van láncolva. Mi ebben az életben bevégeztük egymással való találkozásunkat. Talán egy másikban újrakezdhetjük azt. Kérem, maradjon itt. Eltalálok csónakomig egyedül is. Senki sem tudja a kastélyban eltávozásomat; sietnem kell, míg észre nem veszik. És most arra kérem, ne kísértse meg hozzám közelíteni; mert amint ön meg akar látogatni, én rögtön elköltözöm erről a tájról. És még egyet. Ne mondja ön el annak a hölgynek, akit ez érdekel, hogy egy rossz órában ki foglalta el a helyét. – Adieu!
Azzal a fátyolát még sűrűbbre vonva arca előtt, kilebbent a park ajtaján, s léptekkel, mik a föld felett repülni látszának, eltűnt a fűzfák között.
Vavel Lajos sokáig ott állt a kapuban, és bámult a semmibe – és még mindig ott látta őt.
