A fekete isten

Teljes szövegű keresés

A fekete isten
A vonat gyorsított futammal robog, hogy azt az időmulasztást helyrepótolja, amit a megtüzesült tengelyű vagon kikapcsolása okozott. Ezt a sietséget legjobban érzik a vonat farkán utazók. Nekem ugyancsak meg kell fogóznom az ablakot elzáró rézrúdba, hogy a két lábamon megállhassak. A kisebb állomások előtt csak nagyot füttyent a mozdony, s vágtat odább. A váróházak lámpái sebesen tűnnek el mellettünk. Egyszer aztán eltakarja előlem a panorámát a köd. A mély völgyből szállt fel, ahol eddig a tengerszem fölött pihent, egyenesen, s amíg a völgy két oldalát körülfutotta a kocsisor, már betöltötte a kis hegy közét, mint egy vészjósló kísértet.
De a kísérteten is keresztültör az érckígyó; legfeljebb többet fütyül még, míg benne jár. Még egyszer eltűnik a vonatunk a hegy mélyében, s mikor ismét kibukkanik, akkor már nincs a ködbálvány sehol, más völgy felett járunk: ismét a sötétkék ég van felettünk csillagcsodáival; a hold egy hegyoromra látszik odaszegezve.
Az a Rossberg.
Egy elpusztult világrész képe áll előttem: A hegy felénk forduló oldala kopár, növénytelen, ördögbarázdákkal végigszántva; a völgy teleszórva rengeteg szikladarabokkal, amik között a havasi növényzetnek irtatlan bozótja burjánzik. Az egész völgy egy nagy temető. A század elején a Rossberg egyik orma leszakadt, s négy falut eltemetett. Éjszaka volt, az emberek aludtak. Azoknak a temetője ez az egész völgy.
A vasút ezen a néptemetőn fut keresztül.
Amint a vonat sebesen haladt erős lejtőben, a hold gyorsan iparkodik a hegyorom sziklacsompói közt elbújni, amik beléharapdáltak fényes korongjába. – A vasút mentén van egy őrház, a sziklaoldalba építve, amihez keskeny lépcsősor vezetett föl. A Rossberg felőli oldalán a vasútnak magas kőmellvéd volt húzva végig, újabb sziklaomlások ellen.
Az egymásra düledezett sziklakoloncok között kecskék legeltek. Nem messze tőlük pásztortűz égett, a kecskepásztor a tűz előtt állt.
Úgy emlékezem mindezekre a részletekre, mintha most is előttem állnának: a fehér kecskék, amik felágaskodva tépik a rekettyét; a pásztor, akinek fekete alakját körvonalozza a tűz; a fehér őrház fekete palakő tetejével; a magas jelzőpózna, melyre hirtelen egy vérveres tűzcsillag emelkedik föl.
Egyszerre egy olyan taszítást kap a vonat, mintha valami akadályba ütközött volna, hallottam az elébbjáró vagonok összezökkenését, s volt időm elkészülni a lökésre, amíg a „mopsz” az utolsó vagonhoz is eljut; mégis úgy visszatántorodtam tőle, hogy a szakasz falához ütődtem.
A vonat azonban haladt tovább a síneken, tehát nem siklott ki. A kalauzok fútták a kürtjeiket, s a vagonok ajtajait nyitogatták ki, a mozdony fütyült; s fújtatta az alul kibocsátott gőzt prüszkölve; a dörzsölő fékezők karistolva csiszolták a kerekeket. Én kihajoltam az ablakból, előretekintve, hogy tán valami vonat jön ugyanezen a vágányon szemben? Nem láttam semmit.
Hanem a kecskepásztor odafenn a hosszú botjával felfelé mutatott.
Odanéztem. Akkor láttam elszörnyedve, hogy a Rossberg vágányán egy sziklatömeg csuszamlik alá: elöl egy óriási csompó, utána omlékony görgeteg.
Nem vártam, míg a kalauz kinyitja a vagon ajtaját: ki tudtam azt nyitni magamtul. A többi vagonokból már ugráltak ki az utasok, kockáztatva a lábtörést: a vonat még mindig gyorsan haladt, mert a pályának csapinós iránya volt itt e fordulónál.
Félrerántottam a kupé ajtaját, hogy útitársaimat is felneszeljem.
Azok is ébren voltak már odabenn. A gyermek, ha nem hallotta is a vész zaját, de a lökéstől fel lett zavarva.
– Miszisz! – kiálték a hölgynek. – Katasztrófa jön!
– Mentse ön meg a gyereket! – mondá a hölgy.
Én azzal hirtelen nyalábra kaptam a kisfiút, s futottam vele a kocsiajtóhoz. A vonat még mindig haladt.
Nekem eszembe jutott a regula, hogy vágtató kocsiról csak a roham irányában éles szögletben szabad leugrani: aki hátrafelé vagy oldalt szökik le, okvetlenül a kerék alá kerül, vagy a lábát töri.
Szerencsésen a földre jutottam. A két térdem meg a jobb tenyerem ugyan megütötte a földet; de nem törött semmi porcikám. A gyermeket nem ejtettem el a balkaromról. Azonban a rémülettől elájult. Lefektettem az útfélre: ott maradt. Azzal szaladtam a vagon után, hogy a hölgynek segítsek a leszállásnál. Az már ott állt a vagon lépcsőjén. Kezemet nyújtám neki. – „Gyorsan, miszisz!”
Már fogta a kezemet. Akkor elkiáltja magát: – Ah, a kalapom!
Azzal visszaugrott a kupéba az otthagyott kalapjáért.
Nem is került aztán többet elő.
E percben azt éreztem, hogy a föld rázkódik a lábam alatt. Sokkal erősebb reszketés volt az, mint aminőt a vonat robogása okoz. Egy perc múlva siketítő robaj hallatszott, emberi jajkiáltások kardalával összevegyülve: az alágördülő sziklatömeg keresztültörte az ellenállásra szánt kőmellvédet, s egyenesen a gőzmozdonyra rohant. A füstokádó leviathán egy perc alatt tönkre volt zúzva, a gép acél és bronz alkatrészei szerteszét repültek, három futó kereke összetörött, s azzal a nehéz érckolossz megfeneklett a vágányokon. A szeneskocsi azután rárohant a mozdonyra. A vagonok egymás után ágaskodtak fel egyik a másik hátára, recsegett-ropogott, tört-zúzott minden. S ez mind nem volt elég a szerencsétlenséghez. Azon a résen át, melyet a házmagas kolonc szakitott a mellvéden, tódult alá az egész utána futó görgeteg. Az apraja ágyúgolyó, az örege hordónagyságú. Egész hadoszlopban. Ez a roham aztán letaszította a gőzmozdonyt, a tenderrel meg a rátódult vagonokkal együtt a vasút túlsó oldalán tátongó mélységbe. Láttam, amint az egymáshoz csatolt vagonok sorban aláfordultak, egyik a másikat maga után rántva. Legutolsó volt az a vagon, amelyben én utaztam.
A sziklaomlás még egyre tartott. Bombanagyságú kövek rémséges búgással repültek el a fejem fölött, keresztülugrálva a kőmellvéden.
Én első rémületemben bénultan támaszkodtam a mellvédnek háttal. Az omló kövek azonban akkorákat ütöttek a mellvédre, hogy innen menekülnöm kellett.
Közel volt az őrház feljárója. Karomra emeltem az alélt gyermeket, s egy percig kockáztatva, hogy a repülő kövektől lesújtatom, felfutottam a szűk lépcsőzeten. Elfelejtettem, hogy asztmám van. Egy perc alatt fenn voltam az őrháznál.
A házikóban csak egy asszony volt, aki egy kecskét fejt. A szögletben volt egy nyoszolya, a középen egy asztal; falra akasztott petróleumlámpás világított.
Amint az asszony meglátott: elkezdte a mondókáját.
– A Jörgel nem oka a hibának. A Jörgel elég jókor megadta a vészjelt. A Jörgel már tegnap figyelmeztette az urakat, hogy a Gnippenen egy nagy szikla le akar válni; de nem hederítettek rá.
– Jól van, asszony. Tanúskodni fogok a Jörgel mellett. – mondám. – Hadd fektessem ide az ágyra ezt a gyermeket.
Az asszony fejte tovább a kecskét.
Én, a gyermeket az ágyra lefektetve, az asszonynak lelkére kötöttem, hogy igyekezzék őt valahogy életre hozni; s aztán adjon neki vizet, vagy nem tudom én, mit csináljon. Azt sem tudom, hogy egyátaljában mondtam-e neki valamit. A nagy irtózat egészen álomszerűvé tette az eszméletemet.
Az őrházból kijövet, egy embert láttam alá s fel szaladgálni a szűk sziklalonkán. Ez volt a Jörgel.
A jelzőpóznát kereste, s közben kiabált: – Oda a kenyerem!
Mutattam neki, hogy itt van az orra előtt a pózna.
Arra megállt és felbámult.
– Nini! Hiszen rajta van a veres lámpás – hebegé megkönnyült szívvel. – Mégsem csaphatnak el. Nem én vagyok a hibás. Neki természetesen az volt a legnagyobb szerencsétlenség, hogy elcsapják.
– Most ne azon lamentáljunk, atyafi, hogy mibelőlünk mi lesz, hanem lássunk utána, hogy mi lett azokból, akik lefordultak a töltésről! Az egész vonat lezuhant a mélységbe.
– Akkor azoknak az Isten legyen irgalmas!
– Hátha megmenthetünk valakit. Jöjjön velem.
– Én nem hagyhatom el a posztomat. Mert akkor elcsapnak.
Magam siettem hát le a katasztrófa színhelyére.
Eddig még nem hallatszott emberi hang odalent a pálya mentén. A katasztrófa első pillanataiban meg van az ember dermedve: idegzete elzsibbad, szava eláll. Csak a sziklatörmelék omlása dörgött a bérc vápáiban. – Az elemek beszéde rettenetes! – A zengő ég, a háborgó tenger ordítása! – De valamennyinél ijesztőbb, mikor a föld beszél. Ez a hang hasonlatos volt ahhoz, amit a Vezúvnál hallani, mikor a láva kitör.
A szerencsétlenül járt vonatrul többen idején leugráltak, kockáztatva kisebb-nagyobb zúzódásokat. Az első percekben nem érzi az ember a sebesülést; a csonttörést is csak akkor tudja meg, mikor a tagjának nem bírja hasznát venni. Ezek bizonyosan félrehúzódtak a mellvédnek épen maradt félboltozatai alá, s ott lappangtak, amíg a kőomlás véget ért. Akik a vagonokban maradtak, azokból mi lett? A pattogó, visszaugrott kavicslövegek éppen abba az irányba hullottak, ahol a vonat a lonkáról lefordult. Mi történt azokkal, akik a kocsikban rekedtek?
Nemsokára megfelelt e rémkérdésre valaki. Egy új rém emelkedett ki előttem, nagy, boglyos fekete fejét a mélységből tolva elé. Ezer szeme volt tűzből. Egy füstbálvány.
A gőzmozdony (egyike a legnagyobb hegyi vontatóknak) legalul esett. A szeneskocsi annak a tetejébe, s aztán a többi vagonok erre a kettőre. Azokbul ott most egy óriási máglya támadt, mely alulról van meggyújtva a gőzmozdony katlantüze által.
Ezzel aztán feltámadt az emberi jajkiáltás hangja is, s túlüvöltötte a kövek dörgését.
Azok oda alant segélyért ordítottak, s idefenn a megmenekültek a kétségbeesés kiáltásával rohantak elő fedett menedékeikből, elfeledkezve a saját fejeik felett süvöltő halálról.
Én is lefutottam az őrháztól a feldúlt vaspályára, melynek sínjei mint elgörbített sodronyok meredeztek fölfelé, némelyik végig volt hasadva, mint egy nádszál.
Ha én azt le tudnám írni, amit e percek alatt láttam! Idegeim most is lázba jönnek, mikor rájuk kényszerítem a visszaemlékezést.
A vasútvonalnak a mélység felőli oldalán is volt egy derékig érő kőmellvéd. A megmenekültek épkézláb csoportja a mellvéd hosszában szaladgált, egymást taszigálva. Akiknek a lábuk törött, úgy csúsztak az altestükön, a tenyereikkel tolva magukat előre. A legtöbben kerestek valakit, aki hozzájuk tartozott. Valamennyi iparkodott, a mellvéden kihajolva, az alábukott vonatot megtekinteni.
S az rettenetes tekintet volt!
A lebukott gőzmozdonyt feltartotta egy házmagasságú kőkolonc. Bár ne tartotta volna! Hadd zuhant volna le a szakadékba. A többi vagonok mind hegyibe omlottak. Az egyik kocsi zilált tömeggé volt zúzva, a másik laposra nyomva; egy a kerekeivel állt fölfelé, más egyenesen ágaskodott fel, és valamennyinek a romjai közül vonagló emberi tagok meredtek elő. Két imára kulcsolt női kéz s fölöttük két férfikar, mely emberfölötti erővel akarja felemelni a vasfödelet; egy félig kiszabadult test, mely az összesajtoló teher alól nem tud kivonaglani; a felfordult szekerek szétnyílt fenekein kibukkanó félalakok, kik véres körmeikkel tépik a rést, fogaikkal harapják a deszkákat. És mindenütt rémordítás, halálsikoltás a szilánkká zúzott romhalmaz között, melyet egyszer-egyszer, mint egy szemfödéllel, eltakar a lomhán alászálló fekete füst. A legelső vagonok már égnek.
A legutolsó vagon, amelyben én utaztam, bukfencet vethetett esés közben, mert egészen a kerekein állt; hanem a födele össze volt lapítva. S az acéltető és a vastengelyzet között ott látható a néger szolgának az alakja félderekig. Most is nevetett; hanem az ijesztő nevetés volt: a halál kínvigyorgása.
A füstfelhőn keresztül egy-egy veres lángnyelv nyalt végig a rettenetes autodafé máglyáján. Hányan lehetnek még életben?
S nem lehet nekik segítséget hozni. A völgyszakadék, amelybe a vonat alázuhant, tízméternyi mélyen volt a mellvédtől.
Kötélen kellett volna aláereszkedni; de az nem volt sehol.
– Egy kötelet! Ezer márkát egy kötélért! – Kiabált egy fiatalember, végigszaladgálva a mellvéd párkányán. Fiatal házas volt: nászutazáson a menyasszonyával! „Adjanak egy kötelet, hadd szállok alá! Ott van a feleségem! Megismerem a feketekesztyűs kezéről! Felém nyújtja az ablakból: ott van! ott van!”
Senki sem ügyel rá. Másnak is fáj!
Egy fiatal anya, szétszórt hajzattal, megvonulva kuporog a mellvéd oszlopánál, s egy szíjjal összeszorított plédet szorongat a karjai közé, annak suttogja: „csicsíja-babája! Aludjál kicsikém!” Azt hiszi, hogy a kis csecsemőjét szabadította meg. Tán meg van őrülve. Úgy nevet, úgy gügyögtet. „Ája pupája, kedveském!” – s ringatja a csomagot.
Egy vén lengyel zsidó hasmánt fekszik keresztül a mellvéden, két karját hosszan leeresztve, hadarja sebesen nemzete imáit, amiket csak az ős Jehova ért meg; az imaszíj oda van szorítva a hüvelykéhez és kézcsuklójához; kétágú szakálla, csigának csavart hajtincsei úgy reszketnek az imaéneklés alatt. Szemei kimeredve néznek egy vagonra. Mije van abban? Felesége? Fia? Vagy az értékpapiros-táskája, egész világi vagyona? Nagyokat sikolt, s tovább hadarja ez imát.
Mindenki szalad, kiabál, rimánkodik eszét vesztve.
Hanem egyik kiugró párkányán a mellvédnek ül, két lábát maga alá szedve, egy fiatal festő, Mefisztó-szakállal, a vázlatos könyvébe sietve kapja le a szenzációs látványt. Az illusztrált lapok háládatosak lesznek érte.
Egy hatalmas oldalbaütés figyelmeztet rá, hogy valakinek útjában állok. Egy magas, csontos angol nézett levegőnek, s keresztülsétált rajtam. Az óráját tartotta a kezében: úgy látszott, hogy a késés perceit számlálta.
Azonban egyszerre megragadta a figyelmemet valami heves szóváltás és dulakodás egy nő és egy férfi között, a mellvéd közelében. A férfi erőszakosan ölelte át a nőt, míg a nő mind a két kezével ütötte-verte a férfi fejét, karmolta az arcát, tépte a szakállát, míg egyszer a férfinak sikerült hátulról szorítani át a nő derekát, s aztán a két karját hátrafacsarni.
– Mit csinál ön azzal a nővel? – kérdezém felháborodva a férfitól.
– Ó, uram! Az Isten irgalmára kérem: segítsen! Én már nem bírok vele – rimánkodék a férfi. (Kiejtéséről észrevehetém, hogy lengyel.) – A feleségem erővel le akar ugrani a mélységbe.
A nő lengyelül kiáltozott. Az ajkai tajtékzottak.
– A gyermekei ott maradtak a vagonban – lihegé a férj –, s most ő le akar ugrani utánuk a mélységbe. Hiszen nem szabadíthatja meg őket. Ő maga is el fog veszni.
Láttam, hogy a férfinak kell segítenem, nem a nőnek.
– Legyen ön irgalommal, és segítsen őt megkötöznöm. Különben elöli magát. Oldozza le a nyakkendőmet, s kösse össze a nőm kezeit, amíg én hátrafeszítve tartom a karjait.
Úgy tettem, ahogy kívánta. Leoldoztam a selyem sált a nyakából, s átkötöttem vele a nőnek a két kezét erősen.
A nő szidott, átkozott, s az arcomba fújta a tajtékját, átkozódásaiból csak azt az egy egy szót értettem meg: „cserni Bôzs”. „Cserni Bôzs” – vagy ahogy a csehek mondják: „cserni Boh”, vagy az oroszok: „cserni Bog” – a „fekete isten”!
Amint aztán a kezei hátra voltak kötve a nőnek, a férj felvette őt az ölébe, s elvitte őt a veszedelmes helyről, ahol még folyvást súgtak-zúgtak a fejük fölött a repülő kövek. A boldogtalan asszony arcát az ég felé emelve sikoltozá fel az átkait a csillagok felé. Ha szavait nem értettem is, a hangjában benne volt az átok. Átkozott minket, hogy nem engedtük a gyermekeivel együtt meghalni.
Most már nem fekete volt a füstoszlop, mely onnan alul a mélységből feltódult, hanem veres. A máglya vígan égett. A kinordítás kardala pedig egyre hangosabb lett.
A festő számára nagyszerű kép támadt. A lángvörös bércek, a fekete fenyőerdőkkel; a millió tűzsziporka között egy darab csillagos ég; az őrjöngő alakok; az imádkozó zsidó fekete talárjában.
Most egyszerre elkezdtek többen rémségesen kiabálni. Mi új dolog van? Az a kétségbeesett fiatal férj a széthasogatott kabátjából kötelet bogozott össze, s azon lebocsátkozott a mélységbe. A nyaktörő merénylet sikerült neki: egy kockáztatott ugrással lejutott a vonat romhalmazához. A feketekesztyűs kéz akkor is integetett felé az ablakból. Hanem az az ablak úgy össze volt tolva, hogy egy emberi test nem férhetett ki rajta. A fiatal férj fogott egy nagy követ, azzal kezdte el betörni a vagon oldalát. Valaki lehajított neki felülről egy vasrudat. Akkor ezzel kezdte el feszegetni a rést. Már annyira tágította azt, hogy a vállaival befurakodhatott rajta. Már a karjai között tartá a kedvesét. Ekkor egy fülrepesztő pukkanás hangzott oda alant. A mozdony gőzüstje felrobbant. A forró gőzfelleg elborított mindent. A mellvédtől is menekülnünk kellett. Mire a gőz elvonult, már akkor nem volt ott se férj, se feleség. A romhalmaz új alakot kapott. Legalább együtt folytatták a nászutat egy boldogabb planéta felé.
A piktor újra kezdhette a vázlatát.
Az angol utazó ismét belém botlott. Ezúttal észrevett. Megszólított.
– Szőr, tud ön németül? Szőr!
– Tudok, Szőr.
– Kiáltson, Szőr, annak a kecskepásztornak, hogy jöjjön ide, Szőr.
Odahívtam a kecskepásztort, aki ez ideig ezt az egész dolgot igaz helvéta hitű predesztinációs flegmával nézte, a hosszú botjára támaszkodva.
Holmi „kedves barátom”, „édes atyámfia”-féle megszólításokat nem értett meg a legény, hanem mikor azt kiáltottam neki, hogy „itt van valami megszolgálni való!”, az elég jó németül volt mondva. Nagyokat ugrott egyik szikláról a másikra, a hosszú botjával vetve magán.
Én tolmácsoltam, amit az angol proponált.
– Mennyire van ide a legközelebbi állomás?
– Nagy futamodás…
– Jól van. Ha te gyorsan odafutsz, hírt viszesz a szerencsétlenségről, s visszajössz a segélyvonattal, kapsz tőlem kétszáz frankot.
– A kecskéimet nem hagyhatom.
– Hány kecskéd van?
– Hat.
– Mi az ára egy kecskének?
– Valami tizenöt frank.
– Adok száz frankot a kecskéidért a fáradságod jutalmán kívül. (Ezt már tolmács nélkül is megérté a kecskész.)
Az angol kivette az oldalzsebéből az öt Napóleont, s odanyújtá a fickónak.
Az az egyik markát tartotta az aranynak, a másikkal vakarta a fejét a hegyes kalapja alatt.
– Hát aztán ki őrzi addig a kecskémet?
Praktikus helvéta! El is akarja adni a kecskéit, s meg is akarja tartani.
– Majd őrzöm én addig a kecskéidet, míg visszajössz – mondá az angol.
A legény ráállt az alkura. Az aranyakat a zsebébe süllyeszté, s azzal odanyújtá a görbefogantyús botját az angolnak.
– Hanem a kecskéim elszélednek, ha nem hallják a kürtszót.
– No hát hadd itt a kürtödet, majd fújok egyet rajta, ha szükség lesz rá. Most aztán szaladj. Fogd ezt a veres kendőt, ezzel lobogtass.
A kecskepásztor hozzáfogott az iramodáshoz a pálya mentében, az angol veres sálját lobogtatva a kezében.
Az angol pedig nyakába akasztotta a tülköt, markába fogta a pásztorbotot, s ment a sziklák közé a kecskéket őrizni, amíg a pásztor odajár. Okosabbat nem tehetett. Ez volt az egyetlen praktikus ember közöttünk. A többi mind elvesztette az eszét. Nem is csoda.
Az egész völgykatlan beillett volna már a pokol tornácának. A lángok egész a mellvédig felcsapkodtak; a hulló zsarátnok, s még inkább az a rettenetes fojtogató bűz mindenkit elűzött a kőpárkányzatról. Csak a lengyel zsidó maradt még ott. Térden állt a mellvéd párkánya fölött; két karját az ég felé terjengetve, s egyre énekelve, hadarva, sikoltozva istenostromló imáját. A süvegén a prémet, a szakállát, a haját összeperzselte már a ráhullott szikra, mégsem tágított a helyéből. Mikor aztán látta, hogy hasztalan minden éneklés: akkor egyszerre felegyenesedett; tenyerével odacsapott a lángok felé s azzal beleköpött a tűzbe: „pchi!” s aztán ájultan esett hanyatt a párkányról.
A hőség és a sziporkaeső miatt nem lehetett már a párkány közelében maradni.
Le kellett mondani arról a szándékról, hogy egy élő embert meg lehessen menteni ebből a rémhalálból.
S azok még egyre ordítottak oda alant.
Amit mi, épen megmenekültek tehettünk, mindössze az volt, hogy a pálya mentén heverő csonttörött utazókat, az elájult asszonyokat felhordtuk az őrházhoz, s ott a szobában elhelyeztük.
Aztán jöttek azok a végtelennek tetsző percek, melyek alatt a segélyt hozó vonatot vártuk a közeli állomásról. Hangzik-e már a füttyszó? Néha megszólalt a kürt. Az angol hívogatta össze a kecskéket.
Milyen rossz gondolatok bántottak e percek alatt!
– Hát mit vétett ez az embercsoport, akinek most ily nyomorultul kell elveszni a legiszonyúbb kínhalállal? Akik tegnap szeretteiktől elbúcsúzva, örömérzettel keltek útra, reményteljes terveik voltak! Talán hazasiettek: otthon várják őket. Vagy nem is tudatták a jövetelüket: meg akarták lepni a kedveseiket? Az a menyasszony, aki egynapos férje mellől elszakadt? Azok az ártatlan gyermekek, akiket az anyjuk nem menthetett meg? Azok a kötelességtudó szolgái a közönségnek, akik a vész percében helyükön maradtak; a gépész, a fűtő és valamennyi kalauz, aki a saját életét megmenthette volna, miért bűnhődik?… Ki rúgta meg a sarkával azt a sziklatömeget, hogy éppen most zuhanjon alá?… Ki az, aki gyönyörködik ebben a kinzsolozsmájában a haldokló mártíroknak? Ki az, akinek az oltártüzébe az a vén zsidó beleköpött? Hát csakugyan volna a világon az a „fekete isten”? A szarmata pogánymítosz „cserni Bog”-ja? Aki cselekszi a rosszat, azért mert rossz: akinek ereje a rombolás, gyönyöre a fájdalom, imádása az átkozódás.
De még nem ezek voltak a legrosszabb gondolataim.
Ha van az a „cserni Bog”, s az gyönyörködik ebben a rémjelenetben: hát az egészen az ő fekete jellegéhez illő. – De hogy énnekem, az érző embernek az a legutolsó gondolatom, hogy lám, milyen jó, hogy nem énvelem történt az a nagy szerencsétlenség! Ez szégyen és gyalázat.
Pedig úgy van.
Az irtózásnál erősebb a lelkemben az a megelégedés, hogy én magam kimenekültem ez ádázatból, mely engem is magával sodorhatott volna. Hogy milyen nagy szerencse ért engem! Mennyivel különb lény vagyok most a többieknél? – Lám, engem megőriztek az angyalok! – Milyen szerencsésen megmenekültem.
Eh! Énbennem is itt van a cserni Bog: itt lakik a májamban, a zsigereimben a fekete isten!
A vonat egyszer csak megérkezett: virradat felé.
Távol állt meg a katasztrófa színhelyétől.
Jöttek vele seborvosok, tűzoltók, csendőrök, munkások.
Rögtön hozzáfogtak a dologhoz.
A sebesülteket bekötözték, az aléltakat felocsították, a pályaőrt és az utasokat kikérdezték; többen megkísérték köteleken lebocsátkozni a lezuhant vagonokhoz. Néhányat azok közül megkímélt addig a tűz: ott még talán élő embert lehet találni.
A munkások pedig a feldűlt pályatest helyreállításához fogtak: a mérnökök tanakodtak, hogyan kellett volna a mellvédet elkészíteni, hogy ilyen sziklaomlás keresztül ne törhessen rajta.
Az őrház előtti lonkáról többen kiabálták e szót: – Monsieur d’Astrakan!
Végre egy munkás megrántja a kabátomat.
– Herrle! Önnek kiabálnak odafenn.
– Úgy!? Nem is tudtam, hogy „monsieur d’Astrakán” a nevem.
Persze! A pályaőr meg a felesége csak arról ismernek, hogy asztrakános süvegem és mencsikoffom van.
Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen én egy gyermeket vittem fel oda. De ez már olyan rég időnek tetszett, hogy egészen elfeledkeztem róla, s nem csodáltam volna, ha ugyanaz a fiú most mint felnőtt ember jön rám szemközt.
Siettem fel az őrházhoz.
Egy hivatalnoki egyenruhában pompázó uraság már türelmetlenül várt a feljárónál.
– Jöjjön, uram, mi nem tudunk ezzel a kisfiúval beszélni, akit ön hozott ide.
– Elhiszem azt, hogy nem tudnak vele beszélni; de én sem tudok, mert néma.
– Dehogy néma! Beszél az folyvást.
– Akkor az a csoda történt vele, hogy a nagy rémülettől visszanyerte a szavát. Hát mit beszél?
– Éppen azt akarjuk megtudni: olyan nyelven szól, amit senki sem ért.
– Hát akkor én hogy értsem?
– Hát kié az a gyermek?
– Azt sem tudom. Véletlenül került hozzám. A vele együtt utazók mind odavesztek.
– Talán mégis fog ön valamire boldogulni vele.
Bementem a hivatalnokkal az őrházba.
A megsérült utasokat már akkor mind elhelyezték a betegszállító vagonokba. Az őrjöngő asszonyok is gondozás alá kerültek.
Csak a kisfiú volt odabenn meg az én praktikus angolom, aki azóta visszaadta a kecskéit a pásztornak.
Amint a gyermek engem meglátott, egyszerre megszűnt sírni. Könnyein keresztül ragyogott az öröm, felém nyújtá a kezeit, s azt mondá: „Jöjjön! Kérem. Jó leszek. Beszélni fogok.”
Az, hogy egy néma gyerek megszólal, már magában is elég csoda; de még nagyobb volt az, hogy mindezeket a szavakat magyarul mondta. Egy amerikai nábobnak az ötéves fia, akinek az egész kísérete csupa angol, német és szerecsen. S ez magyarul szól!
Odamentem hozzá, s akkor átölelte a nyakamat.
– Vigyen az atyámhoz. Nem leszek rossz. Félek nagyon.
Ezt is mind magyarul mondta.
– Ki az ön atyja? Hogyan hívják? – kérdezém tőle én is az anyanyelvemen.
Arra a kezeivel tapsolt. Megörült neki, hogy ilyen szót hall. S aztán kis gondolkozás után felelt:
– Úgy híják: a „Silver-King”.
Ezt a szót az angol utazó is megérté.
– A Silver-King? – mondá –, hisz az miszter Du Many Kornél.
– Igen! – mondá a gyermek. – Mama úgy hívja apát: Kornél.
(Tehát ez a gyermek nem is volt süket soha, csak „bikacs” néma.)
– Én azt az urat ismerem – mondá az angol utas. – Amerikai úr. Nagy úr.
– Talán elvállalná ön, hogy a gyermekét hozzá vigye? mondám neki angolul.
– Nem! Nem! – kiálta fel erre a gyermek. – Én önnel akarok apához menni! – s erőszakosan a nyakamba csimpajkozott.
Eszerint ért angolul. Hát mért nem beszél? Mért nem felel, ha angolul kérdezik? Ez is beteges megbikacsolás?
– Csodálatos, hogy ez a fiú magyarul beszél.
– Én nem találom csodálatosnak – mondá az angol. – Majd az állomáson táviratozni fogok az atyjának. – Nálam az adressze. – Párizsban lakik. – Várni fogja önt a peronon. Csak vigye ön a gyermeket hozzá. Ön tud vele beszélni, én nem. Ez nem csodálatos.
– Good bye, szőr.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages