A köztársasági grófnő
A köztársasági grófnő
Madame la comtesse.
Perui vagy La Plata-i grófnő? Ez sem mindennapi tünemény. Siettem eldobni a szivaromat, s hagytam magamat a grófnő budoárjába átvezettetni.
A közbeeső termekben futtában szétnézve, ismét csak azt láttam meg, ami nincs ott. Az ősök arcképei. Azok a vertugadinos, fehérre púderozott hajú ősanyák meg a páncélos szépapák, csípőjökre támasztott marsallbottal. Egy sincs ottan. Talán ezek is a New York-i képtárba vándoroltak. A másik volt – teljes hiánya mindenféle élő állatnak, ami előkelő úrhölgyek szobáiban alkalmatlankodni szokott, semmi papagáj, majom, selyempincs és bernáthegyi.
Annál inkább meglepett a budoár berendezése.
Ajtó nem volt rajta; nehéz brokátfüggöny takarta félig a bejárást. A belépő csakugyan azt hihette, hogy a tündérország tárul fel előtte. Volt valami hasonlatosság a Capri-szigeti kék barlang és e szoba között. Kék világításban minden. Szemközt valami nagy lugasforma látszott, amerikai folyondárokból, s annak a hátteréből jött a világosság a szobába. S ez a háttér egy végtelennek látszó télikertet mutatott, csoportosítva üde, virágzó, tropikus növényzettel. S e kelet-indiai pagonyban tarka-barka apró madársereg repkedett, csicsergett az örökzöld lombok között, veszekedve a fészkek felett. Az egész télikert felülről kapta a világítását, s ez tette olyan tündérgrottaszerűvé a budoár félhomályát.
S hogy a télikert növényzetének kipárolgó ámbrájától gutaütést ne kapjon az ember, az egész nyílás el volt zárva valami átlátszó lemezzel. Csakhogy ez a lemez nem üvegből volt, hanem vízből. Valami folytonos vízesés képezett egy olyan üvegvékonyságú lemezt a télikert és a budoár között, hogy azon keresztül lehetett látni. Ez az állandó vízablak zárta el a télikert forró és fűszertelt legét a budoártól. A madárkák is óvakodtak annak nekirepülni. Egy rugó nyomásával meg lehetett szüntetni az átjáró előtti vízesést, s akkor be lehetett lépni a télikertbe. – Úgy hangzott folyvást, mintha csendes eső esnék.
A tündérlugassal szemközt volt egy kerevet, az előtt indus faragványú asztal, fölötte egyszerű rámában Mr. Du Many Kornél életnagyságú arcképe.
A grófnő reggeli toalettben volt, ami, ha jól sejtem, nyersselyemből lehetett. A fején nem volt semmi, csak hosszú, tömött, szőke hajfonadék volt háromszoros tiarának körüle csavarva.
Olyan leányos termete volt: karcsú és hajlékony; az ember azt hihette, hogy hajadon.
Ebben a különös világításban olyan fehér volt az arca, hogy szinte félelem volt ránézni. Mintha egy alabástrom szobor nézne azokkal a sötétkék szemekkel, s beszélne a kárminpiros ajkakkal.
Helyet mutatott számomra egy karszékben: ő maga az ottománon telepedett le.
– Bocsásson meg, hogy ide kérettem– szólt simán folyó hangon s jól artikulált francia nyelven, ahogy azok beszélik, akik könyvből tanulták. -A férjem ma estére két vendéget hítt: az egyik egy kormányhivatalnok, a másik egy pap. Az elsővel a férjemnek van dolga, aki a rossbergi katasztrófánál szerencsétlenül járt utasok hozzátartozóinak óhajt pénzbeli kárpótlást adni. Szegény kárpótlás, mondhatom. A papot pedig én kértem fel, hogy az ott elveszettek lelki üdvéért tartson holnap rekviemet. – Nagy vonásokban Mr. Du Many minden áldozatra kész, de a részletekhez ő nem ért. Ilyenhez asszonyok inkább értenek. Azt sem tudjuk még, kik voltak, hányan, miféle emberek, akik ott szerencsétlenül jártak. Ki menekült meg? És milyen állapotban? Segített-e rajtuk valaki? Hát a mihozzánk tartozókbul maradt valaki élve? Mindezekről ön adhat nekünk legjobban felvilágosítást. Azért kérettem ide: mondja el nekem az egész vasúti szerencsétlenségnek a részleteit, úgy, ahogy azokat tapasztalá.
– Grófnő – mondám – ezeket a részleteket végighallgatni nagyon erős idegzet szükséges.
– Az idegeim semmivel sem érzéketlenebbek, mint más asszonyé – hanem én tudok nekik parancsolni. S aztán elvégre is, hadd fájjon nekem is. Ez vezeklés. Ne kímélje ön a flagellumot. Kezében van, üssön vele!
S ez a nő igazán magas fokra tudta vinni az önkínzást. Nem engedett elhallgatnom semmit; kényszerített elmondanom a legizgalmasabb részleteket, s mikor legjobban borzadozott, akkor lehajtotta a fejét, s kezével csendesen ütve a mellét, suttogá: „mea culpa!”
Már azon is megütődött, hogy a szalonkocsi kikapcsolása miatt támadt a vonatkésés.
– Eszerint az a baleset egészen a mi rovásunkra megy. Ha a mieink is a rendes kocsikban foglaltak volna helyet, ahol más tisztességes ember megfér egymással, akkor a vonat hamarább áthalad a veszélyes helyen, mint a sziklaomlás bekövetkezik. De hát a Silver-King fiának szalonkocsit kell berendezni: ez nem szíhatja azt a levegőt, amit más istenembere. S ezért a mi bolond kevélységünkért kellett annyi jó embernek kínhalált szenvedni.
Ennek a kombinációnak bizony elég alapja volt.
Tovább beszéltem: ahogy a nő kívánta.
Iszonyút kellett neki kiállani, mikor a vész közeledtét elmondtam előtte: a katasztrófa előtti perceket. A szíve dobogását lehetett hallani a szünetekben.
Mikor már a kezemben volt a keze a gouvernante-nak, hogy lesegítsem a lépcsőről, a hölgy úgy segített volna neki: úgy taszította volna mind a két kis kezével, úgy hívta a nevénél: No hát! Alice! ugorjon hát!
– Megint visszament a vagonba a kalapjáért.
Erre görcsösen felkacagott a hölgy, és két kezét a feje fölé kapta.
– Hahaha! A kalapjáért! Ilyen bolond volt mindig. – Hahaha! Sohase jött az asztalhoz kalap nélkül. Azt hitte, hogy szégyen, ha a fülét meglátja valaki. Hahaha!
Szerencsére megjöttek a könnyek: ezek elolták a kacajgörcsöt.
– Szegény jó Alice! Legjobb barátném volt a világon. Hogy szerette azt a gyermeket! Inkább anyja volt neki, mint én. Miért engedtem meg neki, hogy a gyermeket kísérje?
Elmondtam azt is, hogy a gouvernante a vész pillanatában is legelőször arra gondolt, hogy a gyermeket szabadíttassa meg velem.
– És nem látta ön őt többet soha? Nem került elő a lezuhant kocsiból?
Eltagadtam, hogy láttam még egyszer. Ez már csakugyan nem női életszervek számára való leírás lett volna. Azt mondtam, hogy a vonat nem várt: a sebesültekkel gyorsan kellett tovamennünk.
– És a többiekről, mit tud ön? A hozzánk tartozókról? Akik a gyermeket kisérték. Mint egy uralkodó fejedelem fiát! Egész suite-tel! A derék doktor Mayer?
– A legelső vagonban volt, mely összeégett.
– Hát Tom, a szerecsen?
– Azt agyonnyomta az összelapított kocsirom.
– Leghűségesebb cselédem volt. Egyszer egy aligátortul szabadított meg. Vasrúddal verte agyon a szörnyet. Nehéz sebeket kapott tőle. S csak nevetett rajta.
– A halálban is nevetett.
– És a szegény kis Topsi? A kis játszótárs? Jemmynek a tejtestvére. Az ő anyja volt a Jemmy dajkája. Úgy a lelkemre kötötte a gyermekét, hogy felneveljem: papot csináljak belőle! Szépen szavamnak álltam! Szentet, mártírt csináltam belőle!
– És egyet sem lehetett közülök megmenteni.
Én felvilágosítottam a hölgyet a körülmények felől, melyek a mentést lehetetlenné tevék a segélyvonat megérkeztéig; akkor pedig már késő volt.
– Tudom már. Azon az éjszakán elfelejtettem imádkozni. Estélyen voltunk; ott nem jutottam hozzá. Pedig úgy bántott valami. Az az elmulasztott imádság. Csak egyszer sóhajtottam fel, mikor senki sem vette észre: „God bless us!” – Akkor történt meg az irtóztató csapás. Hát ki az a rettenetes lény, aki ránk les, s ha rajtakap, hogy egy este, egy reggel elmulasztottuk az Istenhez fohászkodni, letaszítja az örvénybe azokat, akik hozzánk tartoznak? Ki az?
Az a fehér arc azokkal a nagy kék szemekkel olyan volt e beszéd alatt, mint valami sírőrző nemtő.
– Talán az az egy fohász: „God bless us!” őrizé meg önnek a kedves gyermekét a nagy veszélytől.
– A Jemmyt? Ez a szerencsétlenség gyermeke! Őmiatta kellett elveszni annyi ártatlan embernek! Meg volt átkozva az az óra, amelyben ez a gyermek született. – Nem! Nem ő az átkozott! Ő ártatlan. Nem tehet róla. Én vagyok a bűnös, aki őt világra hoztam. – Mondjon ön, uram, még több rémlátást; hadd szenvedjek ki benne. – Az nekem jólesik.
Őriztem a számat ettől a kegyetlenségtül. Inkább egyet fordítottam az előadáson, s beszélni kezdtem a hölgynek az angol utazórul, ki a pásztor kecskéit őrizte, amíg az a szomszéd állomásig elszalad; aztán meg a flegmatikus festőről, aki az egész rémjelenetet lekapja a vázlatos könyvébe.
– Azt a képet nekünk mindenáron meg kell szerezni. Egy fogadalmi kápolnában fogjuk elhelyezni.
Kezdtem arra a gondolatra jönni, hogy Mrs. Du Many kedélyének alapját vallási rajongás képezi. Ebbül ered a mély bűnbánat, mely a szerencsétlenség okát arra a kis gyermekre hárítja. Ez okozza az anyának feltűnő idegenkedését saját szülötte iránt. – Azonban ezt mégsem találtam elég felvilágosításnak. Ez nem elég ok arra, hogy egy anya a halálból megszabadult gyermekét meg ne ölelje.
– Minő szerencsétlenség! – rebegé, összekulcsolt kezeit térdére feszítve. – Minő lélekkárhozat! Hogy jelenhetünk meg az Isten előtt?
Én megkísérlem őt csillapítani. Felemlítettem előtte, hogy most rövid idő alatt mennyi nagy katasztrófa rendíté meg Európát. Az eszéki híd leszakadt a vonat alatt; s egy egész század derék huszár lelte halálát a Dráva folyamban. Hát a skóciai hídszakadás, amelynél egy lélek nem menekült meg a hullámokból. Azután Szeged elpusztulása az árvízben. Egy egész város romba dőlve. Majd az Arrogante hadihajó elsüllyedése. Legközelebb az ischiai földindulás, melynél nyolcszáz embert zúztak agyon a romok. És maga ez a rossbergi hegyomlás, mely már a század elején, ugyanazon a helyen négyszázhatvan embert temetett el. – Nem az églakók haragja intézi ezt, hanem planétánk geológiai és meteorológiai fázisai. Ha valakit hibáztatni lehet a mostani balesetnél, úgy legfeljebb a vasúti mérnök az, akinek a veszélyes rossbergi hegyvápa előtt nem mellvédet, hanem bástyát kellett volna emelni.
Félbeszakította a beszélgetésünket Mr. Du Many közbejötte. A férjnek perszenem szükség magát bejelentetni.
Azzal az ürüggyel lépett be, hogy levelek és hírlapok érkeztek a számomra.
– Hogyan? Hát mint tudhatja a postás, hogy én itt vagyok? Én a Hôtel d’Espagne-hoz címeztettem azokat.
– Már értesítve lett, hogy ide hozza.
Azzal kezembe adta a A HON példányait meg egy pár levelemet.
Aztán a nejéhez fordult.
– Nos? Eleget dobzódott ön a keserű pohárból? Kiitta fenékig?
A nő válasz helyett a nyakába borult, s elkezdett hevesen zokogni.
– Legalább most már meg fog nyugodni.
Én siettem visszavonulni. Leveleim sürgetős feladatokkal voltak megterhelve. (Még ugyan nem bontottam fel őket, de ürügynek jó volt.)
Pontos voltam az ebéden való megjelenésnél; tudtam, hogy az angolok ebben nagyon szigorúak.
A két meghívott vendég úr már akkor elintézte a maga ügyét a háziúrral és úrnővel.
Gyors megismerkedés után a vendégtársakkal, mindkettő közlékenysége nagy hamar a helyzet színvonalára segített emelkednem. Az államtitkártól megtudtam, hogy Mr. Du Many nyolcszázezer frankot bocsátott a két kormány, a svájci és a francia rendelkezésére, a szerencsétlenség következtében meghaltak családjainak s a munkaképtelenné lett megmentettek kárpótlása céljából. Azonkívül a szolgálatból elbocsátott vasúti őrnek, a hírt vivő kecskepásztornak egyenkint tízezer frankot. Szintén tetemes összeget a segélyvonat személyzetének. Azonkívül elrendelte a baleset színhelyén leendő emlékkápolna felállítását.
Mrs. Du Many pedig gondoskodott róla, hogy a holnapi rekviem a legnagyobb pompával legyen megtartva, s alapítványt tett évenkint e napon megtartandó gyászmise ceremóniaira.
Az ebédhez Mrs. Du Many fekete ruhában jelent meg, s egyetlen ékszere volt egy szalagon függő kereszt a legsötétebb gyémántokbul. Az a kereszt egészen feketének látszott, csak a kivillanó kék, zöld, veres szikrák árulták el, hogy azok gyémántok.
A lakoma olyan ünnepélyes hangulatban folyt le, mint akármely halotti tor: amihez elég jogcíme is lehetett. A menü becsületére vált a francia szakácsművészetnek.
Kilenc órakor a két vendég úr felkerekedett és búcsút vett.
Én, mint a házhoz tartozó vendég, ott maradtam.
Mrs. Du Many bocsánatot kért tőlem, hogy eltávozzék, de ilyenkor már a gyermekeit kell lefektetni.
Mr. Du Many közölte velem, hogy a Mrs. ezt sohasem engedi másnak, s ha az operában vagy a Théâtre Françaisban van is, kilencre haza jön; s ezért nem tudja soha, hogy mi a vége a darabnak. Neki ez a legkedvesebb színház. – Én ezáltal nagyon meg voltam hatva. – Valami olyanformát kockáztattam, hogy nálunk Magyarországon is így szokták a hölgyek.
– Mi férfiak azonban még nem mehetünk aludni; mit csinálnánk reggeli kilenc óráig?
Ellenben még egy csésze teára, s egy pár szivar elhamvasztására átmehetünk Mr. Du Many hálótermébe.
Igazán terem volt. Magas, mint egy templom. Ha volna bennem sovinizmus, azt mondanám, hogy nemzetiszínű világítás volt benne. A remekművű függőlámpa adta a zöld fényt, a kandalló parázsa a vereset, s a gyönyörű faragványú ágymennyezet párkányán végig pislogtak, mint álomőrző csillagok, a fehér fényű villanylámpák. A szoba csillagfényben derengett tőlük, míg a mennyezet alatt álomtápláló sötét lehetett. A kárpitok le voltak eresztve.
Alig jártunk végére az első szivarnak, amidőn egy szőnyegajtó megnyílt, s belebbent rajta Mrs. Du Many. Ezúttal fehér, gazdagon hímzett pongyolát viselt, mely karjait egész vállig engedé látni.
Nem jött egyedül, a kis Jemmyt hozta magával.
– Ez a gyermek mindenképpen az apjánál akar aludni. Ahogy szokta, mielőtt az intézetbe küldtük.
A gyermek nyafogott, nyűgösködött. Alkalmasint álmából verték föl.
Mr. Du Many aztán ölébe vette a kisfiút, kigombolta a cipőcskéit, lehúzta a harisnyáit. A misstress nézte csendesen.
Már ezt bizony ő maga is megtehette volna.
Egyszer aztán jojcakát kívánt, s ott hagyta a gyermeket az apjánál.
Mr. Du Many levetkőztette a kisfiút, s szépen dajkálkodva odavitte az ágyához; félrehúzta a függönyöket; letérdelteté az ágyba, összetetette vele a két kezét, s megimádkoztatá. Olyan suttogva mondta a gyermek, hogy nem lehetett a szavakat kivenni.
Akkor aztán lefekteté, betakarta az angórapokróccal, s jó éjt kívánt neki. A függönyöket összehúzta.
Aztán visszatért az apa a kandallóhoz.
Alig ült le, midőn a nyoszolya felől pisszegés hangzott.
„Sztt! Sztt!”
A gyermek széthúzta a függönyöket, s a fejét kidugta rajtuk. Olyan volt, mint egy kis kerub.
– Nos? Mi kell még? – kérdezé az apa, visszatérve hozzá.
Hát csak az kellett neki, hogy még egyszer meg akarta csókolni az apját. Akkor aztán csintalanul vihogva bújt el az ágytakarók közé.
Mr. Du Many visszajött ismét a kandallóhoz. Azonban észrevevé, hogy nekem kialudt a szivar a számban.
– Ön álmos?
– Két éjjel nem aludtam.
– Akkor keressük fel a hálószobáját.
S őmaga vette kezébe azt a kis sárkány alakú, japán gyertyatartót, melynek viaszgyertyájánál a szivarainkat felelevenítettük, hogy majd a szobámba vezet.
– De azt már nem engedem. Majd megmutatja a komornyik, hogy merre van az ajtóm.
De legalább az ajtóig elkísért.
Ott aztán megszorította a kezemet, s azt mondá:
– Jó éjszakát. Aludjék jól.
Ez ugyan csak három szó; de azért mégis elég volt arra, hogy énnekem az álmot kiverje a szememből.
Magyarul volt mondva.
Szemem, szám nyitva maradt, úgy rábámultam.
Mr. Du Many pedig olyan jóságos ravaszkodással mosolyga.
– Ön nem ismert énrám. Én pedig önt nagyon jól ismerem. – Hiszen kollégák voltunk egykor.
– Kollégák? Hol?
– Hát Budapesten. A Sándor utcai Országházban.
– Ön képviselő volt? Mi neve volt akkor?
– Ugyanaz, ami most. Csakhogy magyar ortográfiával írva: „Dumány Kornél”.
– Még így sem emlékszem sem a névre, sem az arcra.
– Nem ám. Mert csak egy napig lehettem képviselő. Másnap kidobtak az ajtón.
– Ah! Most jut eszembe valami. Ön volt az a bizonyos „egy halott képviselője”.
– Hát, igen bizony. – Én voltam az az egy halott képviselője.
