Az egy halott képviselője

Teljes szövegű keresés

Az egy halott képviselője
Egy ilyen meglepetés magát a „hétalvót” is képessé tett volna az álmátul megfosztani egy éjszakára.
Visszatértem az ajtóbul.
– Uram! – mondám Du Many úrnak, kit ezentúl nem fogok „miszter”-nek címezgetni. – Lehet énnekem valami igényem önnek a hálájára?
– Uram, barátom! – szólt, mind a két kezét kezembe téve – fehér lapot adok önnek, a nevem aláírásával: azt írja ön fel rá, amit akar.
– Elfogadom, s mindjárt írok fel rá valamit. Mondja ön el nekem annak a történetét, hogyan lett „tekintetes és nemes Dumány Kornél úrból, a kis kastélyos magyar dzsentriből, a fidelis garçonbul, a visszaküldött országgyűlési képviselőbül, Du Many Kornél, az ezüstkirály, a dél-amerikai nábob, egy csodaszép grófnő férje, ötgyermekes családapa, a szolid vállalatairól, jótékonyságáról hírhedett celebritás?” – Ezt kérem öntől és semmi egyebet.
Dumány Kornél úr megcsóválta a fejét, s a fogaihoz kezdte kopogtatni a körmei hegyét, majd ismét mind a két kabátzsebébe mélyeszté a kezeit, s aztán a megszorult adós keserves mosolygásával mondá:
– Kedves édes barátocskám… most ön csakugyan olyan összeget írt fel a fehér lapomra, amit „a vista” nem tudok kifizetni. Ez a történet, aminek a közlését ön várja tőlem, csak felerészben az enyim, a másik fele a nőmé. Engedje meg, hogy elébb ővele értekezzem, s kieszközöljem tőle a „giro in biancó”-t, ha lehet.
Megadtam a moratóriumot.
Dumány úr ugyanazon a szőnyegajtón át, amelyen az imént a neje belépett, elhagyta a hálószobát. Én egyedül maradtam ott.
De mégsem egyedül.
Az ágyfüggönyök mögül nehéz nyögés hangzott, mint mikor valaki rosszat álmodik, s nem tud felébredni. A kis Jemmy.
Odamentem. Széthúztam a függönyöket. A világosságra felébredt a gyermek, nagyot sikoltva.
– Apám!
– Mindjárt jön apa – biztatám én az előtte ismeretes nyelven.
– Ah. Magyar bácsi! Az is jó.
S azzal a kezem után nyúlt, a hüvelykujjamat átmarkolta erősen.
– Rosszat álmodott, kicsikém?
– Nagyon rosszat. Nem tudtam beszélni. Pedig akartam beszélni. Nem tudtam. Egy kígyó összeszorította a torkomat. Ugye nincs ott kígyó?
– Nincs. Ne féljen semmit.
– Ugye itt fog maradni?
– Itt. Amíg apa visszajön.
– Azután is. Mindig. Sohasem megy el innen. Az jó volna apának. Apa sokszor mondta nekem. Szólj fiacskám. Beszélj hozzám. Senki sincs, akivel „így” beszéljek, csak te, fiacskám. Bácsit is szeretné majd apa.
Mondtam neki, hogy soká itt maradok. Arra nyomban elaludt.
Mire Dumány úr visszajött, én már ismét a kandalló előtt ültem. Amit a gyermekajk csevegett, olyan kedves fényt vetett e férfi kedélyvilágára.
Derült arcot hozott magával.
– Nőm beleegyezett. Azt mondta, gyónás ideje van. Holnap ő fog mindent meggyónni a papnak, ma én gyónom meg mindazt önnek. A realitás szempontjából is sokkal jobb, ha megtudják rólunk a valót, mintha azokat a válogatott meséket terjesztik tovább, amikkel bennünket az ó- és újvilágban illusztrált a hírlapírói fantázia.
Azzal becsengette a komornyikot. Kiadta neki az egész campagne-ra való utasítást. Most készítse el a szamovárt a teának, mandarin likőrrel. Tizenkét órakor hozza fel a puncsot, gyümölccsel, két órakor feketekávét, öt órakor adja fel a fajdtyúkot hidegen, pezsgővel.
– Remélem, hogy ön kibírja az éjszakázást? – szólt hozzám fordulva.
– Kérem: fő-fő kortesvezér vagyok odahaza.
– Elég. Akkor ismerem a kaliberét.
– Remélem, hogy az egész menü mind saját termelés?
– Természetesen. A tea a hongkongi kertem zsengéje; a mandarinszeszt a borneói narancsligetem gyümölcséből főzik, a kávét a kuba szigeti telepem adja, a „gizr” szesszel együtt, ami a kávébab-cseresnye gyümölcséből készül. A bor is saját termesztményem. Nekem ez mind nem kerül semmibe. Csupán a süteményekhez való lisztet veszem pénzért. Az magyarországi. – Ott én nem bírok semmit.
– Pedig önnek szép birtoka volt ott a felföldön.
– Nem hallotta volna ön, hogy azt adósságok miatt elkótyavetyélték?
– S ön ezt meg engedte történni?
– Majd ha végighallgatta ön az én történetemet, akkor természetesnek fogja találni, hogy azt tettem. De végképp mégsem szakadtam el a hazámtól. A hajdani kastélyom kertjében igen szép káposzta termett. Ezt se Francia-, se Olaszországban, se Amerikában nem tudják, hogy mire használható. Én azt minden évben felvásároltatom, s szokás szerint hordóba betaposva, posajtott állapotban elszállíttatom oda, ahol éppen tanyát ütöttem, Párizsba, Palermóba vagy New Yorkba. És abból énnekem a feleségem alkalmilag pompás „korhelylevest” szokott készíteni.
„Korhelyleves!” Koronája a magyarországi dáridóknak.
– S ért ahhoz a grófnő?
– Hahaha! – kacagott az exkollégám. – Hiszen olyan magyar grófnő az, mint azok, akik odahaza a Tisza-Duna között franciául beszélnek, nem azért, mintha magyarul is nem értenének, hanem azért, mert ez az anyanyelvük; aztán meg, mert a magyarnak az a rossz szokása, hogy aki egy hibát ejt a beszédben, annak a szeme közé nevet.
Ezzel a revelációval az egész eddigi kombinációm is gyökerestül ki lett irtva. Azt gondoltam, hogy az én magyarom egy amerikai pénzkirály lányának szívét hódította meg, s annak a kezéből kapta a számlálatlan milliókat (dollárokban számítva, ami a mi pénzünkben, arany ázsióval együtt, 2 frt 40 kr.)
Dumány úr az arcomról olvasta le a gondolataimat.
– Ön meg fogja tudni, hogy én se nem raboltam, se nem házasodtam a vagyonomat; még csak az eszemmel sem szereztem azt a Dárius kincsét, amivel most valósággal rendelkezem. Elmondom az utat és módot, amelyen hozzájutottam – mások elrettentő példájára –, de senkinek sem tanácsolom, hogy azt utánam csinálja. De nem is hiszem, hogy még egy ilyen történet valaha ismétlődjék, s még egyszer szülessen a világra olyan rinocéroszidegekkel ellátott ember, aki ezt keresztülélje, mint amilyenek ennek a szerepvivői valának. Még azt is hozzátehetem, hogy az az ár, amit én ezért adtam, azokkal a számokban kifejezhető kincsekkel, amiket nyereségül kaptam, soha sincs kifizetve; hanem valami mással, amit a matézis meg nem határoz: azzal igen.
Ezzel letelepedtünk a teázóasztal mellé. Dumány úr nehány hasáb illatos cédrusfát dobott a kandallóra. A tűz hangos pattogása s az állóóra méla tiktak ketyegése kísérte az egész elbeszélést. S mármost ettül a perctül kezdve nem én írom a regényt, hanem Dumány Kornél úr.
– Mindenekelőtt állítsuk helyre az alkotmányszerű jogfolytonosságot, mely szerint a magyar parlament tagjai egymást tegezik.
Egy kupica mandarin szentesíté az ősi szokást összekoccintva.
– Szervusz!
– Krisztigott.
– – – Úgy hiszem, hogy nem szükséges előtted körülményesen leírnom a „csepegői” választókerület etnografikai sajátságait. Meg vannak azok örökítve az országgyűlési annálisokban. Nincsenek ugyan ottan csepegőkő barlangok, de vagynak háromezer honfias nyeldeklők, melyeken már sok nemes nedv lecsepegett. Az egész csepegői választó közönség két kategóriába soroztatik. Az első rendbeliek azok, akik nagyon sokat isznak, a második sorozatbeliek pedig, akik még többet isznak. A tótok pálinkát isznak, a svábok sert isznak, a finnugorok bort isznak az intelligencia mind a hármat issza; az Isten választott népe pedig szolgáltatja mind a hármat, ami még nagyobb eredményre vezet, mintha inná.
Ha Dante Magyarországon járt volna, okvetlenül belekerült volna a csepegői képviselőválasztás a pokol leírásába.
És amellett megkívánják a tisztelt választók, hogy hazafias meggyőződésük nyomatékos argumentumokkal megszilárdíttassék, ami kurzus szerint variál, s a választás napján négy angyalra is fölemelkedik.*
Az 50 és 100 frtos bankjegyeken látható jelvények. J. M.
Vannak szilárd jellemű választók, akik csak konzorciumban en bloc engedik magukat megvásároltatni; vannak ellenben spekulatív szellemek, akik mind a két félnek eladják magukat. Akik pedig a minden eddigelé ismeretes camorristák, brigantik és kleftek elől elnyerik a pálmakoszorút, azok az úgynevezett kortesvezérek.
Nem akarlak untatni azokkal az előzményekkel, amikkel a magyar hírlapok a választási kampány alatt teletömik a hazai közönséget. (Jó szerencse, hogy az egész világon senki sem érti a nyelvünket.) Meg lehetsz felőle nyugodva, hogy sem az én korteseim, de az ellenjelöltemé sem hagytak semmi eszközt felhasználatlan, ami a kívánt diadalra vezet. Én a konzervatív-nemzeti-klerikális pártnak a zászlóját lobogtattam, ellenfelem pedig a liberális-pánszlav-reformpárt oltárán áldozott.
Csupán a választási nap óráinak élményeit adom elő.
Délután hat óráig mind a két párt kimerítette leleményességének egész tárházát. A veres tollnak a szavazatait (én voltam a veres toll) a zöld toll szavazatai éppen eggyel haladták túl.
„Ezt nem lehet engedni!” – kiabálták a kortesvezetők. „Hol van még egy szavazó? Nézzük a listát!”
A lista még mutatott egy szavazót a szomszéd Bögreszegről: Tóth Jánost, a gelencsért.
„Hol van Tóth János, a gelencsér, Bögreszegről?”
A bögreszegi bíró (a mi hívünk) jelenté alássan, hogy Tóth János, a gelencsér cudarul megrágta a szíjat, mert ahelyett, hogy eljött volna szavazni, tegnap este elment deszkát árulni Földvárra.
Ez annyit jelent magyarul, hogy „meghalt”.
E már baj!
Hogy az ördögbe tud valaki meghalni a választás előtti napon.
„Nincs a faluban több Tóth János?”
„Van. De az tyúkász. Nincs beírva a lajstromba, mert nem fizet adót. Ellenben itt van: fuvaros minőségben.”
„Ide vele!”
Előhozták a tyúkászt: szájába rágták, hogy most rögtön be kell mennie a sátorba Dumány Kornélra szavazni Tóth János, a gelencsér helyett. Úgyis egy házban lakott a megboldogulttal.
Szabadkozott, hogy az lehetetlen, hisz a gelencsér Tóth Jánosnak az a mellékneve, hogy „csorba”. Rászakadt az agyagpart egyszer, s kiütötte az első két fogát. A zöld tollasok bizalmi férfiai egyszerre rá fognak ismerni, hogy nem ő a Csorba Tóth János, mert neki mind a harminckét foga megvan.
„Ha csak ez a baj: itt a kudarci tilógus, mindjárt kirántja kendnek a két első fogát!”
A tyúkász vonakodott a műtéttől. Ígértek neki pénzt: egész fel hatszáz forintig.
„Azt a szent kirilájzumát! Két rongy fogért! Werbőczi sem diktál többet 10 forintnál darabjáért. Marad még kendnek harminc! S azokról jól lesz gondoskodva.”
A tyúkász utoljára kötélnek állt, s ki hagyta rántani a két első fogát – aztán mehetett bátran a meghalt gelencsér helyett énrám szavazni.
Ezzel egyenlő számra lett emelve a veres és zöld toll szavazatsora.
De még ezzel semmi sincs megnyerve: legfeljebb egy új választás.
„Ezer forintot még egy szavazatért!”
Valaki fölfedezte, hogy van még egy szavazó itt helyben, a választási központban: a „Nyakigláb” zsidó. Derék, becsületes, szegény ember. Akinek teljes világi életében mikor kalapja volt, akkor csizmája nem volt, s mikor csizmája volt, akkor kalapja nem volt. Hanem azért bejegyzett iparos volt: ablaküveges, akinek csak akkor van keresete, ha jégeső esik. Hanem azért van egy felesége, meg hét gyermeke. Ez segíthetne mirajtunk, mi meg őrajta.
Csak az az egy baj van vele, hogy a szegény Nyakigláb éppen haldoklik: az egyik lába már a koporsóban.
Hátha megtenné a mi kedvünkért, hogy még egy kis félórácskát itt időzzön. Hiszen vár az a bummelzug.
Odaszaladtak a kortesek a butikjához.
Hiszen régi példabeszéd az a magyaroknál, hogy „úgy húzza halasztja, mint a zsidó a halálát”. Hátha ez is tudja halasztani.
Először a feleségét fogtak elő. Felvilágosították a szerződés előnyei iránt. Csak egy névnek a kimondása a szavazatszedő bizottság színe előtt, s ezer forintot hágy vele örökségül a családjara.
Akkor a feleség és a hét gyerek rohant a haldokló ágyához. Egész életük boldogsága függ ettül az egy szótul.
A főkortes megmutatta a haldoklónak az ezres bankót.
Ilyen lehet a paradicsom ajtajának a firhangja!
Szegény már nem tudott neki örülni.
Utoljára a kortesek felkapták a beteg nyoszolyáját négy lábánál fogva (az idő drága, az elnök kitűzte a zárórát), s hozták nagy diadallal a szavazatgyűjtő sátor felé. A feleség ott ment az ágy mellett, s vigasztalta, biztatta a beteget: „csak még egy kicsit!”
Szerencsésen eljutottak vele, cseppentett pontosan a záróra utolsó percében a bizottság elé.
„Icig Maykäfer: más néven Nyakigláb üveges. Nro 1501. hangzott a jegyző szava.”
„Kire adja ön a szavazatát?” – kérdé az elnök.
Az üveges nem hallott már semmit. Száraz, hideg keze ott nyugodott a felesége kezében, megtört szemei felfelé fordultak, végleheletével ezt rebegé:
„Du meine Liebe.”
„Dumány Nellire” – kiálták az én bizalmi férfiaim. Világosan mondta „Dumány Nellire” (Nellinek neveztek a barátaim.)
Az ellenfél bizalmi férfiai ellenben követelték, hogy világosabban szóljon a szavazó.
De már az nem tette meg ezt a barátságot, mert meg volt halva.
S miután az első szava csakugyan úgy hangzott, hogy „Dumány”, a jegyzők beírták a szavazatát az én rovatomba.
Az elnök kihirdette az eredményt, mely szerint Dumány Kornél úr a mai napon alkotmányosan megejtett képviselőválasztásnál 1501 szavazattal az ellenjelölt 1500 szavazata ellenében Csepegő kerület képviselőjének megválasztatott.
Ámde a mandátumnak sarkára tapogott az ellenfél petíciója. Megtámadták az egy halott szavazatát.
A képviselőház kiküldött egy bíráskodó tagot, szigorú vizsgálatot tartani.
Az Icig szavazata megdönthetetlen volt.
Azokkal szemben, akik azt allegálták, mintha Icig nem az én nevemet mondta volna, hanem azt, hogy „Du meine Liebe”, tíz tanú állt elő, aki kész volt megesküdni rá, hogy először is az üveges nem tudott németül és másodszor oly szilárd karakterű hazafi volt, akiről fel nem lehet tenni, hogy élete végpercében a Jehovát német szavak kimondásával indítsa méltó haragra.
Ekkor aztán az ellenfél a másik halottba kapaszkodott. Utánajártak a bögreszegi papnál, hogy a választás előtti napon eltemette a Tóth Jánost. De a pap nem tudta, hogy melyik volt a kettő közül: a gelencsér-e, vagy a tyúkász. (A tyúkászt elküldtük hosszú fuvarba Galíciába.)
Ekkor elrendelte a vármegye a vizsgáló képviselő felhívására a halott exhumáltatását és agnoszkáltatását.
De mire a mixta commissio kijött, akkorra az én embereim úgy eltették láb alól az egész corpus delictit, hogy soha senki sem talált rá többet.
Nem is derült volna ki az a pia fraus soha, ha egyszer csak mint egy diabolus rotae elő nem ugrik az a falusi borbély, aki a rám szavazandó Tóth Jánosnak a kritikus órában két ép fogát kivette a pelikánjával. Pedig keményen volt érte fizetve.
Hiszen tudhattuk még Midas király történetéből, hogy borbélyra nem lehet titkot bízni. Csakhogy ez nem a nádasnak beszélte el a titkát, hanem a vizsgáló bíróságnak.
Ezzel aztán mindnyájunkat megborotvált a borbély.
A képviselőház azonban emiatt megsemmisítette az én megválasztásomat, s én mehettem haza, ezzel a hátamra ragasztott gúnycímmel: „az egy halott képviselője”, zabot hegyezni, vagy újra kezdeni a választási „kutyalagzit”.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages