Az élő márvány
Az élő márvány
A kastélyban ilyenkor, mikor a grófnő neuralgiában fekszik, minden cseléd posztócipőben jár, és suttogva beszél. Egy légynek sem szabad döngeni.
Én nem zseníroztam magamat: az orvos lépéseinek hangja mindig örvendetes a betegnek.
A komornyik egész addig a szobáig vezetett, ahol Flamma grófnő volt. Azon túl volt Diodora grófnő budoárja.
Flamma elém jött, letéve a lámpa elé a könyvet, amelyet olvasott, s kezét nyújtá.
– Diodora türelmetlenül várja önt. Még ilyen indulatosnak sohasem láttam, mint most. Cennit éppen most kergette ki magától. Megérezte rajta, hogy bort ivott.
– Hát Cenni itt volt már? Bizonyosan az „alibi” bebizonyítása végett.
– Hallgasson erről. Cenni elmondta nekem, mi történt. Hát ön nem ivott bort? Leheljem rám.
Megtettem.
– Jól van. Akkor bevezetem önt hozzá.
S azzal felnyitva az ajtót, maga előrement, engem maga után intett.
A budoárt egy zöld üveggel letakart lámpa világítá be. A szobát kétfelé osztották az alcoven nehéz brokátfüggönyei.
Flamma egy percig eltűnt a kárpithasadékban, nagyhamar visszatérve, amidőn aztán a kárpit egyik szárnyát félrehúzta, a bojtos zsinórral felcsíptetve. Némán inte, hogy menjek oda, s maga elhagyta a szobát, betéve maga mögött az ajtót.
Én tehát megláttam, ami még eddig orvosnak sem volt megengedve, Diodora grófnőt a fekhelyén.
Csak a feje látszott ki és a karjai a takaróból. Karok, aminőket a milói Vénusz veszthetett el, és őhozzá kerültek. A haja ki volt bontva, és sűrű pászmákban szétszórva a vánkosán, a paplanán, egy tekercs magasan, egészen a nyoszolya polcozatára volt fölvetve, s egy egész hajzuhatag omlott alá az ágy széléről a szőnyegre. A két karja a feje fölé volt emelve, s mind a tíz ujja a hajába merülve, nyugtalan görcsös vonaglással, mintha tépni akarná.
Az arca halálsápadt volt és fényes; a szemei lázasan ragyogtak, két karikától körülfogva; felnyitott szája sebesen lihegett.
Jól ismerem ezt a bajt; sokszor találkoztam vele.
Mikor engem meglátott Diodora, odadobta elém az egyik kezét, nem törődve vele, hogy hálóöltönyének a szalagja kibomlott, s az ujj a válláról lecsúszott.
Megfogtam a kezét: az forró volt és száraz; az érverés rendetlen volt.
Azután a kezemet a fejére tettem, a hüvelykujjammal a feje lágyát megnyomva.
– Ott! Ott a pokol! – lihegé hörgő hangon.
Azután végighúztam a kezemet a nyakán, a musculus cucullaris és a sternocleidomasloideus között.
– Igen! Arra megy le a fájdalom! – rebegé.
– Megengedi a grófnő, hogy gyógyrendszeremet alkalmazzam?
– Ne mondjon grófnőnek. Kutya vagyok. Mondja, „te dög”! Tegyen velem, amit tud.
– Legelőször is engedje a haját felkötnöm, szétszórtan akadályoz.
Evégett fel kellett ülnie az ágyban.
Engedte, hogy azt a szétomló dúsgazdag hajzatát két kézzel összemarkoljam. S aztán lazán összecsavarva csomóba kössem.
Eközben a takaró lehullott róla, s ő azt észre sem látszott venni.
Az orvos szeme előtt nincsenek női bájak.
Ez a meleg, hófehér eleven bársony csak „epidermis”: „stratum mucosum Malpighi”. A szép fehér nyak, melyen a masszázst elkezdjük, az a „regio nuchae”. Azután következik a „regio scapularis”, a „deltoidea”, utóbb a „sacrospinalis”.
Olyan nagy dolgot csinálnak belőle, hogy egyszer egy aszkéta ellen tudott állni a kísértésnek, midőn a démon Lilith alakjában őt összecirógatta.
Hátha neki kellett volna a Lilith termetében eléje jött démont masszírozni!
Bizonyára mi, doktorok, megérdemeljük, hogy szenteknek híjanak bennünket. (No, már nem mind valamennyit!)
A legelső kéznyomásoknál is meglátszott az eredmény: a fájdalom enyhülése. Az a kéjes nyögés, azok a hosszú sóhajtások, az a delejes meg-megrándulás tanúsítá, hogy ama rejtélyes zűrzavar a vénák, lymphák és nervusok rendszerében, a gangliákban tünedezik; egy erős összenyomására a bicepsnek tele marokkal, vagy mikor a hüvelykujj a rhomboideust ugratta, kiszaladt ajkán a szó: „hah, ez jólesett!” Majd reszketni, dideregni kezdett, a test forrósága elmúlt. A bőr nem volt olyan száraz többé, transpirálni kezdett. A fogai összevacogtak, és amellett önkénytelen nevetett. Végre háromszor egymás után hosszú, mély lélegzetet tudott venni, fohászszerű kilégzéssel, megkönnyebbülten suttogva: „úgy érzem, mintha a forró olajtenger alul merülnék fel”.
A regio palmarumnál voltam. A karját végigdörzsölve, a tenyerét fogtam a kezem közé, s valamennyi ujját ízenkint összeropogtattam. Ez már csiklandozta: „Ah, ez jó volt! Köszönöm, már tudok eszmélni.”
Én aztán mondtam neki, hogy még csak félig van meg a gyógymód. Ezt végig kell kezelni, mert különben visszatér a baj. Az a cél, hogy a megzavart vérkeringést a test minden ízében rendes működésbe hozzuk. Ez nem bűvészet, hanem ésszerű, mechanikus elősegítése az élő organizmus működésének.
Azáltal azonban, hogy az eszméletét visszanyerte, a női szeméremérzet is visszatért jogaiba.
– Nem végezhetné ezt egy „nő”? – kérdezé tőlem, a kezemet visszatartva.
– De végezhetné, ha elébb négy esztendeig tanulná az anatómiát, hat esztendeig eljárna a boncterembe, s megismerkednék az emberi testalkat minden zsigerével, izom- és idegrendszerével, vénái és lymphái hálózatával, amiknek az alapos ismerete nélkül éppen olyan veszedelmet okozhat egy kenő-fenő, mint aki belső medicinákkal kuruzsol. Az egész emberi test belső szervezete nagyobb csodája a teremtőnek, mint a csillagos ég. Amíg egy meghallott szó miatt az arc mosolyra vonul el, egy szövevényes gépezetnek kell működésbe jönni, s minőnek még, amíg egy szó hallására a könny kicsordul a szemből. Aki ezt a felséges gépezetet nem ismeri, az a betegnek nem orvosa, hanem hóhéra. Legyen megnyugtatva a grófnő. Az orvosnak a betege mellett nincs neme: éppen mint az angyaloknak.
– Hát legyen ön angyal.
Én folytattam a gyógyítást.
És láttam a betegemet fokrul fokra elcsillapodni. Már a musculus risorius is mozgásba jött: arcán megjelent a kéjérzet öntudatlan mosolygása, a levator labii felemelte az ajkát, míg a zigomaticus major elernyedt, s felnyílt ajkai közül gyöngysor foga kivillant. A halvány arc lassan kipirult. A vér rendes forgása visszatért. Később a mosolyt követte a könny. A lezáruló szempillák alatt ragyogni kezdett két könnycsepp. (A tensor torsi, a sacci lacrymales működése.) Végre elaludt.
Olyan mélyen aludt, hogy még a gyógykezelés vége sem zavarta meg az álmát; mikor az aponeurosis plantarisra került a sor. Pedig azt ébren senki sem állja ki, hogy a talpát dörzsöljék.
Sőt még arra a lármára sem ébredt fel, amit a vadászlakban csaptak Szigfrid és cimborái, paraszt trombitások tuskürtölése mellett.
Ott feküdt előttem istennői szépségében, halálmély álomtul elnyomva, mint egy élő márványszobor.
Én fogtam a pikétakarót, melyre egész szélességében volt felhímezve a Vernőczy-címer (csigahéjból kiemelkedő sellő, aranyhaját kétfelé tartva), s azzal betakartam az elaltatott pácienst. Gondom volt rá, hogy a lábait jól befedjem, mert különben azt fogja álmodni, hogy mezítláb jár az udvari bálban, s attul megint megfájdul a feje. Az orvosnak arra is kell gondolni, hogy a betege rosszat ne álmodjék. Aztán lebocsátottam az alcoven függönyét, hogy a lámpavilág ne érje az arcát.
Azzal kimentem a benyíló szobába. A vastag, puha szőnyegen nem hallatszott a lépésem; az ajtót is csendesen nyitottam. Flamma nem vett észre, hogy kiléptem.
Az olvasóasztalnál ült, két egymásba kulcsolt könyöklő kezére fektetve az arcát, előtte egy kitárt könyv. Abban látszott elmélyedni. Valami érdekes olvasmány lehet. Vártam, amíg végigolvassa a lapot, s fordítani fog. De nem fordított, hanem amint a lap végére ért, megint visszatért a fejezet elejére, s újra kezdte. Megszólítám halkan: „Grófnő!”
Ekkor hirtelen összecsapta a könyvet. A tábláján egy acélkereszt volt. Ez imakönyv! Vajon milyen ima lehetett az, amit ismételnie jó volt?
Aztán rám nézett ijedten. Olyan volt a két szeme, mint két holdvilág: kerek és fényes.
– Ön már kijött? – kérdezé csodálkozva.
– Elvégeztem. A grófnő elaludt csendesen, s most már fel nem fog ébredni reggelig. Hagyjuk őt magara.
– S ön nem marad „ott”? – kérdezé félénk kíváncsian.
– Most már nem tehetnék egyebet a grófnő mellett, mint hogy nézzem, hogy alszik szépen. Arra pedig neki sincs szüksége, nekem sincs.
A víg tivornyazaj felhangzott a vadászlak nyitott verandájáról.
– Vissza fog ön menni a társaságba? – kérdé Flamma, a zaj tája felé bólintva a fejével.
– Nem szándékozom. Szigfriddel rendbe hoztam minden dolgomat. Tudattam vele; hogy a jelöltségtől visszaléptem.
– Már meg is tette?
– Igen. Már visszaléptem. Az eddigi választási költségeket megtérítettem neki, s megköszöntem a fáradozásait. Ezentúl is jó barátok leszünk; de csak távolból. Most hazamegyek. A kocsim be van fogva. Holnap reggel visszajövök Diodora grófnőnél orvosi látogatást tenni.
Flamma fölkelt, és közel jött hozzám.
– Ne menjen ön most kocsival. Az éjszaka sötét, valami baj fogja érni. Én berendeztettem az ön számára a kastélyba (néném tudtával) egy vendégszobát. S ezentúl, ha Vernőczre jön, a kastélyba szálljon, ne a vadásztanyára.
Valami hőség lepett meg egyszerre. – Itt legyek ővele egy födél alatt!
– Itt marad ön? – kérdezé, a kezét nyújtva elém, kérő mosolygással.
Én kezet adtam rá.
Minő kézszorítás volt az! Világ minden Cicerói és Démoszthenészei nem bírnak oly ékesszólással, mint egy nőnek a keze, ha meg akar szólalni.
Én azt hittem, hogy mindent tudok.
Tudom már, hogy miért védelmezett meg.
Mondtam-e neki erre valamit, csókoltam-e meg a kezét? nem tudom megmondani. Az egy olyan pillanat volt, aminő fordul elő néha az életben, hogy az ember már a következő percben nem tudja, hogy mit tett vagy mondott.
