Az én Szigfridem

Teljes szövegű keresés

Az én Szigfridem
Megmondta azt az első találkozásunknál, hogy ezentúl elválhatatlanok leszünk. Mi lettünk ettől fogva a sziámi ikrek.
De egészen ahhoz való alak is volt, hogy akit egyszer megfogott, azt többé el ne bocsássa. Atlétai termet, tornászatban acéllá edzve; lövésben, kardvívásban felülmúlhatatlan. Milyen derék katona lett volna belőle! Hanem hát Schmerling úr a többi okos dolgok mellett azt is ki tudta vinni, hogy a magyar előkelő ifjak ne tolakodjanak a katonai pályára. Akiért letették az ezer forintot, annak kiváltsága lett azontúl a maga lován nyargalászni, nem a császárén. – Pedig egészen generálisnak való ember volt. Hogy tudott kommandírozni! Aki vele tartott, az az ő közkatonája volt, a többi ellensége volt. Azoknak parancsolt, ezeket pedig verte. Szellemes volt, néha a bizarrságig különc, máskor meg a sagacitásig elővigyázó. Minden ismeretes nyelven beszélt, folyékonyan, határozottan oly módon, hogyha hirtelen nem akadt a nyelvére a szó németül, helyettesítette angollal, franciával vagy latinnal; a magyar szónoklata pedig a valóságos volapük volt: hétféle szótárbul összekeverve. Ezzel imponált mindenkinek. És amellett bőkezű volt. Ez a fődolog. S gazdagnak kellett neki lennie, mert győzte.
Amint legelőször a karom alá ölté a vaskarját, éreztem, hogy nincs többé akaratom. Az ülésnek vége volt. Én a szállásomra akartam menni, hogy fehér nyakravalót kössek az alispáni ebédhez.
– Eh! Mit annak a kukónak fehér kravátli? Most rögtön jössz oda hozzá: pleine parade, wie du da stehst. Ráparancsolunk, hogy holnap rögtön csinálja meg a statuciót a domíniumodba. Nec secus facturi. Téged be kell a kastélyodba fotografiázni, mit Momentaufnahme.
– De én holnap vissza akarok menni Bécsbe. A pácienseimet el kell valahogy látnom.
– Mit látnál rajtuk? Qn’ils attendent, les pauvres bętes; nem várhatnak a meghalással? „Wir können warten!” Bécsi losungswort. Neked holnap statuálva kell lenned, hogy az összeíró bizottság a birtokodban találjon, s belejöjj a választók lajstromába, mert ha onnan kimaradsz, akkor azután igazán „szmrt” vagy: „ein stiller Mann”, s ez ellen nulla medicamina in hortis.
Vitt bracchiummal az alispánhoz. A jegyzőket, akik a protokollumokat collaudálták, szétugrasztotta az alispán környezetéből.
– Menjetek most az anyátok örömébe! Nekünk itt pressante affaire-ünk van az alispánnál.
Az alispán maga is felkérte a jegyzőket, hogy halasszák a hivatalos ügyet későbbre: Mikor egyedül maradtunk, kezét nyújtá mind a kettőnknek, s leültetett a kanapéra. (Csak engem: Szigfridnek megkívánta a természete, hogy folyvást téblábjon a szobában.)
– Aztán semmi „tekintetes úr”. – Album graecum! – Becsületes emberek per tu vannak.
Ezt is magunkra hagytuk oktrojálni. Lettünk „urambátyám, uramöcsém”.
Az alispán informálva volt.
– Neked, kedves Kornél öcsém, holnap rögtön birtokba kell venned az örökségedet; azonnal behelyezünk a kastélyodba Dumányfalvára, s kezedbe adjuk a kulcsokat.
– A vasláda kulcsait is? – szólt közbe Szigfrid.
– A kulcsokat igen. De a láda hivatalos pecsét alatt van. A Matica elnöke igényt adott be a hagyatékra. – A plébános, akinél az utolsó napon ebéden volt Diogenes úr (ott terhelte meg a gyomrát úgy, hogy reggelre meghalt), azt bizonyítja, hogy az öregúr őelőtte és a sekrestyése meg a gazdasszonya előtt kinyílatkoztatta, hogy még azon esetre is, ha Kornél elfogadná az örökséget; a készpénzbeli vagyonát a Maticának hagyományozza. Ez mint szóbeli pótvégrendelet lett bejelentve.
– Tranca franca! Hazugság az egész.
– Én is azt hiszem; de amíg a törvényszék határoz e kérdésben: kötelességem a pénzesládát lepecsételve tartani.
– Hol van most az a láda?
– Ott van a kastélyban, őrizet alatt.
– Ide kellett volna szállítani a megye depositumába.
– Nem engedte magát elszállíttatni. Úgy oda van vasalva a falakhoz, hogy házbontás nélkül el nem emelhető.
– Hát a pénzt ki kellett volna belőle venni, s a megye pénztárába szállítani.
– Nem engedte magát kivenni. Hiszen a fináncprokurátor is kíváncsi volt megtudni a pénzesláda tartalmát, azért a bizonyos örökségi illetőségért; de nem volt olyan lakatosi tudomány, amely ki tudta volna találni, hogyan kell azzal a három kulccsal a láda zárait felnyitni.
Eddig csak az alispán és Szigfrid tanakodtak; ekkor én is közbeszóltam.
– Hát a megboldogult nagybátyám ugyanakkor, amidőn az állítólagos tanúk előtt kinyilatkoztatá, hogy a készpénzét a Maticának hagyja, nem tudatta velük a titkát, hogyan kell a hármas lakatot a három kulccsal kinyitni? Mert mikor én nála jártam, akkor nekem megmagyarázta ennek a fortélyát, s meg is mutatta a felnyitott láda tartalmát.
Az alispán az asztalra ütött a tenyerével.
– Bravissimo! Akkor ez a species facti maga döntő bizonyíték amellett, hogy a készpénz is teneked van hagyományozva. Szigfrid türelmetlenül zakatolt.
– No hát csak prestissimo el kell dönteni a törvényszékkel a kérdést.
– Hja, az nem megy olyan hamar – debacchált az alispán. Előbb a feleknek határidőt kell kitűzni, minden érdekeltnek a meghívást kézbesíttetni. Abba beletelik jó egy „magyar hónap”.
– Ördög vigye a hivatalos teketóriátokat! Hát egyéb holmi nincs a Diogenes hordójában, amiből Kornél barátunk hirtelenében pénzt verhetne ki?
– Van biz itt holmi retyemutya. Ott kinn volt az összeíró bizottság: minden kacatot felvett. Itt van a lajstrom.
Azzal elővett a szekrényéből az alispán egy zsinórral áthúzott s hivatalosan megpecsételt hosszú iratcsomagot. Ez volt a múzeum inventáriuma.
Kíváncsi voltam rá, hogy mire becsülték az öregnek a múzeumát?
Sokat vártam, de a valóság meglepett.
A két terem, előcsarnok és öt szoba műkincsei fel voltak becsülve háromszázhetvenkilenc forint 45 krajcárra.
Vajon mi lehetett az a 45 krajcáros? Bizonyosan egy kopott gobelinszőnyeg.
– No ez nevetséges – mondám az alispánnak.
Ő is nevetett rajta.
Szigfrid kikapta a kezemből az összeírási lajstromot, s aztán ő is folytatta a nevetést.
Szép elnevezések fordultak benne elő.
A Palissy-féle szekrény volt „tulipántos láda” – becsára 3 frt. Az ódon majolika „ócska cseréptál”, a többi meg „régi vas” „cintányér”.
– No, ezek remekeltek, mondhatom! – szólt Szigfrid.
Csak én voltam bosszús.
Ez már hiperbarbarizmus: egy archeológ gyűjteményét olyan mértékkel szabni meg, mint egy zsibárus lomtárát. Protestálnom kellett e vandál felfogás ellen.
– De édes urambátyám. Ez az összeírás egy „rumpelkammerre”, egy kacattárra illik. A nagybátyám atyja az egész életén át minden jövedelmét erre a gyűjteményre fordítá. Meg kell lenni a tárgyjegyzéknek, melyben specifikálva vannak az egyes darabok, hogy melyiknek mi volt az ára.
– Ezt a tárgyjegyzéket nem találták meg a hagyaték átvizsgálásakor sehol – mondá az alispán.
– No látod! – nyugtatott meg Szigfrid barátom.
– Egyébiránt – mondá az alispán – a végrendelethez volt mellékelve egy lepecsételt csomag „Kornél öcsém” címére: ezt most átadhatom.
Én felbontám a lepecsételt csomagot.
– No hát itt van a múzeum tárgyjegyzéke.
– Hát csak tedd a zsebedbe. Ez a te magántulajdonod. Nem kéri el tőled senki – szólt az alispán.
– De én kérem ezt a hagyatékhoz csatoltatni.
A tárgyjegyzékből kitűnt, hogy a régiséggyűjtemény becsértéke kétszázezer forintra felrúg.
Szigfrid kegyetlenül oldalba taszított a könyökével.
– Kérem. Az az én oldalbordám volt.
– Megérdemelted! Minek szólsz te ebbe? Ez nem cholera morbus. Nem értesz te ehhez. Du Quacksalber!
– Már hogy ne értenék?
– Idead sincs róla! – A hivatalos összeírás szerint fizetsz a múzeumodért hagyatéki illetéket az aerariumnak 17 forintot; a nagybátyád elenchusa után pedig kilencezeret.
– Van erre törvényünk?
– Van.
– Akkor fizetem, amire a törvény kötelez.
Szigfridnek a szemei kidülledtek, úgy forogtak.
– Óh te! Te! – Te doktor!
Válogatott benne, hogy minek nevezzen? Mondhatta volna azt is, hogy „te hyppopotamus!”; de a „doktor” címet találta a legalávalóbbnak.
Az alispán sem tudott egyebet tenni, mint hogy a pipája hamuját kiverte a tenyerére, s újra rátöltött.
Én persze még akkor annyira „járatlan voltam Izraelben”, hogy sejtelmem sem volt arról, miszerint a kormányt, az ország kincstárát megcsalni minden igaz honpolgárnak patriótai kötelessége.
Mármost csak kíváncsi voltam végignézni az egész hivatalos felbecslést.
Diogenes bátyám saját lakószobájának a bútorzata fel volt becsülve huszonhárom forintra – No! ennyit nem ér.
Hanem a pipatartó a tizenkét pipával együtt összevissza 90 krajcár. Cseréppipák voltak. – Jónak láttam megjegyzést tenni rá.
– Aztán valahogy rá ne találjon valaki gyújtani azokra a pipákra, mert azoknak a szárában van a Dienes bátyám bankópénze eldugva.
Amint azt kimondtam, Szigfrid, mint a bengáliai tigris, odaugrott hozzám, s az egyik markával a számat fogta be, a másikkal a torkomat szorította össze
– Nem hallgatsz! Te szerencsétlen Aesculap!
Hát ezt mi lelte most?
Az alispán azonban segélyemre jött; s kiszabadított a körme közül.
– De csak hadd beszéljen! – mondá. – Érdekes dolog ez nagyon! Hát a pipaszárak tele vannak bankóval?
– Százasokkal meg talán ezresekkel is. Az öreg maga mondta nekem.
– Ez fölöttébb érdekes! Ezt jó tudni.
Szigfrid magánkívül volt.
– Hat ihn schon! Reingefallen! Oh te imbécile!
Az alispán megrázta az asztalán levő csengettyűt, amire a mellékszobából egy írnok megjelent.
– Üljön le, fráter, az asztalhoz, hajtson be hosszában egy ív papirost, s vegye fel a jegyzőkönyvet.
Aztán diktált neki.
Formaliter protocollumot vetetett fel arról, amit az imént elmondtam. Azt nekem alá kellett írnom.
– Én tehát mármost a pipaszárakból előkerülendő összeget is, mint a Matica által igényperrel megtámadott készpénzbeli hagyatékot, a törvényszéki tárgyalásig bírói zár alá vetem – mondá szeretetre méltó flegmával az alispán.
– Hát kellett ez neked? – dorgált Szigfrid keményen. – Milyen szépen kihúzgálhattad volna magad azokat a százasokat, ezreseket a pipaszárakból. S most denunciálod magad magadat! Sequestráltatod a pénzedet, amiről nem tudott a fináncprokurátor semmit, s fizetsz tőle keserves nagy illetéket.
– Hát ez olyan, mint a talált pénz, amit a becsületes megtaláló sem dug zsebre, hanem feljelent a hatóságnak.
– No, jól van: ez igaz. Ámbár én, ha a saját pénzestárcámat elveszteném, s azt magam megtalálnám, bizony nem sietnék fel vele a policájra, hogy följelentsem.
Másnap megtörtént a statúció. Az alispán, a hivatalos asszisztenciával kijött Dumányfalvára, ahová én előre elmentem, megrendelni a vendéglőben a hivatalos lakomát. Szigfrid vitt ki a saját négyes fogatán.
A kastélyt felnyitották, és engem abba hivatalosan bevezettek. A kulcsokat a kezembe adták; azután a birtokba is kivittek, s a szántóföldek egyikéből egy hantot a markomba nyomtak. Ezzel meg lettem téve földesúrnak.
Azután hozzáfogtak a pipaszárak rejtelmeinek napfényre hozatalához. Egyet ütöttek az ostorménszárra kalapáccsal, s aztán kiszedték a széthasadt nádból az összegöngyölített bankókat.
Tíz darab ezeres került elő, s egy hosszú bambusz pipaszárból kétszáz darab százas.
Azokat papír közé téve egyenesre kivasalták, s minden jelenlevő hivatalos személy pecsétnyomójával egy nagy borítékba lepecsételték. Kívül ráírták: „néhai Dumány Dienes hagyatéka”. Azt a massae curator, reverzális mellett, átvette.
– Milyen jó lett volna az neked most hevenyében – monda bosszankodva Szigfrid.
– Majd jó lesz az neki hidegen is – monda rá az alispán –, hadd hűljön ki egy kicsit az a pénz a vármegye kasszájában.
– Hiszen van énnekem egy kis megtakarított pénzem otthon Bécsben – vigasztalám a barátomat –, ha most visszamegyek a dolgaimat elrendezni, marad annyi összegem, hogy az itteni gazdaságom rendbe hozhassam vele egészen.
– Jól van: én is veled megyek Bécsbe.
S a saját fogatán vitt el egész Nagyszombatig, ahol vasútra ültünk, ott is egy kupéban utaztunk.
S aztán mindaddig, amíg csak én Bécsben elvégeztem a dolgaimat, mindig együtt ebédeltünk, vacsoráltunk, operaház vagy Singspielhalle egy páholyban látott bennünket megjelenni. Magam is jókedvű fickó voltam akkor, s jólesett magamat kimulatnom még egyszer utoljára a szép osztrák császárvárosban.
Az utolsó nap Szigfrid maga segített a bútoraimat a bécsi szállásomról a kastélyomba elszállíttatni; akkor aztán az üres szobámban nem hálhattam, annál egyszerűbb volt az egész éjszakát átlumpolnunk. Engem bizony, megvallom, hogy Szigfrid pakolt fel a vasútra, s csak Nagyszombaton ébredtem fel a mámoromból. Ott ismét várt ránk az ő négylovas csézája, s röpített a pompás országúton tovább.
Egy régi hű inasom volt Bécsben, azt megtartottam, s előreküldtem a bútorokkal. Praktikus legény volt. Mire megérkeztem a kastélyomba, már be is volt rendezve a számomra egy hálószoba meg egy étkező. Szakácsné is került a házhoz. S én először életemben élveztem azt a gyönyörűséget, hogy a saját asztalomnál ebédelhettem, sőt még Szigfridet is megvendégelhettem magamnál. Van ebben valami.
Szigfrid folyvást tartott tanácsokkal, plánumokkal, hogy kell ezt a kastélyt lakályossá átalakítani, s el kellett ismernem, hogy mindenben igen jó ízlése volt.
– Csakhogy ez nagyon sokba fog kerülni.
– S mennyi az a te megtakarított pénzed?
Mondám neki, hogy valami négyezer forint.
– Az nagyon kevés. Maga a kastélyod berendezése el fogja azt nyelni; a gazdasági épületeid pedig mind ruinának készülnek. Aztán igás jószágot, gazdasági gépeket mind be kell szerezned. Két fogatot is kell venned, egy úri kocsiba valót meg egy konyhafogatot. Magtárad üres, pajtádban se széna, se szalma. A bérlődtől át kell venned a szeszfőződét, a göbölyhizlalóval együtt, mert anélkül itt a felföldön nem lehet gazdálkodni. Neked kell most legalább még húszezer forint.
– Hiszen majd lesz több is, ha a törvényszék fölmenti a bátyám készpénzhagyatékát a zár alól.
– Csakhogy a soká fog tartani. S te addig nem várhatsz. Tudod mit? Én addig, amíg a pénzedhez juthatsz, adok neked kölcsön húszezer forintot.
Megdöbbentett ez az ajánlat.
Szigfrid egész renyhe modorban magyarázá.
– Egy nagy birtokot akartam vásárolni, de nem klappolt össze az alkunk. A szomszéd steiful tartja magát. Most hever a pénzem. Könnyen nélkülözhetek húszezer forintot belőle.
S azzal kivette a tárcáját, s leszámlálta elém a húsz darab ezrest.
Olyan hűséges arccal tette azt, hogy nem lehetett visszautasítani.
Kötelezvényt akartam róla adni.
– Nem kell sok irakafirka: csak írd fel egy névjegyedre (itt a plajbászom). „Jó, húszezer forintig. Fizetem, mihelyt pénzem lesz.”
S egy ilyen névjegyre ideadta nekem a húszezer forintot.
Én ezt igen természetesnek találtam. Aki a jellememet ismeri, az tehet így. Hanem mégis elgondolkoztam rajta, hogy ez az a bizonyos „noblesse oblige”, a nemesség kötelezettsége. Az ilyen nobilis kölcsönnek igen nagy lehet egyszer a kamatja. Jobb lett volna egy uzsorástól vennem fel azt a pénzt becsületes két százalékra, „per méze”. – De már megvolt.
Ezzel aztán mindjárt hozzáláttam a külső-belső rendezkedéshez. Szigfrid itt mindig mellettem volt, s igen praktikus ésszel járt el. A hintóslovakat ő válogatta, ő próbálta ki a számomra, s lealkudta azoknak az árát kétharmadára; a pallérral ő egyezett meg, a bérlőmmel ő paktált; takarmányt ő szerzett be elég jutányosan. Ezekhez én mind nem értettem volna, s igen nagy tandíjt fizettem volna, amíg megtanulom.
– Addig nem tehetsz viziteket a szomszédoknál, amíg a saját házad nincs ranzsírozva az elfogadásra, mert akkor mindenki visszaadja a látogatást, s nálad még most a vendégszeretetnek rudimentáris elemei sincsenek reprezentálva. Hanem addig is, hogy megismerkedjél a megyei dzsentrivel, feljárhatsz a székvárosi kaszinóba.
A megye székvárosa két óra járásnyira volt az én falumtól.
Együtt mentünk fel Szigfriddel egy délután, ő hajtotta a saját lovait, én mellette ültem, a magam kocsija üresen követett.
A kaszinóban rögtön megismertetett Szigfrid egy csoport ifjabb és vénebb kapacitással; azok közül némelyik országos „ágyú” volt, mások pedig csak megyei kaliberűek.
Vegyesen volt együtt, ahogy kaszinóban szokás, mindenféle párt. Igen szívesen fogadtak.
Élénk társalgás keletkezett, s én minden tárgyhoz sans gčne hozzászóltam. Erős disputa támadt, amelyben én keményen megálltam a helyemet. Szigfrid mindenben az én nézeteimet osztá.
– Barátom! A lelkemből beszéltél! Most találtad el a szeget a fején. Barátom, te elsőrendű debatter vagy!
Kezdtek bennünket a két Dioscurnak nevezni.
A közös vacsoránál tósztoztunk is. Én ott is kitettem magamért. Én felköszöntöttem a vármegyét, Szigfrid felköszöntött engem mint a megye új hajnalcsillagát. Mindenki odajött hozzám poharat koccintani. Tíz cimborával bruderschaftot ittam. Azok közül háromnak-négynek a nevét is megtartottam az emlékezetemben.
A”Szilvánszky Muki” meghítt a kárpátaljai birtokára zergevadászatra.
A „Barkucska Stefi” okvetlenül elvár a mintagazdaságába, az idei ekeversenyre és sajtkiállításra.
Báró „Strinx Odoáker” a halastavaival kívánt megismertetni.
A „Jakimovics Aristid” pedig a bélai új cseppkőbarlangot és a veresvágási világhírű opálbányákat kívánja nekem bemutatni.
Éjféltájon megszöktünk a társaságtól Szigfriddel. Éjszakára haza akartunk jutni; ő is a maga kastélyába.
– Menjünk ezúttal a te kocsidon – mondá Szigfrid. – Hadd hajtson a kocsisod.
Ez is okos beszéd volt.
Mi a hátsó ülésben helyezkedtünk el.
– Barátom! – mondá Szigfrid – most már megismerted a társaságunknak a napos oldalát. Hanem az éjszakai hemisphaeriumát ne siess felfedezni. Ne fogadd el te a meghívásokat se a zergevadászatra, se a sajtkiállításra, se a barlanglátogatásra, mert annak rendesen az a vége, hogy leülünk kártyázni. S a mi kártyázásunk nem mulatság: az gladiátori harc életre-halálra. Mi con amore massacrirozzuk le egymást. Le ne ülj közénk soha – még csak forintos ferblibe se –, mert mi elvesszük tőled a Diogenes bátyád vasládáját, s ha az nem akar megválni a kastélytul, elvesszük a kastélyoddal együtt.
Ez már aztán az igaz barátságnak a netovábbja! Figyelmeztetni egy újon jött jó pajtást, egy tapasztalatlan gimplit, akinek heverő pénze van, hogy ne hozza azt közénk, mikor mi fegyverben állunk. Szinte hihetetlen! S alig lehet megérteni, amíg az ember az okára rá nem jön.
Én, orvos létemre, hozzá voltam szokva, hogy a rendkívüli kedélyállapotoknak az okait fürkésszem, s ez valóban rendkívüli volt: ez a példátlan barátság, rokonszenv, gondoskodás, érdeklődés irántam, egy fiatal, gazdag és eszes mágnás részéről, akinek semmi érdeke nincs abban, hogy hozzám jó legyen.
Nem bírtam megállapítani a diagnózist. Ez a kórtünet egészen új! – Az út egy helyen kétfelé válik: az egyik ága Dumányfalvára visz, a másik Körmöcre.
Itt megállíttatá Szigfrid a kocsimat, hogy az utánunk poroszkáló saját sandlauferjét bevárja.
– Feltűnik előtted talán, hogy én most nem proponálom neked azt, hogy nosza menjünk most éjszakára énhozzám Vernőcre. De hát megmondom az okát, miért nem invitállak egyelőre magamhoz. Én most a kastélyomat átengedtem egy időre, amíg a fürdőszezon kezdődik, a nagynénémnek. Ez regnál benne. Én magam a parkban levő vadászházban lakom addig. A tante-ommal van még két ničce, két bakfis. Ugyan a tante-om is szívesen fogna téged látni: még nagyon is szívesen. Ilyen kuncsaft kell neki, mint te vagy. Az egy blaustrumpf, valóságos disputiergeist. Annak kellene ilyen élő áldozat, mint te vagy, aki neki visszadisputáljon. Azt hiszem, a két jérce is tudna csiripelni veled. Nem képzeled azt, hogy két ilyen kis mágnáspesztonka mennyi ostobaságot összevissza tud kérdezni! Én felelek nekik olyanokat, hogy az orfeumból kidobnának érte: ők nevetnek rajta, nem értik. – Hát majd egyszer megismerkedel velük. De most még nem. Mert amely nap te náluk látogatást teszesz, másnap már ott lesznek a kastélyodban. Ott pedig most le sem tudnád ültetni őket. Így is alig tudom őket kerepelővel visszariasztani, hogy ők ne tegyék meg az első vizitet. Iszonyú az a női kíváncsiság. Nemcsak a raritätencabineted hírhedett műkincseire, de terád is halálosan piquirozva vannak. Képzelheted, hogy micsoda rémdolgokat beszélek otthon felőled.
– Erős lesz a kiábrándulás! – mondám én.
– Nono! Ki tudja? Az ördög nem alszik.
 
INTERMEZZO
(Ördög?
Hát „van” ördög?
Ugyebár, édes barátom, ez a regény eddigelé átkozottul unalmas? Nemcsak, hogy „ördög” nincs benne, de „asszony” sincs benne.
No hát már most asszony van: három is.
De melyik lesz ezek közül az ördög?
Egy nagynéne, aki „blaustrumpf” és két grófi bakfis… Ez nem az a species!
Vagy talán a negyedik? Az én kedves barátom Szigfrid maga!
Hisz az meg egy valóságos jótékony tündér.
De hát Szent Antalt a pusztában nem hízelgő tündér alakjában kísértette-e a sátán? amíg egyszer kilátszott a pepluma alól a lóláb!)
*
Ezalatt utolért bennünket Szigfrid sandlauferje.
Ő leszállt az én kocsimról, s midőn jó éjt kívántunk egymásnak, átölelt és megcsókolta az arcomat.
Hajh! Hányszor töprengtem én egész éjszakákon át azzal a gondolattal, hogy amint megvirrad, fogom az operálókést, s kivágom az arcom bőréből azt a darab foltot, ami most is éget; annak a férficsóknak a helyét!

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages