Diogenes bácsi

Teljes szövegű keresés

Diogenes bácsi
Hát aki csak ezt az epizódot ismeri az életemből, az (miként te is cimborám) ilyenforma vázlatot csinál a jellemzésemből:
„Hiú, elkapatott dzsentri kamasz, aki keresztülbukott az érettségi vizsgán, s annálfogva egyedül a képviselői állásra bírván kvalifikációval, be hagyja magát ugratni a politikai hajcihőbe a kutyúpajtások által, s a hiú ambíciójáért elvesztegeti az őseitől rahagyott tisztességes birtokát. Ez is sport neki, mint az agár- és lóverseny. Egyformán virtusnak tartja a csalást: a turfon, a kártyaasztalnál és a politikában, s aztán átkozza a világot, mikor megtudja, hogy mások még jobban tudnak csalni, mint ő.”
Hát ugyebár te is ilyenforma portrét vázoltál felőlem?
Lásd pedig én már huszonhat éves koromban doctor medicinae voltam, s harminc éves koromban a hírlapok emlegettek, mint igen keresett specialistát idegbajokban. Bécsben voltam letelepedve, ahol pedig ugyancsak erős a verseny, s a hazafiúi buzgalom nem tol előre senkit. A legkomolyabb embernek tartott mindenki, még saját magam is.
S erre elég jó okaim voltak.
Az apám mindig buzgó hazafi volt: élénk részt vett a politikai küzdelmekben. A forradalom után be is volt zárva egy időre Olmützben. Azalatt nekem kellett a gazdaságunk után látnom. Nagy kamasz voltam már, abban a korban, amikor életpályát kellene választani. Tudhatod jól, hogy akkoriban nagyon kevés válogatás volt magyar fiúk számára. Csehül állt a világ idehaza.
Nekem sehogy sem tetszett az apám mestersége. Láttam, hogy tönkremegyünk. Mikor visszakerült az öreg az államfogságból, ismét a mi házunk lett az elbúsult hazafiak találkozója. Soha ki nem fogytunk a vendégből s reggelig eltartott a tanácskozás, természetesen poharak mellett. Én nem vettem azokban részt; amíg az elkeseredett celebritások a lelkesítő dalokat énekelték, én azalatt a magam kis szobájában a német és francia nyelvtanokat búvárkodtam.
Vadászni sem lehetett, mert puskaengedélyt oly gyanús embereknek, mint az apám, nem osztogattak.
Egy szép napon aztán azt mondtam az apámnak, hogy én valami életpályához akarok kezdeni, ami kenyeret ád.
– Csak nem akarsz bezirker lenni?
– Az nem! Hanem orvos.
– Micsoda? Borbély? Felcser! A Dumány család ultimus surculusa doktor! Mindjárt agyonlőlek!
– Hiszen nincs hozzá puskád.
– Kiátkozlak!
– Ahhoz meg nincsen puskaporod. Én se átokra, se áldásra nem adok semmit. Azokat a kémia már mind analizálta. A Frauenhoffer-vonalak még azt is megmondják, hogy mi van a pokolban. Hát ettől én nem félek. Hanem amitől félek, az, hogy mi tönkre fogunk menni.
Ez nagyon érzékeny oldala volt az öregnek. Felpattant, leszamarazott.
Én aztán megmutattam neki a távolléte alatt vezetett számadásaimat, amik nagyon kedvezőtlen arányokat mutattak ki a bevételeink és a kiadásaink között. Látni sem akarta ezt a fertelmes dolgot.
– Ne legyen neked semmi aggságod! Ha momentán egy kicsit meg is van rigázva a gazdaságunk: majd regresszírozni fogjuk magunkat.
„Regresszírozni!” Ez az igazi magyar szó. Ha ezt a szót a tudós társaság ki próbálná irtani a magyar szótárbul, lebontanák a hazafiak az akadémia palotáját!
– Itt van Dienes bátyád, ne félj, lurkó! Nyolcvanhét esztendő nyomja már a vállát. Isten nyugtassa meg. Felveti a pénz! Ha meghal, mindene ránk marad. Legközelebbi agnátusai mi vagyunk. Azzal egyszerre regresszírozva leszünk. Jobb lenne, ha azt kultiválnád. Az öreget kultiválnod kellene. Oda kellene hozzá menned. Azt doktorolnád!
Én azonban erre sem álltam rá. Felvilágosítottam róla az öregemet, hogy nem bizonyos az a virtualitás. Az ősiség el van törülve, mindenki annak testálhatja a saját vagyonát, akinek akarja.
– Éppen ezért kellene kultiválnod az öreget. Én nem adhatok neked egy garast sem, hogy nekem doktorságot tanulj. Eredj, kérj a Dienes bátyádtól. Ha ő ád, akkor beleegyezem.
– Már voltam nála és adott is.
– Mit? Mennyit?
– Amennyivel az egész kurzus alatt beérem.
– Akkor hát ne mondd, hogy smucigoskodom. Én is kiszúrok – huszon – húsz forintot.
Nem mondta meg az öreg, hogy mennyi időtartamra. Egy hónapra-e, vagy egy esztendőre?
Az első hónapnál többször nem is vettem azt igénybe. Azontúl szereztem amennyi kellett, francia leckeadással.
Hogy pedig az öreg Dienes bácsitól mit kaptam, azt majd mindjárt elmondom.
Dienes volt a neve; de minden ismerőse úgy hítta, hogy „Diogenes.”
De még túltett klasszikus mintaképén, a régi cinikus filozófuson.
Nem volt már olyan vén ember a vármegyében, aki visszaemlékezett volna arra, hogy azt a dókát újnak látta, amiben az öreg minden reggel panyókára vetve, végigjárta az utcát, a házától a templomajtóig. Be nem ment a templomba, csak ott végezte az ájtatosságát a templom küszöbén, ahol a többi koldusok. Onnan ment a közkúthoz, telemerítette a korsóját, s vitte haza. Semmiféle cselédet sem tartott. Félt, hogy meggyilkolják. Mind a két csizmaszárába egy töltött pisztoly volt dugva. Főtt ételt sohasem evett, de még kenyeret sem. Azt hitte, hogy megmérgezik. Azért elég változatos menüje volt: burgonya, dió, kerek répa. A gulyájából beállított egy tehenet az istállójába, de annak mindig ő maga adott szénát, kiválogatva szálankint, nehogy valami mérges szirontáklevél közétévedjen, ami a tejet megmérgezi. Azt a tehenet minden reggel, este ő maga fejte meg. Csinált túrót meg vajat. Ez volt a fényűzése. A vizet, amit a kútból hozott, előbb üstben felforralta, úgy hűtötte ki, hogy a bacilusokat kiölje belőle. Újságot sem olvasott mást, mint amit a falubeli plébánostól kapott kölcsön, a tót nyelven szerkesztett Narodné Novinét; de azt is előbb parázs fölé hintett fenyőmagon megfüstölé – no nem a tartalma miatt, hanem hogy netaláni miazmák spóráit távol tartsa magától.
Minden birtoka árendába volt adva: az évi haszonbért csak arany- és ezüstpénzben fogadta el, s azt egy hatalmas, régi vasládába elzárta. Executio útján százasok is jutottak a birtokába, azokat üres nádszálakba összesodorgatva dugdosta el. Kölcsön nem adta a pénzét senkinek: még a takarékpénztárnak sem volt előtte hitele; ajándékozni pedig hite és meggyőződése tiltá.
Mi volt hát az, amit énnekem ajándékozott, s amire az apám előtt hivatkoztam?
Hát éppen az ő dicsőséges példája.
Hát ha egy „tót királyság” jövedelme mellett lehet sült burgonya, vaj és dió élvezésével nyolcvanhét esztendeig elélni, mért ne lehetne énnekem ugyanazon életrend mellett nyolc tanfolyamon keresztül átvergődnöm?
Azonban az igazság végett meg kell jegyeznem, hogy erre a diogenészi életmódra csak az elején voltam rászorulva, később tudtam annyit keresni, hogy tisztességesen megélhettem.
Diplomás orvos voltam már, mikor az atyám meghalt.
A temetést nyomban követte a csőd.
Nagyon jó ember volt szegény! Nem tudott a jó barátainak valami szívességet megtagadni: például egy váltó aláírását. Mert a mostani magyarok ekként tartják fenn azt a hajdani daliás, jó szokást, miszerint a fegyvertársak a csatában egymáshoz kötözték magukat lánccal, s ha egyikük elesett, a másik is kötelezve volt vele magát eltemettetni. Ezt pótolja most a váltó. Minden igaz levente megkívánja, hogyha már őneki meg kell halni, hát egy-két jó pajtását is temessék el vele együtt.
Ért-e valaha véget az a csődper? – nem tudom.
Én egészen megszoktam a bécsi életet, s nem voltak többé magyar fájdalmaim.
Az orvosi hivatás ugyan, fiatal kezdőnél, sok fáradsággal jár, de amihez az embernek kedve van, annak a terhét nem érzi. Nobel passzióim nem voltak, megéltem a keresményemből.
Még az alkotmányos korszak helyreállása sem csábított a hazámba vissza. A bécsi ismerős körökben általános volt az a nézet, hogy nem lesz ez tartós: a magyarok majd tesznek megint valami zseniális dolgot, hogy elveszítsék, amit már a kezükben tartanak.
Néha, mint specialistát, Magyarországra is meghívtak valami úri beteghez. Jó honoráriumot szoktak adni; hanem azért örültem, ha visszaszabadulhattam a végeszakadatlan ebédekből és vacsorákból az én megszokott bécsi bajtársaim körébe, akik a Wandelnál a stammasztal mellett vacsorálnak, ki-ki a maga pénzére: egy „pfiff” bor mellett dobzódva.
Egyszer megint kapok egy pénzeslevelet. Rettenetesen összevissza volt pecsételve a legkomiszabb spanyolviaszkkal, aminőt csak valaha, már használt levélborítékokról, takarékos kezek leolvasztottak.
Elbámultam, midőn a kőpor alól kiásott sorok végén Diogenes bátyám aláírását láttam meg, mellékelve hozzá egy fakó százforintos, ami már régen kiment a forgalomból, s melyen jól ki lehetett venni, hogy sok ideig volt összegöngyölítve.
Mit akarhat az öreg, hogy így dobálózik a százforintossal?
Ilyenformán írt:
„Édes doktor uramöcsém.
Tudván azt, hogy doktorok egy lépést sem tesznek ingyen, itt küldök uramöcsémnek száz forintokat, azzal a kéréssel, hogy ne sajnáljon engem nehány napra szegény házamnál meglátogatni.”
Én rögtön bepakoltam a száz forintját egy borítékba, ilyesforma izenetet mellékelve hozza:
„Kedves urambátyám.
Én száz forintért az itteni pácienseimet itt nem hagyom; hanem ha énrám, mint orvosra van szüksége kedves urambátyámnak, úgy tudassa azt velem, minden pénzmelléklet nélkül. Azon esetben rokoni kötelességemnek tartom kedves urambátyámnak orvosi tanácsadásommal haladéktalanul szolgálatára lenni.”
Postafordultával megjött a válasz a levelemre.
Igenis: orvosi tanácsadás végett hívat az öreg.
Azonnal siettem hozzá utazni. Még akkor vasút nem volt azon a tájon. Bérkocsit kellett fogadnom odáig.
Tíz éve múlt, hogy az öreget utoljára láttam; akkor volt nyolcvanöt esztendős; tehát azóta lett kilencvenöt. Ritka időkor!
Senki sem él már azok közül, akik vele egyívású emberek voltak. Látott gyermekeket vén emberré, kis leányokat vén asszonyokká lenni. Látta őket sorban elmenni a temetőbe.
Nevetséges gondolat, hogy én, a harmincesztendős fickó, adjak most orvosi tanácsot annak az embernek, aki kilencven esztendeig tudott élni orvos nélkül.
Még előttem állt az alakja, ahogy tíz év előtt láttam. Olyan egyenesen járt, mint egy gránátos. A botot a hátratett kezében hordta, nem használta támaszkodásra. Sűrű, tömött fehér haja penészzöldbe játszott, s a háta közepét verte, övig lelógó szakálla meg olyan volt, mint a kender. Mindennap begyalogolt a városba télen-nyáron, hozzáigazítani a klepszidráját a toronyórához. Szemüveg nélkül olvasott, és szemzette a reine-claude-okat. „Akarok én még ennek a gyümölcséből enni.” Evett is belőle. Nyáron gyümölcs járta répa helyett.
Tudtam már a jó szokást. A vendégnek a kocsmában kell hagyni a kocsiját cselédestül: ott rendelheti meg magának az ebédet. A kastély udvarára kocsival behajtani nem lehet. Nagyobb igazság kedvéért akkora lósóska nőtt a kapujában, hogy azon dolog volna átgázolni. Hanem a kertajtón keresztül be lehet járni. Van egy vén kertész, aki egyúttal mindenes: az beereszti az embert.
Most is éppen ott találtam az öreget a kertjében, mint tíz év előtti látogatásomnál. Ojtogatott. Már ezúttal nem gyümölcsfákat, hanem csak rózsákat. Ez volt az egyedüli szenvedélye: a rózsa. Erre nem sajnálta a pénzt. S tudta valamennyinek a nevét és származását.
Mikor tíz év után újra meglátott, egyszerre rám ismert.
– Hozott Isten, Nelli öcsém. Hisz te most is a régi gyerek vagy!
Mindig simára volt borotválva az arcom; nem kellett nekem bajusz. Hiú voltam erre a különösségemre, nem tagadom.
– De urambátyám is a régi legény még, mondhatom.
Hát ez is igaz volt. Éppen úgy keresztül-kasul volt barázdálva az arca ráncokkal most is, mint tíz év előtt.
Nagyon megbecsült: leültetett egy rózsalugasban a padra.
– A szobámban nagy rendetlenség van: oda nem vihetlek be.
Nyugtalanul tekingetett a vén kertésze felé, aki éppen egy csomó sárgarépát hozott üstökénél fogva.
Kitaláltam az arcából, hogy mi a baja.
– Ebéd után vagyok, urambátyám – siettem őt megnyugtatni.
Erre mindjárt megkönnyebbült.
– Hát miben lehetek szolgálatjára, urambátyám? Mi baját érzi?
– Nincs énnekem más bajom, mint az, hogy meg kell halnom. Mégpedig rövid időn. Csak egy esztendőm van hátra.
Hipochondria lepte volna meg az öreget?
Elővettem az orvosi diagnózis fogásait.
– Sose kopogtasd az én bordáimat; ne hallgatózz a szívverésem után; a pulzusom se tapogasd. Nincs az én zsigereimben semmi hiba, a pupilláimat se vizitáld. Bolond se vagyok. Más dolog van.
Csakugyan nem találtam még olyan ép organizmust sehol, mint annál a kilencvenöt esztendős embernél. Nem volt ennél se asztma, se hipertrófia. Még az eccema senile se bántotta a nyakát.
– Hát tudod, öcsém, úgy van az én állapotom, hogy kilencvenöt esztendő húzza lefelé a fejemet. De ennek még oda se néznék. Volt énnekem egy juhászom, aki száztíz esztendeig élt. Hanem hát meg van izenve: tudod? Ezelőtt három esztendővel, pontban a születésem napján megjelent az álmomban Szent Nepomucénus János, s azt mondta: „Dionüszosz! Tudd meg, hogy még három esztendőd van élni.” Esztendőre rá, ugyanazon a szent napon megint megjelent előttem, s azt mondá: „Dinikém! Nem tehetek róla, de meg kell neked mondanom, hogy már csak két esztendeig jársz a földön.” Az idén ismét ugyanazon a napon megint odajött hozzám, megcsóválta a fején azt a négyszögletű süvegét, s azt mondá: „Dénes! Dénes! Bizony el kell neked patkolnod egy esztendő múlva.”
Bosszús lettem.
– Édes urambátyám! Ha Szent Nepomucénus a baja, akkor papot hívasson, ne doktort. A kolerábul ki tudom rántani; de a szentek kezéből ki nem tudom szabadítani; mert azt én nem tanultam.
– Ejnye de szeretem, hogy ilyen gorombán beszélsz velem! Hát hiszen nem is azért híttalak én ide, hogy én nekem az életemet megnyújtsd. Nem alkuszom én a halállal.
– Hát akkor miért hítt ide?
– Majd mindjárt elmondom. Hát tudod: te vagy a famíliánkból az az egyetlen ember, aki az eszével pénzt szerez. Mert még ahány eszes ember volt a Dumányiak között, az mind arra használta az eszét, hogy a vagyonát elverje vele. – Aztán meg az is furcsa ám nagyon, hogy mikor én teneked egy százforintos bankót elküldök, te azt nekem postafordultával visszaküldöd. Hazajáró lelkekben mindig hittem; de hazajáró százforintos bankókban sohasem hittem. Fiókszámra áll a ládámban az atyafiságom kvétánciája, mikor még olyan bolond voltam, hogy a pénzt kölcsön adtam. Sohase hozta azt nekem vissza egy se. Hát én arra határoztam el magamat, hogy teneked testálom minden fekvő és ingó vagyonomat. – Ezért híttalak magamhoz.
Ekkor aztán felkeltem az öreg mellől a padról; egész sértődött kedéllyel.
– Kedves bátyám! Erről meg már éppen nem lehet velem beszélni. Én egy rokonom halálára nem spekulálok. Még a szegény apám örökségéért sem zaklatom azokat az urakat, akik rajta ülnek. Én élek tisztességesen a fáradságom után, s nem vágyom gazdagságra.
– Tudom. Tudom. Hisz ezt szeretem éppen benned, hogy te nem imádkozol a halálomért. De hát, hogy egészen bizonyos legyek felőled, én azt akarom, hogy még az én életemben, most mindjárt vedd át az egész birtokomat, így ahogy áll: a kastélyomat. Mindent!
Én nagyon furcsán tekinthettem körül, mert az öreg elkezdett nevetni: a száz redő az arcán mind részt vett a nevetségben. Azt hitte, hogy el akarok szaladni, mert megfogott.
– No, csak ülj le ide mellém. Hallgasd tovább. Hiszen nem azt akarom én, hogy „így” lakjál ebben a piszokban, s ebédelj velem együtt sült burgonyát, meg főtt almát. Sőt, éppen ellenkezőleg.
Kíváncsi voltam rá, hogy mi lehet ennek az ellenkezője.
– Hát, tudod, doktor öcsécském, hogy én már igen sok esztendő óta úgy élek, mint a hajdani remeték az erdőben. Se főtt, se sült ételt, amit más keze készített, nem ettem már régen, mert attól féltem, hogy megmérgeznek, akik az örökségre ácsingóznak. De most már tudom, hogy egy esztendő múlva meg kell halnom. S ez nekem nagy megnyugvás. Mert mármost nem kell mindennap rettegnem, hogy „holnap” jön el a halálom. Van egy egész esztendőm. Hát ez alatt az egy esztendő alatt szeretnék igazán „laute” élni. Kedvem szerint: ahogy csak a testem megkivánja. Jó pecsenyéket enném! Meg túrós lepényt! Bort is innám! Ha visszaemlékezem rá! Az 1809-ik diétán, mikor jurátus voltam a personalis mellett: ami bor megmaradt az asztalnál, az mind nekünk jutott jurátusoknak. Ej de jó volt!
– Kedves urambátyám! – szóltam közbe. – Nem lesz ez jó.
– No csak ne szólj semmit! Tudom, hogy azt akarod mondani, hogy ez nem egészséges dolog: nem az én gyomromnak való már. De hát azért volnál te itt. Nemcsak örökösöm lennél, hanem háziorvosom is. Azt nem teszem, hogy szakácsnét fogadjak a házhoz, s azzal főzessek magamnak. Ismerem a kutya természetemet. Fél esztendő múlva én azt feleségül venném s aztán ráhagynám mindenemet. Hanem azt akarom, hogy te jöjj ide. Foglald el az egész kastélyt: nekem csak a mostani kis szobámat hagyd meg, amibe már beleáporodtam, az én ócska retyemutyáimmal. Aztán hozz a házhoz szép, fiatal feleséget, olyat, aki énekel és muzsikál. Annak lesznek szép szobaleányai; azoknak az orcáját énnekem majd jólesik megcsipkedni: a szép asszonykának meg mindennap kezet csókolni. Azt a szép, fehér, puha kezét. Aztán hallani egy kis zsémbelést a háznál. Megkérdeznék tőlem, hogy mit főzzenek délre az én számomra, te határoznád meg, hogy mi nem árt meg, vigyáznál rá, hogy ne igyam, ne egyem túl az elégségesen. Aztán délutánonkint nyitott ablak mellett szundikálhatnék, amit most nem merek tenni. Az volna nekem a szép átmenetel ebbül az ócska világbul a mennyországba.
Az öreg egészen belemelegedett a rögeszméjébe.
– Lásd ad vocem „mennyország”, én most a templomba sem tudok járni, odakinn imádkozom a lépcsőn, a vak koldusok sorában. Miért nem? Hát azért, mert most csak egy buta vén plébános van itt, aki nem tud, csak tótul prédikálni. Olyankor persze tele van a templom. Irtóztató parasztbűz van odabenn, amitől én megfulladok. De ha te idejönnél, bizonyosan magyar feleséget hoznál a házhoz, annak a kedvéért magyar káplánt küldene ide a püspök, az magyarul prédikálna, s olyankor üres volna a templom, mert a hanáknak a füle a magyar szót be nem veszi. Mi magunk volnánk a templomban – hárman! Hátha még egyszer keresztelő is lenne a templomban? Te! Én lennék a keresztapa! Ha én azt megérhetném!
Én ezekből a beszédekből orvosi hidegvérrel állítottam össze a diagnózist. Vallásos rajongásból eredő hallucináció, aszkétai életmód szülte idioszinkrázia, allotriophagiai tünetekkel, öregségi nimfománia, hypochondriacus képzelődés. Ezek többnyire mind együtt járnak.
Helyeselni a szándékolt életrend-változtatást egy orvostól, kvalifikált gyilkosság volna. Mindenekelőtt meg kell nyernem a bizalmát, hogy megfogadja a tanácsomat.
Megöleltem az öreget.
– Nagyon meg vagyok hatva, édes urambátyám, attól a szíves részvéttül, amellyel engem megtisztel. Nagyon örülök, hogy meghívásának engedelmeskedtem, s örökre hálásan fogok visszaemlékezni az irántam mutatott nagy jóvoltára. Hanem én ezt a fényes ajánlatot nem fogadom el. Én magamnak életpályát választottam, amelyet szeretek; azon szereztem magamnak öntehetségem által olyan állást, amire büszke vagyok, s amiből úri módon élek. S azon a pályán van előmenetel. Magas példák vannak előttem, akiknek nyomdokait követem. S ezt a pályát nem lehet félbeszakítani; ezen folyvást tanulni és gyakorolni kell. Nekem ez az életem. Földesúrrá lenni annyi volna rám nézve, mint eltemetni magamat.
Az öreg ravaszul mosolygott. Azt hitte, hogy ő az orvos, én vagyok a beteg, az ő dolga engem kigyógyítani.
– Hallod-e, édes doktor öcsém, most elmondok neked valamit, amit senkisem tud rajtam kívül. Ugyebár, mikor ezt az ócska kastélyt meglátja valaki az orszagútról, vedlett vakolatú falaival, fakó salugádereivel, hát azt gondolja magában, hogy no hiszen nevezetes tót rezidencia lehet ez még belül. Pedig hát nem úgy van. Ha valaki az atyafiság közül látogatóba jön hozzam, azt abba a szobába vezetem, amelyben magam lakom. Ott nincsen egyéb, mint rongyos székek, toldott lábú asztal, almáriom, medvebőrrel letakart ágy, bunda és sajtszag. Vendégszoba nálam nincs. Örül a látogató, mikor ismét lélegzetet vehet odakinn. Pedig azon az én piszkos szobámon túl következik egyik múzeum a másik után. Ahogy mondom: megannyi múzeum. Az egyikben régi, csodálatosan faragott bútorok, kirakva gyöngyházzal, elefántcsonttal, préselt, aranyozott bőrszékek Ulászló király idejéből; a másikban korsók, tálak, egész fazekasműhely, mind a régi századokból; a harmadikban egész fegyvertár, páncélok, pajzsok, nyergek; a negyedikben régi öltözetek, hímzések, szőnyegek, egy szoba teleaggatva furcsánál furcsább festésekkel; végre egy egész könyvtár, a stukatúrig rakva ócska pandektákkal, akkora kapcsos könyvek, hogy két kézzel kell őket felnyitni. Ez az én apámnak a gyűjteménye. Az én apámat (Isten nyugtassa meg szegényt), amíg élt, a legnagyobb zsugorinak tartotta minden ember. Magam is annak hittem. Az utolsó pénz, amit láttam tőle, az az útravaló volt, amivel a pozsonyi diétára eleresztett jurátusnak: tizenhat darab régi kétgarasos. Azontúl sohase kaptam tőle semmit. Húsz esztendeig voltam kancellista a vármegyénél. Ott tanultam meg a frugális életet.
Azért is nem házasodtam meg soha. Magamnak sem volt mit ennem. Őszbe csavarodott már a hajam, mikor az öregem elköltözött ez árnyékvilágból. Minden ember azt hitte, én magam is, hogy ilyen szűkmarkú mód mellett rengeteg pénzeket kellett az apámnak élére verni. Nagy volt a csalódás. Nem maradt annak még temetési költségre való sem a pénztárában. Hanem volt neki hét szobája tele régiségekkel. Ezekre költötte minden jövedelmét. A rendesen vezetett számadásaiból kitűnt, hogy azok egy egész kincset képviselnek. Szakértők, akik idejöttek a hagyatékot felbecsülni, olyan összeget róttak fel, hogy magára az örökségi illetékre nem volt elég az egész jószág évi jövedelme. S amellett az öreg akként intézkedett a végrendeletében, hogy mindennek a ritkaságok tárházának együtt kell maradni az örököse kezében, s ha az csak egy darabot is elidegenítene belőle, szálljon az egész gyűjtemény a pesti múzeumra. Tehát én, a reménylett százezrek helyett kaptam egy fizetéstelen hivatalt: múzeumi custossá lettem. Ekkor adtam magam a vegetáriánusságra. Amíg kancellista voltam, havi harminc forint fizetéssel: egy héten egyszer csak jól tudtam lakni; de amint ebbe a nagy bolond domíniumba beleültem, akkor tudtam csak meg, hogy mi az a koplalás. Porcelán tál volt itt elég, de egy kanál liszt nem volt beletenni való. Később aztán hozzászoktam: belegyakoroltam magamat. Hanem a múzeumomat nem mutattam meg senkinek: az én régiségeimen ne legeltesse senki a szemeit. Te vagy az első, aki ma meglátod. Gyere be, nézd végig. Meg fogsz győződni felőle, hogy van itt olyan tudós embernek való mulatság, amin elstudérozhat egy álló esztendeig. Hozz ide még két-három doktor kollégádat; fogadom, hogy mind itt ragadnak. Aki egyet azok közül az ócska kapcsos könyvek közül felnyit, az meg van fogva. Van ott még ördögidéző könyv is. Én nem néztem bele, mert én babonás vagyok; de te „frájgászt” vagy, tudom. S ez mind a tied lesz!
Mostmár csak kénytelen volt az öreg bevezetni a lakószobájába.
Sajátszerű ősi kastély volt az az ő rezidenciája. Még a mazúrok uralkodása alatt épült, Albert király idejében. Bástyaszerű falak faragott kövekbül, az ablakokon kidűlő vasrostélyok. Az épület főajtaja a lépcsőházzal együtt be volt falazva. A közepén volt egy emelet, két szárnya földszintes; hanem a hátulsó oldalán volt egy torony. Ez idő szerint csak ezen a tornyon keresztül volt bejárás. Egy keményen megvasalt tölgyfaajtó zárta el a bejáratot, melynek a kulcsát az öreg mindig magával hordta. Mikor a Zrínyi-dolmányának a hosszú lebernyegét visszahajtotta, hogy a kulcsot elővegye, megláttam a csizmaszára mellé dugott pisztoly agyát. Észrevette. „Hja öcsém, itt vigyázni kell az embernek magára. Janotyik* ivadékai még nem vesztek ki. Embert nem tarthatok a házamban, aki megvédelmezzen: mert az öl meg; kutyát meg két okbul nem tartok: először, mert harap, másodszor, mert eszik. Hát csak magamnak kell magamat őriznem.”
2 Hírhedett felvidéki rablóhős a század elején. J. M.
Segíteni akartam neki a nehéz zár felnyitásánál.
– Hagyd el, öcsém. Aki nem tudja ennek a zárnak a fortélyát, forgathatja az benne a kulcsot előre is, hátra is: akár napestig.
Az volt a tudomány, hogy mikor kell a kulcsforgatással megállni.
Ugyanazon ivódon megint be is zárta a hátunk mögött az ajtót.
Abban a szűk toronyszobában lakott az öreg. Régi időkben az volt a toronyőr lakása.
A bútorzatát már leírta maga. Csak két tárgy volt, amiről nem tett említést. Egy roppant nagy vasláda, hármas rejteklakattal, aztán meg egy nagy pipatartó, tele mindenféle pipákkal. Azoknak hosszú ostorménfa száraik voltak.
– Szokott dohányozni, urambátyám?
– Soha.
– Hát akkor minek ez a sok pipa a szobájában?
– Majd megmondom, ha visszakerülök ide.
Azután egy csomó kulcsot vett le a fogasról, s a kulcsok legkisebbikével felnyitott egy szűk oldalajtót. A főajtó, mely a folyosóra vezethetett, látható módon be volt falazva. Az oldalajtón át egyenesen a nagy tornácba lehetett átmenni, ahol már elkezdődött a kincsesház.
Ennek a drágaságai ugyan még csak kövek voltak; de olyan kövek, amik a szaktudóst, mint a mágnes a vasat, úgy magukhoz vonzák; történelem előtti kultúra és luxus.
S innen azután két terem nyílt egymásból, s azokbul több oldalszoba.
Tele volt mind valamennyi a múlt idők remekeivel és ereklyéivel.
Diogenes bátyám maga volt az eleven katalógus. Rávezette a figyelmemet a legritkább műdarabokra. Meg tudta mondani, melyik minő korbul való, s ki volt a mestere. Csakhogy az idegen neveket úgy ejté ki, ahogy írva voltak, magyar olvasásmód szerint: „Zsŕn Guzsón” neki Jéán Góújon volt, „Zsül Romén” pedig Júlesz Rómáin; ahogy az apja tárgyjegyzékéből bemagolta.
Azt is meg tudta mondani, hogy minő árakat adott az apja egy-egy műremekért: hogy vett egy cseréptálat, ami csak mázas fajansz, de Luca della Robbiatól való; meg egy flandriai szőnyeget, s hogy azokért milyen mesés árakat kínált már egy Rothschild Alfonz báró meg egy Pourtalčs gróf, de nem adta oda semmi kincsért.
Veszedelmes levegő volt ezekben a szobákban. A soha nem szellőztetett régiségkabinetek sajátszerű doha, amit a molyvédő arsenicum és kámfor már a falakba is beitatott, az az előkelő bűz, ami az ócska pandektákból illan. De nem ez volt a legveszedelmesebb, hanem az a szellem, ami azokban a szobákban kísért. A sok mindenféle fajtái között az őrültségnek ez a szuverén démon, a régészeti mánia. Akit ez megkap, az el van neki adva holta napjáig. – Ezek a sisakos vasemberek, ezek a faragott bálványok mind azt beszélték: „Ahá! Itt van már megint egy új ember, aki a mienk lesz!” A bezárt könyvek így kínálkoztak: „Nyiss fel csak! Csak egy sort olvass el! Abban az van írva, hogy teneked itt kell maradnod. Bezárkózol velünk, elmaradsz a világtól, ahogy az első meg a második tette. Te is itt vénülsz meg, ahogy azok. Elfelejted, hogy van élet odakinn. Nem gondolsz a jelenkorral. Nem kell aztán se dicsőség, se szerelem! Étel, ital nem jut eszedbe. Futsz a jó cimborák s a szép asszonyok elől. Mi leszünk a szeretőid! Nem törődöl a hazával, a politikával, a szabadsággal, szereted a börtönödet; nem érdekel a jelenkor, nem a csodatalálmányok. Visszateremted a régi világot álmodban, s ez az álom mi vagyunk, kőben, fában, ércben, szövetben, pergamenben megvalósulva.”
Nem jó itten sokáig időzni!
Azt mondtam az öregnek, hogy dacára a nagyon érdekes tárgyaknak, jobb ezeket a szobákat magukra hagyni: a levegő arsenicumszaggal van tele.
Az arsenicum megdöbbenté az öreget. Rövidebbre szabatta vele a magyarázgatást. Felváltotta azonban azt egy jól alkalmazott expectoraciója a nemesi büszkeségnek.
– No lásd, öcsém, ha te egyszer ezeket a termeket megnyitod a világi társaság előtt, hát egyszerre levágod ám vele valamennyi szomszédban lakó mágnásokat. Mert pompás palotát építhet akárki, akinek pénze van: lovat, hintót tarthat; lakomákat csaphat, telerakhatja az asztalát ezüsttálakkal, tortákkal, sültekkel, de ezt az ősi pompát, ezt az ereklyegyűjteményt, amit itt látsz, nem veheti meg semmi kincsen. Ha te egyszer idehívod a statucióra a Bisztriczay bárókat meg a Vernőczy grófokat, hogy fog szemük-szájuk tátva maradni, mikor meglátják, hogy mi lakik az ősi Dumányi kastélyban!
Erre a nemes kitörésére az ősi dölyfnek, lehetetlen volt elfojtanom nevetésemet.
Ezért az öreg egy kissé megorrolt, s aztán nem is mutogatott több szobát; pedig volt még egypár, amiben lehetett még néznivaló.
Visszavezetett a szobájába; gondosan bezárva maga után minden ajtót.
Ott azután megfogta a kezemet. Olyan volt a keze, mint egy csontvázé. De a szorítása is olyan volt. Elhiszem, hogy gondolkodóba esik a halál, mikor ennek a képmásának a leküzdésére vállalkozik: „vagyok olyan csontváz, mint te!”
– Hát csak nevettél az előbb, öcsém, ugye, mikor azt mondtam, hogy majd mikor a beiktatási lakomára meghívod a szomszéd bárókat és grófokat, tátva marad a szájuk? Gondoltad: tátva bizony az éhkopptól! Diogenes bátyám (tudom, hogy így hí minden ember) hideg konyhájátul, üres pincéjétül ugyan felkophatik a vendégek álla. Lovaik számára sincs egy szál széna az istállóban, hacsak a fűre ki nem csapják. – De hát segíthetsz te azon egy kulcsfordítással. Ehen van az a kulcs!
S azzal az öreg még azt is megtette, amit igazán még álmában sem tett meg senkivel, hogy felnyitotta előttem a nagy vasládáját. Az a láda maga is egy remekmű, az egész teteje egy tekervényes zár, mely kigúnyol minden wertheimkasszát. Annak a titkára is megtanított, hogyan kell a három kulcsot egymás után elforgatni a három zárban, hogy azok összetaláljanak. E fortély ismerete nélkül a láda ki nem nyitható, mert egyik zár ütközője a másikat akadályozza.
– Nézz ide, öcsécském! Azokban a vászonzacskókban vannak az ezüsttallérok, ezekben a hólyagokban az arany pénzek. Ez is mind terád néz. Most el van hanyagolva az egész úri birtok. Ezerkétszáz hold egy tagban. – Itt a görbe felföldön ezt már úri birtoknak nevezik. Most bérlő kezén van, aki rablógazdaságot űz. De ha te – átveszed, pénz lesz hozzá elég, hogy jókarba helyezd; jobban megélsz belőle, mint a Vernőczy grófok a maguk tizenkétezer holdjábul, aminek fele vadaskert. Valamelyik grófkisasszonyukat elveheted – adva adják, ne félj! – Ne vágj a szavamba, még nem mondtam el mindent. – Az előbb, hogy a szobámon keresztülmentünk, megakadt a tekinteted azon a nagy bolond pipatartón. Azt kérdezted: dohányzom-e? Dehogy dohányzom. Még a kéne, hogy füstre költsem a pénzt! – Az ott az én bankópénztáram. Mert hát ha a bérlők nem fizetnek, executióra kerül a sor, akkor a bankót is el kell fogadnom. Ezeket én szépen összesodorintva bele szoktam dugni azokba az ostorménfa pipaszárakba. Magam sem tudom, mennyi van már benne. Unalmadból majd egyszer széthasogathatod, s kiszedheted belőle. Ebből is kitelik a fundus instructus. – Én életemben mindent átadok neked, csak azt a kis szobámat tartom meg. Addig az „egy” esztendeig jól akarok még élni. Te pedig tehetsz, vehetsz, építhetsz, bontathatsz, ahogy akarsz. – Csak három dolgot fogadj meg, amit tanácsolok. – Könyvbül ne gazdálkodj; – nagy úrral jót ne tégy; – asszonyra meg ne haragudj.
Az öreg egészen úgy tett, mintha ő volna a doktor s én volnék a páciens.
– Kedves urambátyám – mondám az öregnek –, most beszéljünk önrül, mert hisz azért jöttem ide. Magamrul majd ráérünk később. Én mint orvos lettem ide híva.
– Tudsz valamit az öregség ellen?
– Tudok. Még öregebbé lenni. Azzal az életmóddal, amit bátyám eddig következetesen megtartott, épen úgy megérheti a száztíz éves kort, mint ama juhászgazda. Én csak azt tanácsolhatom, hogy attól semmi részben el ne térjen. Ha most egyszerre elkezdene szokatlan táplálékokkal élni, az önre nézve halálos baj lenne. Tudom, hogy egy kilencvenöt esztendős férfit, aki amellett stoicus philosoph és jámbor keresztyén, a halállal nem lehet megdöbbenteni; annál kevésbé, mivelhogy ezt már Szent Nepomuk meg is izente, akinek jóértesültségét nem vonom kétségbe; de van a halálnak egy neme, amitől urambátyám mégis megdöbbenhet; ez a félig meghalás. Ha ön egyszer a gyomrát megterheli, vagy valami alkoholfélét talál inni, akkor ön féloldali szélhűdést fog kapni. Ez ellen nem biztosítja önt Szent Nepomuk.
– No már azt csakugyan nem szeretném, hogy én sántikálva menjek a „nagy kaszás” elé, s mikor ő a kezét nyújtja, csak a bal kezemet tudjam neki adni. Ettül rettegtem teljes életemben.
– Hát csak maradjon az eddigi életrendje mellett. Ami pedig engemet illet: én mint orvos jöttem ide, mint orvos térek vissza. Pályámat semmi kincsekért el nem hagyom. Életemet egy rokonom halálára nem alapítom. Ha kedves bátyám gyűlöli a rokonait, s nem akarja a vagyonát rájuk hagyni: örökítse meg a nevét azzal, hogy hagyományozza mindenét emberbaráti célokra. Vannak ez országban jótékony intézmények, amelyek a gyámolítást megérdemlik. Tegye azokat általános örökösévé. Áldás lesz az emlékezetén.
A jó öreg erre össze-vissza ölelgetett, meg is csókolt.
– Köszönöm, hogy meglátogattál. Látom, hogy nem fogadsz el tőlem semmit. Nem tudlak megjutalmazni. Sőt még egy újabb kéréssel terhellek meg. Mikor visszatérsz a kocsiddal Bécsbe, útba kell ejtened a megye székvárosát. Keresd ott fel az alispánt, s adj át neki egy levelet, amit nem merek a postára bízni; félek, hogy elsikkasztják. Fontos okiratok vannak benne.
Azzal átadott egy zsinórral átkötött és alul-felül össze-vissza pecsételt csomagot, az alispán nevére címezve.
Megígértem, hogy megállok a székvárosban, s magam viszem el az alispánhoz.
– De reverzálist végy az átvételről tőle, s azt magadnál tartsd. Majd ha megint meglátogatsz, akkor elhozhatod. Megígértem, hogy ismét eljövök ide.
Az öreg kikísért a kertjébe, ahol a remontante rózsák másodszori virágzásban voltak.
S megajándékozott egy nyílott rózsával.
Nagy áldozat volt ez az öregtől. Mert ez az egyetlen példánynak egyetlen virága volt. Csaknem fekete rózsa.
– Ez a „marokkói szultán”. A legfeketébb rózsa, amilyen még senkinek sincs az országban. Egy Napóleon-aranyat adtam egy szemző ágért. Most nyílik az első virágja. Nesze.
S levágta azt a kedvemért.
S ennek a rózsának az a tulajdonsága, hogy megszárad, de le nem hull. Ma is megvan még.
Abban az évben ez volt a rózsakertészet büszkesége: a legfeketébb rózsa. – Később elvitatta a rangját egy még feketébb rózsa, a „Deuil d’Alsace” (Elzász gyásza). De ennek a magja még akkor a Pandora szelencéjében pihent, s ezt Benedetti úr hordta még a zsebében. – Bár kilyukadt volna a zsebe, hogy vesztette volna el!

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages