Hogyan ojtják be a rózsát?
Hogyan ojtják be a rózsát?
Ugyanaznap a déjeuner után eszembe jutott, hogy a rózsaszemzéseket fel kell már a háncs alul bontani, s ahol a szem meg nem ered, azt újra beojtani.
– Tanítson ön meg engem rózsákat beszemezni – szólt hozzám Flamma grófnő.
Nagyon örültem rajta, hogy ilyen rurális mulatsághoz támadt kedve. Az bizony egyike a legnemesebb élvezeteknek.
Flamma engedelmet kért rá a nagynénjétől. Azt akadálytalanul megkapta. Majd akkor, amidőn a társaság a vadászlak melletti térségen lawn teniszt fog játszani, vehet tőlem leckét a hortikultúrából. Úgyis ügyetlen a labdázásban. A rózsatelep ott van mindjárt a játékhely szomszédságában. Legalább, ha a labda odatéved, lesz, aki visszahajigálja.
Tehát én, mikor ketten a rózsahelyen voltunk, elkezdtem magyarázni Flammának: legelőször a vadrózsa alanyon az ojtókéssel egy T alakú duplametszést kell csinálni.
– Vigyázzon ön magára – mondá halkan a grófnő.
Én azt hittem, attól tart, hogy megvágom a kezemet.
Ő azonban ismétlé a mondást.
– Vigyázzon ön magára: önnel egy rossz tréfát akarnak csinálni.
Rábámultam. Erősen meg voltam lepve.
– Kicsoda?
– Csak magyarázza ön tovább, mit kell azután csinálni a beojtandó gallyal. Ügyelnek ránk a játszóhelyről.
– Azután a nemes gallyból kiválasztunk egy jól kifejlett szemet. – Ki akar velem tréfát űzni?
– Ez a szem jó lesz. – Szigfrid.
– Szigfrid. Micsoda tréfát?
– Az az egész titkos házasság, amiben önnek mint násznagynak kell szerepelni, puszta komédia. A kapucinus, aki a szertartást végzi, egy brünni színész lesz, a neve Seestern.
Kicsi híja, hogy az ujjamba nem vágtam az ojtóág helyett.
– Hisz énnekem Szigfrid esküdött, hogy halálosan szerelmes Cennibe. S őt minden akadály ellenére nőül akarja venni.
– Minek?
– Minek! (No még ilyen furcsa kérdést sem hallottam).
– Hát aztán mutassa ön, hogyan kell a szemet levágni a gallyról?
– Egy pajzsforma metszést csinálunk a szem fölött és a két oldalán: így. – Nekem azt mondta Szigfrid, hogy neki szüksége van a Cenni grófnő hozományára, ami egymillió forint, s a Diodora nagynénjénél van letéve.
– Adja ide a kést meg az ojtóágat, hadd csinálom meg magam. – Cenni nem unokahúga Diodorának: mert az egy fiatalon elhalt színésznőnek a leánya, akit Diodora örökbe fogadott s szeszélyből comtesse-nek címeztet. Ő bérmálta el a kislányt „Cenerentola” névre, rövidítve „Cenni”. De az igazi neve „Klára”. Őneki semmi hozománya nincsen azon a kelengyén kívül, amit Diodora ád vele, ha férjhez veszik. Az az egymilliónyi örökség az enyém. – Jól van így a szem levéve?
– Nem jó, mert a szem gyökércsírja beleszakadt. Egy keveset a fábul is hozzá kell hasítani. – De hát mit akar Szigfrid ezzel a tréfával?
– Ne legyen ön olyan izgatott. A szemzéshez nyugodt vér kell. Mutassa meg hát, hogyan kell a szemet kivágni fás résszel együtt. – Ez a terv. Az esküvő után, azon a napon, amelyen Diodora az idegbajával mozdulatlanul fekszik a szobájában, én pedig mellette őrködöm: a vadászkastélyban víg nászlakomát csapnak. A vége felé a cimborák versenyt isznak, a vőlegény garázda lesz. A menyasszony elirtózik tőle. Kiszakítja magát erővel a kezei közül, s odamenekül a társaság egyetlen józan és lovagias tagjához: önhöz. A vőlegény, mámortul elgyalázva, öntudatlan lesz. Önt meghatja a pillanat hevélye: a szép menyasszony kétségbeesése, könnyei. Az esküszik a csillagokra, hogy vőlegényét megutálta, gyűlöli, nem akar az övé lenni többé. Megvallja, hogy egyedül önt szerette mindig. Ön nem állhat ellen a bűbájnak: erőre kap a szenvedély, a lovagiasság a szívében, s mikor az üldözött menyasszony már az ablakon akar kiugrani, hogy a tivornya helyéről megmeneküljön, nemeslelkűleg oltalma alá veszi. Menedéket kínál neki saját házánál. Kocsija befogva. Elhajtand vele. Azonban az összebeszélt cimborák már ott lesik az útban. Elfogják. Konstatálják a menyasszonyrablást. S végül lesz belőle egy óriási nagy hahota. – De kérem: adja ide azt a levágott szemet, s mutassa meg, hogyan kell a T betűbe beilleszteni.
Úgy reszketett a kezem, hogy nem tudtam semmit megmutatni.
– De hát miért akarják azt tenni?
– Hát hogy legyen egy jó mulatság! Ezt nálunk úgy híják, hogy „ugratás”. Nem vette ön ezt még soha észre? Aki a mi társaságunkba vegyül, azt ugratni kell; kivált ha aplombbal, prepotenciával lép fel, ha tetszeleg, ha szerepet játszik. Amint megtudják, hogy mi a vesszőparipája, akkor azon ugratni kell: hopp, hopp! Az egyiket ugratják a poharazóasztalnál, a másikat a kártyaasztalnál, harmadikat az udvarlásban, a leánykérésben, a párbajban. Némelyik akkorát ugrik, hogy a nyakát töri. De szépen ugrott, tapsolnak neki. – Önt már ugratták egyszer. A politikában. Az volt a gyönyörű „pace” – az érdekes „run”, hopp, hopp! Az a képviselőválasztás. Egy lófejjel győztünk. De ez nem elég. Holtversenynek kellett belőle lenni, hogy következzék az akadályverseny, a második választás: hopp, hopp! Egyik ugratás a másik után, itt egy sövény, ott egy korlát: hopp, hopp! míg az utolsó akadálynál letörik a favorit, az úrlovar beleesik fejtetőre a víziárokba. – Hanem interessant volt. – De kérem, ne rágja össze azt az ojtóágat. – Ne fordítsa arcát a játszók felé. Idenéznek.
Valóban meg kellett az arcomon látszani mindannak, ami e percben a lelkemben dúlt: virított rajta a szégyen, a harag, a csalódás.
– De hát mért teszik azt énvelem? Mit vétettem én Szigfridnek? Mi érdeke van neki abban, hogy velem így bánjon?
– No, most csavarjuk szép óvatosan azt a háncsot a rózsaág körül. A szemnek ki kell maradni, ugye? – Mit vétett ön neki? Mi érdeke van benne? Az, hogy kapóra jött neki. Ön azt mondá: nem hiszi, hogy lehessenek emberek, akik teszik a rosszat, csak azért, mert rossz, akik fájdalmat, bosszúságot, kínlódó megromlást okoznak más embernek, csak azért, hogy fölötte jót nevessenek. No, hát csak maradjon itt a mi társaságunkban: itt majd megtanulja, hogy vannak. Hisz az valami olimpi látvány lesz, mikor a „tisztelt hazafi”, a „szent elveink előharcosa” rajtakapatik a menyasszonyszöktetésen! Plain airben! Hogy kapkod a mentségek után! Hogy csinál groteszk pózokat. Lesz ott genre festő is, aki a fölséges jelenetet leskicceli, s megfesti impresszionista tablónak. Plain airben.
Az elütött labda odaesett a rózsák közé. Szigfrid odaszaladt érte.
– No? Hát megtanítottad neki a rózsaszemzést?
S tett hozzá egy élces célzást, amiért az orfeumból kilöknék az embert.
– Meg – felelt helyettem Flamma.
Én azt sem tudtam, a földön vagyok-e, vagy a pokolban.
Azt mondtam a grófnőnek, hogy „köszönöm”.
Szigfrid nevetett.
– Te köszönöd meg neki, hogy megtanulta? – Capisco! – No, gyertek hát lawn teniszt játszani.
S mi mentünk lawn teniszt játszani velük.
