Ki a győztes?
Ki a győztes?
Alig várhattam, hogy megvirradjon. Az első hajnalhasadáskor már ott mértem végig nagy lépésekkel az utakat a parkban. Mit csinálhatok addig, amíg a hölgyek a kastélyban fölkelnek s toalettkész állapotban lesznek? Ott még a cselédség is mind alszik. Azon vettem észre magamat, hogy kigyalogoltam a tejgazdaságig. Szigfridnek nagyszerű majorsága volt. Húsz aargaui fajta tehenet fejtek benne. Sajtkészítéssel volt összekötve. Gyakran mondta, hogy amint az államvasút kiépül, vicinális vasutat fog a birtokán végig húzatni, a tej értékesítése végett. A majoros azt hitte, hogy én vagyok már az inzsellér, aki a vasutat tracírozza. Ebből azonban kiábrándították a fejőleányok, akik rám ismertek, hogy én vagyok a tegnapi lakadalomból a panye násznagy: a panye doktor. Ők voltak a nyoszolyóleányok. Elbeszélték hűségesen, hogy milyen jól mulattak, hogy én eljöttem a vadászkastélyból: a barát cifra jó kedvében volt. Mindenféle bolond nótákat dalolt, amire őket is megtanította. Ott vigadtak első kakaskukorításig. Mondtam nekik, hogy hallottam a víg nótafikálásukat, egész felhallott a kastélyba. „Jaj csak a grófnőnek el ne áruljam, hogy ők voltak ott.” Készek voltak lekenyerezni. No, nem azzal, amivel az úri tündér kecsegtetett, hanem valóságos puha rozskenyérrel és egy nagy pohár friss tejjel. Amit én nagy élvezettel el is költöttem. S azzal az Anyicskának is meg a Marinkának is megfogadtam, hogy semmire sem fogok emlékezni. Ezért aztán azt a komplimentet kaptam az Anyicskától, hogy sokkal szebb fiú vagyok, mint tegnap voltam:amit én készpénznek is vettem.
Mire megint visszatávgyalogoltam a kastélyba, már a cselédség talpon volt, s a nagy szőnyegporolásból megtudhattam, hogy a grófnő sem alszik már, s az idegbaja is elmúlt.
Szobámba hozták a reggelit. A komornyik értésemre adta, hogy a grófnő még gyöngének érzi magát a kiállott szenvedés után, azért nem reggelizhet velem együtt szokás szerint a grotta köröndjében.
Én viszont azt az óhajtásomat árultam el a komornyik előtt, hogy ha a grófnő elfogadja az orvosi vizitemet, azt per express tudassa velem, amit a jeles közbenjáró ad referendum vett.
Nem is soká kellett várnom. Amíg kabátot és cipőt váltottam, már visszatért a komornyik, azzal a megtisztelő izenettel, hogy a grófnő óhajt látni; mire én nem késlekedtem e jeles diplomatát legközelebb végrehajtandó tervem titkának részesévé tenni, megbízva őt azzal a misszióval, hogy a kocsisommal fogasson be, mert rögtön el fogok utazni, s hogy most végleges elutazás lesz, azt tapasztalatai nyomán kitalálhatta a markába nyomott Napóleon-aranyból. Kértem egyúttal, hogy figyelmeztesse majd a szobaleányt, hogy a vizesibrik alatt az ő számára is van valami tanújele hálás elismerésemnek; mire ő legnagyobb sajnálatát fejezte ki megmásíthatatlan elhatározásom fölött. Azzal elvezetett addig a teremig, ahol a grófnő várt reám; ott kétfelé nyitotta a szárnyajtókat, s engemet bebocsátva, maga visszavonult.
Az erkélyre nyíló szobában voltak az uraságok; mind a két ablak s az erkély szárnyajtaja is nyitva volt; a nap besütött. Egészen plein air tableau volt.
Diodora grófnő pompás veres mályvavirágszínű reggeli öltözetet viselt, pálmaszegélyzettel; a fejére fekete csipke csepesz volt vetve, haja még úgy volt, ahogy én összebogoztam, legfeljebb egy sárga teknőchéj fésű volt még bele tűzve. Igen jó színben volt. Meg sem látszott rajta az elmúlt éjszaka szenvedése. A szegletben keresztbe állított pamlagon ült; előtte a teásszervíz a velencei mozaikasztalon. Ugyanazon asztal másik végén ült Flamma és Cenni. A kínai napmadár befejezésén dolgoztak. Az előttük fekvő kosárkában volt még egy csomó aranyos rovarszárny: azon tanakodtak, hogy mit kellene abból még csinálni. A veranda nyitott ajtajánál állt Szigfrid és szivarozott. Gyöngéd figyelmet tanúsított vele Diodora iránt, hogy a füst ne maradjon a szobában. Egyszerűbb lett volna ugyan éppen nem szivaroznia.
Amint én beléptem a szobába: Szigfrid abban a percben jutott arra a meggyőződésre, hogy mégis galantabb dolog lesz odakinn, az erkélyen folytatni a szivarozást. Ezzel szerencsésen kikerültük azt a dilemmát, hogy egymásnak vagy mondjunk jó reggelt, vagy ne mondjunk.
Éppen úgy Cenni is igen helyes ürügyet talált az eltűnésre; felszedte a teásszervízt Diodora elől, annak eltávolításával saját exodusának tetszetős indokot adva. Flamma ott maradt.
Diodora igen szívélyesen fogadott: megkínált, hogy üljek le a mellette levő fotelbe, kezét nyújtá. Én megkérdezém, hogy mint érzi magát? Hogyan aludt? Ő egész elragadtatással felelt:
– Fölségesen. Ahogy csak gyermekkoromban aludtam valaha. Még álmomban is gyermeknek álmodtam magamat. Ön én velem valóságos csodát művelt. Ezentúl úgy fogok önnek hinni, mint az orákulumnak. Visszavonok minden rosszat, amit az orvosi tudományról mondtam. Az ön kezének első érintése már valami bűvös hatással volt rám. Később úgy éreztem, mintha ezt a rossz testet ízről ízre levenné rólam, s aztán egy jobbat, egy tökéletesebbet idomítana rám. Azt éreztem, hogy repülök: ön ragad magával a végtelenségen keresztül, holdak, csillagok maradnak el mellettem. Egy örvény, mely fölfelé sodor, ismeretlen gyönyörök világát nyitja meg előttem. Ah, mért nem tarthat ez a kéjérzet örökké? Én valóban nem tudom megmondani, hogy minő hálával tartozom önnek.
Ezeket mondta nekem Diodora. (Hallotta Flamma is. Még Szigfrid is bedugta rá a fejét az erkélyről.) S hogy tudott rám nézni azokkal a júnói szemeivel. Igen! Akkor, midőn az istennő a nagy bolond Ixiont felbátorította, s aztán – egy felhőt dobott a bukfejesnek a karjai közé.
Az ilyen szavaktól, az ilyen nézéstől talán nem is lett volna csoda, ha megbolondultam volna.
Hát miért is nem bolondultam meg tőlük?
Mert már vaccinálva voltam!
Én ezekre a szavakra felkeltem a székről, s egészen ünnepélyes deklaráció pózába téve magamat, meghajtottam Diodora előtt a fejemet.
– Grófnő. Énrám nézve a legnagyobb öröm önnek mindenkor szolgálatára lehetni. Ha önnél egy szenvedést gyönyörré változtathatok: az nekem isteni jutalom. – A grófnő kegyteljes szavai e percben bátorságot öntenek a szívembe, hogy egy eddig rejtegetett titkomat kezébe letegyem, mely engemet holtomig a grófnő hű szolgálatára fog kötelezni: azáltal, hogy családjához forraszt.
Ah, azt a büszke fejfölemelést nem lehet elfelednem soha. Így nézett Diana szegény Actaeonra talán. Pedig az nem is jutott el nála a masszázs kúráig. A homloka meg látszott nőni, a szemei elbújtak a szempillák alá, ajkai keményen összeszorítva lehúzódtak, az álla megfeszült s tokát csinált, orrcimpái széttágultak: maga volt a visszataszító kevélység.
Haha!
Gondolta magában: – Te is az a vándormadár vagy, aki bolond fejjel nekirepül a világítótorony reverberált fényének, s agyonüti magát rajta.
S lassú, leptető hangon mondá
– Ön félreértett engem, kedves doktor. Én nem arra gondoltam, amire ön szavaim által felbuzdítva hiszi magát.
Még mélyebben meghajtottam előtte a fejemet.
– Kedves grófnő. A félreértés az ön részén van. Én az ön unokahúgának a kezét kérem meg.
Erre a szóra aztán megint egyszerre átalakult az arca és a kedélye. Elkezdett kacagni.
Ismerem ezt a kacagást. Ez a bosszúságnak, a megsértett dölyfnek, a kijátszott furfangnak a nevetése. Ezzel álarcozzák az asszonyok azt az indulatot, melyben szeretnének mindent összetépni, törni, mi csak tépni és törni engedi magát.
– Hahaha! Ah haha! Tehát Cennit kéri meg. Haha! Tehát mégis igaz? Jól sejtettem. Hahaha! Azért futott ki a bohó leány! Ah hahaha! Nagyon derék! A Cenni unokahúgomat, a kis Cenni comtesse-t! Derék pár! Hahaha!
Engedtem neki, hogy hadd nevesse ki magát. Árt az egészségnek, ha az ember egy ideges hölggyel fébeszakíttatja a nevetést.
A nagy kacagásra Szigfrid is bejött az erkélyről, s odament a nagynénjéhez:
– Na, mi az?
Diodora aztán annak is elmondta, háromnegyed rész nevetés közé felvegyítve, hogy doktor Dumány barátunk megkérte a mi kis Cennink kezét.
– Very well – monda rá Szigfrid. – Gschieht ihm recht! Habeat sibi.
Most már aztán én is kegyetlen voltam.
– Kedves grófnő – mondám –, úgy látszik, hogy a félreértés krónikussá kezd válni köztünk. Én igen nagyon tisztelem, de nincs eszemben nőül venni „Klára kisasszonyt!”
Megint egy új arcváltozás.
A szemek elmerednek, a száj nyitva marad, a szemöldök összehúzódik, az egész arc megnyúlik, az orr hegyes lesz.
A nevetés helyt ád a felháborodó elszörnyedésnek.
Most már Diodora is felállt a helyéről, s Semiramishoz illő mozdulattal nyújtva ki parancsküldő mutatóujját felém, recsegteté e fennhangú mondást:
– Ki mondta azt önnek, hogy itt, ennél a háznál van egy Klára kisasszony?
Most már nem volt visszalépés. Össze voltunk akaszkodva. Valamelyikünknek el kell esni.
Egy tekintetet veték Flammára. Kérdeztem. Ő felelt: egy dacos fejfölvetéssel. Megértettem. Aztán nyugodtan feleltem a grófnő ördögidézésére.
– Flamma grófnő.
Diodora villámló szemekkel tekinte Flammára.
Flamma nyugodtan felállt a helyéről, s azt mondá:
– Igen, én mondtam.
– Ah! Akkor te voltál az áruló! Te konspiráltál ellenünk! Te rontottad el a tervünket! – kiálta közbe Szigfrid.
Diodora ámult és bámult.
– Miféle tervről beszélsz te itt? Micsoda konspirációról?
– Ezért meg fogsz lakolni! – kiabált Szigfrid, s egy lépést tett Flamma felé.
Én eléje álltam.
– Csak nyugodtan, édes Szigfrid. Én Flamma grófnő kezét kértem meg. Ő az én védelmem alatt áll.
– „Adj a tótnak szállást, s kitúr a házadból” – hencegett Szigfrid pöffeszkedve.
– Szigfrid! – szólítá meg őt keményen Diodora. – Kikérem, hogy az én szobámban az én vendégemet megsértse. Ehhez önnek semmi szava.
Bennem is felforrt a vér.
– Hogy a grófnak semmiben se maradjak adósa, megjegyzem, hogy az én ősapám már akkor harcolt a magyar zászlók alatt a Tábor hegyén, amikor a Vernőczyek ősapja még becsületes birkapásztor volt a Verhovinán.
Megbántam rögtön, amint kimondtam: mert hiszen ezzel Flammát is megsértettem. Hanem a keserű pilula használt. Az egész úri család egyszerre visszanyerte tőle előkelő, hideg, lymphatikus kedélyét.
– Flamma! – szólt Diodora hideg, szenvnélküli hangon. Feljogosítottad te a doktor urat, hogy ilyen ajánlatot tegyen nekem?
– Igen – felelt Flamma elég hangosan.
Diodora vállat vont. S aztán egész noble souplesse-szel fordult felém.
– Akkor nekem semmi ellenvetésem nem lehet.
S intett a kezével.
Én elértettem az intést. Kezemet nyújtám Flammának.
Flamma elfogadta a kezemet, s meg hagyta általam csókolni a kezét.
Ezzel megvolt a kézfogó.
Szigfrid elővette a szivartárcáját. Leharapta egy szivarnak a végét, azt kiköpte, rágyújtott, összefonta a karjait, s felfújta a füstöt a csillárra.
– Énnekem ugyan más szándékom volt Flamma jövője iránt – monda fagyosan Diodora –, de ha ő így választott, meg kell benne nyugodnom. Most már csak arra kérem önöket, hogy szabjanak az egybekelésükre mentül rövidebb határidőt, mert én Helgolandba akarok menni, fürdőkre.
(Helgolandba? Nekem kellett volna oda mennem.)
– Én rögtön sietek Szepesváraljára, a püspöktől kieszközölni a diszpenzációt, s amint azt megnyerem, másnap tarthatjuk az esküvőt.
– Azt is óhajtanám – monda Diodora –, hogy az esküvő mentül egyszerűbben menne végbe.
– A grófnő óhajtása az enyim is.
– Itt a kápolnában volna a szertartás.
Én erős lélegzetet szívtam, meghökkenve.
– Az erdei kápolnában?
Eszembe jutott páter Paphnutius! Oda én nem megyek esküdni.
Szigfrid elnevette magát, észrevéve megszeppenésemet, s tudva annak az okát.
Erre Diodora is elmosolyodott.
Még Flamma ajkai is mosolyra húzódtak.
Utoljára magam is nevettem.
A nevetésben van valami kibékítő.
– Nem! Nem az erdei ermitage-ban – mondá Diodora. – Itt a kastélyban van egy kis házi kápolnánk. Ha sokan nem leszünk, elférünk benne.
– Én nem hozok mást, mint a násznagyomat.
– Hanem engemet ne híj násznagynak – szólt közbe Szigfrid –, mert engem Volhiniába híttak bölényvadászatra, holnap elutazom.
– Gondoskodni fogok Flamma grófnő számára is násznagyról.
– Még egyet – szólt Diodora. – Az esküvő napján át fogom önnek adni Flamma hozományát, amit nagyatyjától kapott örökbe. Egymillió forint jó értékpapírokban.
Én némán hajtám meg magamat, s kezemmel Flammára mutattam.
– Ez önre is tartozik; mert meg kell tudnia, hogy közös nagyatyánk azon föltételt köté a hagyatékaihoz, hogy aki a családból a római katolikus hitet el találná hagyni, attul az oldalrokonok az örökséget elvehetik.
– Ily esetet nem képzelek.
– Noh…
Itt egy hosszú pauza következett.
Én idejét láttam a búcsúvevésnek.
Legelőször is Flammától búcsúztam el, ki mind a két kezét kezembe tette, s halkan mondá, hogy jöjjek vissza minél előbb.
Akkor Diodora is kezet nyújtott, hideg, lagymatag, erélytelen kezet. Én csókot nyomtam rá; olyant, amilyen a kéz volt.
Végül Szigfrid is jónak látta jobbot nyújtani.
– No hát: Isten neki, fakereszt! Grüss dich Gott, Schwager.
Kezet szorítottunk. Azt mégis megállhattuk, hogy össze ne csókolózzunk.
Egy hét múlva megtartottuk az esküvőnket. Semmi véletlen, semmi akadály nem jött közbe. Minden a szokott rendben ment véghez.
Délután esküdtünk, s én már estére hazavihettem Dumányfalvára a menyasszonyomat.
A kastélynak az egyik kapuján én hajtottam ki Flammával, a másik kapuján Diodora grófnő Cennivel. Ők pedig indultak fürdőbe – Helgolandra.
Szigfrid ott volt már a bölényei között Volhiniában.
*
Mármost te, barátom, azt hiszed, hogy vége van a regénynek, s te mehetsz aludni.
Dehogy mehetsz! Még csak most kezdődik az én történetem.
Hanem előbb igyuk meg ezt a puncsot.
Furcsa történet lesz ebből nagyon.
