Ki játszik?

Teljes szövegű keresés

Ki játszik?
Ha én akkor csak egy morzsájával is bírtam volna a rendes emberi észnek, hát ezek után azt kellett volna tennem, hogy amint a Szigfrid barátom váltóit a takarékpénztárnál kifizettem, azokat a közös ügyvédünk kezébe adjam, azonkívül ugyanezt felhatalmazva, hogy a névjegyemre adott 20 ezer forintos kölcsönt, törvényes kamatjával együtt, bocsássa a grófnak rendelkezésére; magam pedig egy udvarias levélben köszönjem meg Szigfridnek az eddigelé irántam tanúsított nagy értékű barátságát, felmentve őt a további fáradozások alul, annak a tudtul adásával, hogy visszaléptem a kandidálástól. Egy másik levélben pedig Diodora grófnőt biztosítottam volna örök hálám felől. S aztán magam szaladtam volna Helgolandba. Egy ilyen választási kampány után a fürdő nagyon indikálva van.
Így tettem volna, ha rendes eszű ember lettem volna.
De már nem voltam rendes eszű ember.
Egész pathologico-psychologicus disszertációt írhatnék annak a fejtegetéséről, hogyan lesz egy hidegvérű, flegmatikus emberből olyan rövid idő alatt, amennyibe egy rózsaág beojtása kerül, szangvinikus dühös bolond.
Most már én akartam, hogy játsszuk hát végig ezt a játékot: hadd látom hát, melykünk ugrik nagyobbat? Kezembe adta egy segítségemre jött angyal a fegyvert; meg kell neki mutatnom, hogy tudom azt használni. Az, amit nekem Flamma elmondott, már valami titkos szövetség alapját képezte közöttünk. Én ettől fogva az ő lovagja lettem. Az ő színeit viseltem a sisakomon. Meg kellett tudnom, hogy miért angyal az angyal?
Szinte ugrált a szívem örömében, mikor a szolgabíróval együtt Dumányfalvára kihajtatva, már ott találtam Szigfrid vadászát egy levéllel, melynek borítékára ez volt írva: „ibi: ubi; cito! citissime!” NB. „Doktor” Dumány Kornél úrnak.
A levél tartalma ez volt:
„Kedves barátom!
Diodora nagynéném veszélyesen beteg. Siess, kérlek! Periculum in mora. Hozd magaddal az elektromagnetikus gépedet! – Szigfrid.”
Megmutattam a levelet a szolgabírónak.
A szolgabíró azt mondta: az Istenért, siessek azonnal. Ha Diodora grófnőn csodakúrát teszek, a vármegyénk búcsújáró hellyé válik az országban, mint egykor a rudnai csodatevő pap idejében. Ő elvégzi itt a dolgát nálam nélkül is, s majd hazamegy a saját kocsiján.
Én elfogadtam az ajánlatát, s kincstáramból kiválasztottam a szolgabíró számára egy Apafi Mihály fejedelemségéből való zsebórát, amivel nagyon boldoggá lett téve; azután még egy szép opálos karperecet dugtam a kabátom zsebébe. Ez násznagyi ajándék lesz a menyasszony számára. Mikor itt jártak nálam látogatóban, ez az ékszer különösen megtetszett Cenninek. Emlegessen meg róla. Én egész hona fide akartam venni a násznagyságot.
A rövidebb utat választottam a Szigfrid vadaskertjén át. A vízesésnél várt reám a Mukica. Ez volt a násznagytársam.
– Úgy várunk már, mint a zsidók a messiást! – kiálta elém, s futtában ugrott fel a kocsiba mellém, meg sem hagyta a lovakat állítani.
Ott aztán elhistorizálta, hogy Szigfrid és Cenni már itt vannak a kápolnában, a baráttal együtt.
Az erdőnek egy tisztásán, terebély bükkfák között állt a kis gót stílű kápolna; előtte egy körülrácsozott feszület. Ide érve, magunk leszálltunk a kocsiról, én a kocsisomnak utasításul adtam, hogy hajtson a vadászkastélyhoz, és ki ne fogjon, hanem maradjon a bejárat előtt.
Aztán a kollégámmal gyalog mentünk az ösvényen a kápolnáig.
Az ajtóban várt a sekrestyés egy ministráns diákkal; közeledtünkre meghúzták a kápolna csengettyűjét, s röviden beharangoztak.
Mikor beléptünk a kápolna ajtaján, Szigfrid jött elém, s megszorítva a kezemet, indulattól áthatott hangon rebegé hálás köszönetét, hogy őt életének e fordulópontján el nem hagytam.
Én hasonló őszinte jóindulattal biztosítám őt afelől, hogy barátságom iránta ezentúl is törhetlen marad.
Akkor aztán a menyasszonya elé vezetett.
Cenni a sekrestyeajtó mellé volt elbújva. Vadgalambszín útiöltöny volt rajta, nyitott tunikával; egy mirtusz- és narancsvirágkoszorú a fején, fátyollal leborítva, jelzé a menyasszonyságot.
Láttomra eltakarta az arcát mind a két kezével, s igen jól adta a kétségbeesett szemérmet.
– Ó, Istenem! Minő lépésre hagytam magamat rábeszéltetni? Engedjen elfutnom – suttogá Szigfridhez.
De Szigfrid gyöngéden visszatartá. Elmondá szép ihlettséggel, hogy íme, tanúi az oltárképen levő szentek igaz szerelmének; de ami több, mi is tanúi vagyunk: én és Mukica báró, s ekként nagy biztatással rávette, hogy járuljon a gyónószékhez, melynek rácsos rekeszében már benn ült a szerzetes. A derék páter Paphnutius! Szakálltalan voltát tekintve, nem kapucinus volt, hanem ligurianus. Az is jó.
Tehát gyónócédulát is kapott Cenni, aminek meg kell előzni az esküvőt.
Szigfrid előállított bennünket, Mukica báróval, mint násznagyokat. Paphnutius páter az áldás jegyét billenté felénk merev öt ujjával.
De bizony azután volt még két cicomás nyoszolyólány is: akik, a kezeiken megfeszülő fehér kesztyűkről ítélve, kertészleányok lehettek. Azokat mi „nagysám”-nak címeztük. Válaszuk szemérmes mosolygás volt, valószínűleg csak tótul tudtak.
Én, hogy hivatalos feladatomnak híven megfeleljek, előleges értekezletet tartottam a szentatyával: megkérdeztem, hogy kezében van-e a vőlegénynek és a menyasszonynak a keresztelőlevele? Hát a püspöki diszpenzáció? És a dimissoriale? Mindenre megnyugtatólag felelt. A gyámi beleegyezés hiányzott, de ez a római katolikusoknál nem lényeges.
Eszerint semmi sem állván útjában a szertartásnak: a gyűrűk kicseréltettek; páter Paphnutius tartott egy kenetteljes beszédet németül, azután letérdepeltette a vőlegényt és a menyasszonyt; elmondatá velük az esküvési formulát, összeköté a cordájával a kezeiket, s megáldá őket.
Mondhatom, hogy olyan remekül játszott, hogy énnekem már a két tenyerem viszketett, s kiabálhatnám volt: „bravó, Seestern! furore!” De tiszteletben tartottam a szent helyet, s tudtam magamat türtőztetni.
A lélekemelő szertartás után siettünk az ifjú párnak szerencsekivánatunkat általadni. Én részemről megtetéztem e gratulációt az antik karperec átadásával, ami Cennit elragadtatásba hozta.
– Ön a gyűjteményét a legbecsesebb kincsétől fosztotta meg.
– Kétszeresen becses fog lenni, ha a grófné viseli – feleltem én, a kösöntyűt a boldog ara kézcsuklójára csatolva.
– Látod, milyen jó fiú ez a Kornél – contestált Szigfrid barátom.
Én azután még asszisztáltam az új házaspárnak és násznagyainak a beíratásánál a matriculába. (Ezt nem tudom, honnan kerítették.) Páter Paphnutiusnak nyomtam a markába hat darab körmöci aranyat; ugyanannyi ezüstforintossal boldoggá tettem a sekrestyést; hat dupla piculát kapott a ministráns gyerek.
Minden úgy ment, ahogy igazi menyegzőnél szokás.
Ezeknek utána az ifjú férj karjára ölté az ifjú feleséget; mi násznagyok jobbjainkat nyújtánk a nyoszolyólányoknak, németül fuvolázva: „darf ich Ihnen meinen Arm bieten, mein Frojlein?”, mire ők franciául felelének vissza: „Gyekujem peknye, mladi pán”, s ekként felvonultunk a kápolnától gyalog a vadászkastélyig, Paphnutius atyát közrevéve.
Dehogy zavartam volna meg a mulatságot!
Elébb hadd költsük el a nászlakomát.
Majd ha jól ettünk-ittunk, akkor jön az én jelenetem.
Pompás lakadalmas tor várt reánk.
A kerek asztalnál az új pár prezideált. Én ültem a menyasszony jobbján, páter Paphnutius a vőlegény balján; mellettem Anyicska, az egyik nyoszolyó; a másik, Masinka, a barát és Mukica között.
Mennydörgős mennykő jó kedvünk volt.
Énnekem a lakomáknál az a szokásom, hogy csak vizet iszom meg pezsgőt. Ami nem pezsgő, az nekem csak vinkó. Igazi szibarita vagyok.
Szigfrid barátom már ismeri ezt a szokásomat. Azért már a pisztráng után utasításba adta a komornyikjának, hogy szervírozza a pezsgőt. A dugó durrant, a nyoszolyók sikongattak, a füleiket takarva tenyérrel, a pezsgő habzott a poharakban. Mikor nekem is akart tölteni a komornyik, én kivettem a kezéből a palackot, hadd lássam az etikettet!
Szakértő vagyok.
Nem elég a firma: még annak is kvalitásai vannak. Van különbség Röderer és Röderer között.
Vannak szimbolikus jegyek a palackokon. Némelyiken egy méh, másikon egy strucc; elefánt is van. Ezen a palackon volt egy spanyol légy.
Én aztán azt a palackot fogtam a nyakánál fogva, s úgy vágtam a falhoz, hogy száz darabra törött.
Paphnutius éppen akkor gyújtott rá egy ünnepélyes tósztra, tele pohárral a kezében. Az üvegcsörömpölésre a torkába szakadt az ünnepélyes szónoklat.
– Pajtás – monda Szigfrid magyarul, hozzám fordulva, a menyasszonyán keresztül –, te már az ivás előtt kezded a palackfalhozverést.
– Cimborám! – kiálték neki vissza –, ha te cantharidesjegyű pezsgőt akarsz itatni a násznépeddel, ne híj násznagyodnak egy doktort, aki ismeri annak a medicinális hatását.
Arra ő ravaszul mosolygott, s halkan mondá magyarul, hogy a barát ne értse.
– Ne rontsd el a jó juxot! Teneked más pezsgőt hozatok. A kapucinus ugrani fog tőle.
(No, megállj! Majd ugratlak én most mindjárt téged, a kapucinusoddal együtt.)
Az álszerzetes már felemelte a pezsgőspoharát, s Cenni is készen tartá összekoccintásra a magáét.
Ekkor én azt mondám:
– Ugyan, kedves Seestern, nem ön szokta játszani a kapucinust Schiller Wallensteins Lager-ében?
Erre az én emberem mint a megszárnyazott vadlúd esett hátra a székébe, ezzel a klasszikus idézettel: „hah, ich bin erkannt!”
A szép menyasszony pedig nagyot sikoltva ugrott fel mellőlem, a székét feltaszítva, s kiszaladt a szobából; a két előkelő nyoszolyólány elbámulva hebegé: „csojéto?”
Szigfrid barátom ellenben nagyot ütött az öklével az asztalra, hogy minden pohár, tányér táncolni kezdett bele.
– Sacre de Dieu! Ez árulás!
S azzal megragadta a karomat.
– Ki árulta el ezt a schabernackot?
Én ártatlan képet csináltam.
– De hát ugyan hogy ne ismernék én, bécsi színházhabitué egy ilyen hírneves celebritást, mint a brünni színház első komikusa, Herr Lazarus Seestern?
– No, ezt rosszul szceníroztuk!– mondá bosszúsan Szigfrid. – Pedig milyen jó tréfa lett volna belőle. Egy hauptjux. Te magad nevettél volna rajta legtöbbet. De már a primadonna kiesett a szerepéből. Menjen csak, kedves Seestern utána, s kísérje haza a kastélyig, a maga csuhája nem fogja kompromittálni.
Az álbarát szomorú pillantást vetett az elhagyandó terített asztalra; de biztatta a boldog visszatérés reménye, s utánaeredt az elszelelt menyasszonynak.
– Te meg, Mukica pajtás, eredj, kürtöld be a lesben álló cimborákat. Nem lesz hajtóvadászat, a vad kitört.
A báró násznagytárs is eltávozott.
– Hibáj te! – monda ékkor Szigfrid a nyoszolyóknak, mire azok is felugrottak a helyeikről, s míg az egyik sietett megtömni a zsebét a felhalmozott cukedlikkal, azalatt a másik sorban kiitta a maradék bort valamennyi pohárbul, aztán loholtak kifelé. „Csallóközi szerencséjük”* volt.
Csallóközi szerencse: mikor az utazó az átjáró révnél a kompot éppen az innenső parton találja.
Az inas éppen hozta a tálat a spékelt őzderékkal. A tálat kikapták a kezébül, magát meg kitaszigálták az ajtón.
Szigfrid elém állt komoly arccal.
Ketten maradtunk.
– Uram. Rendelkezésére állok. Sértve érzi ön magát a tréfa által?
– Én? – mondék nevető bámulattal. – Hát miért volnék én megsértve? Velem nem történt semmi.
– De akart történni. Mi téged egy kicsit ugratni akartunk.
– S ugyan miért?
– Hát azért, hogy olyan komikus képed van azzal a majomszakállal.
– Csupán azért? De hát mit ugrálhattam volna én itt mint násznagy?
– Hát az, aki elárulta a dolgot, nem mondta el neked az egész tervet?
– Hagyjuk abba! Én nagy kedvelője vagyok a csintalankodásnak. Hát látod, magam is csináltam egy jó tréfát. Ma reggel beadtam a lemondásomat a képviselőjelöltségről.
Szigfrid hátratoppant e szóra.
– Komoly dolog ez?
– Dehogy! Mondom, hogy tréfa; hanem megtörtént dolog.
– De édes barátom! Az én tudtom nélkül! A párt beleegyezése nélkül! Donner und Doria! „Nem így verik a cigányt!”
– De a cigány is elszaladt, mikor két kézre fogták a botot.
– De édes Dumány! Itt nem babra játszunk. Mi itt megtettük az új választásra a roppant költekezéseket, a te szép szemeidért, s most te egyszerre csak azt mondod: „werfen’s mi aussi, i pin nur a Schneider!”
– Hogy nem mondom azt, erről mindjárt meg foglak győzni.
Azzal elővettem a zsebemből a kifizetett váltókat, középen berepesztve valamennyit, s odatettem az asztalra.
Szigfrid megkísérté a haragbajövést.
– Mi ez? Az én váltóim kifizetve? Doktor úr! Nem sejti ön, hogy egy gentleman váltóit másnak kifizetni nagyfokú kompromittálás?
– Ne jöjjünk tűzbe, kedves gróf. A mi közös ügyvédünk fizette ki azokat a takarékpénztárnál az ön megbízásából, az én pénzemmel.
Erre megszelídült. Szemrehányó hangon szólt hozzám.
– No, látod, rossz ember vagy. Te most azt hiszed, hogy mi téged azért akartunk egy kicsit megtréfálni, mert sokalltuk a további költekezést miattad.
– Azt rólad éppen nem tehetem föl; aki nekem magad jószántábul egyszerre húszezer forintot adtál kölcsön. Most azt is hálás köszönettel visszafizetem. A bírói zár fel van oldva. Légy szíves visszaadni a névjegyemet.
Szigfrid elővette a tárcáját, s kiadta belőle a névjegyemet. Én is a tárcámért nyúltam.
– Nem adsz érte semmit – monda Szigfrid. – Ez is közte van a kifizetett váltóknak.
(Különös jellem. Ahhoz van elég rosszakarata, hogy egy jó barátját megugrassa; de hogy még húszezer forintig be is rántsa, azt már alávalóságnak tartaná. Mind a két esetben arisztokrata!)
– Eszerint te ezt a húszezer forintot is váltóra vetted fel, amit nekem kölcsönadtál?
– Ne beszéljünk erről. Látom már, hogy pedáns ember vagy. Azt hiszed, hogy hitvány számításból akartunk veled valami juxot csinálni. Ez neked szanszkrit. Nem érted te ezt! Ahogy a hajdani céheknél szokásban volt, hogy mikor felszabadították a mesterlegényt, elébb mindenféle tréfás kísérletet kellett neki kiállani: ruhástul vízbe ugrani, lúdnyakat elszakítani; így szoktuk mi is, akit a társaságunkba beveszünk, elébb a legénypróbának alávetni; ha kiállja, akkor jó cimbora: közénk való. Ha megharagszik, elmehet tyúkot ültetni.
– Én nem haragudtam meg.
– De igen. Mert a magyar csak akkor fizet magátul, ha megharagítják.
Ezt a kedélyes vitát félbeszakítá egy újonérkezett.
Nem vendég volt, hanem Diodora grófnő komornyikja.
– Tán Cenni grófnőt keresi? – kérdezé Szigfrid.
– Ó, nem. Cenni comtesse már otthon van a kastélyban.
– Ejh, de jól tudott futni. Hát melyikünkre van szükség?
– Vernőczy grófnő őméltósága kéreti a nagyságos doktor urat, hogy kegyeskedjék őt meglátogatni.
Nagy grácia!
– Fölkelt talán már Diodora grófnő? – kérdé Szigfrid.
– Sőt fekszik, és nagyon rosszul van. Azért hívatja a doktor urat. A lovászlegény felnyergelt, hogy a recepttel bevágtasson a városba.
Szigfrid fittyeket hányt az ujjaival bámulatában.
– No, barátom! Akkor te most olyan dolgot fogsz látni, amit még férfi nem látott: Diodora nagynéném alconvenjének a kárpitjait félrehúzva. Gratulálok a vívmányhoz! Te vagy az első doktor, akinek megengedi, hogy a pulzusát megtapintsa. Csoda ember vagy! Cagliostro vagy! Csinálhatsz mirákulumot!
Nekem valami ütött a fejembe! Gyanakodtam már mindenkire. Hátha itt egy újabb tréfa készül? Egy magasabb korlátugratás!? Vajon ne tegyek úgy, mint a cirkuszi „Dummer August” tigristarka szamara: aki ahelyett, hogy átugrana a korláton, alatta bújik keresztül.
Ejh! Egy neuralgiás beteg hölgy nem játszhatik komédiát!
Felülkerült bennem a doktor. Az Aesculap-bot ki tudja békiteni a kígyókat.
„Azonnal sietek a grófnőhöz!”
Mire a lesbe állított cimborák a Mukica kürtölésére nagy lármával előkerültek a vadászlakhoz, s faute de mieux, a talmi nyoszolyókat is újra lépre csalták, én már a kastélyban voltam. Megkönnyült szívvel és megkönnyült tárcával. De igazán mondom, hogy mikor ezt a pénzt eldobtam magamtól, úgy éreztem magamat, mint aki egy nehéz betegségtől szabadult meg.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages