„Meghótt!”

Teljes szövegű keresés

„Meghótt!”
Alig múlt el három hónap, midőn a hírlapi tudósításokbul olvasám, hogy a hírhedett fösvény tót király meghalt. Így címezték az én Dienes bátyámat. Az történt vele, amit előre megmondtam neki: a lakomázó életmódtul indigesciót kapott, s egy szélhűdés bevégezte az életét. Nem fogadta meg a tanácsomat. Sietteté a halált.
Néhány nap múlva a gyászhír vétele után, két levelet kapok a megyénk alispánjától: egy fólió nagyságút, hivatalbul, a megye pecsétjével, s ugyanazon kéz írásával egy magánlevelet.
A hivatalos levélben arról tudósítanak, hogy néhai „vitézlett” Dumányi Dienes táblabíró úr a megye levéltárában letéteményezett végrendeletében engem tett meg összes ingó és ingatlan vagyonának általános örökösévé, azzal a kikötéssel, hogy a megyében tartsam rendes lakásomat.
Ha pedig ezen föltétel alatt a hagyatékot elfogadni nem akarnám, szálljon minden világi birtoka a „Maticára”.
Ez volt az a csomag, amit saját magam által küldött el az öreg az alispánnak.
A magánlevélben ugyanerről a tárgyról ír a megye vezére; lelkemre kötve, hogy e tekintélyes birtokot vissza ne utasítsam, mert akkor azt a Matica fogja örökölni, s az nagy veszedelem lesz a nemzetiség és hazafiság ügyére nézve.
Én félvállrul vettem az egészet.
Ha a megboldogult makacsul ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy belőlem földbirtokost csináljon, én hasonló szívóssággal tartottam magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy nem engedem magamat doktorbul táblabíróvá átgyúratni. A politikához semmi kedvem nem volt; s ami a nemzeti féltékenységeket illeti: azok iránt egészen hiányzott nálam minden fogékonyság.
Mi bajom nekem a Maticával?
Annyit tudtam, hogy ez egy tót, irodalmat gyámolító társulat, s az én felfogásom szerint akárminő nyelven terjesszék is a közmívelődést, annak az egész országra nézve csak üdvös eredménye lehet.
Éppen nem voltam elfogult a nemzetem iránt, sőt megvallom, hogy erősen hajlottam a kozmopolitaság felé.
Azonban ha énnekem nem volt érzékem a nemzeti inger iránt, volt másnak.
Magyarországon, az alkotmány helyreállításával, gyorsan epurálták a hivatalokat. Sok német akarata ellen menesztve jött Bécsbe, akit magyarországi állásából elzavartak. Ezek meg aztán Bécsben csinálták meg az ingerlékeny hangulatot a magyarok ellen. Ennek a hatását meg a Bécsben lakó magyarok érezték meg. Senki sem olyan erős soviniszta, mint maguk a tudósok. Minden háború a kalamárisban készül. Én kezdtem megérezni, hogy a tudós kollégáim egyszerre elhidegülnek irántam, sőt azt is megteszik, hogy elszólják előlem a pácienseimet, majd a nevemet belekeverik az orvosi szaklapok polémiáiba. Hát nincs a politika ragálya ellen fertőzetlenítő szer?
Odahaza kezdették a megyéket újraalakítani.
Húsz év óta szünetelt az alkotmányos élet. Tudomány volt azt újra feleleveníteni. Elébb még azt kellett megállapítani, hogy kinek legyen szavazata a nagy zöldasztalnál?
Én is leutaztam a megyénkbe, azzal a szándékkal, hogy kinyilatkoztatom, miszerint a nagybátyám által rám hagyott örökségről lemondok, s azt a terhes föltétel miatt visszautasítom.
Ezt a szándékomat személyesen tudattam az alispánnal.
Azt mondta rá a derék úr, hogy ne siessek a nyilatkozatommal, vegyek részt a mai alakuló közgyűlésben.
– Micsoda jogon menjek én oda?
– Mint az ősi Dumányi nemes família képviselője. Mi többiek is csak ezen a jogon mehetünk a gyülekezetbe.
Rá hagytam magam beszélni, hogy oda menjek.
A gyűlésterem zsúfolva volt: a zöldasztalt körülülték a megyei celebritások, akik között egy pár ősz hazafit felismertem, akik miatt az apám tönkrejutott, a váltóikért jótállva, aztán meg olyan fiatalembereket, akik velem együtt jártak iskolába. Legrosszabb tanulók voltak. De most azok vitték a szót; mert erősen tudtak lármázni. Egy hajdani cimborám, aki minden gimnáziumból kibukott diákkorában, különösen vezérszerepet látszott vinni ezúttal. Valamelyik pártnak ő volt a lumene. Ha jól sejtettem, a radikális pártnak.
A sok dikciózás után, amiből én nem értettem semmit, végre eljutott a társaság odáig, hogy a gyűlésben részt veendő tagok névsorának felolvasására került a sor. Akinek a nevére azt kiáltották, hogy „éljen”, az benn maradt a lajstromban. Egy-egy név után azonban ez a kiáltás hangzott fel: „meghótt!”, azt a gyülekezet lezúgta, a jegyző kihúzta a nevét.
A hátam mögött állt egy tót nemes, birkabőr bekecsben, az valahányszor azt kiáltották egy névre, hogy „meghótt”, utánakiáltotta tót nyelven ezt a magánhangzó nélküli szót „szmrt!” Igazán jó kifejezése a halálnak: csupa csontbul van.
S erre a felkiáltásra azok ott a zöldasztalnál úgy hajtogatták a fejeiket helyeslőleg, egy-egy csoport nevetett is rajta; többen meg a nyakaikat nyújtogatták kíváncsian. Különösen egy veresöves pap, aki mindjárt a főjegyző mellett ült, tette magát feltűnővé azáltal, hogy a kezeivel mutogatott élénken; s olyankor, midőn a mutatóujjával feddőleg odacsapott a levegőbe, rendesen mozgás támadt a zsúfolva álló tömeg között, egy ember eltávozott, könyökkel törve utat az ajtóig. Ezt nézte mindenki olyan nyakerőltetéssel.
– Mi az? – kérdezém a mellettem álló polgártárst, akiből azt néztem ki, hogy iskolamester. – Mit nevetnek azon, hogy valaki „meghalt”?
– Hát ezek a hazaárulók, akik a németek alatt hivatalt vállaltak.
Ezzel a magyarázattal még kevésbé voltam felvilágosítva. Mért kellene valakinek azért a halottak közé soroztatni, mert becsületesen szolgálta a közönséget? Persze, gyerekkorom óta nem laktam a magam fajtája között, elszoktam a politikai emberevéstől.
Egy ilyen „meghótt!” kiáltás s a rákövetkezett hujjahó után éppen egy előttem ülő öregúr kelt föl a zöldasztal mellől. Eddig csak a kopasz tarkóját láttam: egy mély kardvágás hege látszott rajta. Hogy a székéről fölállt és megfordult, egészen az arcába láttam. Becsületes, barázdáktul szántott arc volt. A két szeméből csurgott végig a könny ezeken a barázdákon a szürke szakállába.
– Ez hát a jutalmam, amiért Nagy-Sarlónál hét sebet kaptam.
Eltakarta az arcát a tarka gyapot zsebkendőjével, úgy támolygott ki a gyűlésterembül.
– Hét gyereke van otthon a jámbornak, azért szolgált a németek alatt – magyarázá a szomszédom.
Hét seb a hazáért és hét gyerek otthon, azonban hát a telekkönyvnél szolgált. Ergo „meghótt”.
Én jónak láttam az üresen hagyott székére leülni.
A szomszédom gyöngéden figyelmeztetett rá:
– Nem jó egy hazaárulónak a székébe leülni.
Ezt sem tudtam megérteni: tökéletes paraszt voltam hozzá.
A szomszédaim meg az átelleneseim összesúgtak, kérdezgették: „ki lehet az a nyúzott képű idegen?” Senki sem ismert az alispánon kívül. De talán még az az átellenemben hencegő hajdani iskolatársam, csakhogy az nem akart észrevenni.
A főjegyző ezalatt folytatta tovább a lajstromolvasást.
Egyszer csak a saját nevemet hallottam kimondatni.
„Dumány Kornél.”
Erre az átellenemben ülők közül egy hang emelkedett.
„Meghótt.”
S mint a ferde visszhang felelt rá a hátam mögül a másik.
„Szmrt!”
„Német lett!” – egészíté ki, fenyítő mutatóujj-mozdulattal kísérve a veresöves.
S erre a közönség elkezdett először súgni, azután morogni, utoljára kacagni.
Valaki megtaszított a könyökével.
– Mondtam, hogy ne üljön arra a székre!
Énbennem egyszerre a vér lett az úr – és annak minden haragos indulatjai. Elfelejtettem, hogy doktor vagyok: philosoph és kozmopolita. Kirúgtam a széket magam alul, s az öklömmel a zöldasztalra ütöttem. S olyat kiáltottam, hogy az egész terem visszhangzott bele.
– Nem halt meg! Itt van! És itt fog maradni! Vagyok olyan birtokos nemes, mint bárki a teremben, és olyan magyar, mint akárki e hazában. Én vagyok Dumány Kornél!
Ezt a zajos föllépésemet több oldalról hangos helyeslés kísérte. Az alispán nekem adta a szót: „Tekintetes Dumány Kornél úr személyes kérdésben kíván felszólalni.”
– Halljuk! Halljuk! – hangzott erre elöl-hátul. (Ez a legsikeresebb módja egy kezdő, gyakorlatlan szónok zavarbahozatalának, ha sűrű halljukot kiabálnak neki.)
A veresöves megelőzött ezzel a gúnyos invectivával.
– Ha magyar az úr, hová lett a bajusza?
Nagy derültség.
Visszavágtam rögtön.
– Elment a tisztelendő úrét keresni.
Még nagyobb derültség.
– Hja. Én pap vagyok! – védekezék az ellenfelem.
Én aztán körüljártattam a tekintetemet a megyeház termének falain, s amint ott megláttam a sorban felaggatott hírhedett hősök régiségtől fakó arcképeit, egyszerre fölébredt bennem az ősi virtus: a szónoki tehetség. S tartottam egy olyan barbológiai szónoklatot ex tripode, hogy bámult és lelkesült bele az egész gyülekezet; ad hominem bebizonyítva, hogy legdicsőbb főpapjaink Pázmány Péter, Eszterházy primás, Bakács Tamás bajuszt, szakállt viselének: ellenben sima arcot hordott Corvin Mátyás király; Illésházy nádor borotvált ajkkal hirdeté a haza szabadságát, s Nádasdy Tamás bajusztalan arccal hordá a magyar zászlókat diadalról diadalra. Ezeknek az arcképei mind ott bizonyítanak mellettem, arany rámáikból kiszállva, végre aztán fogtam a fegyver boldog végét s odavágtam vele a zajgó ellenfél tarkójára: – Vannak pedig mainapság hazafiak, akik csak azért eresztenek szakállt, mert félnek a szappantól!
Rengeteg hahota fogadta ezt a mondásomat. Itt a goromba igazságé a győzelem. Aki e helyen a közönséget meg tudja nevettetni, azé a diadal.
A kacagás elmúltával aztán áttértem a komoly témára. Elmondám, hogy nem magam érdekében, nem személyes ügyben emelek szót, hanem tiltakozom azon bitorlás ellen, hogy egy megyegyűlés a proskripciót gyakorolja az ország polgárai fölött. S védelmére keltem merészen, vakmerően mindazoknak, akikre azt kiáltották, hogy „meghótt”; józan okot, politikát, emberséget mind csatarendbe állítottam, s beszéltem azzal a bátorsággal, ami jellemzi azokat, akik a helyzetüket nem ismerik; akik nem tudják, hogy rakétákat sütögetnek el egy puskaporos toronyban. Kockáztattam azt, hogy vagy kidobnak az ablakon, s kitörik a nyakamat, vagy a vállaikra vesznek.
Nem dobtak ki. A beszédemnek az a hatása lett, hogy a megholtnak kikiáltott hazafiakat, egy pár notórius sehonnai kivételével, visszavették a lajstromba.
Akkor aztán én is visszaadtam az ülőhelyét a hétsebhelyes és hétgyermekes hazafinak.
Az ülés végeztével számosan siettek hozzám gratulálni. Különös nagy hévvel szorongatta a kezemet, s ölelgetett a kebléhez egy daliás termetű fiatal úr:
– Barátom! Te vagy a mi emberünk! Akit kerestünk, megtaláltuk. Mátul fogva elválhatatlanok vagyunk egymástól. Én vagyok Vernőczy Szigfrid gróf.
Az alispán meghítt magához ebédre.
Mikor a terembül kitolakodtunk, összekerültem a veresöves tisztelendő úrral meg azzal az ellenfelemmel, aki azt kiáltotta rám, hogy „meghótt”. – Tótul nyájaskodtak. – Nem tudták, hogy értem a nyelvüket.
– Ajh, de nagy szamárság volt tőled, Frányó, azt kiáltani ennek a doktornak, hogy „meghótt!” most ezzel beleugrattad a Diogenes domíniumába. Ha nem kotyogsz, itt hagyta volna bivalyfővel az örökséget nekünk: a Maticának.
– Hát elefánt vagyok én, hogy megszagoljam, hogy olyan kemény ember lett belőle Bécsben?
– Ájh, az ökröt ha Bécsbe hajtják is, csak ökör marad.
Igaza volt a tisztelendőnek.
Én voltam az a nagy ökör, aki mikor már híres doktor lehettem odafenn a metropolisban, hazajöttem – Szvatopluk örökébe – folytatni ott, ahol az apám elhagyta.
Nagy bolondság volt ez tőlem, de ha ma történnék ez velem, ma is csak azt tenném.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages