Milyen is hát az az ördög?

Teljes szövegű keresés

Milyen is hát az az ördög?
– Dehogynem ismerjük! – feleselt a kis szőke – csakhogy másformának ismerjük. Hisz itt van a fényképe az albumunkban. Csakhogy azon egészen csinos fiú; olyan lord Byron-arc.
– Ez valóságos suffisance! – mondá Szigfrid. – Ilyen pofával merni hölgyek szeme elé kerülni: mint egy kaszás tót szombat este. „Így” is hódítónak hiszi magát. Nemde? Csak igaz marad az a német közmondás, hogy a férfi, ha csak egy nüansszal szebb is az ördögnél, már akkor elég szép.
– Csakhogy az paradoxon – veté ellen Diodora grófnő. – Az ördög nem rút, hanem szép.
– No, én csak a görög templomból ismerem, ahol úgy van a falra festve, mint kecskelábú, ökörfarkú, fekete pofájú, kétszarvú szörnyeteg. Úgy látszik, feleséges ember. No meg aztán – javított kiadásban – mint Goethe és Gounod Mefistofelesét: aki hegyes szakállt visel, szegletes szemöldököt hord, fél lábára sántít, s baritont énekel.
Diodora ajkpittyesztő fitymálással monda:
– Akkor nem ismeri ön se Klopstock, se Milton ördögét, akik eszményi szép férfialakok, halavány, melankolikus arccal, mély tüzű szemekkel. S az a valódi, eredeti démontípus: ahogy ezt a klasszikus őskor megalkotta, amikor az ördög még nem is volt rossz szellem, csak nagyravágyó, kevély lélek: az Isten riválisa; csak azután lett a rossz elv képviselője, a mindent tagadás szelleme, midőn az Isten a szabad akaratú lényt, az embert megalkotá.
– Tehát az emberek rontották el a szegény ördögöt? – gúnyolódék Szigfrid.
– Hogy lett az ördögbül rossz szellem – magyarázá neki Diodora–, azt megtanulhatja ön a kabalisztikusok és a gnosztikusok műveiből; de mindig megmaradt szép alaknak, különben hogy lehetne csábító? Sőt eredetileg nem is volt férfi az ördög, hanem nő: a Mózes előtti zsidó vallás Lilithje, a női szépség eszményképe; a görög Maenander is ilyennek festi le Sybarist. Sőt Szókratész igen jó barátságban tudott élni az ördöggel.
Szigfrid kétségbeestében teletömte a száját egy darab szendviccsel.
– Barátom, Kornél, segíts! Ez a tudós hölgy a pandekták alá temet.
Diodora grófnő erre egészen felém fordult. Azt hittem, maga Minerva száll alá, medúzafős pajzsát kihívóan fordítva felém.
– No hát önnek mi fogalma van az ördögről?
Szép kis kérdés.
Ha neki adok igazat, akkor le fog nézni, mint üresfejű obligát udvarlót; ha pedig ellene mondok, ebből párbaj lesz életre-halálra.
Azt találtam ki, hogy én ebben az európai kérdésben neutrális maradok.
– Én, méltóságos grófnő, egyáltalán nem hiszek semmiféle ördögöt.
No! Ebből lett aztán csak igazi „ordalia”: a perdöntő párbaj!
A grófnő nagy szemei odavillámlottak rám.
– Hogyan? Ön megtagadja az ördög létezését? Hisz akkor ön megtagadja a keresztény vallást! A római katolikusoknál az ördögről való hit a vallási dekrétumok közé tartozik. S a protestáns teológusok mind Luther, mind a szimbolikus könyvek nyomán egész sémáját állapították meg az ördög tulajdonságainak. Vallástalan ön talán?
Veszedelmes pozícióba jutottam!
Kénytelen voltam magam is előszedni mindazt a tudományomat, ami az iskolában a démonológiárul rám ragadt. Idéztem a grófnőnek Bekker Boldizsár „Elbűvölt világát”, mely az ördög létezését a nevetésig lehetetlenné teszi. Ezzel szemben a grófnő visszavágott nekem Spinozával. Én újból gáncsot vetettem neki Thomasiussal, ki tudós hadjáratot viselt az ördögidézések és boszorkányperek ellen; – arra a grófnő engem racionalistának bélyegzett meg. Nagy ütközet fejlődött ki ebből!
Szigfrid barátom kényelmesen füstölt a regalitásából, közénk fújva a dohányfüstöt, mely szamojéd hit szerint „az ördög tömjénje”. Tetszett neki ez az operett! A két leány csak tőlük érthető szemjátékkal beszélt ezalatt egymással.
Én utoljára a legkiméletlenebb harcmódhoz folyamodtam.
– Grófnő! Én orvos vagyok. Nem ismerek olyan testi vagy lelki bajt, aminek valami „oka” nincsen. Vannak miazmák, spórák, bacilusok, van szuggesztió, öröklött baj, képzelt betegség; vannak ragályok, infekciók s azoknak ellenszerei: vaccinaciók, dezinfekciók, prophylaxis, de egy láthatatlan szellemnek, akit az ördög névvel tisztelünk, mindezekhez semmi köze. Vannak emberek, akik rosszat tesznek; de azoknak a gonoszságait vagy a koponya abnormis növése magyarázza ki, vagy valami önérdek, vágy, szerelemféltés, bosszú képezi az alapját annak a rossz tettnek, amit elkövetnek; de nem az ördög incselkedése. Nem hiszem, hogy volna szellem a világon, akár testben, akár anélkül élő, aki tegye a rosszat: elvből – csak azért, mert rossz –, aki fájdalmat okozzon valakinek csak azért, hogy annak a kétségbeesésében gyönyörködjék. A pokoli indulatot az szüli, ami az emberen aluli bennünk: az állat; ne kérkedjünk azzal, hogy emberen felüli lény nemzette azt: az ördög.
Ezekre a szavaimra mind a négyen elhallgattak egyszerre: mozdulatlanná lettek, és rám néztek. Sohasem feledem el ezt a néhány pillanatot, amíg ez a zsibbatag mélaság tartott.
Ez az én mondásom lett az én életemnek a fátuma.
Mint orvos sokat foglalkoztam az idegbántalmak, lelkibetegségek tanulmányozásával. Voltam a tébolydák megfigyelő osztályában; volt alkalmam az emberi lélek extravaganciáit szemlélni, melyeknél a szimuláció olyan könnyen összetéveszthető a kórtünettel; kerestem gyakran a megfejthetetlen talányokat, melyeket a rémtettek elkövetői adnak fel bíráknak és orvosoknak: amidőn a nemes arcvonások, a behízelgő szemek meghazudtolják a pokolbeli indulatokat. Mindannyinak a szemében van valami hideg fény, mely előtte látszik járni a szemnek. Láttam azt a finom, nemes arcú daliát, aki azokat a leányokat, akiket brutális szenvedélyének feláldozott, elébb megölte; láttam a kedélyes, nevető arcú leánykát, aki minden családtagját megmérgezte egymás után; láttam a csodatevő szüzet, ki évekig elbolondította a legokosabb embereket. Mindeniknek a szemében ott volt ez az áruló hideg fény, amit csak a tapasztalt orvosok vesznek észre.
Mikor ezt az ördögtagadó mondást kiejtettem, abban a pillanatban úgy tetszett, mintha a rám tekintő mind a három arcban látnám ezt a megdöbbentő kifejezést: mindenkinek a szemében ott volt ez a hideg sugár.
Eh, bolondság!
Vegyük tréfára a dolgot.
– Alkudjunk meg, grófnő. Hagyjuk meg a démont azoknak, akiknek szükségük van rá. Hiszen vannak népek, akik boldogtalanok volnának, ha elvennék tőlük az ő ördögüket. Az éjsark közelében lakó népek például nem a jó Istent imádják, hanem az ördögöt. A jó Isten anélkül is megteszi, amit megtehet; de az ördög hozza rájuk a veszedelmeket. Azért ennek kell áldozatot hozni, síppal, dobbal tisztelkedni, bálványait fókavérrel kenegetni. A jakutok, a csukcsik a kettős teremtést hiszik. Ami jó, azt az Isten teremté, ami rossz, azt az ördög hozta a világra.
– Jó volna, ha ön is hinné ezt a dogmát.
Nevetni kezdtem, s azt mondám:
– Például, hogy a rózsákat a jó Isten teremti, a rózsabogarakat ellenben az ördög.
– Álljunk csak meg ennél a szónál – szakított félbe a grófnő. – Az unokahúgaim bepanaszolták önt, a vélt kertészlegényt, hogy ön azokat a szép aranyszárnyú bogarakat összetapossa.
– Ezek a legkártékonyabb jó barátai a rózsáknak: nem mondom, hogy ellenségei, mert nagyon szeretik a rózsákat.
– De azokra az én húgaimnak szükségük van.
– Szükségük? (Nem bírtam kitalálni.)
– Mutasd meg, Cenni, hogy mit csináltok?
Erre a szőke hölgy előhozott a grottából egy nagy teakfa táblát, melyen egy kínai napmadár félig kész alakja látszott. A leggyönyörűbb zománcmunka, amit képzelni lehet. S ez a sokszínű zománc mind a cetoniák szárnyfödeleiből volt összerakva. A cetoniák színe váltakozó: van aranyos, aranyzöld, rézbarna, acélkék, ezek mind nagy gonddal voltak összeválogatva s a teakfa táblára pompás mozaikban felragasztva: a napmadár feje és szárnya piros volt, nyaka kék, begye zöld. Ah! Tehát nem szentimentális kényeskedés volt a bogárvédelemnek az oka, hanem indusztriális spekuláció! Ez már megváltoztatja az eddigi fogalmamat: javít is, ront is rajta.
– Tehát maguk* azért szedik össze a rózsabogarakat, hogy a szárnyukat kitépjék? – mondám félig szemrehányóan Cennihez fordulva.
Akkoriban jött divatba húsz éven aluli úrhölgyekkel per „maguk” konverzálni. J. M.
– De aztán elbocsátjuk őket. A nyári szárnyuk megmarad: a télire még nincs most szükségük.
Ez a leányfilozófia! Amit letépnek rólad, az a téli szárnyad volt: nekik megtetszett; te pedig élhetsz anélkül is: nyár van.
– Figyelmeztetem magukat, hogy a rózsabogarakban méreg van.
– Miféle méreg? – kérdezé kíváncsian. (Hogy magyarázzam meg neki az aphrodisiacumot?)
– Az, amelyik a Bánk bán tragédiának a fő motívumát képezi.
Erre a szóra akkora füstöt fújt a szemem közé Szigfrid barátom, hogy más körülmények között inzultusnak vettem volna.
A füstön keresztül is észrevettem, hogy Cenni az ajkát pittyeszti, s félretolja maga elől a madarat.
Flamma félre akarta vonni a figyelmemet ezzel a kérdéssel:
– Nemde ez azonos rovar az óegyiptomiak szent skarabeusával?
– Éppen nem az. Az egyiptomi szent cserebülyről ellenkezőleg azt hagyta hátra Herodot, hogy az a rózsa illatától meghal. Amint a rózsák nyílnak, a szent skarabeus rögtön eltűnik.
Ez nagyon érdekelte a leánykákat. Én aztán az egyiptomi skarabeusoktól elvezettem őket a dél-amerikai herkulesbogárhoz, mely a szeszes italok iránti szenvedélyét emberi magaslatig tudja vinni. Ilyenformán szerencsésen átvittem a társalgást a szarvas ördögökről a szarvasbogarakra. Legalább én azt hittem; de nagyon csalódtam benne. Diodora grófnő nem az a viador, aki a kardot leteszi a kezéből.
– Barátom – mondá –, térjen ön meg ebből a veszedelmes szkepszisből. Aki az Istent tagadja meg, annak az Isten megbocsát, mert az Isten irgalmas, kegyelmes, jóságos; de aki az ördögöt tagadja, azon az ördög bosszút áll!
E szóknál a szemembe nézett merőn.
Ennek a szemében is ott láttam azt a hideg lángot!
 
Szerencsére új vendégek érkeztek, hintók gördültek be a kastély udvarára.
A mi kortesvezéreink jöttek meg.
Mi, férfiak, siettünk az elfogadásukra, búcsút véve a hölgyektől. Diodora grófnő meghítt bennünket ebédre a kastélyba; a két lányka ott maradt a köröndben a napmadarat kiegészíteni.
Mi pedig tartottunk a vadászlakban konferenciát a megindítandó új választási hadjárat jövendő tervezete felől. Eddigelé nem voltam ennek a titkaiba beavatva. De most már ki lett mondva, hogy magamnak is tettleges részt kell azokban vennem, mert komoly a dolog.
No, mondhatom, hogy az értekezlet után szörnyen lenéztem az ördögöt.
Szegény pára!
Jöjjön ide mihozzánk, mikor képviselőválasztás van, s iratkozzék be a korteseink közé benevolus auditornak. Itt tanulhat valamit!
Hanem hát mindez elveink diadaláért történik! A cél szentesíti az eszközöket!

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages