Nincsen ördög

Teljes szövegű keresés

Nincsen ördög
Ekkor én is elővettem a jobbik eszemet.
Azt mondtam:
„Édes ördögöcském! Hiszen te nem vagy olyan rossz ördög, mint amilyennek híresztelnek. Mi az ördögért veressem én magamat agyon, mikor énnekem most már tizenhatmillióm van? Hát van énnekem valami szükségem arra, hogy elvitessem magamat veled? Én bizony elbocsátalak a szolgálatomból. Hol a cselédkönyved? Hadd írom bele: ,magaviselete: hűséges; erkölcse: kielégítő’. Aztán keress magadnak más bolondot, aki befogad. Hiszen nem vagyok én arra kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek. Ezzel a pénzgarmadával, amit te a számomra összelapátoltál, odajön a boldogság a helyembe, ahol letelepedem. Szépen járnának a poroszok, ha minden férj, akit a felesége nem szeret, puskát fogna, s táborba szállna ellenük! Dehogy száll táborba! Ádám apánk sem revolverezte meg magát, mikor Éva anyánkkal brouillirozott: ott volt Lilith! Aztán meg ki tudja hány, akiket az öreg be nem vallott? A fekete bőrű ,Hathor’, a mandulaszemű ,Anaitis’, a pici szájú ,Milytta’, a szép keblű ,Baaltis’, akikkel a rossz nyelvek gyanúsítják a tátit. Hát miért legyek én jobb, mint Ádám apánk volt? Annak is elég keserűsége volt az elsőszülöttével, Kain úrfival. Ájh, hájh! Az a história Sátánnal meg az almával nagyon furcsa dolog! Az asszony csak asszony eleitől fogva. Az élet csupa illúzió. Ha analizáljuk, csupa ,fex’. Az a mienk, ami a kezünkben van. Bolond, aki hisz; de nagyobb bolond, aki nem hisz és kutat. Én bizony neked, édes ördögöcském, felmondok. Szép az élet: én élni akarok. Elmehetsz ördög hírével amerre akarsz.”
Nagyot nevetett erre az én ördögöm, s azt mondta:
– Dehogy hagylak én el! Most vagy, már csak igazán az enyim. Nem halsz meg, ne is halj meg. Éled a világodat. Elég gazdag vagy hozzá. Lesz belőled éppen olyan nekem tetsző gonosztevő, mint azok, akiket gyűlölsz: ártatlan szüzek megrontója, családok felforgatója, szerencsétlen teremtések életrehozója. Most tetszel már nekem. Lesz belőled átokmagot vető, Istent kicsúfoló, szívtelen kéjelgő, aki önmagátul visszaundorodik, mikor egyedül van; aki teszi a rosszat, azért, mert teheti, akinek gyönyör a kétségbeesett áldozat sikoltozása! Így szeretlek látni.
No, hát benne vagyok: itt maradok.
Nem álltam be a franc-tireur légióba, pedig magyar vitéz volt a vezére, úgy tudom: „Varjassy”. Visszamentem Brüsszelbe. És azután ott maradtam.
X. úr még egyszer eljött hozzám Canossába, mezítláb, szőrkötéllel a nyakán, eklézsiát követni. Elismerte, hogy én vagyok a bibliai „Cafèàt-Panéakh”, az álommagyarázó „József”. Vakon fog ezentúl követni. Mit csináljunk tovább?
– Azt csináljuk, hogy tájékára sem megyünk többet a börzének, hanem őrizzük a juhainkat szárazon.
– Ez a legokosabb gondolat.
Ő is megkapta a maga provízióját, s vett rajta magának egy földbirtokot, s kiment tejgazdaságot kezdeni.
Én pedig ettül az időtül kezdve egészen fashionable gavallér lettem. Eljártam a Zsoké-klubba, a színházakba; a palotámat megnyitottam estélyekre, a feleségemet elhordtam minden rangjához illő mulatságba, s nagy ambíciómat helyeztem benne, hogy a toalettjeiben senki által felül ne múlassék, s hogy a legszebb fogata legyen.
Nem mondhatnám, hogy ezért a folytonos gyöngédségért valami különös háládatosságot tapasztaltam volna az asszonyomnál. Inkább bizonyos nemét az aggodalomnak vettem nála észre.
Néha, midőn bejelentetlenül léptem be a szobájába, azon kaptam rajta, hogy valami rovancsolt könyvet rejtett el előlem a fiókjába.
Ez azt számítgatja össze, hogy mibe kerülhet ez a mi fényűző háztartásunk?
Ha csak azt összegezi is, amit én az ő tudtával kiadok: bizton felmegy négyszázezer frankra. Az ő hozományának a kamatja pedig legfeljebb százezer frank. Ezt az ő értékpapírjai bánják.
Azok már otthon voltak nálam: kiváltva a bankártul, aki az előleget adta rájuk.
Ezalatt csendesen, a maga terminusára, bekövetkezett az örvendetes családi esemény.
Fiúcska lett, aki megörvendeztetett bennünket.
Én azt indítványoztam madame-nak, hogy csak egy hónap múlva kereszteltessük meg, s akkor tudassuk a családi örömöt, az otthoni előkelő körökkel: beleegyezett.
Azalatt ő is szépen felépült: visszanyerte előbbi rózsás arcszínét, szilfidi termetét. Egészen deli hölgy lett belőle. A kisfiút megkereszteltettük Vilmosnak (Jemmy). Ez akkor nagyon népszerű név volt. Dajkát énmagam választottam ki a számára.
Mikor aztán nem kellett többé semmi egészségrontó zavartól tartanom, egy délután egy cédulára azt írtam az asszonyomnak, hogy óhajtanék vele vagyoni kérdésekről behatóan értekezni.
Ő azt írta nekem vissza, hogy hasonló óhajtástól van áthatva. Erre én azt a rózsafa szekrényt, amelyben madame értékpapírjai voltak, acélfogantyújánál fogva átvittem az ő budoárjába.
Ekkor is éppen azzal a bizonyos rovancsolt könyvével foglalkozott, amelyet említettem; de ezúttal nem rejtette azt el előttem.
– Asszonyom – mondám neki –, éppen ma hét hónapja annak, hogy ön engem egy bizalmas közlésével meglepett. Akkor nem tehettem önnek semmi észrevételt, mert ön olyan egészségi állapotban volt, aminőben mi, orvosok, minden izgalmat károsnak találunk a női szervezetre nézve. Tapasztalhatta ön, hogy én azóta is folyton a legnagyobb figyelemmel ápoltam önt, és minden veszélyessé válható kedélyizgalomtul megóvni törekedtem. Most azonban már önnek az egészsége normális állapotba tért vissza; gyermekét megkereszteltük, van becsületes neve, van egészséges dajkája. Ma már szólhatok önhöz egész őszintén. Most is tartózkodni fogok minden szemrehányástól. Ebben az egész szomorú összeköttetésben, mely közöttünk létrejött, a hibás, a vétkes egyedül én vagyok. Az én véghetetlen hiúságom és önhittségem volt az, mely elhitette velem, hogy egy szép, fiatal, dúsgazdag és előkelő hölgy engemet válasszon élettársául, minden helyes ok, minden megérthető előzmény nélkül, mellőztével minden előleges ismeretségnek, hiányával minden ajánlatos tulajdonnak. Ez az én bűnöm, hogy ezt hittem; s elismerem, hogy a büntetést, amelyet kaptam, megérdemeltem. Ön ellen nincs semmi vádam. Ön kétségbe volt esve a szerencsétlenség miatt; mentette a becsületét: hogy mi áron? kinek a vesztével? – az nem lehetett önre nézve kérdés. A becsületét, a büszkeségét meg kellett tartania: igaza volt. – Azonkívül is ön nagylelkű volt; annak, aki által ön megmenekült, az egész vagyonát szabad tetszésére átadta. Most azonban önnek a becsülete meg van óva; egészsége helyreállt; én a büntetésemet végig kiálltam. Most – visszaadom önnek a hozományát, úgy, ahogy nekem átadta. Emlékszik rá? A menyegzőnk éjszakáján. S most én kérem önt, vegye ön kezébe az elefántcsont táblát és az irónt, s jegyezze föl a kötvények címeit, ahogy én diktálni fogom.
Az asszony gépiesen engedelmeskedett. Én egyenkint felszámláltam neki a kötvények címeit: ő írt. Mikor vége volt, összeadta. Talált az összeg.
– A kötvényekben benne vannak a tavalyi szelvények mind és az ideiek is, úgy ahogy ön nekem azokat kézbesíté.
– És a háztartásunk költsége? – kérdezé bámulva.
– Azt az én saját vagyonom fedezte. És most vegye ön át a hozományát tőlem. Mert én e mai napon beszélek önnel utoljára.
Megdöbbenve nézett reám.
– Én önt elhagyom e mai napon úgy, hogy azt sem fogom megmondani, hova megyek! És soha nem fogom önnel tudatni, hogy hol vagyok! Mint a börtönbül kiszabadult gonosztevő, eltagadom azt az időt az életemből, amit a fegyházban töltöttem. Lehet, hogy a nevemet is megváltoztatom. Hazát, otthont nem fogok ismerni többé. Ahol az éj meglep, ott aluszom.
A nő reszketett minden ízében.
– És most háromféle út áll ön előtt – folytatám kegyetlen hidegséggel. – Választhatja tetszés szerint, amelyiket akarja. Az egyik az, hogy félrevonulva csendes falunkba, szomorú, ősi kastélyomba, ott elzárkózik a világtól, egyedül gyermekének él, azt neveli becsületes, munkakedvelő férfinak. Gyakorolja a jótékonyságot a szegény föld népén; tenyészt virágokat, állatokat; ír, olvas, rajzolgat; engedi magát magasztalni, sajnáltatni, s várja a boldog elfeledtetést vagy az én még boldogabb halálhíremet. Szomorú út, egyhangú és messzetartó.
A második út az, hogy beleveti ön magát a világ zajába, s élvezi az élet gyönyöreit, nem válogatva, hogy mi a tiltott, mi a megengedett. Versenyez a bolondokkal, s keresi a hírnevet az őrültségben. Ez is szabad. Csakhogy nagy óvatosságot követel; mert én, a férj nem leszek a közelben, s meglehet, hogy az egész földteke lesz kettőnk között. Egy botlás következményeit nehéz lesz a világ előtt legitimálni.
A harmadik út pedig az, hogy ön válópert indít ellenem, s törvényesen elválik tőlem. Ez is nagy áldozatokkal jár. Vagyoni áldozattal is, mert nagyatyjának végrendelete megfosztja az örökségétől, ha protestáns hitre tér át, ami nélkül el nem választják; de még nagyobb a lelki áldozat: őseinek hitvallását elhagyni, megválni a templomtól, a melyben eddig vigaszt keresett, elveszteni minden védszentjeit.
Mind a három út nehéz és keserves, asszonyom, de önnek egyet választani kell a három közül; mégpedig most, még a mai napon: azért, hogyha ön a harmadik utat, az elválást tartja jónak, azon esetben lemehessek önnel Erdélybe, unitárius törvény szerint eszközölni az elválást. – Gondolkozzék rajta. Ejfélig várok.
E szavaim után az asszony felkelt a helyéről; a szemei égtek, az arca lángolt.
– De én egy negyedik utat is tudok – mondá lihegve.
– És az?
– Az, hogy nem bocsátom önt el magamtul.
S ezt mondva, megragadta mind a két kezével a karomat.
Én lelkem egész keserűségével kacagtam fel.
– Grófnő! Hát hiszi ön, hogy lehet olyan kényszer, olyan érdek, olyan nagylelkűség vagy olyan gyávaság, mely engemet arra bírjon, hogy én a leszolgált börtönidőmön túl még csak egy napig is együtt éljek egy asszonnyal, aki engemet lelke egész hidegségével gyűlöl? Képzelheti ön azt, hogy én viselni fogom továbbra is azt a lelki tortúrát, hogy egy nőnek az arcán, a szemében lássam a véghetetlen lenézést – amit megérdemlek? Kívánhatja ön azt, hogy én mindennap újra meg újra végigszenvedjem önbecsérzetem keresztrefeszítését? Nem, grófnő! Ha ön idvezülni fog, akkor én megyek elkárhozni; mert én még a mennyországban sem akarok önnel összekerülni.
Csodálatos volt! E durva, sértő szavakra Flammának az arca egészen átszellemült. Gyönyörködni látszott bennem. Két karját leeresztve s széttárva, olyan volt, mint egy mártír nő, aki várja, hogy a máglyát meggyújtsák alatta.
– Igaz! Mind igaz, amit ön mond – rebegé, midőn dühöm alábbhagyott, s szóhoz tudott jutni. – Nem gyűlölet, de annál rosszabb indulat volt, amit ön iránt éreztem, egész egybekelésünk óta: a megvetés. Velem elhitették, hogy ön csak a vagyonomért vesz nőül; a többi önre nézve közömbös. A vagyonomat odaadtam önnek, s azt hittem, hogy ön azt kedvteléseire eltékozolja. Ez a gondolat öldökölt mindennap. Ha ön gyöngéden ápolt, gondozott, arra gondoltam: fél, hogy meghalok, s vissza kell adnia, amit velem kapott. Mikor kardot rántott ön a lázadó néptömeg ellen az én oltalmamra, arra gondoltam: a vagyonomért védelmez! A kényelem, a fényűzés, amivel körülvett, a drága ajándékok, ékszerek, ruhák, fogatok, mind vádolták önt előttem. Pedig, ó, mint szerettem volna önt becsülni! Mikor a hírlapokban olvastam önnek hősi magaviseletét, hogy reménykedtem magamban: miért nem ismerem én ezt az embert ilyen férfinak, ilyen nemesnek, bátornak? Mért vagyok arra kényszerítve, hogy őt lenézzem, megvessem, utáljam? És most ideteszi ön elém az egész hozományomat, úgy, ahogy önnek átadtam. Még a jövedelméhez sem nyúlt hozzá. Nem volt igaz, amit önről mondtak nekem. Ön nem alacsony önérdekből vett el: hű ápolása, gyöngédsége, mennyei türelme mind ingyenben volt, nemes, nagy lelke tette azt. És most azt mondja ön nekem: nem leszek tovább a tied! Amikor megismerteti magát, jellemének egész fényében; amikor ideálomat találom fel önben, akkor azt mondja, elvesztem rád nézve örökre! Nem, uram, az lehetetlen, hogy ön most taszítson el magától. Én vétettem ön ellen sokat, én önnek végtelen kínokat, gyötrelmeket okoztam; de egy egész életen keresztül fogok azért megfizetni, hűséggel, szeretettel. Én nem választhatok az ön által elém írt utak közül. Én nem akarok sem a gyalázat gyönyöreiben elégni, sem aszkétai ridegségben megdermedni. Én boldog akarok lenni, én szeretni akarok!
– Van önnek gyermeke, szeresse azt.
E szó dühbe hozta.
– Azt a gyermeket? Én azt a gyermeket gyűlölöm. Gyűlölöm úgy, hogy soha meg nem csókolom, és nem imádkozom érte. Én attól a gyermektől borzadok, mintha a testembe égetett stigma volna. Világra hoztam, de anyja nem leszek neki soha!
E rettenetes kitörés után az ajtónak vetette a hátát, mintha erőszakkal akarná meggátolni eltávozásomat.
Én azon a titkos ablakon át, amelyiken saját lelkünkbe lehet tekinteni, végignéztem saját énemen.
Itt most két ember beszél egymással, akik közül az egyik igaz érzésből szól, a másik tettetésből.
Az igazi érzés ezé az asszonyé, a tettetés az enyém.
Nem a legnagyobb hipokritaság-e az éntőlem, hogy én itt most játszom a nagy karaktert, aki a felesége vagyonához hozzá sem nyúlt, holott ennek a sokszoros kockáztatásával halmoztam kincseket kincsekre. És most kevélyen visszaadom a gazdagságom alapját neki. S aztán azt mondom, nem tartozunk egymásnak semmivel. Ó lángoló szerelmével vesz körül, s én lefejtem magamról a szerelmet, azt mondom: szobor vagyok, jég vagyok! S aztán jövel Hathor, Milytta, Baaltis! Törpülj el, nyomorult tettető, ez asszony igazi nagysága előtt!
Odamentem hozzá, megfogtam a kezét.
– Hát majd fogom én önnek a fiát szeretni, leszek neki igaz édesatyja.
E szavaimra odarogyott le elém, s átkarolta a térdeimet, hevesen zokogva.
Én lehajoltam hozzá, hogy fölkaroljam.
Nem engedte magát fölemeltetni.
– Nem! Hagyjon így! Én nem kegyelmet könyörgök, hanem ítéletet. Legyen ítélőbírám. Tudja meg azt, hogy az az ember, aki engemet így megrontott, álomitallal kábított el. Öntudatlan, tehetetlen voltam, amidőn meggyilkolta a lelkemet!
De már akkor én is ott térdeltem mellette a földön, s csókjaimmal árasztottam el arcát, ajkait, szemeit.
– Hát mért nem mondtad meg ezt nekem mindjárt az első órában?
– Tettem volna, ha te is maradsz annál, amire abban a pillanatban gondoltál. Mikor olyan égő szemekkel néztél arra a kétélű tőrre, ott az asztalodon. Ha te követed azt, amit akkor a szíved sugallt, hogy felkapod azt a tőrt, s rám emeled: akkor én elmondtam volna neked mindent. De te hidegen kiutasítottál a szobádból. Én szóltam még hozzád: – Nem akar ön még valamit kérdezni tőlem? – némán intél: semmit.
Én karjaim közé szorítám a nőmet.
– Hiszen te ártatlan vagy, mint maga az a szegény gyermek.
Igazán olyan volt az ölemben, mint egy elveszett gyermek, akire az atyja rátalált.
– Te nem vagy bűnös – mondám én neki. – Hanem én az vagyok. Már most hallgasd meg te, hogy miket vétettem én teellened, azóta, hogy férj és feleség vagyunk. S aztán, ha megszán a szíved, bocsáss meg érte.
Ekkor aztán én gyóntam meg előtte.
Elmondtam mindent, amit az idő alatt elkövettem. Úgy borzadozott! Mentül rettenetesebbeket mondtam neki, annál jobban hozzám simult.
És aztán megbocsátott.
Ekkor aztán kivándoroltunk Amerikába. Itt hagytuk az európai fájdalmakat. Nekem bizony a tót királyságomra sem volt gondom. Hadd üssék dobra a nem törlesztett adósságok miatt.
Az Újvilágban is folyvást becézett a szerencse. Akármire vállalkoztam, az mind sikerült.
Így lett belőlem idő jártával a „Silver-King”.
Európába csak azért jöttünk vissza, hogy Jemmyt gyógyíttassuk, aki egyszerre csak néma kezdett lenni; s Amerikában aki doktor, az csak univerzál gyógyszereket árul.
Már most érthetsz mindent.
Értheted, hogy egy dél-amerikai nábobnak az ötesztendős fia, mikor a némaságból megtér, miért szólal meg magyarul. Ki tanította erre?
Soha sem szeretett ez a gyermek senkit, csupán engem, és senki sem szerette őt: egyedül én.
Én pedig szeretem egész lelkemből és igazán, mert ennek a gyermeknek köszönhetem egész boldogságomat. Nemcsak a gazdagságomat; a nélkül lehet az ember boldog, lehet amellett boldogtalan. Hanem ez itt.
(A nábob elővett a tárcájából egy fényképet, négy nevető gyermekarc egy fürdőkádból előkandikálva, olyan egyformák: gömbölyű rajtuk minden. Az egész, mint egy madárfészek.)
– Ezt hozta nekem az én kis Jemmym… Ha ő nem jön, ezek sem jönnek.
(Könnyei ragyogtak a szemében.)
– Látod, barátom – nincsen ördög. Engem a pokolba taszítottak, s a mennyországba estem.
*
(– Bocsánat, hogy még egyre kíváncsi vagyok: mi lett Szigfriddel?
– Ó, az most igen híres ember. Egész honett módon keresi a kenyerét: itt van a párizsi hippodromnál, jó fizetéssel alkalmazva mint lóidomár. Azt mondják, hogy igen szépen tud ugratni: én még nem láttam. Nagyon dicsérik, akik látták. Én nagyra tudom becsülni, ha valaki a talentumát értékesíti.)
Ezalatt szépen ránk virradt az idő. A felkelő nap a bezárt redőnyök résein át aranypiros karikákat rajzolt a falszőnyegre, hosszú fénykorongokat toldva hozzá a sűrű szivarfüst ködén keresztül.
A mi, puncstól és konyaktól ráspolyos hangjaink közé egyszerre egy csengő hang vegyült.
„Apácska, apácska!”
S egy kis szárnytalan kerubfej jelent meg az alcoven függöny hasadéka között.
– No, gyere ide, Jemmy! – szólt neki az én barátom.
A gyermek a hívásra kiugrott az ágyból, s mezítláb, egy ingecskében odafutott az apjához, s felkuporodott az ölébe, belecsimpajkózva mind a két karjával a nyakába.
S ennek a pajkos sikongatására aztán a szomszéd szobában is egyenrangú visítozás támadt. Az volt a gyermekek hálószobája. Úgy volt ez, mint a madaraknál: ha egy a fiókák közül elkezd csipogni, a többi pulya mind felüti a fejét és utánacsipog.
„Verik a réveille-t!” – mondá az én barátom. – Következik a csapatszemle.
De nemsokára megjelent maga a főhadszertár-mester; az oldalajtón benyitott az asszony. Reggeli pongyola volt rajta.
– Önök „még” ébren vannak? – kérdezé.
– S te „már” ébren vagy? – viszonzá a férj.
A nő megállt előttem, s néhányszor csendesen megbólintá a fejét, mintha azt mondaná: „már most értesülve van ön?”
Azután odament a férjéhez, s a gyermeket megölelte és megcsókolá.
Először csókolta meg születése óta.
S a gyermek nagyon jó fizető volt. Húsz csókot adott vissza egyért, s azután egyik karját az anyja, másikat az apja nyaka körül fonva, egymáshoz szorította a fejeiket. Az ő feje volt legfelül. Soha szebb képet nem láttam életemben.
Azután kivette a nő a gyermeket az apja öléből, s a saját karjára emelte.
Odaszorítá az arcát az orcájához.
– Gyere, kicsikém, a kis testvéreidhez. Korán van még. Aludjatok tovább.
S átvitte őt a másik négyhez. A gyermek csókokat hányt a kezével az apja felé.
A Silver-King megszorítá a kezemet.
– Ez a nap ünnep lesz a családunkban örökre: az első anyacsók ünnepe.
Szótlanul viszonoztam a kézszorítást.
– És most még egy felvilágosítással tartozom – szólt a nábob búcsúzásunk előtt. – Meglepő lehet, hogy egy családapa ilyen titkait a családéletének elmondja egy jó barátja előtt, akiről tudja, hogy az azokat tovább fogja adni. Hanem hát mirólunk annyiféle mesét költött már a népfantázia: hogy gazdagodtunk meg? Egyik azt mondja: általános kéme voltam a poroszoknak, azoktul kaptam kincseket, amiért a franciák hadállásait elárultam nekik; a másik azt híreszteli, hogy a nőm egy király szeretője volt: az tett dúsgazdaggá; a harmadik azt állítja, hogy még most is az, s én a civillistában osztozom; van, aki arra esküszik, hogy az ördögnek adtam el a lelkemet, s az hordja nekem a mesés kincseket. Ezekkel szemben az őszinte igazság leleplezése a legjobb védelem. Ember voltam, emberi dolgok történtek velem, amiket nincs okom eltitkolni. – Nincsen ördög!

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages