„Potya úr”

Teljes szövegű keresés

„Potya úr”
Sohasem engedtem magamat indulatrohamok által meglepetni. Meglehet, hogy a temperamentumomban van; de valószínűbb, hogy az orvosi pályámon szoktam hozzá. Hirtelen harag, hirtelen ijedség, hirtelen szerelem nem fér hozzám.
Flamma grófnő feltárt titkai visszás érzéseket költöttek bennem. Először az lepett meg kínosan, hogy a legkedvesebb barátom perfid módon csúffá akar tenni; azután meg az, hogy ezt a cselszövényt elárulja előttem annak a barátomnak egy rokona: egy fiatal leány; de ez már nem kínosan lepett meg.
Mi oka van az egyiknek velem rosszul bánni, a másiknak pedig velem jót tenni?
Ezen töröm a fejemet.
Mert én, ahogy ördögöt nem hiszek, úgy őrizőangyalt sem hiszek.
„Drága barátom! Vigyázz! – kiált a labdát felém ütve Szigfrid.”
A labdát elszalasztottam, hanem a „drága” szót felfogtam. Ezt az epithetont nekem már más pártvezéreim is adták, s különös tréfás hangsúlyozással szokták kiejteni: „drága”.
Hát persze hogy „drága” vagyok nekik!
Ők véres pénzeket izzadnak ki az én választásom alatt; én meg csak ülök és nézem, hogy őket hogyan kopasztják.
Van a magyar társas életben egy alak, akit úgy hínak, hogy „Potya úr”. Potya úr minden asztalnál ott ül, ahol ingyen traktálnak; utazik a más úri fogatán; végignézi az operát a más páholyából; vadászik a más területén, a más puskájával; szivartárcáját mindig otthon felejti; kártyázik mutyiba a más helyén, ha veszt, nem fizet; amit kölcsönkér, azt elfelejti visszaadni; tagsági díjjal holtig adós marad; ellenben minden borkóstolásnál, gyümölcskóstolásnál mint zsüritag szerepel.
No, hát, ami Potya úr kicsiben, az vagyok én nagyban.
Mert lehet-e nagyobb potyaságot képzelni, mint azt, hogy egy Bécsből hazakerült doktor megválasztassa magát Magyarországon képviselőnek potyára?
Igaz, hogy Szigfrid már a fölléptetésnél kategorice kijelenté, hogy engem a párt nem enged költekezni; de énnekem már tudnom kellett volna, hogy mik az etikett-szokások– Kínában. – Ha két kínai összejön az utcán, Csáng meghíja Csinget magához ebédre. Csing kimenti magát: nem mehet. Csáng erővel húzza a házába. Csing kézzel-lábbal ellenkezik: nem hagyja magát bevinni. – És ha mégis engedni talál Csing az erőltetésnek, s bemegy Csánghoz ebédre, akkor Csáng azt mondja neki: „Te neveletlen tuskó! Hát nem tudod, hogy nekem az illem azt parancsolja, hogy téged ebédre meghívjalak; de teneked meg ugyanazon illem azt parancsolja, hogy azt ne fogadd el.”
S most Potya úr másodszor is megfeledkezik – a kínai etikett szabályairól!
Mikor a „nagy” lakoma költségeiről van szó, azt mondják neki: „Most eredj ki, ez nem rád tartozik” – s ő szót fogad és kimegy.
Igazuk van a „tisztelt” barátaimnak, én itt a „drága” barátunk szerepét játszom. – Miserabilis szerep. – No, ezt majd helyreüssük.
Legalább tudom, honnan fázom.
De hát azt, hogy honnan égek?
Hát annak mi lélektani nyitját lehet megtalálni, hogy egy fiatal, szép grófkisasszony énelőttem, aki ránézve teljesen holdbeli ember vagyok, eláruljon egy nevetségessé tételemre kifundált tervet, melyet a rokonai koholtak, melyben a mindennapi úri társaság örömét találná; hogy nekem jöjjön védelmemre, amazokat megszégyenítve? Hogy eláruljon olyan titkot, mint Cenninek az eredete. Még az igazi nevét is! S hogy végül még azt is tudassa velem, hogy az egymilliós örökség az övé: Flammáé.
Mi oka volt Flammának mindezt közölni velem, oly ravasz titkolózás mellett?
Csupán a jó szív volna-e az? Semmi más, mint ahogy egy vízbe esett méhnek odanyújt valaki egy szalmaszálat, hogy azon keresztül kimásszon? Miért? Miért mondta ezt el?
Csak annyit tudok, hogy égek tőle.
Most már tisztában voltam magammal, hogy első találkozásom óta a három szép tündérrel, Flamma volt az, aki iránt rokonszenvet éreztem. Ez a szelíd madonnaarc, ez a szép, hallgató száj! S milyen szép volt, mikor beszélt!
Én, amint az ozsonnára hívták a társaságot, azt mondtam, hogy köszönöm a szamócát tejfellel, haza kell sietnem: az alispántól kaptam levelet. Talán megtudom tőle, hogy meddig akar még a tekintetes vármegye a vasládámon ülni. Annálfogva holnap csak délután ismételhetem a látogatásomat.
Eleresztettek. Talán vissza sem is jöttem volna többet, ha ahhoz a Flamma által beszemzett rózsagallyhoz hozzá nem lett volna kötve valami része az énemnek, amit úgy hínak, hogy „lélek”.
Másnap korán reggel ott voltam a vármegyeházán az alispánnál.
– Mi hozott, öcsém? Szervusz! Tedd le magad!
– Ezúttal egy okos dolog hozott. Jövök bejelenteni, hogy visszalépek a képviselői jelöltségtől.
Erre az én barátom átölelt és úgy megszorongatott, hogy minden csömör kiment a hátamból.
– No, barátom, ennél okosabbat nem tehettél volna! Rögtön tudósítom róla a választási elnököt. Addig ülj le.
Nem eresztett el, amíg a levelet meg nem írta és el nem küldte az elnöknek.
– Mondtad már Szigfridnek? – kérdezé tőlem.
– Még nem. De gondolom, belenyugszik ő is.
– De aztán nem hagyod magadat újra beugratni?
(Már megint „ugratni”.)
– Nincs az a hat bivaly, akivel kivontassanak a helyemből.
– Becsületszavadra mondod, hogy nem lépsz fel újból?
– Hát hogyne?
– Nekem világosan, becsületszóra mondd, hogy nem. Kezet rá.
Én aztán becsületszóra és parolázva megfogadtam, hogy nem lépek fel többet.
– No, mert hát ebben az esetben én is adok át neked valamit. A pénzösszegeidre vetett zár megszüntetését elrendelő ítéletet. A megyénél rég el volt intézve az ügyed, de az ellenfél megapellálta a királyi táblára. Most onnan is visszajött a felmentő ítélet. Itt hever már egy hét óta a fiókomban. De nem akartam addig exhibeáltatni, amíg az új választás le nem pereg.
– Attul tartottál, édes bátyám, ugye, hogy a választás alatt füstöt vet a kezemben ez a pénz.
– Mi tagadás benne? Én, ha rajtam állana, a választás idejére minden képviselő kandidátust bírói sequestrum alá vennék, s tutort rendelnék neki.
Azzal felnyitá a wertheimját, kivette belőle a lepecsételt papírpénzcsomagot, s felvágva a borítékot, rám bízta, hogy számláljam meg, annyi-e, amennyi rá van írva kívül.
Én bizony nem számláltam: az egészet az oldalzsebembe dugtam.
– A szolgabíró veled fog menni a kastélyodba, hogy a vasládáról lemetélje a pecséteket.
– Hogy visszatérjünk az elébbi témára, kedves bátyám, mondd csak: igazán olyan nagy összegébe került a pártomnak ez az itteni képviselőválasztás?
– Ha autentice meg akarod tudni a számadásokat, fáradj fel az itteni takarékpénztárba, s írasd ki magadnak a főkönyvből, hogy hány és mekkora összegre szóló váltója van a portefeuilleben Szigfrid barátunknak, a többi bajtársak zsíróival ellátva: attul a dátumtól elkezdve, amikor legelőször téged Bécsbe felkisért. A summa summarum a te választási periódusod expensnótája.
– Szigfridnek váltói? – kérdezém én elbámulva. – Hisz ő nekem azt mondta, hogy őneki heverő pénzei vannak.
Az alispán kedélyesen döcögtette elő a nevetést.
– Szigfridnek heverő pénzei? Hevernek talán a kártyaasztalon. De ő maga mondhatom, hogy „úszik”.
– „Úszik”. Mi az?
– Azt sem tudod? Ne is tanuld meg. Szigfrid barátunknak van igen szép nagyúri domíniuma s igen nagy jövedelme. Csak az az egy baja, hogy nem tart kalendáriumot.
– Kalendáriumot?
– Azt ám. Azt képzeli, hogy az esztendő hat hónapból áll, s kétszer lehet elkölteni az embernek egy évben a jövedelmét. Úszik biz az, de nagyon szépen úszik. Az a reménypart mosolyog feléje, hogy a Diodora nagynénje, aki nagyon vallásos, tudományos és férfigyűlölő hölgy, hovahamarább kolostorba megy fejedelemasszonynak, s akkor a birtoka reá marad.
Most megint egészen új világításban tűnik fel előttem az egész „schöne Gegend”.
– Ugyan, édes bátyám, mondjad csak: nem fog Szigfrid és a többi párthíveim megneheztelni érte, ha én azokat a váltókat, amik az én választásom költségeit fedezték, a takarékpénztárnál kifizetem?
– No! Pozírozni fognak, mintha neheztelnének érte; de majd csak megbocsátanak idővel.
– Akkor ezt fogom tenni.
– Hát azzal csak azt fogod bebizonyítani, hogy éppen olyan nemesszívű gavallér vagy, mint az apád volt: aki éppen ilyen nagy bolond balek volt, mint te vagy; Isten nyugtassa meg. De most aztán téged is Isten nyugtasson meg! Többször ne ugorj, mert aztán majd úszol. Tanuld meg, hogy mit jelent a két tenyeredben az a két M betű!
– Latinul: Memento Mori.
– Magyarul pedig azt, hogy: Markolj magadnak.
No, hát nem vagyok már Potya úr. Avanzsíroztam. Lettem „balek”. Ez is szép magyar szó.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages