Találkozás
Találkozás
Meg kell vallanom az igazat: mikor a francia tábori lazarétumba kerültem, úgy éreztem magamat, mint inas a mesterek között. A francia chirurgia általában vezérhelyen áll, s a francia tábori orvosokat a nagy hadjáratok képezték ki; míg az én egész sebészeti praxisom nem terjedt a klinikán és a bonctermen túl.
Azért ezek a mesterek mégis szívesen fogadtak, mint engedelmes tanítványt, mint önköltségén szolgáló volontairt. Én az öreg Duvalnak az egészségügyi csapatjához lettem beosztva, aki már Szevasztopol ostrománál is tábori orvos volt, s meg tudtam vele magam kedveltetni.
Azt kérdezte tőlem az öregúr legelébb is, hogy voltam-e már háborúban?
Én bizony szégyenszemre megvallottam, hogy dacára a vitézségéről híres magyar nemzethez tartozásomnak, sohasem hallottam egyébkor ágyúzást, mint az uralkodónak születésnapján.
Megnyugtatott az öreg: „Csigavér! A tábori orvos biztosabban van a csatatéren, mintha otthon ülne a kályhasutban. Mi csak távolrul halljuk az ágyúzást. A lazarétum fölé felhúzzuk a genfi egyezmény vereskeresztes zászlóját; azt minden civilizált ellenség tiszteletben tartja. Mikor vége az ütközetnek, az ellenséget megvertük, elszaladt; akkor előjövünk az ambulance-okkal, felszedjük a sebesülteket, az ellenségét úgy, mint a magunkét, válogatás nélkül: aki súlyosan sebesült, annak a helyszínén rögtön köteléket alkalmazunk a sebére; aztán összehordjuk őket, s kezdődik a munka.”
Így látta azt az öreg mester mindig. A franciák megverik az ellenséget. Az ellenség elfut. A franciák a takarodó trombitafúvásával felszedik mind a két fél sebesülteit, s ápolják őket emberségesen.
Itt az orvos lőtávolon kívül esik.
De hátha egyszer az ellenség veri meg a franciákat? S a golyózápor közül kell a sebesülteinket elhordanunk?
Én a Douay tábornok hadtesténél voltam.
Nem lehettem olyan szerencsés, hogy a francia hadsereg első támadásában részt vegyek Saarbrückennél, ahol a poroszok előhadát diadalmasan kiverték a franciák, s csakugyan ők szedték össze a sebesülteket.
A mi legelső két sebesültünk egy angol volt meg egy badeni; német szolgálatban levő tisztek.
Három vakmerő tiszt a németek táborából lóháton, teljes egyenruhában, fényes nappal belovagol a francia tábor közepébe. Ott előre-hátra nyargalásznak, az előőrsöt levágják, ételt, italt rekvirálnak, feljegyzik a francia hadállást, a csapatok elhelyezését, megszámlálják az ütegeket; míg egyszer a franciák észreveszik, hogy nini, hiszen ezek ellenséges tisztek! Akkor aztán visszafordulnak, lövöldözve, vagdalkozva a rájuk rohanó francia csapatokkal, két tisztet a franciák közül lelőnek, de az egyik halálra sebesülten visszalő, s az angolt hasba lövi, az leesik a lovárul; a badenit összevagdalják; de a harmadik utat tör magának, s a francia táborból visszanyargal a poroszokhoz.
Ezt én rossz ómennek vettem. A franciák annyira bizakodtak, hogy elhanyagolják az előőrsi szolgálatot.
Másnap a poroszok háromszoros túlnyomó erővel támadták meg Douay tábornok hadtestét Weissenburgnál.
Ez biz a franciák hibája volt; nekik kellett volna háromszoros erővel megtámadni a poroszokat.
A franciák hősiesen harcoltak a túlnyomó ellenséggel szemben, abban a hitben, hogy a nagy ágyúzásra majd csak segítségükre jön valamelyik szomszédságban levő hadtest, s e hősi küzdelemben erősen meg lettek a hadsoraik tizedelve. Elébb a helységben védték magukat; onnan porosz lövegek által ki lettek szorítva; akkor a szőlők és csalitok között foglaltak állást, tovább harcolva. Halottakkal és sebesültekkel volt fedve a tér, árkokban, bokrok mellett hevertek.
– Uram – mondám az én törzsorvosomnak –, ma itt nem mi fogjuk fölszedni a sebesülteket, ha csak a golyózápor között oda nem megyünk a vér mezejére az ambulance-okkal.
– Próbálja ön meg, ha van kedve.
– Kedvem. (Hiszen azért jöttem ide.) A rendelkezésemre adott tizenkét mentőlegényt magam mellé véve, behatoltam a hordágyakkal a csatatérre.
Semmi dicsekvés nincs benne. A katonák a legnagyobb csatadüh közepett sem lőnek puskával a mentőcsapatokra. Hanem az megtörténhetik, hogy egy szétpattanó gránát szilánkja közéjük téved.
S volt alkalmam ezeknek a gránátoknak a működését megfigyelni.
Az ágyúdörgés, fegyverropogás egy percig sem tartott szünetet. A franciáknak mitrailleuse-eik voltak; azoknak a recsegő kerepelő ropogása valami rémséges zene volt a halálordítás közepett. Csakhogy a félelmes mitrailleuse-nek egyenrangú ellensége támadt a Krupp-ágyúban. Ez nem golyókat, hanem pokolgépeket okádik. A hosszú cilinder alakú löveg ahol leesik, ott elsül, s mintha egy ágyúból kilőtt másik ágyú volna, kartácszáport szór ki a torkából. A mitrailleuse csak ezer lépésnyire arat, de a Krupp-ágyú kétezer lépésnyire kaszál.
A sebesültek, akiket a csatatéren felszedtünk, mind kartácslövés által voltak megsérülve. Ott hevertek a rekettyésen, mely a két ellenséges sereget elválasztá. A poroszok ágyúgolyói magasan a fejünk fölött süvöltöttek el. Az én betanult legényeim olyan nyugodtan dolgoztak ott, mintha csak a mezőn hordanák össze a kévéket. Tudták, hogy a gyilkos lövegek nem őket keresik, hanem a franciák ütegét, mely a poroszok előnyomulását akadályozza.
Én azt a leírhatlan mámort éreztem, amely mindenkit meglep, aki először kerül derék ütközetbe.
Itt álltam a halál birodalma közepett, a rettenetes Malach Hamovesh angyalainak a zsinatjában. Valami szent borzalom fogott el az én uramnak, a mindnyájunk urának közelléte előtt. Ezen a reszketésen át kell esni mindenkinek.
Látni alig lehetett az ütközetből valamit. Az ágyúfüst, mint lomha köd feküdte meg a völgyet, a porosz gyalogság a földön kúszva hasmánt nyomult előre, csak a puskák füstje árulta el az arcvonalát, s a francia gyalogság hevenyészett árok, fa, mellvédek mögül lőtt; csak a zuávok, a turcok veres fövegei bukkantak fel időközönkint.
A fegyverropogás között a jeladó kürtszó osztotta a parancsokat.
Egyszer aztán valami más hangzású trombitaszó hangzott fel az oldalunkban.
A mellém rendelt veterán sergeant megkapta a karomat.
– Monsieur, most loholjunk innen a saraglyáinkkal, mert lovasság jön!
– Ellenséges lovasság?
– Az mindegy ördög; akár ellenség, akár jó barát. Ha lovasság talál útban, legázol bennünket.
Mi tehát felkaptuk a hordágyakat, s igyekeztünk sebbellobbal a harcvonal mögé jutni.
Mind a kettő jött. Lehetett hallani messziről, amint ezernyi paripa patái alatt dübörög a föld: „Quadrupedante putrem strepitu quatit ungula campum!”
Jobb szárnyunkat megkerülve egy porosz huszárezred közeledett gyors kocogásban.
Ezzel szemben egy francia lovas vadászezred vágtatott a magaslatról, lejtőn alá. Az ezredet maga a főparancsnok, Douay tábornok vezette.
Erős nyugati szél fújt; a felvert por a francia lovasságnak előtte, a porosznak mögötte járt.
Egyszer csak a porosz huszárezred kétfelé vált, jobbra, balra kanyarodva, s mögötte előtűnt egy egész ágyúüteg, mely hatalmas décharge-zsal üdvözölte a chasseur-öket.
A kartácsok iszonyú dúlást követtek el a francia lovasságban, hanem azért annak a rohamát fel nem tartóztathatták. A chasseur-ök ádáz ordítással rohantak a porosz lovasokra. Az ütegnek nem volt ideje másodszor lőni. Az ágyúkat hirtelen felkapcsolták, s lovas üteg, huszárezred megfordulva vágtatott a francia lovas vadászok elől. Azt hittük diadal, pedig csak ravasz hadicsel volt.
A por elvonultával én csak azt láttam, hogy a csatamezőn vonagló paripák és kínlódó vitézek hevernek szerteszéjjel.
Siessünk menteni.
Rémlátvány volt! Ember és állat egymáson henteregve; a halálra sebesült lovak nyerítettek, a harcosok káromkodtak, egy-egy paripa elfutott, magával hurcolva a kengyelbe akadt halott lovagját.
A halálra sebesültek között volt maga Douay tábornok is. Mikor a vén sergeant kiszabadítá a lova alól: szökött a nyakából a vér.
– Oh, mon général! – zokogott a veterán, kendőjével tapasztva be a tátongó sebet.
– Ne sírj! – hörgé a tábornok – kiáltsd helyettem: „en avant!”
Nem jó vezényszó volt.
A huszárokat üldöző chasseur-ök egy komlóültetvény elé kerültek, mely meg volt rakva porosz lövészekkel. Azok aztán hátba fogták őket, gyilkos tüzelést indítva meg gyorspuskáikkal.
A chasseur-ök most a komlóültetvény ellen fordultak. Az pedig rettenetes erősség: a magas komlópóznák erős sodronyokkal dúcokhoz kötözve lehetetlenné tesznek minden lovastámadást.
A gyönyörű lovas vadászezred ott pusztult el.
A főparancsnok elestével aztán el volt döntve az ütközet sorsa. Megjött ugyan nagy későre Mac-Mahon tábornagy a hadseregével, de már akkor Douay hadteste szét volt zavarva; Weissenburgot oda kellett hagyni.
A visszavonulás egyébiránt a legnagyobb rendben történt meg. A poroszok kezébe nem sok fogoly került, s azok is nagyobbrészt zuávok voltak meg turcok, nem igazi franciák.
Azt senki sem fogadta el, hogy meg lettünk volna verve. Mindenkit lelkesített az a meggyőződés, hogy a weissenburgi küzdelem, csekély védő haderővel túlnyomó támadósereg ellenében, tervszerű részlete volt csupán egy nagy, döntő ütközetnek. Azt hitte minden francia katona, hogy ez csak ismétlése a lombardiai nagy ütközetnek, amidőn a francia-olasz hadsereg balszárnyát engedték Benedek tábornagy által hanyatt-homlok döntetni, hogy azalatt Solferinónál a francia hadsereg zömével az osztrák armádia derekát törjék keresztül. Most is úgy lesz. Itt van még Mac-Mahon egyfelül, másfelül Bazaine két deréksereggel.
Másnap megjelent közöttünk Mac-Mahon és maga a császár, fiatal trónörökösével, s a weissenburgi ütközetben kitűnt hősöknek érdemrendeket osztottak ki. Nekem is jutott belőle egy. Az öreg Duval ajánlatára kaptam a becsületrend lovagcsillagát. Egy párizsi lap reportere csodadolgokat írt rólam a lapjának, az önfeláldozó magyarról. Gondoltam rá, hogyha majd ezt olvasni fogja az „asszony”, mondani fogja magában: mégsem mindenütt olyan gyáva az az ember!
De bizony hiába vártunk mi a visszatorlásra. Weissenburg után következett Spicheren, Wörth. A németek mindenütt túlnyomó erővel támadták meg a franciákat, s kiderült, hogy tüzérségi fegyverzetük jobb, mint a franciáké. Mac-Mahon seregét elválasztották Bazaine-étől. Az óriási harcokban Résonville, Gravelotte előtt, Bazaine másfél százezer emberét visszaverették Metz erődítvényei közé, Strasbourgot ostrom alá fogták, s Mac-Mahonnak elzárták az útját Párizs felé.
Ahány ütközetünk volt, a sebesülteket mindig az ellenség szedte össze a csatatéren.
Természetesen egyik hadtest a másiknak a dolgáról nem tudott semmit. Amelyik vereséget szenvedett, az szentül hitte, hogy a másik hadsereg győzött.
A párizsi hírlapok és a börze is megtették a magukét e részben.
Egy este, mikor futáshoz hasonló erőszakolt mars után megérkeztünk egy városba: a kávéházban kezembe vettem egy hírlapot. Kíváncsi voltam a börzetudósításra. „Párizs. Óriási hausse! A járadék 68,15-re hágott, nagy győzelemhírek!”
No, akkor az én kétmillió frankom lángot vetett!
Hanem aztán mikor a kövér betűs diadalhíreket elolvastam, ez az örömem tetemesen alábbszállt: „Mac-Mahon szétverte a porosz hadsereget, a porosz koronaörökös el van, fogva!” Éppen aznap hagytuk martalékul az összes tábori poggyászunkat az ellenség kezében.
Hát így csinálják a börzén a hausse-t?
De vajon meddig lehet a börzét hazugságokkal traktálni?
Meddig? – Mindig!
A Mars la Tour-i népirtó ütközet után már valóságos céltalan futás volt a Mac-Mahon alatti csapatok sorsa. Az ellenséggel érintkezésbe jutott katonák nem is gondoltak már a védelemre. Ha egy csapat porosz ulánus megjelent az országúton, minden ember futott a kerteknek; a gyalogok elhányták a puskáikat; a vértesek ledobáltak mellvértet, sisakot; a tüzérek elvagdalták az ágyúkban fogott lovak istrángjait, s felkapva rájuk, elvágtattak a világba. Nekem lóháton kellett a sebesülteket szállító szekereim mellett revolverrel a kezeimben nyargalászni, hogy a marodeur-ök ki ne dobálják a betegeket, s maguknak ne vegyék el a szekereimet.
Egyszer magamat is majd elfogtak a bajorok. Valami kisebbszerű ágyúcsetepaté folyt az úton két francia és két német löveg között. A francia ágyúk nagy hirtelen le lettek szerelve a németek golyói által. Maga a tüzértiszt is nehéz sebet kapott. Én felvettem őt a vállamra, s kihoztam a tűzből. A bajorok még egy srapnelt küldtek utánunk, mellyel be lett fejezve a csatározás. Amint a szórólöveg a fejünk fölött szétpukkant, én egy ütést éreztem a képim bőrernyőjén. Nem törődtem vele. Bizonyosan a srapnel borítékjából egy szilánk téved oda. Nem tudott két hüvelykkel jobban találni?
Amint a sebesült tisztet elhelyeztem a kocsimon, én is felkaptam a lovamra, s siettem a futók után.
Egy patak hídjánál megtorlódott a futó katonaság.
Én nem sokat tétováztam: nekivágtam a szekereimmel a patak medrének, hogy a sekélyen átgázoltassak.
Egy bajor huszár-rotta utánam vágtatott, s a pataknál utolért. Egy fiatal hadnagy volt a vezetőjük.
– Rendez-vous! Demandez pardon! – kiálta rám a hadnagy, revolverét a homlokomnak szegezve.
Ahán! Itt jön az „én emberem!” Hiszen tégedet kereslek már régen!…
Odafordultam feléje, s belenéztem a pisztolya csövébe. Németül feleltem neki.
– Hát csak lőj agyon, kamerád! Nem adom meg se magamat, se a sebesülteimet.
Nagyot bámult rám a fiatal vitéz, aztán leeresztette a homlokomnak szegzett pisztolyát.
– Elzászi vagy? – kérdé tőlem.
– Nem. Magyarországi vagyok.
– No, hát eredj Isten hírével!
S azzal engedett békén a mentő szekereimmel együtt átgázoltatni a patakon. Én aztán a répaföldeken keresztül elkerültem a veszélyeztetett országutat, s estére bevergődtem a chalons-i táborba.
Rátaláltam a tábori kórházra.
Hajh, az öreg Duvalnak átkozott rossz munkája volt ma!
Csupa lábsérült katonákat kellett ápolnia. A dicsőséges kard vágta, golyó zúzta sebek helyett feltörött bokákat és sarkakat kötözgetni.
Összecsókolt, mikor három szekér igazi sebesültet adtam át neki. Azt mondta, hogy derék fickó vagyok. Megengedte, hogy én segédkezzem neki a sebészi műtéteknél, ami nagy kitüntetés volt.
Mikor aztán elkészültünk a munkával, kimosakodtunk, akkor azt mondá az öregúr:
– No, mármost én is adok neked valamit. – S a kabátzsebébe nyúlt.
Azt gondoltam, szokás szerint, egy elszívhatatlan szivarral fog megkínálni.
Ezúttal nem szivar volt.
– Átadom neked az elbocsátási leveledet.
Majd hanyatt estem.
– Elbocsátási levelem? Miért bocsátanak el?
– Azt kérdezd meg Trochu minisztertől. Az ő rendelete, hogy minden idegen tisztet azonnal el kell távolítani a francia hadseregből.
– Hát megérdemlettem én ezt?
– Igaz, hogy nem érdemletted meg, fiacskám. Nagyon bátran viselted magadat. Sok sebesültet összehordtál. Ott jártál a legnagyobb fegyvertűzben. Hanem hát csodálatos dolog az, hogy teneked nem történt soha semmi bajod. Mindég ép bőrrel kerültél vissza. Nem tudnád megmondani az okát, hogy miért tetted annyiszor kockára az életedet, holott te nem vagy francia?
Hát én tudtam annak az okát, de nem mondhattam meg.
Igazuk van a franciáknak, ha az ilyen emberben, mint én, gyanakosznak; aki soha sebet nem kap az ütközetben, s mindenüvé odafurakodik. Hát még ha azt is meg fogják tudni, hogy ma egy üldöző bajor huszártiszttel németül beszéltem, s arra az hagyott engem továbbvonulni. A vert seregnek joga van árulásról álmodni.
És abban is igazuk van a franciáknak, ha azt mondják nekem: – Mit használod te fel a mi nemzeti szerencsétlenségünket a te öngyilkossági kísérleteidre? Azt gondolod, hogy ilyen világháborút azért gondolt ki Mars isten, hogy a te aprócska családi contraversiáidat eligazítsa vele? Ha meguntad az életedet: eredj, ott egy fűzfa, kösd fel rá magadat!
Duval úr csak ekkor vett rajtam észre valamit.
– Nézd csak, nézd! Te meg vagy sebesülve a homlokodon.
Eddig nem is gondoltam rá.
– Valami kartácsszilánk horzsolt talán. Nem érdemes a flastromra.
Átvettem főnökömtől az elbocsátási levelet, aztán resignáltam neki a hátaslovamat, a kórházi készleteimet, meg a két szekeremet. A harmadikat megtartottam magamnak a tovautazásra. Ez volt most a leggyorsabb alkalmatosság: a saját ekvipázs. A vasútak mind katonaszállításra voltak lefoglalva.
Mielőtt Chalons-t elhagytam volna (késő éjjel), betértem egy útszéli kávéházba, elfogyasztani egy csésze kéményseprő folyadékot, amit feketekávénak neveztek.
Lenn a völgyben vakító fény támadt.
A császár parancsára felgyújtották a tábori sátrakat. Tova szállításukra már nem volt idő. Az egész tábori felszerelést el kellett égetni és aztán futni – ki tudja merre.
A kávéházban kézrül kézre forgó párizsi hírlapokban ritkított betűs sorok hirdették nagy fennen
„A porosz hadsereg szétszóratott. Kétszáz ágyú zsákmányul esett. Moltke tábornagy fogoly, Bismarck halálra sebesült! – Járadék 71,25.”
Azt tehát elértem szépen, hogy a vagyonom megsemmisült, hanem énmagam életben maradtam.
A halál nem található sehol!
