Vox populi…

Teljes szövegű keresés

Vox populi…
Az utcán éktelen nagy zsivaj volt; behallatszott a szobámba a záró redőnyökön és belső táblákon keresztül. Én ezt egészen normális állapotnak találtam. Párizsnak nem lehet befogni a száját. Ok pedig van elég a kiáltásra.
A komornyik, kit a postára küldtem, halálsápadt arccal rohant be hozzám.
– Monsieur! Meneküljön! Az émeute közelít!
– Hová közelít?
– Ehhez a hotelhez. Ön előtt egy német diplomata lakott itten. A nép megszokta ezt az ő lakásának tartani: valaki odadobta közéjük a jelszót, s most idejönnek a házat megostromolni. Már két német nevű bankárnál minden ajtót, ablakot összetörtek.
– Majd beszélek a fejükkel. Ön menjen madame-hoz, s kérje fel a nevemben, hogy vonuljon a télikertbe, s akármi zajt hall, ne jöjjön elő.
Azzal felkötöttem a kardomat, feltettem a sipkámat, s lementem a lépcsőkön.
A kapus már akkor bezárta az ajtót. Kívülről hatalmas döngetés hangzott rajta.
Mondtam a kapusnak, hogy nyissa fel az ajtót. Kihúztam a kardomat, s kiléptem a felnyílt utcaajtón.
A sokszor látott kép tárult elém. Minden osztályból összeverődött csőcselék: blúzos férfiak, cilinderkalapos járdataposók, diákok, gaminok, kofák és divathölgyek festői egyvelegben.
Aki az ajtómat döngette, az egy lakatoslegény volt; gondolom, hogy nem volt egyéb oka rá, minthogy volt neki hozzávaló kalapácsa.
Mikor kiléptem, akik legközelebb estek a kapuhoz, visszavonultak. Többen kiabálták: „Nini! Egy katonatiszt.”
Én pedig hangom teljes erejével odakiáltottam a tömegnek:
– Citoyens! Itt ebben a házban egy beteg asszony van. Aki ezen az ajtón be akar törni, annak a fejét én kettéhasítom.
Ez bizony nem olyan szónoklat, amivel a fellázadt népet le lehet csillapítani.
Egypár legközelebb álló gommeux, akit a skandalum hoz ilyen helyre, gyorsan visszahúzódott a hölgye mögé, hanem a kalapácsos erősen ütötte a mellét és kiabált, hogy az ő fejét próbáljam kettéhasítani. A távolabb állók felemelt botokkal és esernyőkkel hadonásztak.
El voltam szánva.
Egyszer csak megkapta valaki hátulról a kezemet a karddal.
A feleségem volt ott.
– Mit keres ön itt? Minek jön ide?
Odafurakodott mellém.
Ő aztán tartott szép beszédet a néphez. Sohasem hittem volna, hogy ilyen szépen tud deklamálni.
– Citoyens! Mi nem vagyunk németek, ellenségek, hanem magyarok, jó barátok. Férjem a francia hadseregnél szolgált. Nézzenek a homlokára: Franciaországért kapta e sebet; nézzenek a mellére: Franciaországtól kapta a becsületrendet.
Én reszkettem a dühtől.
Mit dicsér engem ez az asszony a nép előtt, aki szívében megvet?
– Madame! Menjen a szobájába! – rivalltam rá. – Itt önre nincs szükség. Bocsássa el a kezemet! Hadd vágok a canaille közé!
De olyan erősen átszorítá mind a két karjával a jobbomat, hogy nem bírtam azt kiszabadítani.
Utoljára felkaptam a nőt az ölembe, s nem törődve azzal, hogy mit üvölt a nép, felrohantam vele a lépcsőn; bevittem a különszobájába, s ott ledobtam az ágyára.
– Maradjon fekve! – kiálték rá. – Ön az életével játszik.
– Hát akkor maradjon ön itt mellettem – esengett. – Ne menjen vissza a nép közé!
– Eh! Ettől a parasztos csőcseléktől meg tudom önt védelmezni, de egy görcsrohamtól nem, s ez önnek az életébe kerülhet.
E szóra úgy tetszett nekem, mintha mosolyt láttam volna az arcán.
Én már mindent rosszra magyaráztam.
Azt hittem, hogy az alatt a mosoly alatt az a gondolat rejlik: „Féltesz úgye? Ha meghalok, vissza kell adnod a hozományomat a rokonaimnak!”
Szeretném, ha itt tépnének szét a szemei előtt.
Miért nem jönnek hát utánam? Mit késik rám rohanni a megharagított oroszlán: a nép? Nem a szemébe vágtam azt, hogy „canaille!”
A következő perc meghozta a magyarázatot. Az utcán trombitajelszó hangzott; azután paripák robogása. A császári gárda maga érkezett meg, s az nagy hirtelen megtisztította az utcát a zendülő tömegtől. Az utcai zaj elvonult másfelé. Másutt is van beverni való ablak.
Nemsokára férfihangokat hallottam a teremben.
Az asszonyt még egyszer kértem, hogy maradjon az ágyban csendesen, s kimentem a terembe.
Egy rendőrbiztos beszélt a komornyikkal.
Midőn meglátott, nyájasan üdvözölt, s a komornyiknak inte, hogy hagyjon magunkra.
Én megköszöntem neki a gyors segélyt, mely házunkat a rombolástól megszabadítá.
– Efelől meg lehet ön nyugodva: ez elmúlt – mondá a biztos –, hanem valami más, komoly baj van.
– Nekem van komoly bajom?
– Önnek. A rendőrségnek tudomására esett, hogy ön egy chiffre-ekkel írt levelet kapott Brüsszelből.
– Tudom. Fel is bontották a levelemet.
– Ön erre a levélre válaszolt. Szintén chiffre-ekben. A levél ezelőtt egy órával lett feladva a postára.
– S már ennek a tartalma is ott van a rendőrségkezében?
– Igen. – Lesz szíves nekem átadni e titkos írásnak a kulcsát?
– De uram, az a levélváltás üzleti titkokat rejteget, amiket én egy harmadiknak nem árulhatok el.
– Biztosíthatom önt felőle, hogy rendőrségünk éppoly titoktartó, mint a velencei nyelvtelen kőoroszlán.
– S mi történik velem, ha nem adom oda önöknek a titkos írás jegyeinek kulcsát?
(Ha azt mondja, hogy főbe lőnek, akkor nem adom oda.)
– Akkor rögtön kitoloncozzuk önt Párizsból, s a belga határig a lába sem éri a földet.
(Az már más! Ebbül nem kérek.)
– No, hát tessék velem a dolgozószobámba jönni, s hüvelyezzük le mind a két levél tartalmát.
Ott volt a zsebében a rendőrügynöknek mind a kettő.
Az első az én ügynököm levele volt. Ezt már ismerjük.
A második pedig volt az én válaszom. Ez pedig így szólt
„A franciák győzni fognak, tegye ön fel összes vagyonomat hausse-ra.”
A rendőrügynöknek kicsordult a szeméből a könny.
Egészen meg volt hatva azáltal, hogy íme, egy idegen ennyire bízik a franciák diadalában: összes vagyonát fölteszi rá!
Én pedig szerettem volna magamnak tapsolni: „Bravó, Dumány! Ezt a komédiát jól játszottad!”
Ekkor a rendőrügynök bizalmasan megszorítá a kezemet, s nagy suttogva így szólt:
– Jól van, uram. Ez rendben van. Hanem mármost adok önnek egy tanácsot. Ne maradjon ön egy napig sem tovább Párizsban. Ma még mi parancsolunk itt, de hogy holnap ki fog parancsolni, azt senki sem tudja. Azért pakoljon össze rögtön, s fusson az asszonyával együtt, amerre még ma szabad az út. Holnap lehet, hogy én is futok.
– Köszönöm, uram.
Ezzel átadtam a derék férfiúnak az útlevelemet láttamozás végett. Két óra múlva már kezemben volt az útlevél. A hajnalt már a vasúton láttuk meg. Az asszony megvallotta, hogy nagyon boldogul érzi magát, amidőn Párizst elhagyhatja.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages