III.
III.
Mit is kérdeztek csak egyszer tőlem?
Hogy hát „meddig nem vén ember az öreg ember?”
Nem vagyok megelégedve az elébb adott felelettel.
„Amíg győzi!” – „Mivel győzi?” – „Legelőször is pénzzel.”
Ez nem igaz.
Pénzen lehet venni érzékámítást, álmatag csalódásokat, élvezetek fanyar utánzatát, hideglelős gyomor hamis étvágyát; de nem fiatal erőt, akinek gyönyör a tett.
A kedély s a munkakedv az örök fiatalság biztosítása. Előttem vannak azok az agg művészek, akik a színpadon végzik az életet és a művészpályát egyszerre, szerepük közepén villámütötten, kezükben a hegedűvel a halál kapujában betörve: azoké volt az örök fiatalság.
Ismertem én kilencvenesztendős festőt is.
S nekem még messze van odáig. S bennem még lüktet az életkedv.
A’ bizony, fiacskáim! A múzsát kielégíteni: ez a férfierő igaz megnyilvánulása. A múzsa kegyét nem lehet megvenni ajándékokkal, azt nem lehet elámítani szentimentális odaadással, a múzsának imponálni kell. Minerva páncélt visel!
Hosszú kész pálya állt már mögöttem, és én még mindig nem engedtem azt mondani, hogy bevégzett pálya.
Néha már úgy látszott, hogy hanyatlásnak indulok. Egy-egy alkotásom rosszul sikerült. Irigyeim (de még inkább a barátaim) elkezdtek rajtam sajnálkozni: „Szegény öreg! megérte a dekadenciáját! Vége van már! Jobb lesz, ha abbahagyja! Nyugodjék babérain!”
Akkor aztán kivágtam nekik megint egy új festményt, mely a sajnálkozást bámulattá változtatta.
Van egy nyavalya a művészre nézve, mely rendesen temetéssel végződik, de olyan temetéssel, melyet neki magának is végig kell nézni. Ez a nyavalya az, mikor egy sok ideig közkedvelt művész mellett egy új tehetség tolja fel nimbusszal besugárzott fejét, aki egyszerre elhomályosítja a régi matadort: kritika, közönség, mecénások, pályatársak mind azt emelik, hordozzák. De a jó öregről is megemlékeznek, azt megválasztják díszelnöknek, elkészíttetik a mellszobrát, megünneplik a nevezetesebb napjait, ezüst- és aranylakodalmát (a múzsájával), a hetvenedik születésnapját, a legmagasabb kitüntetés alkalmát, kiadják albumba gyűjtve a remekműveit; rendeznek számára díszlakomát, ott omlik az alkalmi vers, a dicsőítő felköszöntés! S az ünnepelt nagyon jól tudja, hogy ez az ő temetése. Hogy amikor kenetteljesen magasztalják, ez a bebalzsamozás. Múmia lesz ő mindjárt, s vinni fogják – de nem az országos képtárba, hanem a főrendiházba.
Nohát, én ezt a temetést nem engedtem magamon végrehajtani. Új ivadékokat láttam magam mellett felsarjadzani, soha nem éreztem a keserűséget, hogy az új geszt sudarai az én pálmafám levélkoronáján túlnőttek volna. Felvettem a versenyt az új hatalmas tehetségekkel, nem irigykedtem rájuk. Nem irtóztam a tanulástól. Haladtam a korral. – Hát ezt teszi az, hogy „öreg ember nem vén ember.”
Nevetségessé, sőt szánalmassá lehet minden ember, aki túléli a férfikor határát: hadvezér, államférfi, financier. (Ez az utóbbi leginkább.) De nem lesz azzá a művész, amíg szelleme el nem hamvad.
