V.
V.
Én félbeszakítottam a leány beszédét.
– És te kiálltad ezt a műtétet?
– Arcomon láthatja, de majd szóval is elmondom.
– Nem engedhetnéd el nekem ennek a leírását?
– Nem, uram. Ez az indokolása annak, hogy most itt vagyok önnél. Végig kell azt önnek hallgatni. Gondolja, mintha egy modern realisztikus regényt olvasna. Híven fogok minden részletet előadni.
A pesti orvos magára vállalta, hogy egyenesen elszállít abba a fővárosi kórházba, ahol a műtétet végre fogják hajtani. Az anyámat értesítették megérkezésemről: az már ott volt a várakozó teremben. Nem beszélek a viszontlátás örömeiről. Elfoglalták annak a helyét a hivatalos formaságok, a beíratás, az elhelyezés, az orvosi vizsgálat. Rögtön ágyba fektettek, mert ki voltam fáradva az úttól. Az ápolónő egy csésze tiszta húslevest adott, s egyúttal tudatta velem, hogy ez az utolsó táplálék, amit e napra kapok, s ha a műtét meglesz, azon túl három napig egy csepp ételt, italt nem adnak. Nem bántam. Nemsokára bejött hozzám a főorvos, a hírhedett operatőr. Megdöbbentően kemény arckifejezésű alak, irtóztató tenyerekkel. A hangja olyan, mint az oroszlánmorgás. Az első szava az volt hozzám, hogy nyissam fel a számat, a fogaimat akarja látni, hogy ha hamis fog van közöttük, azt ki kell venni: a műtét alatt nem maradhat a szájban. No hát nem volt. Akkor aztán rövidesen tudatta velem, hogy holnap reggel kilenc órakor megtörténik a műtét.
Én azt kérdeztem tőle, hogy veszélyes-e ez a műtét?
– Igenis. Halálveszélyes. Fél ön?
– Istennek ajánlom a lelkemet.
– Azt jól teszi.
Azzal eltávozott, mellettem hagyva az ápolónőt.
Egész éjjel nem tudtam alunni. No, majd annál hosszabb lesz a jövő éjjel álma: talán nem is lesz vége.
A kitűzött órában bejött a szobámba a tanár, s azon az oroszlándörmögésű hangon kérdé tőlem: „Nos, nem fél?”
– A haláltól nem, de a fájdalomtól.
– Hiszen majd el fogjuk altatni. Utána még három segédorvos jött be.
– Azt a spanyolfalat ide! – parancsolá a tanár az ápolónőnek.
Én kitaláltam, hogy ez a spanyolfal arra való, hogy a segédek által hozott sebészeti eszközöket eltakarja a szemem elől. Kértem, hogy távolítsák el: én akarom látni, szemlélni a tudomány eszközeit, amik rajtam segíteni fognak.
Hát aztán odahozták valamennyit elém; megmutatták, melyik mire való. Egész arzenál az, amivel az élet védői a halál ellen küzdeni indulnak.
Ekkor következett a műtét legkínosabb jelenete rám nézve. A tanár azt mondta, hogy vessem le az ingemet.
Én rémültem kaptam a keblemre a két kezemet; hisz ez rosszabb a halálnál.
– No, ennek meg kell lenni. Anélkül nem tudjuk a fertőtlenítést eszközölni.
Borzasztó gondolat ez! Négy idegen férfi előtt.
– Eh! Mi nem vagyunk emberek. Mi orvosok vagyunk. Előttünk a női test csak tanulmány.
Én arra kértem, hogy bocsássa be hozzám az anyámat, ő hadd vetkőztessen le.
– No, ha ez kell, hát bejöhet; de tovább itt nem maradhat. A harmadik szobában várhatja a kimenetelt.
Behívták az anyámat. Ő végezte velem ezt a rettenetes toalettet; csak egy kendőt lehetett a derekam körül kötni.
– Most már kimehet! – mordult rá a tanár.
Az anyám sírva fakadt, a kezeit könyörgésre kulcsolta.
– No csak hamar! – unszolta az orvos. – Ne féljen, nem esszük meg a lányát.
Amíg az anyámat kituszkolták az ajtón, a tanár kiegészíté a mondatot, a fogai között morzsolva a szót, de úgy, hogy én hallhattam, „hanem, hogy nem öljük-e meg, azt nem tudom”.
Azzal megindult a munka. Mindenki jól tudta a szerepét. Az ápolónő medencét hozott elő langyos vízzel. Az egyik segédorvos szivaccsal lemosta a testemet elöl, hátul, a másik kefét fogott, azzal dörzsölte végig. Akkor az ápolónő meleg vizet hozott: azzal szapultak végig; harmadiknak következett a kárbol, negyediknek a szublimát, ötödiknek aztán a spiritusz. A tanár mindenikből tele marokkal mosta le az arcomat, míg a segédei a kefékkel dörzsöltek, hogy a bőröm alól serkedt a vér.
– Satis! – dörmögé a tanár, mire az ápolónő letörülgetett felületesen.
Akkor a tanár valami kis ezüstcsészébe mártotta az ujja hegyét, s valami írral bekente a szempilláimat és az ajkaimat.
Akkor aztán egy kaucsuk álarcot tettek az arcomra, mely a szájamat és az orromat is betakarta.
Ez álarc alá vezették be a tömlő csövét, melyen át az egyik segédorvos a kloroformot az álarc alá fújtatta.
Az egyik orvos, biztatásomra, azt mondta, hogy ennek a neve „kéjgáz”. Nem tudom, mért hívják úgy? Nekem az rettenetes volt. Azt hittem az első percben, hogy megfulladok tőle. Később kábulat fogta el az agyamat: nem hallottam már a beszédet, csak a hangokat. Egyszer a fiatal orvosok elkezdtek nevetni. Óh, mint fájt nekem ez a kacagás! Mit nevetnek rajtam? Egy halálraítélten? Amint tovább szívtam fel a gázt, elkezdtem azt a végtelen mélységbe hullást érezni, mely olyan ismerős már a hagymázos álmaimból. De azért nem aludtam még. Egyre könyörögtem az álarc alatt, ne bántsanak még, ébren vagyok! Azzal még csak jobban szívatták velem az altató gázt. Utoljára mégiscsak elnyomott a kényszerített álom. Hogy azután mi történt velem, azt nem tudom. Az egyik orvossegéd beszélte el nekem később, hogy a műtét nagy feladattal járt: félóráig tartott; egyike volt a legérdekesebb eseteknek az orvosi klinikán, én azalatt bizonyosan valahol a paradicsomban járhattam: álmomban beszéltem „Fölséges tájék! Mért nincs nálam ecset, hogy lefesthetném?” De én magam nem emlékszem már az álomlátványomra.
– Pihenjen meg, Eszta. Várjon, adok egy pohár konyakot.
– Nem! Nem! Minden szesztől irtózom. Mindenütt a kloroform szagát érzem. Nem fáradtam ki: folytathatom.
Amint a műtét be volt fejezve, aminek legnehezebb része a sebesült fej bepólyázása s gipsz közé öntése, az következett, hogy fölébresszenek. Nehezen ment. Halálos álmom dacolt minden rendes álomébresztővel.
No hát a legdrasztikusabb módszert vették elő. A tanár elkezdte a két arcomat pofozni. Azokkal a rettenetes tenyereivel. Oly hangos volt a csattogás, hogy az anyám a harmadik szobában meghallotta. Kétségbeesetten tört be a szobámba: „mit csinálnak?” kiáltá az orvosokra.
– Jöhet már – dörmögé a tanár. – Ezen a világon van már a leánya.
Bizony csak egy vékony mezsgye választotta el attól a másik szebb világtól.
Hanem az anyám alig akart rám ismerni. Ez nem az én arcom volt. Kékre, veresre feldagadva az arculütésektől, szemeim elveszve a duzzadt szemhéjak alatt, a fej bepólázva, az áll erőszakosan felkötve, s a pólya fölött egy vastag gipszburkolat. Valóságos egyiptomi múmia.
Nekem a felébredésben a legelső gondolatom az volt, hogy a kezeimmel a keblemet betakarjam. Egész boldog voltam, hogy az ingem már rám volt adva: ott találtam.
Hát mégsem énrajtam nevettek.
Később azt is megtudtam, hogy mi volt a kacagás oka.
Az ilyen tudós embereknek is vannak babonáik. A műtőorvosoknál az a hagyományos hit, hogy a műtéthez szükséges sebészeti eszközökkel nem szabad az ágy melletti falhoz érni, mert akkor a műtét rosszul sikerül. Ez ellen vétett az egyik segéd. Azt nevették ki.
A tanár megfogta a fejemet, s kissé féloldalt fordította, hogy a sebet ne nyomja, aztán kiadta a rendeletet az ápolónőnek, amit nekem is meg kellett hallanom.
„A beteg nyolc napig fekve marad ebben a helyzetben. Semmi mozdulatot tennie nem szabad. Különösen nem szabad a fejét fölemelnie, mert az a seb felszakadását okozhatná. Három napig se ételt, se italt nem kap. Majd azután intézkedünk. Semmi látogatónak nem szabad bejönni hozzá, még az anyjának sem. Minden három órában bejön hozzá egy orvos. Beszélnie nem szabad, nem is lehet a pólya miatt. Önt teszem felelőssé. Még egy másik ápolónőt is küldök ide.”
Jól megegyeztem magamnak minden szót. Én jól tudok másoknak engedelmeskedni és magamon uralkodni. Belenyugodtam, hogy múmiává lettem:várom a koporsóban a föltámadást. Fájdalmat nem éreztem, csak egy végtelen eltompulást, melyben kéj van. Halva lenni és mégis élni. – Valamikor olvastam az ősmagyarok szertartásáról az elrejtőzött leánnyal; most annak a helyzetébe képzeltem magamat. Engem is elküldtek a nap mezejére álmokat látni. Láttam is eleget. Egész létezésem egy folytonos álom volt. Sok vért kellett veszítenem. De a fejem egészen megkönnyült. Azt éreztem, hogy repülök. Nem volt semmi érzésem, nem éheztem, nem szomjaztam. Mikor ébren voltam, a kezemet a szívemre tettem, úgy számláltam az érverést; de háromszáznál többre sohasem tudtam vinni: akkor már álomba estem vissza. Mennyivel jobb az álom, mint az élet. Az az igazi élet. Rémem nem kísértett többé, ki volt már irtva. Óh áldott éles kés! Csak megcsókolhatnám annak az orvosnak a kezét. – Így telt el három nap és három éjjel. A negyedik nap reggelén a tanár egy csésze langyos tejet hozatott. Ekkor már éhes voltam. Mégis azt suttogtam, hogy várhatok még egy napig. „Annál jobb”, mondá a tanár, és gyöngéden megcirógatta az arcomat. Nem volt az már duzzadt; de beesett és halovány. Ötödik nap aztán megitatták velem a tejet, kaucsukcsövön keresztül. Állkapcagörcstől összeszorított fogaimat úgy feszítették széjjel ezüstkanál nyelével.
– Állj meg, Eszta! Reggeliztél már?
– Ma még nem.
– Hát akkor idehozatom a reggelimet. Oszd meg velem.
– Hadd mondjam el a végét; nem soká tart már. Ez a válság. A kritikus napok leperegtek, hét hosszú nap. Ezalatt semmit sem lehetett megtudnom, ami a világban történik. Még levelet elfogadnom is tiltva volt. Semmi izenetet nem kaptam hazulról. A nyolcadik napon, amikor az következett volna, hogy délután lebontsák a fejemről a gipszburkolatot, az egyik ápolónő, a fiatalabb, aki az idősebbet felváltotta, egy levelet hozott be hozzám, amire az volt írva, hogy „sürgős”, s pénz volt benne. Azt hitte, hogy ennek az átvételi elismerését nekem kell sajátkezűleg aláírnom, aztán a maga rendes eszével úgy okoskodott, hogy egy levél, amelyben pénzt küldenek, a lábadozó betegnek jól szokott esni. – Atyám írását ismertem fel a boríték címzésén. Az ápolónő fölvágta a borítékot, s a levelet a pénzzel együtt a kezembe adta. Az atyám tudatta velem, hogy az országos sertésvész miatt a nagy részvénytársaság üzletét összevonva, őtet is elbocsátotta a szolgálatából, most ő Belgrádban kapott új alkalmazást, melyet azonnal el kell foglalnia; családostól együtt elutazik; nekem küldi ezt a pénzt útiköltségül, hogy amint felgyógyulok, utazzam utánuk.
– Tehát most derül ki, hogy a sertésvész nagyobb baj, mint a tífusz.
– Mintha az ég szakadt volna rám egyszerre! Elszörnyedésemben hirtelen felkaptam fejemet a vánkosról, s ettől a gyors mozdulattól egyszerre oly nyilalló fájdalom lőtt az agyamon keresztül, amihez hasonlót ember nem érzett soha. A kárhozat minden kínjai vetekedtek az agyamban. Én kiszenvedtem a poklokat! Istennek könyörögtem, hogy engedjen már meghalnom, hiszen megbűnhődtem azért, amit vétettem ellene!
Az ápolónő, látva a beállt szenvedésemet, rémülten futott jelt adni a villanycsengettyűvel a felügyelő orvosnak; az sietve jött hozzám; de utána mindjárt maga a tanár is, később a másik két segéd. Mindnyájan meg voltak rémülve. A tanár szidta az ápolónőt, szidott engemet, az egész pereputtyomat. „El van rontva az egész műtét! A heg fölszakadt! Vége mindennek.”
„Bár vége volna már!” sóhajtottam én kínjaim közt.
Az orvosok azt határozták, hogy le kell bontani a fejemről a burkolatot.
A gipsz kemény volt, azt mindenféle éles eszközökkel lehetett lefeszegetni, amiknek minden mozdulata embertől elviselhetetlen kínokat okozott nekem. Azok az órák, amik alatt ez végbement, lenyomják az örökkévalóságot! – Amint aztán az utolsó köteléket is lebontották, egyszerre mind a négy orvos ajkairól egy örvendő „áh!” kiáltást hallottam, s láttam az arcaikon az örvendezés derüjét. A seb nem szakadt fel: tökéletesen behegedt. A műtét teljesen sikerült. És nekem is abban a pillanatban minden kínzó fájdalmam megszűnt, csendes zsibongásba ment át: mély álom lepett meg, melyből késő estig föl nem ébredtem. Akkor vettem észre, hogy a fejem könnyű pólyával van bekötve, az állkötőmtől felszabadultam; szabad beszélnem – és hogy tiszta ing van rajtam.
A tanár bejött hozzám: megdicsért; azután levest hozatott tojással, s hogy azt megihassam a csészéből, felültetett, ő maga póckolta oda a vánkost a hátamhoz, aztán megbiztatott azon az ő mély, dörmögő hangján, hogy most már minden veszélyen kívül vagyok, fekhetem akármilyen helyzetben, s ha megszomjazom, kérhetek citromvizet, mandulatejet.
Mikor magamra hagyott, összetettem a kezeimet, s hálát adtam az Istennek, hogy megszabadított attól a kínzó kísértettől, akinek a búcsúlátogatását el nem fogom felejteni soha. Még vissza akarta foglalni a helyét, ahonnan kiűzték!
Engem azután még hetekig ott tartottak a kórházban, amíg csak teljesen fel nem épültem. Ezalatt valóságos celebritás lett belőlem. Más országokból jöttek oda hírneves orvosok a rajtam végbement műtét eredményét szemlélni. Gratuláltak nekem is, a tanárnak is. Azt mondták, hogy ez a veszélyes műtét tíz eset közül egyben sikerül ilyen jól; kilencben halálos. Lássa, milyen híres alak lett belőlem!
Mosolyogni próbált hozzá… Aztán folytatá:
– No, de hát minden dicsőségnek vége szakad egyszer. Az én megszabadítóim, akikre áldva gondolok mindig vissza, a mai nappal elbocsátottak a kórházból mint felgyógyultat.
Én aztán ott álltam a ködös utca közepén, s tanakodhattam magamban, hogy jobbra vagy balra induljak-e el rajta? Otthonom nincs sehol. Nem vár rám senki. Éppen a villanyos vasút vágányai között álltam. Láttam a távolból közelíteni a tűzszemű szörnyeteget. A sűrű köd miatt nappal is égett a lámpása. És aztán arra gondoltam, hogy ha én most megállok, semmi mást nem teszek, csak egy helyben állok, hát akkor egy perc múlva már nem lesz több bajom ezen a ködös planétán. És aztán hallgattam szívdobogás nélkül a közelgő dübörgését a leviatánnak. Csak fél perc kell még. Akkor egyszerre megállt a villanyoskocsi. Alig tíz lépésnyire tőlem. Talán észrevett a kocsivezető, hogy a sínek közt állok, vagy tán különben is megállóhelye volt ott. Én kiléptem a sínek közül. – És aztán eszembe jutott, hogy van még a kietlen világban egy hely, ahol engem jó szóval fogadtak valamikor. Idejöttem önhöz.
– Szegény, szegény gyermek! Mennyit szenvedtél! – rebegtem én, a sápadt, sovány alakot keblemre szorítva. – Jó helyre jöttél. Itt megmaradhatsz.
Akkor aztán ő is átkarolta a nyakamat, s kisírta magát kedvére.
– No, de sírással jól nem lakunk. Gyere együtt reggelizni velem. Ilyen kávét, tudom, az ispitályban sem kaptál.
Igyekeztem tréfás lenni.
