II.
II.
Nehány nap múlva említett írónő kollégám látogatásának szerencséjében részesültem. Láttam, hogy valamit rejteget a karmantyújában.
– No csak adja ide azt a verset, mindjárt elolvasom.
– Azért sem verset hoztam, hanem egy levelet.
– Ah! Hát postillon d’amour?
– No csak olvassa el. Eglantine írja.
Ő azalatt, amíg a levelet feltörtem s átbetűztem (olyan nagy betűk voltak, hogy egyenkint kellett összeszedni: ez az előkelő írásmód), széttekintett a szobámban. Elfelejtettem felkérni, hogy üljön le.
Attól a levéltől pedig nem lettem okosabb.
– A kegyelmes asszony azzal tisztel meg, hogy látogassak el hozzá: egy igen bonyolult végrendeleti ügyben óhajtja a tanácsomat kikérni.
– Tudom – felelt szellemes látogatónőm, lornyettjén át megboldogult nőm Volumnia jelmezében megörökített arcképét tanulmányozva.
– De hisz én nem vagyok gyakorló ügyvéd, sem jártas jogtudós, hogy bonyolult végrendeleti ügyekben tanácsot adhassak.
– Nem is jogtudomány kell e gordiuszi csomó megoldásához; nem is ügyvédi furfang; hanem költői szív és alkotó fantázia.
– Nem értem.
– Önnek nőül kell venni Eglantine-t. Ő hajlandó rá.
S ezt mondva, leült kínálatlanul egy karszékbe.
Ekkor aztán nekem is le kellett ülnöm vele szemben.
Megpróbáltam nevetni, mint az egyszeri baka, aki a forró kávét lenyelte, azt gondolva, bivalytej, mert fekete.
– Barátném, tisztelje ön az ősz szakállamat.
– Eglantine sem gyerek már.
– Nem biz az. Mikor a Balatonon csónakázva duettet énekeltünk, már férjnél volt. S most lehet a legidősebb fia huszonötesztendős.
– Nos? Hát önnek a megboldogult felesége nem sokkal idősebb volt-e ennél?
– Hja, drága barátném, az egészen más állapot: a hitvestárs, aki velünk együtt vénült meg, s ha az arcáról elmúltak is a rózsák, de a szíve mindig tele volt velük. Mikor mi egymást elvettük, mind a ketten fiatalok voltunk: én is deli legény, ő pedig világraszóló szépség. A szabadságkorszak mámora szédített bennünket egymáshoz, s aztán a jó és balsors ellenkező árjának forgataga, a közös örömek, dicsőség, bánatok, megpróbáltatások úgy egymásba olvasztottak, hogy külön élni, gondolkozni sem tudtunk. Még a neveinket sem lehetett külön említeni. Súlyos betegségek látogattak meg bennünket; hol ő ápolt engem, hol én őtet. Ez átvirrasztott éjszakák még szentségesebbek a boldog nászéjnél. Ezüst menyegzőnket is megültük. És még azontúl is nagy időt. Hajszál hajszál után megőszült, kihullott. Hamis haj, hamis fogak jöttek: csak a lelkünk maradt igazinak. Észre sem vettük, hogy megvénültünk. Hozzászoktunk arcaink redőihez, kedélyünk rigolyáihoz: a korral együtt növekedő gyarlóságaihoz a portetemnek. S megszoktuk ezt a gyarló testet félteni egymásban a megsemmisüléstől: hol az egyikünk, hol a másikunk adott a maga életéből kölcsön, hogy a párjáét meghosszabbítsa. Aztán a közösen elért öregségnek is megvannak a maga örömei. Ha együtt ülhettünk a közös kézzel ültetett terebélyfák hulló virágai alatt, nyugodva megérdemelt babérokon, melegedve a magunk építette tűzhelynél, s annyi nagy esemény emlékezeténél: hát ez házasélet volt, amit érdemes lehetett végigélni. De hogyan vegyen nőül egy öreg hadastyán egy kész tisztes matrónát, aki az élet napfényes oldalát mással élte végig, akinek az örömei már csak emlékezetben élnek, s akire nézve ez a nálunk szokásos gyöngéd megszólítás „öregem!” célzatos megsértés.
Ez ugyan elég hosszú prédikáció volt! Azt hittem, hogy ezzel elég alaposan elecetesítettem az én tisztelt látogatónőm házasságkínáló nektáros csészéjét.
Ellenkezőleg! Nagyot kacagott rajta.
– Amit ön most elmondott, mind azt bizonyítja, hogy ön fél…
– Félek? Mitől?
– Attól, hogy annak a nagy boldogságnak, amit ön most oly ragyogó képben ecsetelt, a folytatását megtalálja Eglantinenál.
No csak az kellett nekem, hogy azt dobják a szemembe, hogy én félek.
– Hát azért sem félek. Teszem tiszteletemet a kegyelmes asszonynál. Mikor? Holnap? – „Ne! Holnap péntek.” – No hát szombaton. Délelőtt? – „Ne délelőtt, mert gyűlése van a rózsafüzér-egyletnél, ahol protektrisz.” – Hát délután? Nincs five o’clock tea? – „Akkor jöhet.” – Tiszteletem!
