JÁTÉK A FÖLD FELETTIEKKEL ÉS FÖLD ALATTIAKKAL
JÁTÉK A FÖLD FELETTIEKKEL ÉS FÖLD ALATTIAKKAL
Odafenn a kupolateremben a Stabat Mater dolorosát énekelték.
Lenn a kripta köröndjében ketten ültünk az asztalnál: „Ő” meg én.
Rendes dolog, hogy vénségére az ember pietista lesz. Egész életében keresve az édes bűnöket, szedve a paradicsom tilalmas almafájának a gyümölcsét. (Némelyik férges is volt.) Mikor aztán az almafa már nem akar több kalvilt teremni, csak vízhajtást ereget, akkor töri le az ember, s bűnbánó vezeklésül a hátát ostorozza vele.
De hátha megfordítva történik?
Hátha az, aki vénségéig kegyes, jámbor életet élt; akkor fordul meg egyszerre, s megbánja, hogy ilyen hosszú ideig nem vétkezett, mikor az olyan édes!
A fejünk fölött Pergolese „Stabat Mater”-ének zsolozsmája hangzott: énekelve egy szoprán és egy kontraalt női hang által, kísérve egy hegedűtől, egy gordonkától és az orgonától.
Aki hallotta, azt hihette, hogy az ott egy kápolna. A nyitott csapóajtón át lehangzott ide alá az ének.
A kripta fekete gránitból épült, román stílű boltívekkel, mik középen összefutottak, s ott egy gömbölyű nyíláson át sugárzott alá az éjjel-nappal égő villanyfény. Az sem bírta a sötétséget eloszlatni. Minden fekete volt idelenn, a falak, a padlózat közepén egy hosszú asztal, bakacsin posztóval földig letakarva.
Az asztal közepén volt egy katafalk. Hosszúkás, gömbölyű fekete koporsó, a négy lábát négy stymphalida képezte, nőfejű és tigrislábú ornamentrészlet, zománcolt acélból, az alakok fején egy kerék.
Kétoldalt a ravatal mellé fekete urnák voltak elhelyezve, mellettük fehér koponyák, melyeknek homlokát acélabroncs köríté, azokon négy kifelé görbülő ág; úgy, hogy az koronának nézett ki. Por- és csontmaradványai az elveszetteknek.
Mindegyiknek megfelelt egy, az asztal mellé állított imazsámoly, amelynek a támlánya egy epitaphium volt: egy női névvel, ezüstből, alatta a gyászjelvény, koponya és keresztbe tett karcsontok, ez is ezüstből.
Az asztal egyik végén volt egy nagy római szarkofág fekete márványból, domborművű angyalalakokkal, akik fáklyáikat lefelé fordítják. A másik végén volt egy koporsó, aminek a födelét ha fölnyitották, pamlag lett belőle: fekete bársonnyal bevonva. Ezen foglaltunk mink helyet: Diadalma és én.
Csak ketten voltunk.
Fejünk fölött hangzott a zsolozsma: „cuius animam ge mentem”.
Sohasem értettem a zenéhez. Szerettem hallgatni a szép melódiákat. A katolikus egyházi zenét pedig ritkán volt alkalmam élvezhetni. Annál nagyobb volt a tiszteletem azok iránt, kik a zenevilágban jártasok. Diadalma kitűnően játszott zongorán és az orgonán. És amellett elméletileg is tájékozva volt a hangok országában. Mint énektanárnő is megélhetett volna az élők világában. Rövid időn mind betanította az én halottaimat: kit éneklésre, kit zenélésre. Ezzel egészen új életet hozott a paradicsomba. A kvartettek közelebb hozták egymáshoz a búskomor alakokat, a harmónia a lelkekre is áthatott.
De különösen hatott énrám.
Én nem rajongok semmi hírességért, a szónokokat kinevetem, a művészeket ócsárolom, a hősöket lenézem, a költészettől csömörlök, hisz ezekhez mind értek magam is; hanem a zeneművészetet bámulom, annak meghódolok. Az olyan lággyá tesz, mint a viasz. Mindent megbámulok benne, még a szöveget is. Milyen fölséges nagy mondások:
„Stabat Mater dolorosa,
Juxta crucem lacrimosa;
Cujus animam gementem,
Contristatam et dolentem
Pertransivit gladius.”
Juxta crucem lacrimosa;
Cujus animam gementem,
Contristatam et dolentem
Pertransivit gladius.”
Lehet, hogy csak a klasszikus latin nyelven csendülnek ily szívrehatóan e mondások. Ki lehetett a költőjük?
Diadalma abban is tudós. Elmondja előttem, hogy e magasztos strófákat Jacopone szerezte, akinek tonzúráját csak egy barátcsuklya fedezte; ugyanaz dallamot is csinált hozzá, de később elvitatta a szerzőséget egy tiarás fő, maga a pápa, III. Innocentius. De már ekkor dallamot is újat kellett teremteni hozzá.
A híres zenetanár, Francesco di Feo tanítványai közt volt egy húszesztendős növendék, Pergolese, finom idegzetű, egzaltált fiú. A San Luigi di Palazzo gyülekezete ezt bízta meg a Stabat Mater zenésítésével. Fizetett neki érte tíz arany tiszteletdíjat! Roppant összeg volt ez annak. Hozzáfogott lázas lelkesedéssel. S a láz áthatott az idegeire: halálos beteg lett, mire a „pertransivit gladius” negyedik variációjával elkészült.
Ekkor fölfedezték, hogy Ince pápa versének még egy második strófája is létezik:
„Eia mater, fons amoris,
Me sentire vim doloris,
Fac ut tecum lugeam.”
Me sentire vim doloris,
Fac ut tecum lugeam.”
Még ezt is odaadták Pergolesenek, hogy zenésítse meg.
S a halálos beteg ifjú odaült az orgonához, s folytatta a remekművét. Éjjel-nappal dolgozott rajta. S minden éjjel közelebb vitte a sírjához. Aggódó mestere unszolva kérte, hogy ne gyötörje tovább magát, elég volt már, amit eddig végzett, azért a tíz aranyért; de már akkor a fiatal zenész szerelmes volt a halál kínjába: „hadd érezzem fájdalmad erejét, engedd, hogy veled gyászoljak!”, míg az Istenanyával megosztott fájdalom őt is túlvilágra szállítá: a negyedik variációja a strófának utolsó lélegzését vitte fel az égbe.
Ez volt a Pergolese „Stabat Mater” zsolozsmájának története, ahogy azt nekem Diadalma elmondá.
Én persze nem értek a zenéhez, annálfogva mindent megbámulok.
Az aranyhajú hölgy aztán, mikor látta az én elragadtatásomat, a fejemnél fogva lehúzott magához: „no csak fel ne kapaszkodj az égbe! Az egyházatyák, többek közt Pater Martini, azt mondták, hogy Pergolese Stabat Materének passage-ai inkább egy opera comique-ba valók, mint egy gyászzsolozsmába.”
– Hát az igaz, hogy én nem értek hozzá.
Odafenn a kupolateremben egy új prelúdiumhoz szólalt meg az orgona.
– Ezt hallgasd meg: ez Haydn „Stabat Mater”-e.
Ezt már négyen énekelték, vonó- és fúvóhangszer mellett. Nem mertem már dicsérő véleményt mondani. Ha az ember meg akarja óvni a tekintélyét, tudjon fitymálni.
– Ez olyan szép, hogy az ember el tudna rajta aludni.
– No csak ne aludjál még el! Vedd fel a fejedet az ölemből, amíg a tied ide nem kerül a többiek sorába. Ha elalszol, levágom a fejedet! Hányszor mondtam már?
Igaz, hogy sokszor mondta.
Mikor a Haydnt elvégezték odafenn, akkor rövid pihenő után rázendítették Rossini híres gyászzsolozsmáját „pro peccatis suae gentis”, aminél arra figyelmeztetett Diadalma, hogy az „allegro maestoso”.
Tudom is én, hogy mi az.
Ezt már teljes kórusban énekelték, s egész banda muzsikált hozzá: hegedű, gordonka, klarinét, cimbalom.
– Ezt már értem. Hisz ez valóságos opera. Ebben ráismerek a pesarói hattyúra. Ezt csak az én kedvencem csinálhatta: a Sevillai borbély szerzője.
Diadalma a szemembe nézett.
– Kritika ez?
– Nem, csak önkéntelen megnyilatkozása a hatásnak.
– Te nem ismersz egyebet Rossinitől, mint a Sevillai borbélyt?
– Talán még egy párt. Amelyikben a „di tanti palpiti” áriája van.
– Amit úgy híttak, hogy „aria dei rizzi”, mert Rossini azalatt komponálta, amíg a korcsmáros elkészíté számára a rizottót.
– Aztán meg Tell Vilmost.
– Hát mért nem inkább az jut eszedbe Rossini gyászzsolozsmájánál?
– Hát mert – nem bánom, üss pofon, nevezz szamárnak, „asinus ad lyram”; de énnekem úgy hangzik ez a zsolozsma, hogy ha egy kicsit sebesebb tempóban fújják, hát táncolni lehetne rajta.
Nem ütött pofon, inkább átölelte a fejemet, s homlokomon csókolt, és nevetett.
– Úgy látom én, hogy te csak teszed magadat ostobának. No majd megtudod mindjárt, hogy mit találtál el.
Az utolsó orgonaszó is elhangzott odafenn a kupolás teremben; az angyalok elkezdtek nevetgélni, ahogy szoktak, mikor a kortina lehull, s a rendező nem dirigál többé.
Aztán szapora lábtopogás hallatszott: a csigalépcsőn jöttek lefelé. Tizenketten voltak a fehér angyalok, ugyanannyiak a feketék. A feketéknek álarcuk volt. Amazok voltak az énekesek, emezek a zenészek. A fehér csoport jobbról, a fekete balról foglalt helyet a ravatalos asztal mellett.
Elébb letérdepeltek az imazsámolyra sorban, s átölelve az epitaphiumos támlányt, megcsókolták az arra hímzett nevet, a jelvényt ez üdvözlő szóval: „Salve ancilla.” Azután leültek az imazsámoly vánkosára, s elkezdték a mélabús zsolozsmát énekelni és zenélni. Diadalma verte a taktust egy karmesteri ezüstpálcával.
Egyszer aztán ráütött erősen a pálcával az asztalon levő ércszarkofágra, hogy az nagyot kondult.
Erre valamennyi angyal felsivított kórusban összevissza, míg a karmesteri pálca egy tiltó mozdulata el nem hallgattatá. E nagy csendben először is minden fantom alak megfordítá az asztalon előtte álló koponyát, miáltal azoknak a négyágú koronája négy lábbá alakult át: a koponyák belseje ezüsttel volt kibélelve.
Azután felemelték a hosszú asztalt eltakaró fekete bársonyszőnyeget, s előszedték az ezüsttányérokat és vert művű tálakat, amik a kárpit alá voltak rejtve, s felrakták az asztalra.
A tálakon ínyenc lakoma volt felhalmozva: vaddisznófej, kocsonyázott lazac, tengeri rák, szarvasgomba pástétom, miskuláncia osztrigából, kaviár, gyömbér és zellervegyülékkel, a fűszerek ámbráját illatozva valamennyi. Mindazok a rejtelmes hatású tápszerek, miket a sötét földkebel, s még sötétebb tengerfenék titokban tenyészt, s amikben az emberi kutató vágy fölfedezte azt a bűbájos erőt, mely a vért és agyvelőt, egész ideghálózatával együtt, teremtő működésbe hozza.
Diadalma másodszor is az ércszarkofágra ütött ezüst pálcájával, erre a fantomok felkapták a serleggé vált koponyákat koronáiknál fogva, s odatarták az érckoporsót tartó stymphalida szájához, elfordítva a fején levő kereket. Arra a megnyitott csapon keresztül ömlött a bor a hat stymphalida szájából az odatartott serlegbe. Az a szarkofág egy boroshordót helyettesített.
Ekkor aztán elkezdődött a lakoma.
Mi is részt vettünk benne: Diadalma és én. Egy tányérból ettünk, egy serlegből ittunk, mint a többi szép kísértet.
Áldomások is voltak. Ki-ki felköszönté az előtte álló asztaltársát (a fekete urnát a hamvakkal) „Salve ancilla! Sokáig élj a másvilágon!”. A serleg és az urna együvé tartozott.
Majd a fehérek a feketékkel együtt koccinták össze rémséges billikomaikat, áthajolva egymáshoz a szarkofágon keresztül. A zene, az ének újra megkezdődött; most már gyors allegrettóban; s ekkor bevált az a mondásom, hogy Rossini hírhedett gyászzenéje, ha friss tempóra fordítják, tánczenének is jó. Blasphemia ez!
Ha még csak az volna!
– Tündérek és démonok! – kiáltá felcsattanó hangon Diadalma. – A mai agapé rejtvénye ez a textus: „Meddig tart az örökkévalóság?” Ki tudja ezt megoldani?
Senki sem tudott rá megfelelni.
– No hát oldjuk meg mi ketten…
Odafenn a kupola tornyában éppen tizenkettőt vert az óra, mikor a karját a nyakam körül fonta.
S arra elkezdődött a tündérek és démonok tánca: elébb párosával, azután karéjban; egy része dalolt és zenézett, a többi lejtett, ugrált, keringelt; szilaj mozdulatok, csábos hajladozások, érzékingerlő ölelkezések a koporsók körül, a koponyaserlegekkel a kézben, menádi sivalkodás, bacchánsnői kacaj vegyült az ének és zene hangai közé. Egypár denevér jött alá a kupolából a nyitott csapóajtón, s ott repkedett a pokoli tündértánc csoportjai felett. A táncoló kísértetek sikongatva védték tőlük repülő hajfürtjeiket.
S közben ittak.
Nehányan ott feledték serlegeiket a borcsorgató stymphalida csapja alatt, a serleg túlömlött, a bor lefolyt az asztalról, szétáradt a padlón. Annál jobb azoknak, akik már elkábultak a mámortól, elterültek a márványon; onnan ihatták a bort.
Az óra odafenn a kupolatoronyban ütötte az egyet, s a rézkakas hangosan kiáltá a kísértetűző „kukurikuut”.
Az örökkévalóság még tartott.
Hanem a kísértetek táncának a kakasszóval vége szakadt. Az a mély hangú, aki a kontraaltot énekelte ott fenn, megszólalt:
„Halottak! Aludni!”
Erre felnyitogatták a fal mentében hosszú sorban lerakott koporsókat. Volt ott vánkos is, szemfedő is.
S aztán elkezdtek játszani halottast.
Az althangú előhozta az újkor csodagépét, a röntgensugarak villanykamráját.
Ez a mesébe való emberi találmány oda volt már tökéletesítve, hogy az X sugarak láthatókká lettek, s elenyésztető működésük ott ment végbe a néző szemei előtt.
Legelőször is a katódsugarak gépe elé állított női alakról eltűnt az öltöny, azután eltűnt a bőr, a hús, a lágy zsigerek, a szív, legtovább ellentállt a haj, utoljára nem maradt ott más, mint a csontváz. Azt azután nyalábra fogták, lefektették a koporsóba.
Egy csontváz alakot úgy tüntetett elő a sugárlövő gép, amint az egyik kezével a serleget a szájához emeli, a másikkal pedig a felemelt lábának a sarkát foga, egy lábon állva.
De minden érzékingert fölülmúlt az a két alak, aki egymást átöleli és csókolja. Csontváz, csontkoponya…
… A kupola órája kettőt döngött.
Eddig tartott az örökkévalóság.
A föld alatti játékok után következtek a föld felettiek, odafenn a kupolateremben.
Kívülről templomnak látszott, belül is az volt, csakhogy Cythere temploma. Oltárképek helyett menyegzők képei. Másolatok a leghíresebb mesterek művei után: Pompeji-beli utánzatok; tréfásak, amiknek láttára az asszonyember elneveti magát; görög nimfaszobrok: valóságos nápolyi múzeum. Alkalmas hely egy görög menyegzőhöz, aminőt leír Xenophón: táncoló nimfákkal, étel-ital osztó canephorákkal, hymenacákat éneklő és zenével kísérő menádokkal, kik Bacchus és Ariadne koszorúzott szekerét kísérik; a kocsit párducok helyett négykézláb járó leányok húzzák.
Ezeket a görög menyegzőket az ő epithalamiumaikkal együtt átkozza el Aranyszájú János (Johannes Chrysostomus). Az emeli az érdekességüket éppen, hogy pokolra vannak ítélve.
Az fokozza a gyönyört eksztázissá, hogy dacolunk a hatalmakkal, akik a földön és a földön túl törvényeket szabnak.
Késő vénségemig tiszteltem minden törvényt, most kiszabadítom magamat alóluk. Nekem nem adnak gondot többé sem a Sion hegyén kiadott táblák, sem a kódexek, sem az illemszabályok, sem a világ ítélete, még a természet törvénye sem! Odakünn tél van, én nyarat varázsolok elő a paradicsomban, ahol nem ismerik még a gyapjút. Még a véremet sem hagyom megfagyasztani; azt is hadd forralják fel a nyár verőfényei, hadd romboljanak benne a kánikula villámos zivatarai.
Ez a dacolás a törvényekkel, ez a paradicsom „muchomórja”. „Muchomor!” Furcsa szó. Hiába keresitek valamennyi Conversations-lexikonban: egy sem tud felőle.
Pedig ott van a szibériai útleírásokban, tán leghamarább Benyovszky Móríc emlékirataiban. Mikor a szibériai nyár vége felé hajlik, egyszerre ellepi az egész mezőt a légyölő galóca, mintha bíbor szőnyeggel volna behúzva. Ezt összegyűjtik, cefrének erjesztik, s azután szeszt főznek belőle.
Hiszen ismernek az emberek más egyéb pokoli élvezetre indító szereket is. Ott van a hasis, a mákony, a morfium.
Csakhogy ezektől mind álmában élvezi az ember a túlföldi gyönyört.
De az én paradicsomi muchomórom ébren nyújtja a kéjt: annak víziói élőképek, annak az eksztázisa valóság, annak a konvulziói, annak a vágyai, annak a kínjai tények és nem álmok; a csábító fantomot megtalálja a kezem, érzem a lélegzetének a melegét, hallom a kacagását, számlálom a szívének a dobbanását, s gyönyörködöm az arca pirulásában.
Oh, mint nevetem a spiritisztákat! Akik azt hiszik, hogy lehet test nélkül is élni. Hát minek a léleknek az élet, ha a portetem nem érzi a földi gyönyöröket többé.
Én nem járok a lelkek világában. Az én fantáziám nem kalandoz a jövendőkben. Én az elmúlt világok rajongója vagyok.
Az én ideáljaim a paleontológiában vannak.
Azok igazán megvannak: láthatók, elvitázhatatlanok; nem úgy, mint a szellemek országainak tüneményei.
A brüsszeli őslényi múzeumban láttam egyszer egy óriás állat teljes csontvázát. Iguanodon a neve. Afféle ősgyík.
Ha emlékezetem nem csal, valamikor írtam én egy regényt, melyben ez az óriás mint élőlény szerepel: egy elsüllyedt világrész népe mint bálványistenét imádja.
Hét méter a csontváz magassága, a talpaitól a fejéig, s azonkívül van a hat méter hosszúságú farka, mely tőben egy méter átmérőjű. Az képes volt ezzel a rettenetes farkával a mammutot is leütni a lábáról.
Ilyen iguanodon szeretnék lenni, ha szabad volna válogatnom a másvilágban.
S miért ne? Amilyen logikával átmehetünk holtunk után a jövendőbe, ugyanolyannal átmehetünk a múltba is.
No hát addig is hadd szóljon az a hymeneus! Töltsétek a ciprusit, táncoló canephorák, verjétek a húrokat, őrjöngő menádok, húzzátok a Bacchus szekerét karcsú pantherák. Simulj hozzám közelebb, szőlőkoszorús Ariadne: hadd hallja a fülem, mit mond a szíved.
„Io Paean!”
