JÁTÉK A FÖLD FELETTIEKKEL ÉS FÖLD ALATTIAKKAL
Odafenn a kupolateremben a Stabat Mater dolorosát énekelték.
Lenn a kripta köröndjében ketten ültünk az asztalnál: „Ő” meg én.
Rendes dolog, hogy vénségére az ember pietista lesz. Egész életében keresve az édes bűnöket, szedve a paradicsom tilalmas almafájának a gyümölcsét. (Némelyik férges is volt.) Mikor aztán az almafa már nem akar több kalvilt teremni, csak vízhajtást ereget, akkor töri le az ember, s bűnbánó vezeklésül a hátát ostorozza vele.
De hátha megfordítva történik?
Hátha az, aki vénségéig kegyes, jámbor életet élt; akkor fordul meg egyszerre, s megbánja, hogy ilyen hosszú ideig nem vétkezett, mikor az olyan édes!
A fejünk fölött Pergolese „Stabat Mater”-ének zsolozsmája hangzott: énekelve egy szoprán és egy kontraalt női hang által, kísérve egy hegedűtől, egy gordonkától és az orgonától.
Aki hallotta, azt hihette, hogy az ott egy kápolna. A nyitott csapóajtón át lehangzott ide alá az ének.
A kripta fekete gránitból épült, román stílű boltívekkel, mik középen összefutottak, s ott egy gömbölyű nyíláson át sugárzott alá az éjjel-nappal égő villanyfény. Az sem bírta a sötétséget eloszlatni. Minden fekete volt idelenn, a falak, a padlózat közepén egy hosszú asztal, bakacsin posztóval földig letakarva.
Az asztal közepén volt egy katafalk. Hosszúkás, gömbölyű fekete koporsó, a négy lábát négy stymphalida képezte, nőfejű és tigrislábú ornamentrészlet, zománcolt acélból, az alakok fején egy kerék.
Kétoldalt a ravatal mellé fekete urnák voltak elhelyezve, mellettük fehér koponyák, melyeknek homlokát acélabroncs köríté, azokon négy kifelé görbülő ág; úgy, hogy az koronának nézett ki. Por- és csontmaradványai az elveszetteknek.
Mindegyiknek megfelelt egy, az asztal mellé állított imazsámoly, amelynek a támlánya egy epitaphium volt: egy női névvel, ezüstből, alatta a gyászjelvény, koponya és keresztbe tett karcsontok, ez is ezüstből.
Az asztal egyik végén volt egy nagy római szarkofág fekete márványból, domborművű angyalalakokkal, akik fáklyáikat lefelé fordítják. A másik végén volt egy koporsó, aminek a födelét ha fölnyitották, pamlag lett belőle: fekete bársonnyal bevonva. Ezen foglaltunk mink helyet: Diadalma és én.
Fejünk fölött hangzott a zsolozsma: „cuius animam ge mentem”.
Sohasem értettem a zenéhez. Szerettem hallgatni a szép melódiákat. A katolikus egyházi zenét pedig ritkán volt alkalmam élvezhetni. Annál nagyobb volt a tiszteletem azok iránt, kik a zenevilágban jártasok. Diadalma kitűnően játszott zongorán és az orgonán. És amellett elméletileg is tájékozva volt a hangok országában. Mint énektanárnő is megélhetett volna az élők világában. Rövid időn mind betanította az én halottaimat: kit éneklésre, kit zenélésre. Ezzel egészen új életet hozott a paradicsomba. A kvartettek közelebb hozták egymáshoz a búskomor alakokat, a harmónia a lelkekre is áthatott.
De különösen hatott énrám.
Én nem rajongok semmi hírességért, a szónokokat kinevetem, a művészeket ócsárolom, a hősöket lenézem, a költészettől csömörlök, hisz ezekhez mind értek magam is; hanem a zeneművészetet bámulom, annak meghódolok. Az olyan lággyá tesz, mint a viasz. Mindent megbámulok benne, még a szöveget is. Milyen fölséges nagy mondások:
„Stabat Mater dolorosa,
Juxta crucem lacrimosa;
Cujus animam gementem,
Contristatam et dolentem
Pertransivit gladius.”
Lehet, hogy csak a klasszikus latin nyelven csendülnek ily szívrehatóan e mondások. Ki lehetett a költőjük?
Diadalma abban is tudós. Elmondja előttem, hogy e magasztos strófákat Jacopone szerezte, akinek tonzúráját csak egy barátcsuklya fedezte; ugyanaz dallamot is csinált hozzá, de később elvitatta a szerzőséget egy tiarás fő, maga a pápa, III. Innocentius. De már ekkor dallamot is újat kellett teremteni hozzá.
A híres zenetanár, Francesco di Feo tanítványai közt volt egy húszesztendős növendék, Pergolese, finom idegzetű, egzaltált fiú. A San Luigi di Palazzo gyülekezete ezt bízta meg a Stabat Mater zenésítésével. Fizetett neki érte tíz arany tiszteletdíjat! Roppant összeg volt ez annak. Hozzáfogott lázas lelkesedéssel. S a láz áthatott az idegeire: halálos beteg lett, mire a „pertransivit gladius” negyedik variációjával elkészült.
Ekkor fölfedezték, hogy Ince pápa versének még egy második strófája is létezik:
„Eia mater, fons amoris,
Me sentire vim doloris,
Fac ut tecum lugeam.”
Még ezt is odaadták Pergolesenek, hogy zenésítse meg.
S a halálos beteg ifjú odaült az orgonához, s folytatta a remekművét. Éjjel-nappal dolgozott rajta. S minden éjjel közelebb vitte a sírjához. Aggódó mestere unszolva kérte, hogy ne gyötörje tovább magát, elég volt már, amit eddig végzett, azért a tíz aranyért; de már akkor a fiatal zenész szerelmes volt a halál kínjába: „hadd érezzem fájdalmad erejét, engedd, hogy veled gyászoljak!”, míg az Istenanyával megosztott fájdalom őt is túlvilágra szállítá: a negyedik variációja a strófának utolsó lélegzését vitte fel az égbe.
Ez volt a Pergolese „Stabat Mater” zsolozsmájának története, ahogy azt nekem Diadalma elmondá.
Én persze nem értek a zenéhez, annálfogva mindent megbámulok.
Az aranyhajú hölgy aztán, mikor látta az én elragadtatásomat, a fejemnél fogva lehúzott magához: „no csak fel ne kapaszkodj az égbe! Az egyházatyák, többek közt Pater Martini, azt mondták, hogy Pergolese Stabat Materének passage-ai inkább egy opera comique-ba valók, mint egy gyászzsolozsmába.”
– Hát az igaz, hogy én nem értek hozzá.
Odafenn a kupolateremben egy új prelúdiumhoz szólalt meg az orgona.
– Ezt hallgasd meg: ez Haydn „Stabat Mater”-e.
Ezt már négyen énekelték, vonó- és fúvóhangszer mellett. Nem mertem már dicsérő véleményt mondani. Ha az ember meg akarja óvni a tekintélyét, tudjon fitymálni.
– Ez olyan szép, hogy az ember el tudna rajta aludni.
– No csak ne aludjál még el! Vedd fel a fejedet az ölemből, amíg a tied ide nem kerül a többiek sorába. Ha elalszol, levágom a fejedet! Hányszor mondtam már?
Igaz, hogy sokszor mondta.
Mikor a Haydnt elvégezték odafenn, akkor rövid pihenő után rázendítették Rossini híres gyászzsolozsmáját „pro peccatis suae gentis”, aminél arra figyelmeztetett Diadalma, hogy az „allegro maestoso”.
Ezt már teljes kórusban énekelték, s egész banda muzsikált hozzá: hegedű, gordonka, klarinét, cimbalom.
– Ezt már értem. Hisz ez valóságos opera. Ebben ráismerek a pesarói hattyúra. Ezt csak az én kedvencem csinálhatta: a Sevillai borbély szerzője.
Diadalma a szemembe nézett.
– Nem, csak önkéntelen megnyilatkozása a hatásnak.
– Te nem ismersz egyebet Rossinitől, mint a Sevillai borbélyt?
– Talán még egy párt. Amelyikben a „di tanti palpiti” áriája van.
– Amit úgy híttak, hogy „aria dei rizzi”, mert Rossini azalatt komponálta, amíg a korcsmáros elkészíté számára a rizottót.
– Aztán meg Tell Vilmost.
– Hát mért nem inkább az jut eszedbe Rossini gyászzsolozsmájánál?
– Hát mert – nem bánom, üss pofon, nevezz szamárnak, „asinus ad lyram”; de énnekem úgy hangzik ez a zsolozsma, hogy ha egy kicsit sebesebb tempóban fújják, hát táncolni lehetne rajta.
Nem ütött pofon, inkább átölelte a fejemet, s homlokomon csókolt, és nevetett.
– Úgy látom én, hogy te csak teszed magadat ostobának. No majd megtudod mindjárt, hogy mit találtál el.
Az utolsó orgonaszó is elhangzott odafenn a kupolás teremben; az angyalok elkezdtek nevetgélni, ahogy szoktak, mikor a kortina lehull, s a rendező nem dirigál többé.
Aztán szapora lábtopogás hallatszott: a csigalépcsőn jöttek lefelé. Tizenketten voltak a fehér angyalok, ugyanannyiak a feketék. A feketéknek álarcuk volt. Amazok voltak az énekesek, emezek a zenészek. A fehér csoport jobbról, a fekete balról foglalt helyet a ravatalos asztal mellett.
Elébb letérdepeltek az imazsámolyra sorban, s átölelve az epitaphiumos támlányt, megcsókolták az arra hímzett nevet, a jelvényt ez üdvözlő szóval: „Salve ancilla.” Azután leültek az imazsámoly vánkosára, s elkezdték a mélabús zsolozsmát énekelni és zenélni. Diadalma verte a taktust egy karmesteri ezüstpálcával.
Egyszer aztán ráütött erősen a pálcával az asztalon levő ércszarkofágra, hogy az nagyot kondult.
Erre valamennyi angyal felsivított kórusban összevissza, míg a karmesteri pálca egy tiltó mozdulata el nem hallgattatá. E nagy csendben először is minden fantom alak megfordítá az asztalon előtte álló koponyát, miáltal azoknak a négyágú koronája négy lábbá alakult át: a koponyák belseje ezüsttel volt kibélelve.
Azután felemelték a hosszú asztalt eltakaró fekete bársonyszőnyeget, s előszedték az ezüsttányérokat és vert művű tálakat, amik a kárpit alá voltak rejtve, s felrakták az asztalra.
A tálakon ínyenc lakoma volt felhalmozva: vaddisznófej, kocsonyázott lazac, tengeri rák, szarvasgomba pástétom, miskuláncia osztrigából, kaviár, gyömbér és zellervegyülékkel, a fűszerek ámbráját illatozva valamennyi. Mindazok a rejtelmes hatású tápszerek, miket a sötét földkebel, s még sötétebb tengerfenék titokban tenyészt, s amikben az emberi kutató vágy fölfedezte azt a bűbájos erőt, mely a vért és agyvelőt, egész ideghálózatával együtt, teremtő működésbe hozza.
Diadalma másodszor is az ércszarkofágra ütött ezüst pálcájával, erre a fantomok felkapták a serleggé vált koponyákat koronáiknál fogva, s odatarták az érckoporsót tartó stymphalida szájához, elfordítva a fején levő kereket. Arra a megnyitott csapon keresztül ömlött a bor a hat stymphalida szájából az odatartott serlegbe. Az a szarkofág egy boroshordót helyettesített.
Ekkor aztán elkezdődött a lakoma.
Mi is részt vettünk benne: Diadalma és én. Egy tányérból ettünk, egy serlegből ittunk, mint a többi szép kísértet.
Áldomások is voltak. Ki-ki felköszönté az előtte álló asztaltársát (a fekete urnát a hamvakkal) „Salve ancilla! Sokáig élj a másvilágon!”. A serleg és az urna együvé tartozott.
Majd a fehérek a feketékkel együtt koccinták össze rémséges billikomaikat, áthajolva egymáshoz a szarkofágon keresztül. A zene, az ének újra megkezdődött; most már gyors allegrettóban; s ekkor bevált az a mondásom, hogy Rossini hírhedett gyászzenéje, ha friss tempóra fordítják, tánczenének is jó. Blasphemia ez!
– Tündérek és démonok! – kiáltá felcsattanó hangon Diadalma. – A mai agapé rejtvénye ez a textus: „Meddig tart az örökkévalóság?” Ki tudja ezt megoldani?
Senki sem tudott rá megfelelni.
– No hát oldjuk meg mi ketten…
Odafenn a kupola tornyában éppen tizenkettőt vert az óra, mikor a karját a nyakam körül fonta.
S arra elkezdődött a tündérek és démonok tánca: elébb párosával, azután karéjban; egy része dalolt és zenézett, a többi lejtett, ugrált, keringelt; szilaj mozdulatok, csábos hajladozások, érzékingerlő ölelkezések a koporsók körül, a koponyaserlegekkel a kézben, menádi sivalkodás, bacchánsnői kacaj vegyült az ének és zene hangai közé. Egypár denevér jött alá a kupolából a nyitott csapóajtón, s ott repkedett a pokoli tündértánc csoportjai felett. A táncoló kísértetek sikongatva védték tőlük repülő hajfürtjeiket.
Nehányan ott feledték serlegeiket a borcsorgató stymphalida csapja alatt, a serleg túlömlött, a bor lefolyt az asztalról, szétáradt a padlón. Annál jobb azoknak, akik már elkábultak a mámortól, elterültek a márványon; onnan ihatták a bort.
Az óra odafenn a kupolatoronyban ütötte az egyet, s a rézkakas hangosan kiáltá a kísértetűző „kukurikuut”.
Az örökkévalóság még tartott.
Hanem a kísértetek táncának a kakasszóval vége szakadt. Az a mély hangú, aki a kontraaltot énekelte ott fenn, megszólalt:
Erre felnyitogatták a fal mentében hosszú sorban lerakott koporsókat. Volt ott vánkos is, szemfedő is.
S aztán elkezdtek játszani halottast.
Az althangú előhozta az újkor csodagépét, a röntgensugarak villanykamráját.
Ez a mesébe való emberi találmány oda volt már tökéletesítve, hogy az X sugarak láthatókká lettek, s elenyésztető működésük ott ment végbe a néző szemei előtt.
Legelőször is a katódsugarak gépe elé állított női alakról eltűnt az öltöny, azután eltűnt a bőr, a hús, a lágy zsigerek, a szív, legtovább ellentállt a haj, utoljára nem maradt ott más, mint a csontváz. Azt azután nyalábra fogták, lefektették a koporsóba.
Egy csontváz alakot úgy tüntetett elő a sugárlövő gép, amint az egyik kezével a serleget a szájához emeli, a másikkal pedig a felemelt lábának a sarkát foga, egy lábon állva.
De minden érzékingert fölülmúlt az a két alak, aki egymást átöleli és csókolja. Csontváz, csontkoponya…
… A kupola órája kettőt döngött.
Eddig tartott az örökkévalóság.
A föld alatti játékok után következtek a föld felettiek, odafenn a kupolateremben.
Kívülről templomnak látszott, belül is az volt, csakhogy Cythere temploma. Oltárképek helyett menyegzők képei. Másolatok a leghíresebb mesterek művei után: Pompeji-beli utánzatok; tréfásak, amiknek láttára az asszonyember elneveti magát; görög nimfaszobrok: valóságos nápolyi múzeum. Alkalmas hely egy görög menyegzőhöz, aminőt leír Xenophón: táncoló nimfákkal, étel-ital osztó canephorákkal, hymenacákat éneklő és zenével kísérő menádokkal, kik Bacchus és Ariadne koszorúzott szekerét kísérik; a kocsit párducok helyett négykézláb járó leányok húzzák.
Ezeket a görög menyegzőket az ő epithalamiumaikkal együtt átkozza el Aranyszájú János (Johannes Chrysostomus). Az emeli az érdekességüket éppen, hogy pokolra vannak ítélve.
Az fokozza a gyönyört eksztázissá, hogy dacolunk a hatalmakkal, akik a földön és a földön túl törvényeket szabnak.
Késő vénségemig tiszteltem minden törvényt, most kiszabadítom magamat alóluk. Nekem nem adnak gondot többé sem a Sion hegyén kiadott táblák, sem a kódexek, sem az illemszabályok, sem a világ ítélete, még a természet törvénye sem! Odakünn tél van, én nyarat varázsolok elő a paradicsomban, ahol nem ismerik még a gyapjút. Még a véremet sem hagyom megfagyasztani; azt is hadd forralják fel a nyár verőfényei, hadd romboljanak benne a kánikula villámos zivatarai.
Ez a dacolás a törvényekkel, ez a paradicsom „muchomórja”. „Muchomor!” Furcsa szó. Hiába keresitek valamennyi Conversations-lexikonban: egy sem tud felőle.
Pedig ott van a szibériai útleírásokban, tán leghamarább Benyovszky Móríc emlékirataiban. Mikor a szibériai nyár vége felé hajlik, egyszerre ellepi az egész mezőt a légyölő galóca, mintha bíbor szőnyeggel volna behúzva. Ezt összegyűjtik, cefrének erjesztik, s azután szeszt főznek belőle.
Hiszen ismernek az emberek más egyéb pokoli élvezetre indító szereket is. Ott van a hasis, a mákony, a morfium.
Csakhogy ezektől mind álmában élvezi az ember a túlföldi gyönyört.
De az én paradicsomi muchomórom ébren nyújtja a kéjt: annak víziói élőképek, annak az eksztázisa valóság, annak a konvulziói, annak a vágyai, annak a kínjai tények és nem álmok; a csábító fantomot megtalálja a kezem, érzem a lélegzetének a melegét, hallom a kacagását, számlálom a szívének a dobbanását, s gyönyörködöm az arca pirulásában.
Oh, mint nevetem a spiritisztákat! Akik azt hiszik, hogy lehet test nélkül is élni. Hát minek a léleknek az élet, ha a portetem nem érzi a földi gyönyöröket többé.
Én nem járok a lelkek világában. Az én fantáziám nem kalandoz a jövendőkben. Én az elmúlt világok rajongója vagyok.
Az én ideáljaim a paleontológiában vannak.
Azok igazán megvannak: láthatók, elvitázhatatlanok; nem úgy, mint a szellemek országainak tüneményei.
A brüsszeli őslényi múzeumban láttam egyszer egy óriás állat teljes csontvázát. Iguanodon a neve. Afféle ősgyík.
Ha emlékezetem nem csal, valamikor írtam én egy regényt, melyben ez az óriás mint élőlény szerepel: egy elsüllyedt világrész népe mint bálványistenét imádja.
Hét méter a csontváz magassága, a talpaitól a fejéig, s azonkívül van a hat méter hosszúságú farka, mely tőben egy méter átmérőjű. Az képes volt ezzel a rettenetes farkával a mammutot is leütni a lábáról.
Ilyen iguanodon szeretnék lenni, ha szabad volna válogatnom a másvilágban.
S miért ne? Amilyen logikával átmehetünk holtunk után a jövendőbe, ugyanolyannal átmehetünk a múltba is.
No hát addig is hadd szóljon az a hymeneus! Töltsétek a ciprusit, táncoló canephorák, verjétek a húrokat, őrjöngő menádok, húzzátok a Bacchus szekerét karcsú pantherák. Simulj hozzám közelebb, szőlőkoszorús Ariadne: hadd hallja a fülem, mit mond a szíved.