A számadás napja
A számadás napja
A következő nap különben is nevezetes dátum volt a két családra nézve.
Előtte való este Béla azt mondta családjának, hogy egész éjjel fenn fog maradni, mert sürgetős ügye van, aminek reggel be kell fejezve lenni.
– Holnap van a te pöröd végtárgyalása Fertőyvel – mondta az öregasszony menyének –, körmére égett az úrfinak a dolog, most már aztán siethet.
Béla csakugyan egész éjjel fenn is volt, még reggel felé is lehetett hallani, hogy jár-kel szobájában, mint szokott, ha valami munkába el van mélyedve.
A reggelit is szobájába viteté, mert még nem volt mindennel készen.
Kilenc órakor bérkocsit hozatott, s egész csomag írás volt hóna alatt, mikor az asszonyokhoz átment, szokás szerint elbúcsúzni tőlük, megcsókolni arcaikat, kezeiket, megmondani, hova megy, mit fog csinálni, mikorra jön vissza.
Ez a rendes férjnek természetes kötelessége.
– Ma lesz pörödben a végtárgyalás – szólt Juditot magához ölelve; de többet nem magyarázott meg neki. Csak a kisgyermek felől kérdezősködött, hogy nem köhögött-e az éjjel.
– Azt te legjobban hallhattad volna, mert ébren voltál – felelt rá anyja.
– Nagyon el voltam merülve a munkában.
– Ugye, elkéstél a végirattal Judit pörében.
– Juditéban? Óh, azon nem dolgoztam semmit. Ott nagyon rövid a végválasz, azt majd csak ott írom le a törvényszéken.
– Hát ez a nagy tekercs írás, amit cipelsz?
– Ez egy válóper.
Mindenki elhallgatott. A cseléd jelenté, hogy itt a bérkocsi. Béla vette kalapját, és elsietett.
Az öregasszony ki sem kísérte, mint szokta máskor.
Tehát még ez éjjel is, mikor tulajdon nejének, gyermekének vagyona, jövője áll kockán, annak a másik asszonynak az ügyével foglalkozik. Lávayné kétségbe volt esve. Judit gyermekét tanította e név kimondására: „apa”.
Béla egyenesen Szerafin szállására hajtatott.
Számára ily korai órában is nyitva volt a ház, a komornyik tudta már, hogy őt mindenkor be szabad bocsátani.
A sápadt asszony ma különösen szép volt. Szemeiben egy álmatlanul átvirrasztott éj delejes mámora, ami oly szédítő a férfiakra nézve; rendezetlen hajfürtei gyöngyös hálóba szorítva. És a sápadt vonásokon az az öntudatos mosoly, mely a színtelen arcot ragyogóvá teszi. Reggeli pongyolája ízléssel volt választva; hímzett hófehér öltöny, kék szalagövvel, nyakán és karjain körülfutó csipkefodorral. Olyan volt benne, mint egy gyermek, mint egy hajadon.
Bélának önkéntelen eszébe jutott, hogy valaha évek előtt látott ő ilyen gyermeket, ilyen ártatlan mosollyal arcán, ilyen testhez tapadó fehér ruhában, ilyen bizalmas közelségben.
…Ejh, mit? Mi köze ahhoz a prókátornak?
– Megbocsát nagysád, hogy ily korán jövök, de tárgyalásra kell sietnem, s mint többször mondám, nagyon szeretném, ha e pör elébb ítélet alá volna bocsátva, mint az a másik, melyikben ma tárgyalnom kell.
– Ön „nejének” a pere az? – szólt Szerafin.
– Igen, Judité.
– Az én „férjem” ellen?
– Igen, Fertőy úr ellen.
Szerafin oly hangnyomattal mondta azt a két szót, hogy akárki más észrevette volna, csak Béla nem. Ő nem is tudta, hol járhatnak Szerafin gondolatai.
– Tehát ön azt szeretné, ha ez a pör sietve menne ítélet alá?
– Okaim vannak, amiért szeretném. Azért hoztam el, hogy néhány okmányt, amikhez kegyed aláírása szükséges, kiegészíthessek.
– Tehát még az én aláírásom szükséges?
– Természetesen.
– Kívánja kegyed, hogy olvasatlan írjam alá?
– Óh, nem. Kegyednek figyelemmel végig kell azt olvasnia, amit nevében ír valaki.
– De ha ön írta azt?
Szerafin oly csábító bizalmasan nézett Bélára, mint még sohasem.
– Én is tévedhettem. Azért kérem kegyedet, olvassa át.
– Rögtön kívánja?
– Utam sietős, s szeretném megvárni.
– Ön elszokott a bókoktól. Udvariasabb ember azt mondaná: „Tartson sokáig a várakozás.” De nem akarom tartóztatni. Önnek ma feleségét kell védelmeznie Fertőy ellen; kemény munkája lesz; nem foglalkozhatik velem. Hagyja itt ez iratokat, mire visszajön, akkorra készen leszek velök.
– Jobb szerettem volna, ha elébb megteszi kegyed. De ha úgy kívánja, itt hagyom. Fél egyre, úgy hiszem, itt leszek.
– Fél egyre? – Szerafin nevetett.
Béla nem kérdezte tőle, mit nevet, kiválogatta számára az okmányokat, miket el kell olvasnia, azokat egy külön asztalkára lerakta, a többit összecsomagolá, s másik asztalra tette.
– Tehát fél egyre várhatom önt? – szólt Szerafin az indulni készülőhöz lépve s megfogva kezét és mélyen szemébe tekintve.
– Ön vissza fog jönni bizonyosan. No ez nagyon derék lesz.
Azzal még meg is simogatá Béla arcszakállát, mint szoktak gyöngéd szívek tenni bizalmas barátaikkal, s azután, hogy az ajtó elválasztá őket egymástól, úgy kacagott egyedül egymagában.
„Tehát ez az ember nem bánná, ha engemet szeretne.”
A boldog emlékű megyeház gyűlésterme ez idő szerint apró bürókra van felosztva. Olyan világdivat állt be, amikor nincs többé szükség olyan nagy szobákra, amikben egyszerre ezer ember hallgatja egymás beszédét; az épületet használni kell; a nagy termekben keresztfalakat húztak, s az ajtókat ellátták számokkal.
Ne ítéljen meg a kegyes olvasó, ha meg nem tudom mondani az okát, miért volt Nro XIV-ben az a hely, ahol a Fertőy contra Hargitay pör végtárgyalása elintéztetett, kik voltak név szerint az ott jelenlevők, s miért volt azoknak az elnöke Blum úr, a hajdani Perflex. Én minderre éppen úgy nem emlékezem, mint egy álomra, amiből az embert hirtelen fölébresztik.
Szánom, bánom, bevallom rokkant elmetehetségemet, de én sok olyan arcot láttam, sok olyan nevet hallottam, ami nem juthat többé eszembe.
Annyit bizonyosan mondhatok, hogy Blum úr volt az elnök, és a többi urak is mind igen tiszteletre méltó férfiak lehettek, s valami éghajlat alatt bizonyosan most is nagy tiszteletben részesülnek, és azt meg is érdemlik, de a mi meridiánusunk alatt nem emlékezik reájuk senki többé.
Fertőy úr és Bárzsing úr nagyobb igyekezetet fejtettek ki a pontos megjelenésben, mint Lávay Béla. Jó félóráig kellett rá várakozni mindenkinek.
Blum úr nem mulaszthatá el, hogy titokban, sub rosa, meg ne súgja Fertőynek, miszerint ügye kétségtelenül meg van nyerve. Scripta manent. A beadott végrendelet minden kétséget eloszlat, a törvényszék nem fog egyebet ítélhetni, mint hogy Fertőy a Hargitay-féle birtokba rögtön mint törvényes örökös, behelyezendő.
Fertőy mindemellett nagyon törődöttnek látszott ma. Vannak arcok, amiket sok ideig fiataloknak ismert a világ, s amik egyszerre csak azzal lepik meg ismerőseiket, hogy elkezdenek véneknek mutatkozni. Ráncok, amiket azelőtt senki sem vett észre, kezdenek barázdákká alakulni, s az idő elfoglalja a homlokon megillető helyét. Fertőy vénebbnek látszott ma tíz évvel, mint tegnap.
Csak Bárzsing úrnak volt határtalan jókedve.
Minden ülnökkel kezet szorongatott, sőt annyira vetemedett, hogy Blum úrtól tubákot is kérjen, s az elnök úr burnótjának magasztalására nagy osztentációval rettentőket trüsszentett.
Blum úr igen jó barátja mind a két jeles férfiúnak. Végre azonban megérkezik az ellenfél ügyvéde is.
Blum úr int mindenkinek, hogy hol foglaljon helyet, s azzal egy veszedelmes inggallérú fiatalúr elkezd hadarni egy eléje tett iratcsomagból valamit, melynek midőn vége van, Blum úr felteszi szemüvegét, s mintha közelebb akárná vele hozni az alperesi ügyvédet, rászegzi azt, és felszólítja, hogy ha még van valami mondanivalója, azt adja elő.
Béla ügyvédi hidegvérrel kéri az eredeti végrendeletnek vele közöltetését.
Átadják neki.
Ismét azt teszi vele, amit Bárzsing jelenlétében tett, világosság felé tartja, hogy keresztüllásson a papíron.
Azután visszateszi azt a törvényszék asztalára.
– Ez az okirat hamis.
Fertőy összerázkódik ülőhelyén, míg Bárzsing indulatosan ugrik fel helyéből, s olyasmit mond, mintha ez állítás határos volna a szemtelenséggel.
Blum úr leveszi szemüvegét, s azzal int neki, hogy hallgasson.
– Adja elő alpörösi ügyvéd, miért tartja ez okmányt hamisnak.
– Nagyon egyszerű a bizonyíték. A törvényszék tisztelt tagjai tudni fogják, hogy régente az okmányokat nem géppapírra, hanem merített papírra szokták írni.
– Hisz ez merített papír – kiálta közbe Bárzsing, kinek minden szeplője arcán külön világítani látszott, mint valami csillag.
– Tessék végigvárni. E szokásnak nagyon ésszerű oka van. A merített papíron rajta van a kiállító gyárnak a neve, és a név mellett egy betű, melyről azt az évet lehet tudni, melyben az a papír készült. Amely évben a gyár megnyílt, abban minden íven látható az A betű, a másodikon a B, és így tovább. Ha már most valaki egy hamis okiratot készít később, egy megelőző időre antedatálva, a későbbi év papírja el fogja árulni. Jurátus koromban, mikor a királyi tábla levéltárában búvárkodtam, akkor tettem e felfedezést hasonló múlt századi pöresetnél. A jelen esetnél a hamisítás annyival feltűnőbb, hogy ami az okmány vízjegyén feltűnik, a gyár neve nem is fordulhat elő abban az évben, melyről ez okmány szól, mert e papírgyár 1851-ben épült, és így 1847-ben végrendeletet nem írhatott senki az ott készült papírra, hanem mint a névjegy után tett E betű tanúsítja, az okirat készült 1856-ban, kilenc évvel a végrendelkező szülők holta után.
Fertőy e szavaknál leszédült a székről, melyen ült; ájultan vitték félre.
Bárzsing felállt, és valamit dadogott, mintha olyasmit kérne, hogy hadd nézze meg ő is azt az okiratot, ami a törvényszék ülnökeinél kézről kézre jár; mind valamennyi az ablak felé fordítja azt szétterjesztve, s a fejét csóválja utána. Egy kopasz ülnök éppen azt állítja, hogy ő valósággal jelen volt, mikor azt a papírgyárt Csehországban nagy ünnepéllyel megnyitották három évvel később, mint ez okirat kelte szól.
Blum úr kiveszi zsebéből burnótszelencéjét, és felnyitja annak fedelét – de nem azért, hogy Bárzsing urat megkínálja belőle még egy szippanattal, hanem hogy felfordítva az asztal lábához verje azt, és kiürítse belőle az egész tartalmat, melyet egy hamisító ujjai megfertőztettek.
Azután csenget. Két drabant, ki az ájult Fertőyt kivitte, bejön.
Blum úr olyan flegmával, amilyennel a perzsa basreliefeken egymással harcoló királyok mérik egymás nyakának a pallost, inte a törvény szolgáinak, és monda:
– Ezt a két urat, két külön szobába elzárva, ideiglenesen vizsgálati fogságba kell helyezni.
Bárzsing nem azon bámult, hogy őrajta teljesül ilyen fátum, hanem hogy Fertőyvel is ilyen emberi dolog történhetik.
Fertőy hatalmas nagy úr, nagy befolyású férfi, tekintélyes ember, sőt ami több, Blum úrnak igen régi barátja; hanem azért Blum úr éppen olyan közönyös arccal rendeli el a porkolábnál, hogy ettől a két úrtól minden írószert, kést, ártó szerszámot el kell távolítani, mintha most hoztak volna neki egypár pusztázó betyárt a buckákból, vagy valami hamis hatkrajcáros-készítőket valamelyik külvárosi lebujból.
Azután hasonló hidegvérrel fordult Bélához.
– Ügyvéd úr, tessék a végiratot leírni a jegyzőkönyvbe, a többi az államügyész gondja leend.
Mikor Béla a törvényszéket elhagyta, a tornácon Melchiorral találkozott szembe.
– Hol jársz te itt?
– A kórházból híttak ide; Fertőy úron kellett eret vágnom. Már magához tért, de még mindig úgy érzi magát, mint akit igen műszabályosan főbe ütöttek.
– Elhiszem. Hát a másik?
– Az a nagy ijedségtől megéhezett; éppen most küldött a Komlókertbe egy adag bifsztekért.
– Ez, úgy látszik, mindent Fertőyre akar majd kenni. Annál rosszabb. Te már tudsz mindent, ami itt történt?
– Tudok. Azalatt, míg odabenn írtál, a fiatal jegyző elmondta nekem.
– Úgy, kérlek, légy szíves nőmhöz sietni, ha ráérsz.
– Ha ráérek-e? Micsoda beszéd?
– És elmondani neki e kimenetelét az ügynek.
– Hogyan? – szólt nagyot örülve a kis sánta ember. – Te átengeded nekem, hogy én vigyem meg legelőször e hírt nődnek és anyádnak? Barátom, hiszen te aranyos ember vagy. Futok.
– Hogy jobban futhass, vidd el bérkocsimat, itt áll a kapu előtt; nekem még egy utam van délig, de oda már gyalog is elmehetek.
Melchior boldog volt, hogy ily követségbe küldetett, s a lépcsőn való leszaladásban csakugyan megelőzte sánta lábaival barátját.
Lávay Béla pedig visszatért Szerafinhez.
A sok köteles irkafirkával úgy eltelt az idő, hogy sietnie kellett, ha a mondott időre ott akart lenni. A sietségben egészen felhevült.
Amint ily izgatottan benyit Szerafinnál az előszobába, szemközt találkozott Kolbayval.
Az már jött visszafelé.
Az öreg úr arca titkos megelégedéstől ragyogott, mely kitörő jókedvvé fokozódott, midőn Bélát meglátta itt.
– Háh! Halásszolgája huraságodnak! Thettszett heljönni. Nagyonh hörülök, hogy thalálkozunk! A húgomat thettszik keressni? Tessék besétálni, tessék. Hegész hegyedül van, huraságodat várrrja héppenséggel.
Soha annyi duplabetűt és hehentést nem használt a hadastyán, mint ez alkalommal.
Bélának pedig egészen mással volt tele a feje, minthogy azt találgatta volna, vajon miért ez az emfatikus öröm a vén csontnál?
Sietett Szerafinhez.
A delnő termében várt reá.
Most már egészen elfogadáshoz volt öltözve, sötét lilaszín bársonyruha volt rajta, fekete csipkefodrokkal divat szerinti merész kivágással. Hosszú leeresztett angolos fürtei hófehér vállain, márványkeblén játszottak egymással.
Ragyogó szépség volt.
– Ah, jó reggelt! – szólt hódító mosolygással, midőn Béla belépett hozzá. – Ön pontosan eljött.
Bélának ma különösen visszatetszett, hogy Szerafin ily szép „akar” lenni.
– Eljöttem nagysád az irományokért. El tetszett végezni?
– Igenis – szólt Szerafin gúnyos szelídséggel. – Végeztem velök – s azzal a kandallóra mutatott. – Itt ég az egész pör éppen; ha akarja, megnézheti.
Béla bámulva nézett a delnőre. Szemei látszottak kérdezni mi ez?
– Láthatja: én az „ön” perét a tűzbe vetettem.
S azzal a démoni bosszúállás diadalmas szemvillogásával fordult a nő az előtte álló férfi felé:
– És most tudja meg ön uram, ami felől eddig talán kétségben volt. Én önnek gyermekkori játszótársa voltam. Tréfa volt, de én imádtam önt. Önből más asszony férje lett, belőlem más férj neje; ön nem gondolt rám többet, de én imádtam önt. Rám homályos hírt vetett a nálamnál rosszabbak rágalma, ön került engem, ön megvetett engem, de én azért még jobban imádtam önt. Egyszer aztán azt gondolta ön, ez az asszony elég nyomorult már arra, hogy szeretetre méltó lehessen, akkor közelített hozzám. És most – én kinevetem önt.
Béla meg volt fagyva. Lehetett is. A pólusi éjszakák nem oly hidegek, mint ez a gúny, ez a nevetés.
És még azonfelül, hogy nevetett, piciny atlasztopánkás lábacskáját feltette a kandalló rézkorlátjára, tán hogy az égő válóper tüzénél melegítse azt.
– Boldogtalan asszony, mit tett ön? – szólt Béla kezét szomorúan fonva egymásba. – Hol álmodta ön ez üdvtelen gondolatot? Én most jövök a törvényszéktől, hol Fertőyt mint hamisítót, rögtön fogságra vetették.
Szerafin felsikoltott, s visszakapta lábát a kandallótól, mintha az égette volna meg.
– Én régóta tudtam azt, hogy Fertőy hamis végrendeletet adott le, csalhatlan bizonyítvány volt maga a papír, amire azt íratta; de vártam a fölfedezésével. Amint bizonyossá lettem felőle, első gondolatom az volt: ez az ember elvesztette magát, de neje barátném, játszótársam volt, annak nem szabad együtt veszni vele. Értse ön meg. Kezemben volt az izzó vas, mellyel a kitörölhetlen bélyeget egy ember nevére kelle sütnöm, aki azt megérdemelte; nem volt-e kötelességem azt mondani ez ember nejének, ha tiszteltem valaha e nőt: „Térj félre, nehogy az én kezem téged is megbecstelenítsen?”
– Óh! – nyögött, mint a halálra sebesült, a halavány asszony, s kezeit halántékára tapasztva, egy karszékbe rogyott.
– Én tudtam, hogy Fertőy becstelensége egész életére ki fog hatni. Én siettem kezemet nyújtani, hogy kiragadjam az örvényből, melybe magával együtt fogja vonni. Éjt-napot dolgoztam ezért; bejártam minden törvényszéket, utaztam egyik városból a másikba, titkolóztam saját nőm előtt; érti ön ezt? titkolóztam nőm előtt, hogy amidőn a kikerülhetlen csapással le fogok ütni a Fertőy névre, ön azt mondhassa: „Ez a név már nem az enyém, megváltam tőle, mielőtt be lett volna piszkolva.”
Szerafin reszketve emelkedék föl helyéből, szemei rémülettel, esdekléssel voltak Bélára meresztve.
– És ön nem látott mindezekben egyebet, mint egy aljas, megvetendő hajlam ébredését. A leckét köszönöm. „Ha prókátor vagy, a szív ügyeihez ne legyen közöd.” Ön pedig asszonyom, már most viselje férje nevét, s a sorsot, amit maga ellen fölidézett.
A szép büszke delnő odaomlott a férfi lábaihoz.
Nem iparkodott annak kezét még egyszer megragadni, kit éppen akkor ily gúnyosan taszított el magától, midőn az őt fel akarta emelni; csak odarogyott eléje, és azt rebegé: „Taposson el engem!” Abban a pompás bársonyruhában, azokkal az omló selyemfürtökkel, azzal a márványfehér kebellel, zokogástól vonagló vállakkal: „Taposson el engem!”
Béla még most is szánta őt.
– Ellenem nem vétett ön, csupán maga ellen. Én megbocsáthatok önnek, csak ön tudjon megbocsátani magának. Amit én akartam, az jó volt; kegyed maga kívánta: „Védje ön peremet a világ ellen.” Én megnyertem volna azt. – Én vissza akartam önt adni saját magának. Ön félreértett, s midőn engemet vélt eltaszítani, maga esett el. Segíteni nem lehet ezen többé. A válópör okmányai elégtek, s újra kezdeni nem lehet azt egy pörös fél ellen, ki börtönben ül. Mi fog ön most lenni? Egy hamisító neje. Egyik szégyen a másikat hozza, s az ember, akit a gyalázat nyom, száll fokrul fokra alá. A szégyen jogot ád, s a szép asszonyok szégyene rettentő szabadalom. Jó lesz önnek más országba menni. Engedje, hadd emeljem föl.
Béla még egyszer kezét nyújtá a nőnek, de ez nem fogadta azt el. Az ott vonaglott lábainál a szőnyegen.
– Taposson ön el, gázoljon rajtam keresztül. Én vétettem ön ellen is; és ez a legnagyobb bűnöm. Én azt, amit önnek itt elmondtam – megírtam az ön nejének is.
– Ah! – kiálta Béla, haraggal rántva vissza kezét. – Önnek rossz szíve van!
Azzal egy szóra sem méltatva tovább e nőt, kalapját ragadta és elrohant.
Forrott minden csepp vére, amíg hazáig ért. Ismerősei, kikkel találkozott, s kiknek köszönését nem fogadta, azt hitték, ez ma meg akar verni valakit.
– Úgy kell neked – mondá magában hazáig. – Ha prókátor vagy, ne légy bolond, ne légy nagylelkű, ne légy kedélyes. Aki pört bíz rád, mondd neki: Fizessen előre, tegye le a taksát, a bélyegdíjt, a honoráriumot. – Ne tégy semmit azért, hogy majd öntudatod jutalmaz, a világ becsülni fog, s a másvilágon be lesz számítva. – Te nemeslelkű prókátor, te nevetséges figura! Ki futsz, fáradsz, koptatod magadat egy féleszű, hiú asszonyért, csak azért, hogy jutalom fejében rád gyújtsa a házat, s mérget töltsön a közös tálba, melyből családoddal ebédelsz. Mármost hitesd el, ha tudod, egy asszonnyal, hogy nem annak a másik asszonynak volt igaza. – Micsoda képpel fogsz eléje kerülni? Nem utasítja-e vissza csókodat, és méltán, azt vetve szemedre, hogy azért nyújtod azt, mert más nem fogadta el?
Inkább beteg patkányokat gyógyítottál volna ez idő alatt.
Béla reszketett a dühtől és elkeseredéstől, midőn lakása ajtaján benyitott.
Judit jött vele szemközt.
Béla visszarettent előle, mintha csakugyan vétett volna ellene.
De a nő nem jött szemrehányó tekintettel; a nő mosolygott, és férjét megölelte, megcsókolá.
Azután jött édesanyja, és az is összecsókolá fiát, utoljára Melchior következett, az is úgy bánt vele. Béla úgy érzé magát, mint akit egyszerre pokolból a mennyországba felragadnak.
Judit kevés beszédű volt ma. Felölelte kisgyermekét, azt vitte oda férjéhez, mintha az többet tudna mondani.
Béla ölébe vette mind a kettőt, s a paradicsomot vélte karjai közt tartani.
Annál jobban megeredt a zivatar hangja az öreg asszonyságnál.
– Legyőzte őket; leverte őket! A sárga földig verte őket. Úgy morzsolta őket össze, ahogy mi nem is álmodtuk. Hallgatott, nem beszélte ki, mit akar; nekünk sem szólt semmit; nagyon helyesen tette; mi asszonyok vagyunk, örömünkben még kibeszéltük volna; azok megtudják, és hirtelen visszavonulnak. Mikor mi szidtuk Bélát, mért áll velük szóba, akiket mi úgy gyűlölünk; akkor ő jobban gyűlölte őket, kicsalta a rókákat odúikból, hogy belevesszenek saját kelepcéikbe. Bele is vesztek! Így jó. Meg van nekik fizetve valahára! Óh, sok volt a rováson, de ez mind ki van fizetve. Béla most az én fiam megint! Asszony, megbecsüld fiamat, aki ily jól tud gyűlölni, az jól tud szeretni is.
Judit szófogadó menye volt napának; Bélát átölelé, megcsókolta.
De a férj homlokán még egy ránc volt, az nem akart simulni semmi csóktól. Béla lelkében még egy tövis volt: Szerafin méltatlan gyanúja. Vajon el van-e vetve e mag Judit lelkében is?
Judit pedig kitalálta, hogy mit jelent az a ránc a homlokon.
– Lássa édesanyánk – szólt napához –, most már azt is tudjuk, miért kellett Bélának Szerafin válóperét úgy siettetni. Ma reggel egy kicsit nehezteltünk is érte.
– Csak én nehezteltem, te nem. Én szidtam Bélát, te védelmezted.
– Hiszen csak nem engedheté, hogy egy nő, ki „nekem” régi barátném volt, éppen énmiattam, éppen az ő keze által legyen férjével együtt meggyalázva. Azt nagyon jól tetted Béla, hogy Szerafint megszabadítád. Őt most nem éri a csapás.
– Érni fogja – felelt Béla komoran. – Miután férjét e végzet találta, osztani akarja balsorsát, és a válópört megsemmisíté. Szerencsétlenségében nem hagyhatja el.
– Ah, ez nemes vonás tőle.
Mindenki elismeré, hogy ez igen szép elhatározás Szerafintől.
Béla még most is kimenté őt a világ előtt.
Hanem az a redő még mindig ott volt homlokán.
– Most jut eszembe – szólt Judit –, az imént érkezett egy levél, hozzám címezve, melyen Szerafin kézvonását ismerém fel.
– Nem olvastad? – kérdé Béla.
– Tudod, hogy azon idő óta, amikor atyám írását utánzó névtelen levéllel úgy megszomorított valaki (most már könnyen kitalálhatom, ki), arra kértelek, hogy ezentúl minden hozzám címzett levelet elébb te olvass el, s aztán, ha nem akarod, hogy én is lássam, semmisítsd meg.
– Nálad e levél? – a redő múlni kezdett a homlokon.
– Itt van a zsebemben. Megvártalak vele.
Judit elővette köténykéje zsebéből a zöld papírra írt levelet.
– Ennek volt hát az a parfümillata, amit olyan idegennek találtam rajtad.
– Ne hamiskodjál, „ismerőst” akartál mondani.
A redő mélyebbre vágott.
– No, no, csak tréfa volt. Mi történjék e levéllel?
– Megengeded, hogy olvasatlan visszaküldjem?
– Nem fogja azt Szerafin oktalan megbántásnak venni?
– Oh, te boldoggá fogod őt tenni, ha e levelet feltöretlen juttatod kezébe.
– Tégy vele, ahogy jónak látod.
Béla egy percre dolgozószobájába tért; ott két sort írt Szerafinnak.
„A levelet nem olvasta senki; tartalmáért meg van bocsátva mindenkitől.”
E sorokat s a felbontatlan levelet új borítékba téve, lepecsételé, és rögtön elküldte Fertőyné asszonyságnak.
Mikor Szerafin felbontá a borítékot, s meglátta benne saját levelét, és olvasá a kísérő sorokat, térdre rogyott, és imádkozott könnyhullatások közt.
Azután százfelé tépte saját levelét, s a tűzbe hajítá.
A kísérő levélkét pedig azzal a két sor írással összehajtogatá, megcsókolta, és eltevé keblébe.
Egy órával elébb egész halmazát égette el ugyanazon kéz írásainak; pedig az a kéz valóban jót akart vele, amíg azokat írta.
Azok pedig ottan boldogok, és nem gondolnak többet őrá.
Melchiort ott maraszták ebédre, hogy akik örülnek, mind együtt legyenek.
A kis doktor azt állítja, hogy még a sánta lába is meggyógyult mai nap; táncolni szeretne.
Hisz ez a nap adta vissza barátainak vagyonát, családi nyugalmát és a bosszút.
Azok pedig nem gondolnak sem visszanyert vagyonukra, sem jóllakott bosszújokra, sem szerelmük új korszakára, azoknak most már minden gondolatjuk azon jár, hogy íme a kisgyermek már ki tudja mondani ezt a szót: „apa”.
A redők elmúltak minden homlokról, csak az a két egymásnak megfelelő egyforma sebhely a férj és a nő homlokán, az beszél titkos tündéri regékről, amik egymást csodálatosan egészítik ki, s amiket tán el sem hinne senki, ha e letörölhetlen jegyek nem maradtak volna fenn tanúbizonyságot tenni, hogy volt egyszer egy férfi és egy asszony, akiknek szerelmén nem fogott semmi rozsda.
Judit átsóhajta az alaktalan lények hazájába:
„Anyám, lásd! én boldog vagyok.”
