A végzet kezdete s a kezdetnek a vége
A végzet kezdete s a kezdetnek a vége
Olyan vagyok, mint a búvár, ki a tenger fenekén jár…
Tört hajódarabok úszkálnak körülem, ismerős halott arcok szállnak a vízfenékre alá, s tört horgonyba botlik lábam.
A vihar utolsót zúdul odafenn; árbocvitorla eltűnik, tört deszkadarabokon úszók maradnak csak fenn a haragos hullámokon, kik keresik a partot.
Mindennek vége van már, az utolsó ágyúszó elhangzott, mely az utolsó hőst lováról leüté. Halottakkal fedve a csatatér, csak egy csoport kozák portyázik alá s fel a mocsár berkébe elbújt menekvők után vadászva.
Sásliliom, vízi rózsa jó oltalma az üldözöttnek, a széles kerek levelek, mik a víz színét ellepik, nem engedik meglátszani a felszivárgó vért, mely a víz alá rejtőzött sebeiből feltör, s elárulja ottlétét a kutatóknak.
A sárga sásliliomok között két arc látszik ki félig a vízből, hanyatt fordulva.
Ifjú, deli és halovány mind a kettő. Úgy hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának.
Az egyik arc Zeleji Róbert, a másik Pusztafi arca.
A harc viszálya összeterelte őket; mikor már vége volt mindennek, akkor találkoztak. Róbert egy csapat kozák ellen védte magát gyalog, néhány szuronyos vitézzel; Pusztafi egy huszárszakasz töredékével segélyére rohant, s kiszabadítá, visszaverve a kozákokat; egy perc múlva aztán ágyút fordítottak ellenük, s egy kartácslövés a mocsárba verte az ellenállókat.
– Hágj kengyelembe, s ülj mögém! – kiálta Pusztafi barátjának; így vitte őt magával be a mocsárba; még egy kartácslövést küldtek utánuk, az megsebesíté Róbertet, s megölte alattuk a lovat; mindketten a vízbe hullottak.
– Siessünk a rekettye közé jutni – monda ekkor Pusztafi bajtársának. – Itt elárul bennünket a ló hullája.
– Én nem siethetek – viszonza Róbert. – Bal lábamat nem bírom; bizonyosan lövés érte.
Pusztafinak úgy kellett magával vonszolni a rekettyésig. Éppen jókor rejtőztek el a sötétzöld zsombikok s a halvány liliomok közé; a vad kozák csapat már ott zajgott fejük fölött vad ordítozással fürkészve a menekülteket. A lovak lubickolva gázoltak a vízben, s hallani lehetett néha egy-egy vadállati kacajt, s aztán egy hosszú sikoltást, amint egy víz alá bújt menekültet saját vére után megtaláltak és leszúrtak.
Egy lovas csapat alig kétölnyire lubickol végig a helytől, ahol a két ifjú vitéz rejtve volt.
– Végy egy nádszálat a szádba, azon keresztül lélegezhetel; s azután fogózzál a nád tövébe, s húzd le magadat a vízfenékre – monda Pusztafi Róbertnek; maga is úgy tett.
A kozákok megálltak ott fejük fölött lovaikat itatni.
Valamelyik közülük elkezdett egy dalt rekedt hangon énekelni, annak a végén a többiek nevettek.
Azután valamivel távolabbról valami mérges, parancsoló szó kiáltott rájuk; arra egyszerre megindultak nagy csörtetéssel – éppen azon hely felé, ahol a két bajnok volt elrejtve.
Azok ott lenn megszoríták egymás kezét, hallották a közelítő veszélyt.
Egyik kozák egyenesen rájuk hajtott. A ló prüszkölése egyre közelebb hangzott már.
Hirtelen egy loccsanó zuhanat, s egy halálordítás támadt. A közeledő kozák paripája egyikébe azon feneketlen örvényeknek lépett, mik a mocsárok hínárjában olyan jól rejtve vannak, s lovagjával együtt belezuhant. A paripa megint felszínre jött s kivergődött, hanem a kozák elmaradt. A két menekült ott látta őt vergődni egyölnyi távolban saját rejteküktől; az is meglátta őket, s hirtelen feléjük nyújtá kezét, s felnyitotta száját, talán társainak akart kiáltani: „itt vannak, fogjátok meg!” – az iszap megfojtotta.
Társai azután lóhátról utánanyújtogatták dárdáikat, keresték a víz alatt, míg a hullát magától felvetette a víz, azt azután kilökték a partra, pedig ha feléleszthették volna, az megmondta volna nekik, hol van két előkelő menekült elbújva a víz alatt.
Azok azután kikerülték a veszélyes helyet, s azontúl lándzsáikkal vizsgálták elébb a víz fenekét, úgy haladtak odább. Lubickolásuk még sokáig hangzott odafenn.
Amint eltávoztak, a két arc ismét felmerült a víz színére.
– Távol járnak – szólt Pusztafi széttekintve.
– Még vissza fognak jönni – súgá Róbert.
– Akkor újra eltűnünk előlük.
– Én nem soká állom ki – nyögé társa –, most már érzem a seb lüktetését, amint a vér tódul ki rajta.
– Várj, én majd kendőmmel bekötöm sebedet, hogy a vérvesztés miatt el ne alélj. A víz még jobban húzza a vért. Pusztafi bekötötte zsebkendőjével társa meglőtt lábát.
– Hasztalan fáradsz velem – sóhajta Róbert. – Az én dolgom be van végezve.
– Holt eb bánja dolgát – felelt rá a költő. – Embernek küldetése van, amíg él. Légy nyugodt, amint az éj beáll, én vállamra veszlek, s keresztülbotorkálok veled a mocsáron.
– Mi haszonra? Ott is vége van már mindennek.
– Ejh! A nap annyiszor feljön, ahányszor lemegy; nem fullad az éjszakába soha. Nekünk még dolgunk lesz idefenn.
– Velem csak a férgeknek odalenn.
– Ne beszélj így, Róbert. Ha én azt mondom, hogy nekem e mai napon mindenem elveszett, hát én igazat mondok. De neked még maradt valamid. Neked van nőd.
Róbert nagyot sóhajtott.
– Szép, derék és okos asszony – folytatá Pusztafi.
Arra azután nagyot hallgattak mind a ketten.
Hosszú hallgatás után ismét megszólalt az egyik fő ott a víz színén.
– Nekem még ma van nőm, és holnap lesz özvegyem, így van az megírva a csillagokban. Nézd, hogy pirosodnak a habok körülöttünk; – ez mind az én vérem.
Azután megint sokáig hallgattak.
– Csak egy bánt – beszélt tovább a víz fölötti fő a másik fejhez – az, hogy ő még azt sem fogja megtudni, hogy özveggyé lett. Évekig fogja hordani a gyászruhát miattam, anélkül, hogy azt és nevemet valaha levethetné. Kötve lesz egy halott emberhez halálig.
– Ejh, verd ki fejedből ezt a gondot.
– Pedig csak ez az egy gondom van most. Hogy fog engem majd keresni! Hogy fogja az országot végig-végig átbujdosni, hogy fog minden dombot, minden bokrot megkérdezni eltűnt férje után? Óh, mi nagyon, nagyon szerettük egymást.
– Találkozni fogtok még.
– Ez életben nem többet. Mindegyre jobban érzem elgyengülésemet. Az égen még nem alkonyodik, de az én szemem előtt már igen. Homályos foltokat látok mindenütt. Mellemet szorítja össze valami. Bajtárs, nekem itt meg kell halnom.
– Legyen erős a lelked, ha a tested nem akar az lenni.
– Már vége… Hallgass arra, amit most neked mondok… Majd éjszaka lesz; abban te megszabadulsz, én pedig meghalok… Ha lesz annyi időd, hogy sírt vájhass, temess el… Ujjamon van egy gyűrű, közepén opállal, az opálkőben egy fekete kereszt, ez jegygyűrűm… Nőmtől kaptam azt menyegzőm napján… Ezt vond le ujjamról, és rejtsd el magadnál… Ha azután egyszer valamikor a nagyvilágban őt feltalálhatod, add át neki ez ereklyét, mondd meg neki a napot, melyen kimúltam, s tudasd vele a helyet, ahol el vagyok temetve… Ígéred-e ezt?
A beszélő arc olyan halálsápadt volt már. E szomorú ígéretet egy kézszorításban meg kelle néki tenni.
A kozákok visszatértek a mocsárból, beljebb nem törhettek már.
– Gyorsan merüljünk a víz alá ismét – súgá Pusztafi Róbertnek. A nádszálakat ismét szájukba fogták, s hanyatt ereszkedtek a sásliliomok és nymphaeák tövéhez. A kozák csapat zajongva csörtetett, lubickolt visszafelé.
A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes helyet, hol a két ifjú lappangott, s félig-meddig csatárláncban ügetett kifelé a mocsárból.
Pusztafi halkan kiemelte fejét a vízből, s utánuk nézett. Aggódva vette észre, hogy a kozákok, amint kiértek a kokojszásból, leugráltak lovaikról, azokat kipányvázták, maguk nádkévéket hoztak a gúlába rakott csomókból, s azokat meggyújtva, ott tanyát ütöttek.
Ezek itt fognak éjszakázni!
És még tüzet raknak, hogy elűzzék az éj jóltevő sötétjét, melynek oltalmára a menekvők úgy számítottak; alig puskalövésnyi távolban három őrtűz is lobog közelükben, amint rejteküket elhagynák, rögtön észre lennének véve.
Egyik csoport olyan közel volt, hogy civódásaikat lehetett hallani. Az elesettek zsákmányán osztoztak. Látni lehetett a tűz világánál, hogy huzakodnak egy-egy feloszthatlan darabon, s csereberélnek, ami a másiknál valamelyiknek megtetszett. Ketten, hárman lehasalnak, s leterített köpönyegen zsíros kártyával játszanak ismeretlen pénzjegyekre. Némelyiknek jó kedve támad, s dalolni kezd, másik táncol hozzá, a táncoló alak szilaj árnyképeit messze hajigálja a fellobogó láng. És ezalatt egy a csapatból, távol a tűztől, lován ül mozdulatlanul, arccal a mocsár felé fordulva, kezében a hosszú dárda. Ez az őrs.
Az ifjaknak lehetetlen volt a menekülés.
És Róbert életereje már végfogyatékán volt; vízből kiemelt feje alatt Pusztafinak kellett karját tartania, hogy el ne bukjék.
– Kísértsünk szerencsét, bajtárs – suttogá Pusztafi. – Mikor egyszer a tűzre új nádkévét vetnek, akkor rövid időre elsötétül, te kapaszkodjál nyakamba, s én utat vesztek hirtelen.
– Nem lehet… Ne vígy engemet innen tovább… Hagyj itt meghalnom… Neked meg „kell” menekülnöd, hogy hírt adj halálom felől nőmnek… Neked nem szabad kockáztatnod… Megígérted nekem… Ha megmozdulunk, észrevesznek… Nem akarok kezeikbe jutni halva sem. Érted? Halva sem… Inkább itt a békák között… A vízi férgek között… Pedig milyen hidegek, amint arcomhoz verődnek!… Óh, be rút!…
A szenvedő bajnok idegein már a láz képzelődése vett uralmat, ami végjelenése az életnek, mindent oly közel látott, hallott, érzett és mégis eszmélt, s a halál nagy és iszonyú gondolatán keresztül még átragyogott két földi kép csillagsugára: a hősi öntudat s a szerelmi hűség.
– Talán most rólam álmodik – sóhajta halkan, és elmosolyodott. – Tán térdepelve áll szent képe előtt, s nevemről szólít, s talán ez órában már ott fogok állni nyugágya előtt, ahogy óhajtá; de fehéren és szótalanul, s a csóktól, mely arcát éri, fázni fog… Óh, bajtárs, gyűrűmet el ne felejtsd.
Az éjszaka rémeihez még újak szövetkeztek; amíg a parton az őrtűz mellett az elesettek zsákmányörökségén kockázott egy csoport, a másik csoport előjött a csendes berkek mélyéből, s a meztelen hullákon osztozott. A farkasok ott marakodtak közelükben a bőséges lakomán, egymást hívogatva baljós üvöltéssel. A haldokló beszélgetett társához:
– Bajtárs, légy hű szavadhoz, és eltemess… Eltemess, úgy, hogy rám ne találjanak: se ezek, se amazok. Ne hurcoljanak szét bokorbul bokorba… Ne űzzenek belőlem csúfot… A kardcsapás nem fájt nagyon, de a harapás, a gúnyolás éget… Utálat!… Egy hullát, aki nem védheti magát, megtépni. Mélyen eltemess!… Mivel fogsz sírt ásni?… Megvan-e még kardod? Az nagyon jó… Hajamból egy fürtöt levágj, és azt is tedd a gyűrű mellé.
Pusztafi biztató szavakkal édelgeté haldokló bajtársát, attól tartott, hogy ennek lázbeszédét még meghallja valaki. A kozákdal, a farkasüvöltés elnyomta a halk rebegést.
– Nézd, bajtárs, az ég már pitymallik… Az ugye ott a hajnalcsillag?… Nézd, mint jön közelebb-közelebb… Lásd, amit mindig mondtam… A csillagok közelből megannyi szép emberarcok… Ez arc olyan mint az övé, … nemsokára együtt leszünk – aztán… gyűrűmet el ne felejtsd.
Most hirtelen lövések hangzottak, vad lárma, szitok, üvöltés, lónyerítés támadt; egy csoport éhes farkas meleg vérre éhezett, s a hideg lakomáról kicsapott a kozákok pányván legelésző lovaira, azokkal támadt a csata; a felriadt had sűrű tüzeléssel riasztá el új ellenségét; a golyók fütyülve jártak a két beszélő fő körül.
Ez orvtámadásnak mégis annyi haszna volt, hogy a kozákok nem maradtak ily veszélyes közelségben a nádberekhez, hanem beljebb terelték paripáikat a sík mezőre, s elhagyva eddigi őrtüzeiket, távolabb raktak újakat.
Pusztafi észrevéve üldözőik eltávozását kiemelte bajtársát a vízből, s vállára véve megindult vele egyikén azon keskeny utaknak, miket nádvágók szoktak gázolni a berken keresztül, ingadozó bürühíddal egyik láptól a másikhoz kötve; vadászok gyönyörére, járatlanok veszélyére.
A kettős teher alatt még veszélyesebb volt ez út. Mindenütt süppedt, ingadozott a lépés alatt, pedig alant a legundokabb halál.
Egy nagy, vén fűzfa volt a cél, ahova egyelőre Pusztafi eljutni kívánt. A mocsárból magányosan emelkedik ki itt-amott egy olyan özvegy fűz; jelezvén, hogy ott szilárdabb a földtalaj.
A vén odvas fához elérve, társát letette válláról, fejét a fa derekához támasztá, és bátorítva monda neki: „Róbert, most már biztos helyen vagyunk.”
Róbert nem felelt rá semmit – mert meg volt halva.
Pusztafi megtapintá szívét, az nem vert többé. Szemei nyitva voltak még, de megtörve, tagjai merevek, a bőr rideg és fagyos. Bizony meg volt ő halva jól.
A kartács combját zúzta szét, s a hosszas vízbenlét alatt elvérzett e nehéz sebben.
A költő még sokáig elmelengeté keblére szorított bajtársát, beszélt neki szép napokról, szép feleségről; nem felelt az már semmire. Ott tartá kezét szívén hosszan, hogy majd átmelegszik annak életmelegétől; hasztalan, a kéz hűlt át a halott szív hidegétől.
Ekkor aztán beszélni kezdett neki arról, hogy mint fogja eltemetni.
– Ne félj, öreg barátom (így hívták egymást, még mikor ifjak voltak: még tegnap), eltemetlek téged úgy, hogy sem ádáz fenevad, sem undok féreg, sem a náluknál rosszabb ember meg nem háboríthat ottan. Nem fognak mérges fogaikkal osztozni maradványaidon. Nem fogják véres fejedet diadaljelül hurcolni véres agyaraik közt. Eltemetlek, mint a római hősöket szokták: tűzben, lángban. Tested atomjai felszállnak utánad a légbe; még az is szellemmé válik belőled, ami föld. Szép temetésed lesz, a pattogó lángok lesznek a dobszó, az ének, a ravatal és az engesztelő áldozat; a fekete füst a szemfödél, millió szikra a gyászkíséret. Az emberi átokkal fertőzetes föld méhe helyett temetőd lesz a tiszta lég. Nem fog fölötted egyölnyi sár feküdni, szabadon járhat minden porszemed a szél szárnyain, s förödhetik az isteni napvilágban. Öreg bajtárs, én eltemetlek az égbe!…
A halott feje előrehanyatlott, mintha jóváhagyást intene rá.
A költő azzal levonta ujjáról a sokszor emlegetett gyűrűt, s felhúzta saját ujjára. Onnan csak levágott kezével vehetnék el erőszakkal. Egy fürtöt levágott hajából, azt eldugta keblébe.
Azután fölemelte a hullát, s az odvas fa üregébe elhelyezé. Az üreg éppen akkora volt, hogy a holttesttel betölt.
Akkor megcsókolá utoljára a szeretett ifjú arcát, s azután elkezdé a fűzfát körülsáncolni egyikével azon nádgúláknak, miket a rétvágók a szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat épített körüle.
A máglya kész, csak meg kell gyújtani, s azután jöhet akár a farkas, akár a keselyű, akár más.
Csakhogy a máglyához tűz kell, s aki alkonyattól éjfélig a vízben feküdt, az tűzszereit hiába fogja előkeresni.
Igen. Tűz kapható volt és nem messze. Ott voltak a mocsárparton az őrtüzek, miket a kozákok hátrahagytak. Azokból lehetett hozni.
A költő elszánta magát, hogy visszatér tüzet hozni.
Tüzet „orozni” éjszaka! Éber vigyázók szeme láttára! Pedig annak meg kell lenni.
Meztelen kardját elrejté öltönye alá, hogy ne csillogjon messziről a tűzfényben, amíg szemben közelít, s azután visszatérve a tekervényes vadászösvényen az elhagyott őrtüzek felé tartott.
A legközelebb eső zsarátnak pont felé közelítve úgy rémlett előtte, mintha e tűzfény előtt koronként egyes fekete tömeg szökellne át, de nem bírta a félhomályban kivenni, mi lehet az.
Fokozott vigyázattal lappangott közelebb; a fekete, ugrándozó tárgyak élő alakok voltak – de nem emberek.
A farkasok nem szeretik a tüzet. Minden fenevad irtózik attól. Hogy ne égjen ott lakomáik mellett, megfürödtek a mocsár vizében, s lompos bundáikról ráfecskendték a nyirkot a parázsra. Kettőt a három őrtűz közül már ki is oltottak így szépen.
Emberi léptek közeledtére szétriadtak a tűz vad gyűlölői, s távolból vonítottak az érkező felé. Pusztafi egy csóvát tartott kezében összefogott nádcsomóból, s azt beledugta a tűzbe, mely csak izzó parázs volt már. A csóva lobbot vetett.
Ez rossz kísérlet volt.
Abban a pillanatban, hogy a láng fellobbant, a lovas előőrs kiáltása hangzott néhány száz lépésnyi távolban: „hahóh!” Pusztafi hirtelen négykézláb termett a földön, a csóvát elgázolta térdével, s a farkasokéhoz hasonló rivallással felelt az őr riadó szavára.
Az őrök azt hitték, farkas jár ott megint, s nem törődtek vele. Így nem lehet a tüzet odább vinni.
Szivarjai is mind össze voltak facsarónak ázva, különben azokkal segíthetett volna magán; erről más ötlete támadt. Nádleveleket csavargott össze szivar gyanánt, mikor jó tömött volt a tekercs, akkor meggyújtotta, s szájába vette.
Azután visszaindult az elhagyott fűzfához.
A siska-tekercset színi kellett odáig, hogy el ne aludjék, fújni pedig nem volt szabad, hogy lángra ne lobbanjon; a fanyar füst leette a bőrt ajkairól, mire a fűzfához ért, de a tűz eltartott odáig.
Midőn oly messze járt már a nádcsalitban, hogy nem tarthatott többé az üldözéstől, akkor ismét csóvát készített nádszálakból, a polyvás bugák közé tette a szájában elhozott parázsvégű tekercset, s egyet csóválva rajta, lángra gyújtotta azt, s azután úgy járt vele, mint a fáklyával.
Midőn a fűzfához visszatért, irtózva látta, hogy nádkévéit azalatt mind szétbontották a farkasok, s utat akarnak nyitni maguknak a faodúig, melyben holt bajtársa fekszik. Néhány cirmos kölyökfarkas szétfutott közeledtére, de egy vén csikasz ordas szembeállt a közeledővel, peressé téve a vitatott tért.
Emberhangnak nem volt szabad hallatszani.
Pusztafi összeszorított ajakkal, az undor és irtózat dühétől szikrázó szemekkel rohant a véres szájú fenevadra, mely görbe hátán felborzolva sertéit, sunda pofával várta oldalogva megtámadóját, s felső ínyéből elővillogtatá megsárgult fogait. Nősténye háta mögött állt, s fejét keresztültéve hímje hátán, onnan biztatta azt idétlen üvöltéssel.
Pusztafi oly utálattal volt e cudar halottevők iránt, hogy kardjához nem nyúlt ellenük, hanem amint az égő nádcsóva kezében volt, azzal rohant rájuk; a szikrázó fáklyával csapva szemközt az idétlen fenevadat.
A támadás használt. A farkas nem várt második köszöntőt; perzselt pofával keresztülszökött nőstényén s a nádkötegeken, s vadul kurrogva rohant a bereknek; ott azután később nagy marakodás támadt, mely lassanként mind távolabb vonult.
Pusztafi legelébb is egy nádkévét állított fel, és azt meggyújtotta felül, hogy világítson.
Amíg az végigégett, kardjával körül levagdalta a nádat, hogy tovább ne terjedjen a tűz, fel ne gyújtsa az egész berket. Sok jó bajtárs lappanghat még abban!
Azután újra összerakta a szétbontott nádkévéket a vén fűzfa körül. Egy piros szál vesszőt letört róla emlékül, s akkor köröskörül meggyújtá a máglyát.
A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a fűzfa gallyaira; a terebélyes fa, mint egy tűzsátor borult körös-körül a máglya fölé, tűzágakkal, tűzlevelekkel.
A gyors láng gyorsan emészt, nem lett volna már emberi erő, mely azt elfojtsa többé; a költő nyugodtan mehetett tova. Hiszen az ő útja is sietős volt.
A nádas sűrű bozótjain keresztülhatolni eltart reggelig, s a napvilág már nem a menekülőké.
„Bajtárs, szép temetésed van. Isten veled.”
A máglya reggelig égett ott magában, csendes, szellőtlen éjben, egyenesen fellobogva az égbe mint Ábel áldozatja. Reggelre nem maradt más ott, mint egy nagy, fekete szérű fedve hamuval, melynek lengeteg felszínét ha olykor megbolygatta a reggfuvallat, még izzó parázsszem fénylett ki belőle.
Az égett szérű közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka törzse; kormos öble mint egy gyászhamvveder, melyben egy hírét bevégzett hős maroknyi hamva barnul, fű, fa hamvától elütő színnel.
E barna hamv Zeleji Róbert.
Az ifjú, kit úgy szeretett a hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.
Ki találna itt reá? Ki tudhatná meg ezt?
És ha a megmenekült bajtárs is eltűnik nyomtalan a halálhíradó gyűrűvel együtt.
És ha azután évek múlva a vadszederinda ki fog hajtani az égett fa öbléből, futó folyondárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a bemohosult földön.
És ha a kétséges özvegy még akkor is tudakozódik álmaiban eltűnt férje hollétéről, nem súghatja-e neki az emberkínzó álomtündér: „Férjed most is a föld felett jár – és koszorúját fonja.”
Pusztafi pedig nem jutott el Szerafinhez. Eltűnt, elveszett, elhallgatott róla a hír; azt sem lehete tudni, mely föld nyelte el és mikor.
