Drága vércseppek
Drága vércseppek
…A kis sánta doktor, Melchior, két nap óta nem hagyta el szobáját.
Amint a legelső kozákot meglátta sárga uborkát enni a nemzeti színház előtt, őt lelte ki a hideg e látványtól – talán nem is az uborka miatt.
Akkor hazament, bezárkózott, még a függönyeit is leereszté az ablakán, s többet ki nem nézett az utcára. Nem kellett neki a világból semmi.
Leszedte a régi arcképeket a falról, üresen hagyta a rámáikat, s egész éjjel fűtött idei hírlapjaival, pedig anélkül is kegyetlenül meleg volt augusztus vége felé.
A második nap kezdett csak azon gondolkozni, hogy vajon mit csinálhatnak ilyenkor a betegei, akiket két nap óta nem látogatott. Egészen képtelenségnek hivé, hogy mikor ilyen nagy baja van valakinek, akkor még kisebb bajokkal is vesződjék, s ha elgondolta, hogy van egy betege, akinek torokgyíkja van, egy másik ideglázban fekszik, egy harmadik a sorvadás utolsó stádiumában, hát akkor abban nyugodott meg, hogy azoknak mind sokkal kevesebb panaszuk van, mint őneki, és ha gondolt arra, aki a bizonyos halált várja, úgy azt igen irigylésre méltó embernek találta.
Estig sokat is dörömböztek az ajtaján, de ő csak nem nyitotta ki; könnyű azoknak, akik csak betegek. Azonban egyszer mégis olyan szerényen, olyan szelíden kopogtattak az ajtaján, hogy nem vehette lelkére, hogy ki ne nyissa azt, és be ne bocsássa a kérezkedőt.
– Uram, Jézus! – kiálta aztán ijedten visszatántorogva. Egy nő állt előtte, lefátyolozott kalappal, lecsüggesztett fővel, ölébe eresztett kezekkel. Judit volt az.
Melchior ráismert, s hirtelen betette mögötte az ajtót, kétszer is ráfordítva a zárra a kulcsot, s aztán a rémülés suttogásával kérdezé: – Kegyed az?
A nő némán intett fejével, s helyet foglalt a legelső széken, mely útjába akadt.
– Kegyed Pestre jött! Nem ment külföldre?
– Nem tudtam. És nem akartam – felelt a nő, s aggódva tekinte körül a szobában.
– Hát Béla? – kérdé reszketve az orvos.
– E percben jó helyen van.
– De meddig tart e perc?
– Azt nem tudom – beszélt a nő rövid lélegzettel. – Rettegek, ha rá gondolok; de mit ér rettegni, mikor segíteni szükség, mikor segíteni kell, ha a lehetetlent kísértem is meg.
– Hogy reméli kegyed őt megmenthetni? Van valami gondolatja?
– Van. Azért jöttem önhöz, hogy segítsen a kivitelben. De csendesen. Nem hallgatózik itt valaki?
– Senki sincs kívülem a szobában.
– Hát a kandalló ott?
– Ott senki sem rejtőzhetik, most is ég benne a tűz.
– Tűz?
– Igen. Hírlapok és affélék.
Judit egy üldözött vizsga tekintetével fürkészte körül a szoba zugait.
Egyszerre megpillantott a könyvszekrény mellett egy emberi alakú tárgyat, mely lepellel volt leterítve, de úgy, hogy a fej, a térdek, könyökök, vállak tisztán kivehetők voltak.
– Ott valaki van elrejtve! – kiálta ijedten. – Itt leskelődnek rám!
Azzal szilajon ugrott fel helyéből a hallgató alakra mutatva.
– Nem, nem, óh, nem – biztosítá őt keserves zavarral a kis sánta férfi.
– Ki hát az ott? Ki van ottan?
– Óh, ne nézze meg, ne menjen oda – erőszakolá őt Melchior kezét megragadva, de hogy bírt volna ő e nővel; az kiszakítá magát kezéből, odarohant a hallgató alakhoz, letépte róla a leplet, s aztán elfulladtan tántorodott vissza, kábult homlokához kapva.
A hallgatózó alak egy csontváz volt, orvosi tanulmány hideg tárgya, egy nagyon régen hallgató ember, de aki azt, amit hall, nem mondja el senkinek.
Judit egyik rémületből a másikba esve önkénytelen keresé régi barátja kezét, gyámolul támaszkodva rá, s fulladtan rebegé:
– Megbocsásson ön, én oly rettegő vagyok. Minden megrémít.
Az orvos sietett letakarni a csontvázt, s a könyvtár mögé tolta azt, s aztán csendes szemrehányással monda Juditnak:
– Ön bizalmatlankodott bennem.
– Óh, ne csodálja azt, én most mindenkitől félek. Bocsásson meg érte. Jóvá fogom tenni. Mindent el fogok önnek mondani, kezébe adom sorsomat. Látni fogja, mennyire bízom önhöz.
– Csak annyit mondjon: Béla biztos helyen van-e?
– Jelenleg igen. De meddig tarthat az? Minden percben elárulhatja valaki. Örökké rettegek-e életéért? Örökké bujdosónak tudjam-e? Halottam legyen-e, akinek életéért imádkozom? Ez az őrülésre visz. Nekem meg kell őt szabadítanom! Ugye ön fog nekem ebben segíteni?
Melchior abban a pillanatban felelt, hogy mindenre képes, amit Judit kívánni fog tőle.
– Megígéri ön, mindenre, ami szent, hogy amit én szükségesnek találok, azt teljesíteni fogja?
– Mindent, mindent, anyám emlékére fogadom – sietett válaszolni Melchior, forrón szorítva meg barátja nejének kezét.
– Akkor tudja ön meg, hogy mit akarok. E percben mindennek vége. Csak egyetlen biztos hely van még: Komárom.
– Azt is fel fogják adni.
– Tudom. De akik ott benn vannak, azoknak sorsa meg van váltva, azoknak élete biztos lesz, azokat semmi veszély nem éri. Melchior agyán egy örömvillám cikázott keresztül.
– Bélának ott kellene lenni.
Judit csüggedten felelt.
– De ő már nem lehet ott.
– Messze van? – kérdé elszomorodva az orvos.
– Nagyon messze. És én nem is engedhetném, hogy ő azt megkísértse. Más kell ide, egészen más. Neki azalatt nem szabad onnan kimozdulni, ahol elhagytam.
– Tehát minek kell történni?
– Valakinek őhelyette kell magát beíratni a várőrség közé, az ő nevével kell magát bejelentenie, az ő nevére kell nyerni védlevelet.
Melchior sóhajtva nézett nyomorék lábára, mintha szemrehányást tenne neki, s magában mondá: ne volnék csak sánta, én tenném azt magam.
– Bélának vannak ott jó barátjai – vigasztalá Juditot.
– Az neki keveset használ. Ki tenné azt, hogy saját személyét elfelejtse, azért, hogy egy távollevő barátjáé jusson eszébe? Ki tenné azt, hogy egy mentő deszkát, mit a hajótöréstől megkapott, egy veszendő jó barátnak általadjon?
– Óh, szóljon hát kegyed, hogy mit cselekedjem én? – szólt e tárgytól kínozva az orvos.
– Figyeljen ön rám jól. Én huszonegy éves vagyok. Béla huszonhárom, életkorunk csaknem egyforma. Ő férfiúnak középtermetű, én nőnek magas. Ha két nap a forró napon járok, oly barna lesz arcom, mint az övé. Én magam akarok bejutni Komáromba, mint nő, s ott aztán magamat beíratnia hadseregbe Béla nevével, mint férfi, és úgy térni vissza.
– Mire gondol kegyed?
– Kérem! Egy szó ellenvetést sem. Nem azért virrasztottam át annyi álmatlan éjszakát e gondolat mellett, hogy valaki egy rövid ellenvetéssel kitérítsen határozatomból. Én így akarom. És ez sikerülni fog. Segítségemre lesz-e ön?
– Önnek le kell vágni azt a szép hosszú haját – szólt messze elgondolkozva Melchior.
– Az már megtörtént– szólt Judit, és leemelé kalapját fejéről. Abban az évben az volt a férfidivat, hogy a hajazatot tövig simára lenyírva viselték. Judit feje éppen olyan simára volt lenyírva.
Melchiornak a könny gyűlt szemeibe, ha arra gondolt hová lett az a gyönyörű hollófekete haj, mely a színpadot söpörte, mikor Juditot mint halálra ítélt királynét, a vesztőhelyre kísérték. Így letarolva!
Óh, mennyire lehet szeretni egy férfit!
És Judit mosolygott, mikor kalapját leemelte.
– Ön egy világot tett semmivé Béláért! – szólt neheztelő hangon az orvos.
– Majd kinő az újra. De az még nem elég. Az illető védlevelekben személyleírást is adnak. Ön emlékszik rá, Béla homlokán egy hosszú sebhely látható.
– Igen. Én voltam az orvos azon párbajnál, melyben azt kapta.
– Ön emlékezik rá, mily irányban vonult, mekkora volt e vágás?
– Hiszen én kötöztem be.
– Jó. Tehát most csináljon egy hasonló vágást itt az én homlokomon.
– Az istenért! Mit kíván kegyed tőlem?
– Azt, hogy amit megígért, teljesítse. Egy műértő vágást homlokomra.
– Ah! Kegyed énvelem tréfál. Hogy én ez alabástrom szépségű homlokon egy karcolást ejtsek éles vassal, bárcsak olyan mélyen, mint egy tű véletlen karcolása; hogy én ezt az arcot vérezni lássam kezem alatt? Nem! Az a kéz átkozott legyen, mely e tettet végrehajtaná.
– Kérem önt, vonja vissza ez átkot, mert meglehet, hogy saját kezemet átkozta meg, mert ha ön nem teendi meg nekem e szolgálatot, akkor magam fogom azt megtenni, s meglehet, hogy gyakorlatlan kezem nem a kívánt irányban, s talán mélyebben fog vágni, mint szükséges, amit csak azért sajnálnék, mert a bekövetkezendő seblázzal nincs sok időm fekve maradni.
Melchior kétségbe volt esve, látta, hogy ez a nő legyőzhetetlen.
– Nos, kedves barátom, akarja-e ön nekem azt a szolgálatot megtenni?
S e szónál nyugodtan, hidegvérrel ült le a karszékbe Judit, amelyben Melchior műtői remekeit szokta végezni, s szép fejét a karszék támlájára hajtva, nagy eleven szemeivel az orvosra tekintett, ki e tekintéstől egészen azon nő akaratának rabjává lenni érzé magát…
Nyolcadnapra vehette le Judit homlokáról a köteléket; már akkor egy hosszú rózsaszínű vonal, egy begyógyult seb hegedése látszott a márványtiszta homlokon. Az is úgy illett rajta. Őt még az is szebbé tette.
Hét napig betegnek volt jelentve a színlapon, a nyolcadikon már fel kellett lépnie. A sebhelyet eltakarta a színpadi festék, a közönség nem vehette észre, s a színházi tagok között sohasem volt árulkodó. Azok sokat irigykednek egymásra, rágalmaznak, cselt szőnek, de akinek honfibánata van, az szent titok előttük, azt őrzi ellenség, jóbarát, vetélytárs, férfi, asszony, művész, kontár, zenész, súgó, öltöztető és cseléd. Judit sebhelyéről homlokán nem beszélt senki, pedig száz meg száz ember látta őt óra hosszat.
Mikor este játék után kijött a színházból, egy kék dolmányos ember megszólítá a színház kapujában.
– Jó estét, tensasszonyom.
Előadás vége után tíz perccel már üres a Kerepesi utca – különösen ezekben a napokban –, csak az őrjáratok elhangzó léptei kísérik az elcsillapuló estmorajt. Judit egyedül ment cselédjével az utcán.
Azonban hangjáról ráismert a megszólítóra.
– Ön az Kapor bácsi?
– Rám ismert a tensasszony? – mondá örvendve a megszólító.
– Pedig de régen látott.
– Hiszen sokszor volt atyám házánál, mikor kicsiny voltam, hányszor hintázott az udvaron.
– Emlékezik még rá? A tensasszony még olyan kicsike volt, de máris olyan vakmerő volt; mindig azt mondta, jobban hajtsa Kapor bácsi azt a hintát; felhajtsa az égbe! Én pedig mindig azt mondtam: jaj, Juci kisasszony, lelkem, bizony leesik! -– Uram és én istenem.
– Még most sem estem le – szólt Judit meg nem szelídített hangulattal.
– Adná az isten! – fohászkodék Kapor András uram. – Azért jöttem a tensasszonyt fölkeresni; nem akartam a lakására menni, mert hogy magam sem egészen tizenhárom próbás vagyok: tetszik érteni ugye? Minthogy pedig holnap jó hajnalban indulóban vagyok hazafelé, hát be akartam szólni, hogy nem tetszenék-e valamit izenni odahaza az öreg tensasszonynak?
– Ön kocsival van itten?
– No igen. Hiszen tetszik tudni, mikor Magyaráton felyül találkoztunk. De én nem láttam semmit, nem szóltam felőle senkinek; tudom én, hogy miről kell hallgatni. Nem is akarok én sokat kérdezősködni, csupán csak annyit, hogy majd mikor otthon leszállok a szekeremről, a legelső lesz a jó öreg asszonyság, aki fölkeres, s első szava is egy kérdés lesz, amit már száz embertől, fűtől, fától, madártól megkérdett. Hát csak azt kívánom tudni, vajon azt mondjam-e erre a kérdésre, hogy „igen”, vagy azt, hogy „nem”?
Judit a beszélgetés alatt lakása ajtajáig ért cselédjét előre küldve. Ott megfogta a szekeresgazda kérges kezét, s azt erősen megszorítva monda:
– Egyedül van ön?
– Egyes-egyedül.
– Elvinné-e magával be a városba egy cselédemet?
Kapor András uram egy kicsit neheztelt.
– Ha a cselédjében jobban megbízik, mint énbennem…
– Nem a bizalom végett, hanem azért, mert annak vissza is kell ismét térni.
– No már az más. Hogyne vinném; igen szívesen elviszem.
– Hány órakor akar indulni?
– Akarni akarnék én már kettőkor éjfél után, de arra, akit küldeni tetszik, elvárok akármeddig; tudom, városi cseléd nem kel korán.
– Ne féljen, ott fog lenni két órakor. Hol van szállva?
– Bizony az jó messze van; a „Két kecskénél”. Szívesen ideállnék a szekérrel, de valaki még észrevenné.
– Okosan gondolta. A cseléd fog odamenni. Elmondom, milyen ruha lesz rajta, hogy mással össze ne tévessze. Piros kendő lesz a fején, tarka pruszlik és kék viganó lesz rajta. Beszédéről is mindjárt rá fog ismerni, mert komáromiasan beszél; odavaló.
– No annak még jobban örülök. Tehát csak tessék küldeni őtet akármikor, én rá várok.
– Köszönöm, jó Kapor bácsi, áldja meg az isten.
– Istennek ajánlom.
A szekeres ember jószívűen kezet szorított hajdani jó ura leányával, kit rövid két év alatt annyi viszontagságos változáson vitt keresztül a sors, s amíg a belvárosból visszatért a külvárosi fogadóig, elgondolta magában: „Boldog isten, milyen forgandó a világ!” A hajdani pompás víg élet az úri házban otthon; a nagy szerencsétlenség órája oly váratlanul; a nagy úr leánya a színpadon; ott is hírt, dicsőséget szerez, ahelyett, amit elvesztett, kitagadva; a fényes napok, a hírhedett férj; azután az a nagy sötétség, mely mindent elborít; mindent, mindent… Az a kérges tenyerű ember is érezé, hogy e nagy sötétségen mégis világít keresztül valami, s az két csillag: egyik a szerető nő hűsége, másik a letéphetlen koszorú, mit a művészet font homlokára.
Kapor uram olyan jól volt szoktatva, hogy ahol letette a fejét, ott elaludt. Amint a szállásra ért, lefeküdt szekerébe, és aludt addig, amíg fel kelle ébrednie. Órát nem tartott, hanem azért pontosan fel szokott ébredni, mikor ideje volt a lovaknak reggeli abrakot adni. Olyankor egy az óra éjfél után.
Amíg azt megeszik, ő maga pipára gyújtott, s nekivetve a hátát a „Két kecske” kapubálványának, ott várta, míg Judit cselédje megérkezik, s nézegette aközben a Göncöl szekerét, merre áll már a rúdjával.
Amint a józsefvárosi toronyban ütötte a háromnegyedet egy után, egy cselédforma közelített felé az utcán, piros kendővel, kék rokolyával; kezében kis összekötött batyu; csak egyedül jött.
Kapor uram meg akarta előzni a tudakozást, s messziről köszönté.
– Adjon isten jó reggelt, húgám! Kapor Andrást keresed ugye? En vagyok az.
– Adjon isten kigyelmednek is – szólt a leány félreismerhetlen Duna melléki szóejtéssel –, hát ugye, hogy jókor eljöttem?
– Nem féltél magadban ilyen éjszaka, hogy valaki elfog az utcán?
– Ki is kapartam volna a két szemét.
– No derék leány vagy. Hát itt van a szekerem: mássz fel az ülésbe, én csak a lovakat itatom meg, azután mindjárt befogok és megyünk; jobb setétben elhagyni ezt a várost. Hát te szeretsz-e hazajönni?
– No, de még!…
– Hm. Csúnya ám most odahaza nagyon. Minden le van égve: nekem is csak a fél házam van tető alatt, másikba belelát a Fiastyúk az égről.
Azzal felsegítette a cselédet a szekérre, ami nagy üggyel-bajjal járt, elébb a felhércre kellvén lépni, arról a saraglyára, a lőcsbe fogózva, onnan a kocsiülésen átlépni, s úgy a hátulsó szénaülésre telepedni, ami asszonyfélének nagy akadály. A leányzó értette már azt nagyon, látszott, hogy szegény emberek leánya.
Kapor uram aztán rendén megitatta a lovait, befogott, előhítta a korcsmárost, s kifizette, elővevén ez alkalommal ismét a maga hivatalos nyelvét, embergyilkos „ván” „vén”-jeivel, számlálván, fizetvén, s megiván utoljára még egy hatalmas egyest abból a törkölypálinkából, azzal felkapván a szekerébe, s elkihajtván az átkozott döcögős, rázós kövezeten, tekervényes, háztalan utcák tömkelegébe, amikben még derék nyáron is sár és pocséta van, s lámpásnak csak a szegleteken van némi kezdetleges kísérlete. Egyszer meg is szólítá már a hátulsó ülésben kapaszkodó fehérnép.
– Kapor bácsi, nem tévedtünk mink el?
– Hallgass, te húgám! Tudom én, merre járok. Ott kell nekünk kimennünk, ahol a városnak nincsen szája.
– Aha, értem. Kigyelmednek nincsen útlevele.
– Nincs ám, aztán nem is lesz. Hát csak majd kitalálok én azért innen.
Azután még egy néhány gyomszagú utcán csavarogtak végig, amiket csak deszkakerítés tart össze, utoljára egy sor trágyakupacon keresztül szerencsésen kijutottak abba a homoktengerbe, ami a fővárost oldalba fogja.
Itt jobbról-balról egy jótékony akácfaültetvény vette az utazókat oltalma alá, azon különös mesterséggel keresztülvitorlázva, utoljára egy nagy árok elé jutottak, melyen túl egy nagy töltés volt: az volt az országút.
– Fogózzál meg a lőcsben jól, húgám – dörmögé pipája mellől Kapor uram –, aztán ne félj semmit – s azzal megcsapkodva lovait bámulatos mesterséggel átvetemedett árkon, töltésen; semmi sem tört és szakadt.
Akkor aztán, hogy az országúton voltak, hátramutatott az ostora végével.
– Látod azt a lámpást ott a hátunk mögött húgám? Az ott a vám. Azt kikerültük szépen. No mármost semmi baj aztán. Mármost csendesen elkocognak magukban is a lovak. Hát még a nevedet sem kérdeztem, hogy hínak.
– Örzsi. Hát nem ismer kegyelmed; a nagyságos úr hajdújának a leánya vagyok.
– Igaz biz az. Ejnye, hogy a beszédedről rád nem ismertem. Mindjárt mondtam én, hogy hallottam én már ezt a hangot valahol. Úgy lévén! Tehát Örzsi lévén, a nagyságos úr hajdújának a leánya lévén. Hát az apád hol lévén?
– Ide gyütt az is Pestre; egy újságírónak segít.
– Micsodát? Írni?
– Nem; hanem elhordani a városban, amit az elkészített; hanem hát most annak is rosszul megy. A gazdája, tudja kigyelmed, egy kicsit félreállt az útból, most nem ír senki újságot.
– No azt jól is teszi. Hát te hogy vagy az asszonyoddal, he? Búsul-e szegény nagyon?
– Hallja kigyelmed, csak arra az egyre kérem, hogy az asszonyomrul ne tudakozódjék, mert mikor eljöttem, megfogadtam neki, hogy róla egy teremtett léleknek se beszélek, s tudja: én becsületes leány vagyok, megtartom a szavamat.
– Azt jól teszed – hagyá helybe Kapor uram, s hogy még csak kísértetbe se hozza a leányzót fogadásának megszegésére, azt cselekedte, hogy a pipája kupakját tűzmentesen lezárta, s csendesen szunyókálni kezdett.
Azért nem lett abból semmi hiba. A lovak azért egyformán kocogtak; ha szekér közeledett szemközt, arra mindjárt felhőkölt András gazda; valamit mondott nagy titokban a rudas lovának, az kikerült szépen; ha a gyeplűszár lógásáról észrevették a kezei, hogy a nyerges lassabban húz, arra megint felpillantott; szép csendesen megdorgálta a restet, mintha nem akarná, hogy a másik előtt megszégyenítse; néha meg aztán eszébe jutott, hogy tekintélyét gyakorolja, elővette az ostorát, megsuhogtatta mind a kettő fölött, hogy csak úgy porzott bele az út, mely rövid szigor után ismét visszadugta ostorát maga mellé, s egy jókora kulacsból nagyokat húzott, azt állítva, hogy anélkül az ember mindjárt elálmosodik. Ilyenkor rendesen megkínálta a leányzót is. Az pedig nem szokott semmit inni.
Majd meg ismét, hogy kiverje az álmot szeméből, maga kezdte el Kapor uram sok földet bejárt viszontagságait elregélni útitársnéjának, ki azt hallgatta nagy figyelemmel, s ahol éppen kellett, leányok módjára sopánkodott vagy nevetett.
Vácon fölül, egy kis faluban állt meg kívül a csárdánál Kapor uram egy rövid itatóra; amikor maga is elővette posztószél tarisznyájából a Pesten vásárolt sonkát és kenyeret, s elébb a viseltes felét leszelve magának mindkettőből, a frisséből megkínálta a leányzót. A leányzó szívesen fogadta, és jóízűen evett belőle.
– Ha már borfélét nem iszol, hát megtöltöm a számodra ezt a zöld korsót a kútnál vízzel – monda Kapor uram, s tetszett neki nagyon, hogy a leány olyan igazi komáromiasan tudja, hogyan kell a zöld korsó csőbimbójából szopva inni, hogy az ember a felső szájából meg a szeme közé ne öntse a vizet. – Ej, de meg is látszik rajtad, hogy komáromi leány vagy te, Böske! Hanem szó ami szó, nagyon megszépültél te, amióta idefenn vagy; csak hiába, ki tudják fáinítni a leányt ezen a Pesten. Hiszen rád se ismer senki Komáromban.
– Igazán nem ismer rám senki? – kérdé nevetgélve a leányzó.
– Nem oda bizony.
– Még kegyelmed sem ismerne rám?
– Elmehettél volna énmellettem; azt se mondtam volna, hogy láttalak valaha.
– Úgy? – szólt a leányzó, s hangja, tekintete egészen más volt, mint eddig. – Köszönöm, kedves barátom, az engem nagyon megvigasztal.
Kapor uramnak kiesett a pipa a szájából e hang hallatára. Ránézett a beszélőre; egy percre lekapta a süvegét, meg hirtelen föltette; azután sebtében felszerszámozta a lovait, nem szólt semmit, felugrott az ülésébe, s el-kihajtott a faluból, ahogy csak a lovak bírták futással.
Mikor aztán már jó messze voltak minden emberi lakástól, csendesen visszafordítá a fejét, megszólalván.
– Tensasszony… – többet nem mondott, csak a kezével meg a fejével, meg a szemöldöke hunyorításával, meg a válla felhúzásával intett, hogy nagyon jól van, minden jól van, tökéletesen van.
Az a leányzó ott a cselédruhában – Judit volt maga.
És ezt Kapor uram mindekkorig észre nem vette; olyan jól sikerült az átalakítás. Nem hiába mestersége.
