Egy város a várban
Egy város a várban
Ha ez idő tájon az ember a Duna mentében utazott, a faluvégeken láthatott szűrdolmányos embereket, amint egyenes sorba állítva, fapuskával kezeikben, hadgyakorlatokat tartottak, szűrdolmányos vezető parancsszavára lépve, fordulva, célozva, mint az igazi katonák:
„Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!”
Ha a hídon átment a városba, melyet kétoldalt vár vesz körül, minden utcán világoskék dolmányos, csákós csapatrendekkel találkozott; azoknak már igazi puskáik voltak, de régiek, még hagyományos kohákkal ellátva; azok is hadgyakorlatra jártak:
„Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!”
Az iskolák udvarain is sorakozott gyermekcsapatok tartottak hadgyakorlatokat, az öregek mintájára, pálcapuskákkal, papírcsákós vezérekkel. Minden ember, apa, nagyapa, fiú és unoka ebben az egyben töri most magát: „Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!”
A csendes, nyugalmas város képe egészen felfordult. Az asszonyok szónokolnak, a férfiak fegyvert csörtetnek, a szekeresgazdák ágyúk elé gyakorolják lovaikat.
Csak Kolbay őrnagy maradt a régi.
Ugyanaz a huszárdolmány, ugyanaz a feszes nyakörv, ugyanaz a világnézet egészíti ki most is.
Oly feszesen ballag végig most is az utcán, pálca nélkül, mert azt katonának szégyen volna viselni, kivált huszárnak; nem néz sem jobbra, sem balra, nem ügyel a mellette elhaladó nemzetőri csapatokra, mintha nem is léteznének rá nézve; csak néha-néha, mikor egy-egy korlátfára akad, mely most nemzetiszínűre van festve, csóválja meg a fejét; azt is tán csak azért, mert a festés új még és ragad.
Az öregúr nem vitáz senkivel, enged mindenkit tenni és beszélni; nem áll útjába az árnak, azért, hogy nem úszik vele, őtet sem bántja senki.
Amint így csendesen ballag, a falhoz húzódva, hogy valakibe bele ne botoljék, egy csörtető alak jön rá szemközt. Zöld dolmány, széles lángveres prémmel körös-körül, könyökig aranysujtás, tele aranyzsinórral, paszománttal; zöld csákóján rettenetes sastoll. Az ember alig ismerne rá Bárzsing barátunkra.
Kardja is van, és az szörnyen figyelmezteti az utcát végighaladtára; egyébiránt két pisztoly van dugva az övébe.
Nem messze ide van Lávayné háza; az öreg asszonyság kijött a kapun, utánanézni a csörtető lovagnak, mert érdemes azt megnézni nagyon. Látja, hogy összetalálkozik a szemközt jövő hadastyánnal, s hallja, hogy egy kis idő múlva nagy lárma támad a két találkozó között; elébb csak mintha feleselnének, azután egyre gorombább hangon megy a beszéd, végre Kolbay mérgesen eltaszítja maga elől Bárzsingot, s jön errefelé, amaz meg odább megy, ököllel fenyegetve az öreget vissza-visszafordultában.
A hadastyán nagy dohogva jött végig az utcán. Csak magában beszélt, de mégis mintha valakihez intézné szavait.
– Nézd el, nézd, a semmirevaló tacskóját! Így bánni énvelem.
– Mi történt, vitéz őrnagy uram? – szólítja meg az előtte elhaladót az öreg asszonyság.
– Mi? Ah! Maga az, édes lelkem? Adjon isten! Ilyen adta semmiházia! Hallotta ezt?
– Hallottam, hogy lármáztak nagyon. Mi baja volt azzal a harkály madárral?
– Hahaha! Igaza van. Egészen olyan, mint a harkály madár. Képzelje, lelkem, én jövök szép csendesen a fal mellett, ez a kardcsörtető elém toppan, s a vállamra üt, s még azt mondja „Szervusz öreg!” – „Szervusz öreg? Én?” – mondék neki. – Édes amice, nem őrizénk mi együtt négylábú csürhét soha. Erre azt mondja nekem – katonák tegezni szokták egymást. „Az ám, igazi katonák; de hát maga micsoda?” Hogy ő tábori alélelmezési biztos. „Úgy? hát prófuntkomisszárius? No hát isten hírével. Lásson dolga után.” Erre megfog, s azt mondja: de nem addig van az, hanem, hogy énnekem kötelességem, mint más hazafinak, szolgálatot tenni; tehát csak vegyem fel a mangalétát, s éjszakára menjek patrolra, mint más, holnapra pedig sáncásni robotba, ki a monostorra. Hénh! Phatrolra mhenni! Héhn? Jubilátus huszár major! Mangalétát fogni, gyalog katonasorba állni és dob után menni, aki lóháton végeztem be a francia hadjáratot! S én, tősgyökeres nemesember, robotra menni, utat csinálni! De nem mondtam neki semmit, csupán csak annyit mondtam, hogy „Eb ura a fakó!” Erre ő felförmedt, hogy most itt ő parancsol, hogy majd megmutatja ő, hogy az ily vén reakcionáriusokkal, mint én, hogyan kell bánni. Hogy ő engem vasra veret, felakasztat! Hengem felakasztat! Ejnye kutya láncos! Én se voltam aztán rest, eltaszítottam előlem, csak úgy kalimpázott. Még ő engem vasra veret! Csak ne szeretném úgy ezt a várost! Ma elmennék innen, soha vissza nem jönnék többet. De nem tudok már megválni innen; úgy megszoktam ezt a rossz kövezetet, ezeket a rágalmazó embereket, azokat a nagy jegenyefákat ott a szigetben; pedig azt beszélik, hogy azokat is ki fogják vágni pallizádáknak.
– Hiszen, ha kell nekik, hát csak vigyék – szólt kegyes megnyugvással a jó öregasszony –, az én kertemből már eddig is kivágtak minden mogyorófabokrot, azt mondták puskaport csinálnak belőle. Az ember ilyenkor mindenét odaadja.
– Már azt látom. Csodálatos világ. Minden ember odaadja mindenét. Kis megtakargatott ezüstjét, még a gyermekét is. Kegyed is odaadta egyetlenegy fiát.
– Még pedig menyegzője után való napon. Az isten rendelte így.
– Hiszen ha katona akart lenni, azt nem hibáztatom, magam is az lettem; de legalább szólt volna nekem. Én berekommendáltam volna hajdani ezredemhez, sok jó ismerősöm van ott. Lett volna legalább kadét. De egyenesen közlegény! Szörnyűség! Ott egypár esztendő alatt hadnagyságra vihette volna, transzferáltathatta volna magát ide, vagy kvietálhatott volna ranggal, ha a felesége nem akar vele egyik garnizonból a másikba utazni; de pusztán közlegénynek ex propriis, az már nagyon sok.
– Ha az isten azt mérte ránk!
– Jól van, édes lelkem. Áldja meg az isten. Lássa, hogy megcsúfoltak! Jó étvágyat kívánok; – hogy még vasra veret! Engem!
Hazáig dohogott a mogorva öregúr végig az utcán: „Még engem vasra veretni!”
Lávayné pedig befordult az utcáról az udvarra; odabenn nagy csetepaté támadt; a két fehércseléd véres verekedést kezdett a konyhában valami nemzeti nóta felett, amit az egyik kicsúfolt; alig lehetett őket lecsillapítani.
– Boldogságos isten – évődék a tisztes asszonyság a harc lecsendesülése után –, mi lesz már a világból! Tegnap a hízó kergette meg az üszőborjút, a héten egyik kanári megölte a másikat a kalickában, s ma már a fehércselédek kezdenek el verekedni. Mindenütt háború; minden verekedni akar. Még a fiam is elment a háborúba!… Az én Béla fiam elment katonának. Pedig én nem arra neveltem.
Azzal nagyot fohászkodott, leült asztalkája mellé, elővette az „Áhítatosság óráit”, és úgy tapasztalá, hogy nem tud olvasni belőlük, a betűk összefolynak szemeiben. Összefolynak szemeinek könnyeiben.
„Teremtő úr isten! Mit hoz a te haragod még a mi fejünkre?”
Bárzsing úr pedig csörtetett a vár felé.
A város és az ó fellegvár sáncai közt terül egy kis sétány, melyet kevélységből angolkertnek is neveznek; ennek a közepén van egy gömbölyű emelvény, melyen hajdani boldog időkben a katonai zenekar szokott esténként játszani a közönség mulattatására. Divat volt olyankor itten sétálni. Nappal dajkák és pesztonkák választák azt bakancsos idillek ábrándozó helyéül.
Ma azonban szokatlanul népes volt az angolkert, s a zenekar tribünjén igen élénk társalgás folyt javában, midőn Bárzsing odaérkezett.
Tudta jól, hogy miről foly a szó. Éppen azért sietett oda.
Egy csoport nemzetőrtiszt, kiknek csapatjai a belső várban feküdtek, tartott haditanácsot valami igen fontos ügy felett.
A jelenvoltak mind igen derék férfiak és lelkes hazafiak, bizonyosan bátor katonák is voltak. Feladatuk volt a várban lenni, mely, mint tudjuk, az ország legelső erősségének van elismerve.
És ők bizonyára azzal a szándékkal telepedtek meg abban, hogy ha kell, vérüket is odaadják annak védelmére.
Hanem hogy vannak különféle nemei a vér odaadásnak, s azoknak nem minden nemét szereti minden ember.
Aztán meg, hogy az ilyen várakat nem építik olyan komforttal, hogy aki otthon kényelmes lakhelyét elhagyja, azt mindjárt megint feltalálhassa bennük.
A legelső éjszakán, mikor az ember lefekszik, még jól el sem aludt, már jönnek követelni a véréből egy kicsit. Nem éppen sokat, hanem egyszerre csak egy cseppet, aztán meg a másodikat, a harmadikat.
Az ember csatával álmodik, felébred, puskát ragad; senki sincs. Megint lefekszik. Megint előjönnek a vérét követelni. Egy-két cseppet. Az ember azt álmodja, hogy elfogták, kínpadra vonták, sütögetik; vonaglani kezd, rugdalódzik, ledobja magát a tábori ágyról; egész teste hólyagos. Gyertyát gyújt. Az átkozott ellenség nincs sehol.
Hanem amint lefekszik, megint ott vannak rajta.
Ki ez a gonosz ellenség? Óh, az a nagy városok, várak és kaszárnyák átka, az amerikai plága, amit még Mózes nem ismert, különben bizonyosan besorozta volna az egyiptomi csapások közé: a poloska.
A honfi csak akkor vette észre, mit kapott e várban mikor már benne volt. Megmérhetetlen mennyiségű átkozott csimazt. Kisvárosok polgárai még nem ismerik ezt a fenevadat; azért az irtózat nagysága a legelső találkozásnál, melyet magunk is osztunk.
Ama gyülekezet tehát nem egyébről tanácskozott, mint arról, hogy ez az állás és különösen a fekvés ezekben a várbeli pavilonokban tarthatatlan.
Egy sztentorhangú óriás, őrnagyi gallérral, deklamált a zenekar pulpitusa előtt.
– Uraim! Fegyver élétől mi nem irtózunk, rohanunk ha kell az ágyútűzbe; de csípetni, maratni magunkat nem engedhetjük. Jöjjenek ránk százezer szuronnyal, de ne százezer gombostűvel! Mi önkényt ajánlkoztunk a hazáért harcolni, de nem a hazáért vakarózni. Azt követelheti tőlünk a nemzet, hogy meghaljunk, de azt nem, hogy ne aludjunk. Én még, amióta itt vagyunk, nem aludtam egyebet, mint a múlt vasárnap a prédikáció alatt. Hisz így tisztán megvesz az ember! Mit használ minden haditudomány, mit használ minden hősi bátorság, ha egy orozva támadó undok ellenségnek áldozatul esnek a daliák. Leónidasz küzdött egymillió perzsa ellen, s híres felőle, de nem egymillió csimaz ellen, mint mi; Zrínyi Miklós védhette Szigetvárt kétszázezer török ellen, mert nem volt neki kétszázezer poloskája odabenn. Uraim! Az utoljára is mindegy, akár a várban benn, akár a városban kinn lakunk. Kötelességeinket azért híven teljesítjük. Itt és ott szükség van reánk, s mikor az óra ütni fog, az bizonyára mindnyájunkat helyén fog találni!
A szónokot erősen megéljenezték. Bárzsing legjobban.
Az volt még csak a vita tárgya, hogy kinek kelljen bejelenteni azt a határozatot, miszerint szükségtelen a tiszteknek odáig vinni az önfeláldozást, hogy a legénységgel együtt benn a várban háljanak, miután a városban kinn szállásolva is éppen úgy közel érik a várat, mikor szükség van rá: vajon a várkormányzónak jelentessék-e be az vagy a hadügyminiszternek?
Határozatba ment, hogy a hadügyminiszternek teendő a felterjesztés.
Addig is pedig, utólagos jóváhagyás reményében, elhatároztatik, hogy ideiglenesen a városban történik az érzékenyebb polgártársak elszállásoltatása. Bárzsing maga négy tiszttársat ajánlkozott szállásán elhelyezni, ami általános elismeréssel fogadtaték.
Innen aztán ballagott Bárzsing úr be a várba.
A várkapunál kék egyenruhás nemzetőr állt az őrsön, nagy, tizenhat fontos kohás puskával, ami majd letörte a vállát, s úgy elbámult a cifra egyenruhára, hogy tisztelkedni is elfelejtett neki, amiért Bárzsing úr le is hordta istenesen.
Az első udvaron egy csoport mindenféle öltözetű embert lehetett hadsorba állítva látni, kiket egy kék mándlis férfi tanogatott katonai gyakorlatokra.
Volt azok között szűrdolmányos parasztlegény, kékbeli polgárember, kabátos kereskedőlegény, szürke molnármester, diák, csizmadialegény és más egyéb vegyest.
A vezénylő férfi maga az ötven felé látszott járni az időben; sovány, de izmos alkata munkával élő embert gyaníttatott benne; ezúttal helyzetéhez illő komolyság uralgott barázdás orcáján. Szakaszát tanította be.
Mert ámbátor legjobb regula az a haditudományban, hogy „mikor eléred, üsd”, mégis úgy látszik, hogy szükséges tudni az embernek, hogy merre lépjen, hogyan forduljon jobbra, balra, s a puskáját (mikor van) miként tartsa, hogy botránykozást ne okozzon vele.
Ilyen időben azt is hamar megtanulja az ember. Nincs az a kovácslegény, pedig azok lépnek legrosszabbul, akinek ha Kapor András uram megmutatja, hogyan kell, egyszer-kétszer, meg ne tanulja. Pedig ő sem volt katona soha, múlt héten tanulta meg az egész tudományt egy Dommiguel-káplártól; most már ő a mester.
Van ugyan a szakaszában egy rossz béreslegény, aki nem tud különbséget tenni a jobb és bal lába közt; azt azután azzal tette csúffá, hogy az egyik lábára szénát, a másikra szalmát köttetett, s akként kommandírozza: „Szénás lábad, szalmás lábad!”
Tehát éppen, amidőn Bárzsing úr becsörtetett a várudvarra, Kapor András uram nagy munkában volt a tanítványaival, folyton kiabálva rájuk:
– Egy kettő, egy kettő! Jobbra nézz! Balra nézz! Jobbra kanyarodj! Állj! Indulj! Egy kettő, egy kettő! Szénás lábad, szalmás lábad! Ne lépj ki a sorból, te lakatos!
Bárzsing úr, mint afféle felsőbbség, magas megelégedéssel nézte az evolúciókat, s megvárta, míg Kapor uram a szakaszával ismét visszaérkezik valami rohamból, mert vele versenyt futni nem akart.
– Álljon meg egy szóra, Kapor uram.
– Őrmester, őrmester. Szolgálatjára – mondá az, süvegéhez emelve kezét katonásan.
– Hát csak gyakorolja rekrutáit?
– Igenis, igenis, így lévén.
Kapor uramnak nagy kedve volt örökösen participiumokat használni.
– Valamire akartam Kapor uramat felszólítani.
– Parancsolatjára állván.
– Megvannak a lovai Kapor uramnak ugye?
– Igenis, meglévén, most is követ hordván az erődítésekhez.
– Én szeretnék Tatára utazni.
Kapor uram kinyújtott puskája végével a távol kéklő neszmélyi hegyek felé mutatott.
– Arra lévén.
– Nem vihetne el engemet a szekerével Kapor uram?
– Kész lévén.
– Hát mikor állhatna elő a lovakkal?
– Tíz hónap és tizenöt nap múlva.
– Megbolondult az úr?
– Nem úgy lévén.
– Tréfálni akar velem, vagy mit? Elfelejtkezett a tartozott fegyelemről?
– Sőt éppen a fegyelemre emlékezvén. Mert hogy hat hét előtt felajánlkozván egy esztendőre önkéntesnek ide a várba; én azt a várat parolám ellenére tíz hónapig és tizenöt napig el nem hagyhatván és addig senki fiát a szekeremmel nem fuvarozván.
Azzal Kapor András uram hirtelen féljobbot csinált, egy irtózatos „Vigyázz!”-t ordított a szakaszára, s azzal „Szuronyszegezz! Rohamra!” úgy elszelelt Bárzsing úr elől, hogy az alig győzte őt szemével kísérni.
A víhatatlan vár őrsége akkoriban igen kevés rendes katonaságból állt, egy zászlóalj nemzetőrség is rendeltetett oda, mely nagyobb részt a városi lakosságból alakult. Békés polgárok vállukra vették a puskát és satöbbi.
Hanem ez a várba fészkelt egy zászlóalj pár hónap alatt csodálatosan megszaporodott, anélkül, hogy világosan észre lehetett volna venni. Ez így történt.
Egy-egy szakasz minden reggel kivonult szép polgári zeneszóval hadgyakorlatokra, majd a folyampartra, majd a közbeeső szigetnek. Az ilyen hadgyakorlatnak rendesen sok bámulója szokott lenni.
Az ilyen bámulókat aztán Kapor uram meg a többi jókedvű hazafiak visszatérőben körülfogták: Komám uram, sógor uram, jöjjön kegyelmed velünk, odabenn van a víg élet.
A zászlóaljparancsnok el nem tudta gondolni, hogyan lehet az, hogy minden felállításkor hosszabb lesz a had sora? Az emberek teremnek a földből.
Komám uram, bátyám uram, sógor uram innen-onnan kétezred magával ült már a várban, egészen elfoglalta az első számú üres pavilont, amit ők nagy kevélyen „Babilon”-nak kereszteltek el. Hogy ki ide tartozó, ki nem, azt a világért sem lehetett volna kitudni.
Különben igen csendes és rendtartó emberek voltak, csakhogy nem akartak semmi áron hazatalálni. Tartották magukat a katonaregulához.
A sereg zöme és java a „Tolnai” utcai hajósokból, a „Malomrévi” molnárokból s a „Megyercsi” utcai, „Rozmaring” utcai földészekből telt ki, kiket itt „szekeresgazdáknak” neveznek, s akik között Kapor András uram volt az orákulum.
Bárzsing úr eltűnt a térről, Kapor uram izzadt tovább; megmásíthatlan határozata levén tizenkét órai harangütésig gyakorolni alattvalóit a hadtudomány rudimentáiban.
Lakatos koma egy megállapodás percében bátorkodott illően sipkájához emelve kezét megjegyezni, hogy a kálvinista toronyban ugyan már elütötte ám a tizenkettőt éppen mostan. Kapor András uram pedig igen nagyhitű katolikus vala, s annálfogva azt felelé, hogy a kálvinista toronynak semmi szólója abba, hogy mikor van dél; azt majd mások fogják eldönteni.
A Szent János-egyház tornyában szinte kondult a harang. Ez mondja meg az igazat.
Számlálták: – hát ez meg tizenhármat ütött.
No annyi óra nincsen. Ez már nem lehet igaz. Kondult végre az öreg harang a Szent András-egyház tornyában. Ez a hiteles! Utánaszámláltak: – az tizennégyet ütött.
Megdöbbenve néztek össze: ez nem délharangszó, nem óraütés, ez tűzilárma!
Egy hirtelen magasra felkanyarodó füstoszlop bizonyítá, hogy a harangok igazat mondanak, s hat ágyúlövés a vár fokáról felelt a riadóra, míg künn a városban és benn a várban egyszerre megpördültek a dobok. Veszély van!
A dobszóra a katona és nemzetőr fegyverbe állt, a várudvaron egymás mellé sorakozott; a tisztek csapatjaik élén jártak, keltek; Kapor András uram is lecsatolta állára csataszíját, s legénységének megparancsolá, hogy kemény töltéseket eresztvén a csőbe, puskáját le ne tegye kezéből, s helyéből meg ne mozduljon.
A sáncon állt egy őr, ki a városra onnan lelátott, s az alant a várudvaron állókat koronként tudósítá a vész haladásáról.
– A tűz a Megyercsi utcában ütött ki!
Ott Kapor András uram háza van, otthon felesége, kisfiai, sok lábasjószág az akolban; asszony, gyerek vajon tud-e menekülni? Drága jószág hogyan pusztul el mind?
Kapor uram csendesen sóhajta, puskájára támaszkodva: „Az Úr adta, az Úr elvette; áldassék szent neve érette.”
Az őr kiálta ismét.
– A szél a városnak fordítja a tüzet! Isten irgalmazz!
Néhány perc múlva a tüzes pernye a várudvaron állók fejeire szállingózott. Saját házaiknak hamva volt az. A sorban állók nyugtalankodni kezdtek: „Házunk, családunk; mindenünk?”
Kapor uram észrevette a nyüzsgést, s hidegvérrel monda
– Aki azonban helyét elhagyván, az főbe lövettetvén.
Senki sem mozdult többet.
Az őr percről percre rémesebb tudósításokat üvölte alá.
– Már két utca ég! – Most három helyen gyulladt ki egyszer re! – Már a város közepén a tűz! – A tábori kórház is kigyulladt.
– A kórházról átcsapott a tűz a megyeházára! – A tűz erre fordul. A várat borítják el a sziporkák.
– Fel a Babilon tetejére, legénység! – vezényle Kapor András uram, s néhány pillanat múlva az őrség fele a vár laktetőin volt, azokat oltalmazta.
A vártetőről borzasztó volt a városra nézni! Egy tenger volt az, melynek hullámja láng. A szél viharrá nőtt már, s forgó tölcsérré kavarta a zsarátnokot; a füst, a láng közepéből mint rémes fáklyák emelkedtek ki a templomok, a kolostorok, a városház tornyai; hat torony egyszerre. Csak a hetedik állt még sértetlen, és hangoztatá egyre szomorú kondulásait. A szép város háromnegyed része égett egy óra alatt, s a bőszült láng a széles Duna egyik partjáról a másikra csapott át, elborítva az összekötő hidakat, s felgyújtva a szemközt álló falut.
És e pokoli látványhoz az iszonyat zűrzaja, melyet ezernyi ezer kétségbeesett ajk sírása, segélykiáltása, ijedelme támaszt; s amit a pattogó tűzrobaj elnémítani nem bír, sem a tomboló vihar hahotája túl nem ordít.
És azok, akik ebben legtöbbet veszthettek, akiknek ezt nézni legfájdalmasabb volt, azok fenn álltak a vár palotái tetején, s azokat védték az elözönlő zsarátnokhullás közepett, és nem hallották azt, hogy ki az, aki otthon oly hangosan sír.
Kapor András uram a pavilon tetőgerincén ülve, mint egy paripán, sorozgatá magában: „Most a megyeháza ég; most a városháza gyúlt ki; most a szentegyházba kapott bele; most mind a két torony lángol; most az egész Duna-sor végig, a hajók, a malmok a Dunán úsznak égve mind. Koldusokká leszünk, én is, más is, valamennyien. De azért kötelességünkről meg nem feledkeztünk. Talán valamikor támadni fog valaki, aki ezért rólunk megemlékezik.”
És amíg nézte a siralmas nagy pusztulást, még csak a szemöldöke sem mozdult meg bele.
A várban és városban erre a napra nem következett éjszaka. A terjedő láng helyettesíté a lemenő napot, s egy mértföldnyi kerületben nappal volt az égő tornyok fáklyavilágától; csillag nem tudott keresztültörni a lángvörös ég bíborán, csak a félhold csónakja látszott, mintha vértengerben úsznék.
E rém világította környéken, a Duna túlsó partján vágtat egy négylovas szekér az almási hegyek felé. Egyike azoknak, amiket „gyors parasztok” nevezet alatt ismert a vasúttalan hajdankor.
A szekér hátuljában egy köpönyegbe burkolt férfi ül, ki azalatt, míg a négy paripa tüsszögve vágtat előre a kavicsos országúton, kezével a saraglyába fogózva, szüntelenül a háta mögött elmaradó égő városra néz. A tűz arcába világít, s oly rossz, oly ádáz vonásokat világít meg azon, hogy alig merjük ráfogni, hogy ez ismerősünk, hogy ezt már láttuk valaha. A rémlátványra meredő szemek mintha maguk is vérben fénylenének, s a távolról lobogó fény és árny mintha arcának vonaglása volna.
Néha önkénytelenül összeborzad, s mintha fáznék, összehúzza magán szélben repkedő köpönyegét; azután megint mintha a távoli tűz pokoli hőségét érezné mértföldnyi messzeségben, izzadni kezd, s lehány magáról mindent.
Tanyák, szántóföldek, hidak elmaradoznak az útfélen, ő nem néz előre soha; mindig csak hátra: a lobogó tornyokra, a gomolygó aranyvörös füstfelhőkre, az izzó égre és a vérszínű folyamra, melynek tükre egész a távozóig elviszi az égő város visszfényét.
Ettől a látványtól nem bír megmenekülni, pedig úgy látszik, mintha arcvonásainak torzképe enyhülne, amint a rémvilágítás távolodik, s a tájat mind jobban elfoglalja az éjsötét és a hold.
– Állj! Ki vagy? – hangzik egyszerre a lovak előtt.
Az utazó összerezzenve fordul meg ülésében, s arca, mely most a holdfénnyel szembe fordul, olyan sápadt, mint a halál. Az előbbi vörös fényből nem maradt rajta más, csak a sűrű vörös szeplők.
Most ráismerhetünk: ez Bárzsing.
Az almási nemzetőri előőrs az, mely szekerét feltartóztatá.
Olyan világ volt ez, amikor minden falu végén megkérdezték minden embertől, mi járatban van.
Bárzsing reszkető kezével alig bírta nagy kipkapkodva előkeresni igazoló okleveleit. Mondta, hogy eresszék gyorsan odább, mert ő futár, Pestre küldetik. A legszélső háznál útlevelét láttamozták; kérdezték tőle, mi történt a városban, nem felelt, fogai vacogtak, csak a kezével mutatott hátra: láthatják.
Azután új lovakat fogtak a szekér elé, az ostor pattogott, a szekér robogott tovább.
Jött egy mély út, hegyes vidék; az égő város nem látszott már; az utas vissza-visszanézett még, a lángoló tornyokat nem találta háta mögött; nem jöhettek azok utána, a csillámló folyam nem futott vele versenyt, mindenütt utána hordva a tűz világát; hanem egy felhő, egy vérveres felhő nem akart elmaradni feje fölül soha; az együtt járt, együtt repült vele; abban meglátta mindazt, amit eltakartak hegyek, erdők; hisz ez olyan iszonyat volt, ami az égre van festve.
Egész éjjel kísérte ez a felhő.
Reggel esős, borongós idő támadt, a zápor egyhangú szürkére festette a tájat.
Reggelre egy kis tóparti város fogadója előtt szállt le Bárzsing. Ott kifizette fuvarosát, s iszákját kezébe véve, fölment a fogadóba.
Nem is tudakozódott; tudta már a szoba számát, ahova be kell nyitnia.
Abban a szobában volt Fertőy.
– Ah, ön megérkezett? – szólt nyájasan közelítve a mindig mosolygó úr. – Hogy van?
– Fázom és rosszul vagyok – válaszolt dideregve Bárzsing.
– Igyék egy kis rumot, az helyrehozza.
Bárzsing nem kínáltatta magát kétszer; csakhogy a rumtól még rekedtebb lett a hangja.
– Hát mi újság otthon?
Az „otthon” szóra Bárzsing riadtan tekinte szét.
– Nem látszott ide az éjjel? A város ég…
– Csak a város? – kérdé a mosolygó úr.
– Az egész város; a templomok, kórházak mind tűzben, lángban állnak, alig maradt meg egy negyedrésze az egésznek.
– Hm. Ha a szél megfordul, még az is eléghet.
Bárzsing jónak látta még egyszer hozzá folyamodni a rumos palackhoz.
– Tehát ott most nagy az ijedség, ugye? – tudakozódék kíváncsian Fertőy.
– Óh…
– Oltásra természetesen a nagy viharban gondolni sem lehetett. A hídon jött ön keresztül?
– Óh, dehogy jöttem; hisz az is ég. Csónakon hozattam át magamat.
E szóra Fertőy nem mosolygott, a fogait szítta.
– Az úri ismerősök mit csinálnak?
– Hát sírnak és jajveszékelnek. Senkinek sincs ilyenkor gondja a másikra. Lávaynét láttam, amint az égő házból elfutott, egy kosár búzát vitt az ölében az ezüstneműi helyett.
– Ah! – szólt Fertőy ismét mosolyogva. – Az az asszony engem egyszer megbántott. Azt kérdezte tőlem, mi okon szólok bele a város dolgába, mikor nem vagyok ott birtokos. Most jólesik neki.
– Holdvárynét ájulva vitték a Rozália térre, ahova nem jutott el a tűz, Szerafin kisasszonyt is láttam futni kalap nélkül. – Hm. Kíváncsi vagyok a toallettjére. Olyankor nemigen ügyelhet az ember erre.
– A megyeházát sokáig oltalmazták, de végre mégsem bírták megmenteni.
– Ah! Már most hol fognak majd dikciózni a tekintetes karok és rendek?
A harmadik pohár rumnál maga Bárzsing úr is tréfásan kezdte venni a dolgot.
– A többek között a Hargitay-ház is porrá égett.
Fertőy arcán a mosoly most már gúnyvigyorgássá fokozódott.
– Ez Judit húgocskám baja. Ön tudja, barátom, hogy az öregúr végrendeletében, ahol ő minden vagyonából kizárja, a házat oly feltétellel hagyta meg neki, hogy abban végső ínség esetére maga lakhassék. Ez volt egyetlen, utolsó birtoka.
– Tehát Judit kisasszony?
– Már nem kisasszony. Férjhez ment – szólt Fertőy kivonva zsebéből Judit levelét s átnyújtva azt Bárzsingnak, hogy olvassa el.
Bárzsing arca haragvörös lett e sorok olvasásakor; ő még mindig remélte, hogy Juditot kényszeríteni foga a végrendelet kedveséről lemondani s őt fogadni el férjül. Az előzmények Bárzsing úr kedvét éppen nem rontották el.
Mikor letette a levelet az asztalra, azt gondolta magában tehát úgy kell neki! Legyen tehát koldus, legyen üldözött, legyen szerencsétlen; teljék be rajta a keserűség pohara.
– Már most tehát nincs mit tennünk, mint a végrendelet fölnyitását szorgalmaznunk – szólt fogait összeszorítva, úgy szűrve a levegőt azokon keresztül.
– Meg is tettem már az intézkedéseket – biztosítá barátja urát nagy nyugalommal Fertőy –, a végrendelet át van adva a tiszti ügyésznek, s holnap fel fog nyittatni.
– Holnap? De hisz a város pusztulása…?
– Mi akadályozza önt, az én nevemben jelen lenni a felnyitásnál? Annyi hely csak lesz a városban, ahol ezt végre lehet hajtani.
– De a tűz, uram!
– Mi bajom nekem az önök tüzével.
– Az, hogy ha a megye levéltárában volt a végrendelet, tehát az ott el is égett!
Fertőy most már nem mosolygott.
