Mire jó egy sánta ember?
Mire jó egy sánta ember?
A rendkívüli idők minden álló tárgyat kiforgattak sarkaikból. Akinek semmi köze nem volt is a csaták sorsához, a politikai élet nagy rendületeihez, benne élt azoknak szokatlan gőzkörében, mint mikor a tizenhatodik századbeli üstökös három napra elborította sörényével a földet, hogy az egész földteke úszott benne, s minden lélegző tárgy, ember, állat és virág egy idegen égitest légkörét szívta.
Sajátságos légkör volt az!
Némely embert útnak indított: egy hónap alatt négy városban is megtelepített, megint odább utaztatott; – másikat meg úgy egy helyhez ragasztott, hogy még csak sétálni sem mehetett máshova.
Szeretőket összehozott, gyorsan egyesített, még gyorsabban szétválasztott, menyasszonyból egy nap alatt özvegyasszonyt csinált, újra férjhez adta. – Másutt meg egymást rég szerető szíveket úgy elválasztott, hogy még csak hírt sem hallottak egymásról.
Új életpályát osztogatott az embereknek: ügyvédből tett hadbírót, bíróból tett hadszerelőt, az orvost megtette sebésznek, mérnökből csinált utászt; korhely embereket rehabilitált, nagy fényes celebritásokat elfelejtett emberekké sorozott be.
A gazdag nélkülözni tanult; jövedelméhez nem nyúlhatott, azok a holdon is túl voltak; – más meg annyi pénzhez jutott, alig tudta, hogy adjon túl hirtelen rajta.
Hát még akinek valami sürgetős elintézni, végezni, megtudni, végrehajtani valója volt! Az, aki a parancsot adta, egészen más világba tartozó ember volt, mint akinek azt végre kelle hajtani. Ha mehetett vele, ahova kellett, ott új hatóságot talált, ki nem akarta ismerni, s ha még odább járt, segített magán, mire visszajött, akkor megint más hatóság volt már ott, aki meg az új álláspontot nem fogta fel.
Ha keresett egy bírót, akire múlhatatlan szüksége lett volna, megtudta, hogy az most olyan jó helyen van, mintha csak talppal állna feléje a föld túlsó oldalán, s néha megtörténhetett, hogy ha keresett egy okmányt valami levéltárban, azt is megtudta, hogy az egész levéltár utazik, szekérre rakva egyik határból a másikba; talán utol lehet érni, talán nem. Vagy pedig egy bizonyos helyen megvan ugyan, ha még megvan; annak a helynek csak az egy baja, hogy szüntelen tűzzel járnak körülötte, s hozzájutni éppen olyan könnyű a levegőn keresztül madár képében, mint a föld alatt vakond alakjában.
Egy ilyen keserű foglalkozás gyönyörűségei jutottak Fertőynek, amidőn unokahúga, Judit öröksége után akarta kinyújtani kezét.
A gyümölcs az ő számára érett meg, csakhogy nem lehetett hozzáférni.
A végrendelet sorsáról nem lehetett semmi felvilágosításhoz jutni.
Vajon elégett-e a nagy tűz katasztrófa alatt? Vagy valaki megmentette talán? Efelől kellett volna bizonyos tudomást szerezni; hanem ez volt éppen a minden lehetetlenséggel határos feladat.
Fertőy maga nem mehetett a körülzárolt városba.
Bárzsing barátját sikerült rábeszélnie, hogy mint futár küldesse be magát, s akkor aztán tudakozódjék a végrendelet felől.
Bárzsing úr ez idő szerint éppen azon rejtelmes életmódot követte, mely nagyon kevés zajjal, annál több izgalommal és változatossággal jár, amit nagyon bőkezűleg szoktak jutalmazni, ha sikerül, annál rövidebben büntetni rajtavesztés esetében.
Igen régi axióma a hadviselés tudományában, hogy a legjobb tábori kém az, aki mind a két felnek szolgál. Hogy melyiknek szolgál jobban, az az ő titka. Talán mind a kettőnek egyformán. Ez háborún kívül békés időben is így van.
Bárzsing úr az országos ügyek mellett magánvállalatokat is intézett, s szállítmányosoknak szívesen szolgált, illendő percentekért, szükséges tudakozásokkal és értesítésekkel.
Akármiket mesélt légyen is Bárzsing a veszélyek felől, amik útját állták, amíg az ostromzárlaton keresztül a hírhedett várba bejutott, annyi bizonyos volt, hogy soha neki se jövet, se menet, egy hajaszála sem szokott meggörbülni.
Amit azonban a városban ki bírt nyomozni az akkori pusztulás idejében, az nagyon kevés vigasztalót tartalmazott Fertőy úrra nézve.
Rátalált ugyan a régi levéltárnokra, aki faluról szinte beszorult a cigánymezői sátorutcába, de annak a tudósítása kevesebb megnyugtatására szolgált az elébbi tudatlanságnál.
A nagy gyulladás alatt némely fontosabb okmányokat a levéltárban hirtelen egy vasládába pakoltak; azt lepecsételvén egy fiatal tiszti ügyész még a tűzveszedelem hevében dereglyére tétetve, elszállíttatá Neszmélyre; onnan a visszavonulás alkalmával ő is odább vonult, a ládát is magával vitte.
Hová lett azután, mit tett az iratokkal, arról kinek volna most tudomása? Meglehet, hogy valahol utat vesztett, és álnév alatt elrejtőzött; az is meglehet, hogy együtt ment a ki tudja merre járó hadakkal, s nem lehetetlen, hogy ha nagyon szorították, hátrahagyta a vasládát, s ami benne volt, azt szélnek is eregették már; talán eláshatta valahol valami árokba, vagy beledobta a Dunába; de az is meglehet, hogy még folyvást őrzi, s valaha vissza is fogja hozni; hanem az is a valószínűségek közé tartozik, hogy a megmentett iratok között éppen nincs jelen a keresett végrendelet.
Ez a bizonytalan tudósítás rosszabb volt a legrosszabb bizonyosságnál.
Mert ha elégett a végrendelet, okos ember még tudhatott magán segíteni; de hátha megvan. Ki tud ennek nyomára akadni?
Bárzsing úr ezen az úton nem nyomozhatta tovább a keresett iratot: ha annak gondviselője a felső hadsereggel kalandoz, ő oda utána nem megy. Voltak igen érvényes okai, amik tanácsosabbnak mutatták e hadtesttől jó nagy lőtávolban maradnia.
Egyszer összetalálkozott Bárzsing Debrecenben egy régi ismerősével, de akinek a nevét nem tudta.
Egyike volt ez is a „közvélemény asztala” rendes ülnökeinek.
Így neveztek egy kerek asztalt az Úri utcai kávéházban, melyet reggelenként költők, lapszerkesztők, kritikusok, ügyvédi és orvosi celebritások szoktak körülülni. Ez asztal mellett olvasta fel Pusztafi leglángolóbb költeményeit, amik soha nyomtatásban meg nem jelenhettek; itt beszéltek Louis Blancról, Michelet-ről, a népfenség tanairól; itt mondott egy fiatalember nagyon dobogó szívvel elragadó beszédeket; ide jöttek alispánok, országgyűlési szónokok, későbbi miniszterek, reggelijöket elkölteni; itt folyt a művészi vita esténként klasszicizmus és romanticizmus fölött; innen indult ki a taps és pissz – előbb csak a színpad, azután a szónokszék, végre a csatatér hőseinek és áldozatainak; innen hangzott el a legelső szó, mely után a legelső tett következett; ezért ama kerek asztalt elnevezték ama sokat igénylő névvel: a közvélemény asztala. Azon kornak sok tragikuma és komikuma kezdődött ez asztal mellett.
Akik ott mindennap találkozni szoktak, személy szerint természetesen nagyon ismerhették egymást, anélkül, hogy neveik után kölcsönösen tudakozódtak volna. Bizonyos neme a kollegialitásnak támadt időjártával közöttük.
A részvevők valódi megalakult testületnek tartották magukat, s tevékeny ifjúi hevük által a contrapondiumot vélték képezni a tudós akadémiával szemben.
Tehát Bárzsing úr is, bárcsak vidéki és levelező tag minőségben, itt ismerkedék meg egy kicsi sánta ifjúval, ki a közvélemény asztalánál rendes ülnökséggel bírt, kit a többiek doktornak neveztek, igen jó fiúnak tartottak, s ki merész szocialista volt, és amikor szerét tehette, a vegytan befolyását a nemzetgazdászatra élénken magyarázgatá a táblakör hallgatóinak.
Mi is kétszer találkoztunk már e kis bicegő alakkal; egyszer, midőn amaz emlékezetes napon Juditnak esernyőjét kölcsönözte, másodszor mint tanúval Judit és Béla menyegzőjén. Ez a mi Glanz Melchior barátunk.
Igazán barátunknak nevezhetjük, mert derék ember. Tört testben egyenes lélek.
Mire jó az életben egy sánta ember, akit gyermekkorában a dajka elejtett, s kinek ez egyszeri esés miatt az egész életét nyomorékul kell végigbicegnie?
Mikor más gyermekek elmennek játszani, neki félre kell ülnie és nézni társait, hogy mulatnak; az ő lába sánta. – Mikor az ifjú szív hevesen kezd tombolni az áradozó érzéstől, társai járnak a nő szerelme után: neki otthon kell maradni, belőle nem lesz se táncos, se szívhódító; az ő lába sánta. – És mikor a tettek mezeje nyitva, mikor a férfi karja, szíve gyűlöli az álmot, mikor a trombita megszólal, a többiek sietnek a hívogató szóra, előttük a dicsőség fényes útja: neki pedig otthon kell maradni, belőle nem lehet harcos – hisz az ő lába sánta.
De hát éppen nem lehetne-e a sánta embernek semmi hasznát venni a világon?
Nem tehette-e a mostoha természet, hogy amit megtagadott a lábától, azt kipótolja az agyában? Nem adhatott-e neki lábak helyett szárnyakat, lángészt?
Hát Tamerlán nem volt-e sánta, s nem harcolt-e sánta lábbal a fél világ ellen? Hát Byron lord nem volt-e sánta, s nem harcolt-e magukkal az istenekkel?
Ki volt a világ forgatva a sarkaiból; minden ember mással küzdött, mint amiben gyakorolta magát. Melchior olyan elhagyatottnak érezte magát a nagy év elején; mikor reggelenként csak egyedül ült kétszer-fehér kávéjánál a közvélemény asztala mellett, amelyhez néha egy-egy olyan arc is telepedett le, aminek látása őt menten hazakergette.
Egyetlen öröme abban telt, ha délutánonként ellátogatott Judithoz, s elmondhatta neki, miket olvasott össze a hírlapokból. Judit régóta nem hallott már Béla felől semmit. Ennek természetes okai voltak.
Melchior látta a szép ifjú arcot napról napra halaványabbá lenni. Egy napon azt mondta neki:
– Tisztelt asszonyom, kegyed beteg, miért nem gyógyíttatja magát.
– Az én bajom számára nem terem ír.
– De én tudom, hogy terem, azt is, hogy hol! El is megyek érte, s elhozom számára. A kegyed betegségének gyógyszere Béla lábnyomain terem. Én elmegyek Bélát fölkeresni, s hozok kegyednek izenetet tőle.
Judit mosolygott e szóra, s Melchior ezért az egy mosolygásért elment volna a holdba is.
Készíttetett magának egy mankót, mely belül üres volt, azzal járt fel s alá, s mikor már hozzászoktak ismerői, hogy őt mankón járva lássák, el-eltűnt a városból.
Hetek múlva aztán megint visszatért. Micsoda helyeket járt be azalatt, mit végzett, mi dolga volt, azzal nem dicsekedett senkinek. Szakmája volt a szemészet; azt adta ürügyül, ha kérdezték, hogy vidékre volt beteghez híva, akinek szürke hályogot kellett a szeméről levenni.
A szürke hályogot nagyon sokszor kellett műtőzni.
Judit azután nem volt többé oly halovány. Bélától még írott leveleket is kapott. Azok is mind a sánta ember mankójában jöttek.
Tehát egyszer Bárzsing úr összetalálkozik Melchiorral a debreceni fajárdán, amit akkor még pallónak neveztek.
– Áh, jó napot citoyen, hát hol veszi itt magát.
Melchior egy fogadj istennel szabadulni akart tőle, de Bárzsing úrban olyan nagy volt a viszontlátás öröme, hogy nem eresztette, karjába kapaszkodott, s ment mindenfelé, amerre Melchiornak útja volt, azon szín alatt, hogy majd vezeti.
– Erdélybe vagyok híva egy nagy úrhoz – mesélt előtte Melchior –, azért jöttem ide útlevélért.
– Óh, azt majd eszközlök én ki önnek. Meddig marad ott?
– Amikor műtételemnek sikeréről bizonyos leszek.
– S innen ismét vissza fog menni Pestre? Milyen világ van ott? Beszéljen valamit.
Melchior éles szeme átlátta, hogy túlságos tartózkodás csak gyanút kelt, azért inkább azt tette, hogy igen nagy nyíltsággal mesélt Bárzsingnak mindenféle újdonságokat titok fejében, amiknek egy részét a hírlapokból is lehetett tudni, másik részét pedig éppen csak akkor gondolta ki.
Bárzsing nem hagyott neki békét, míg szállására nem vonszolta. Akkoriban úgyis nehéz volt egy éjszakára helyet találni a kálvinista Jeruzsálemben, ahova a jövevény fejét lehajtsa: úgy tele volt már minden zug hírneves férfiakkal és hozzátartozóikkal.
– Mit tud, citoyen, a közvélemény asztalának tagjairól, a régi jó pajtásokról? Hová lett Pusztafi, merre ment Lávay, hová lett a kis dadogó?
Melchior elmondta róluk, amit tudott, és amit nem tudott.
– Ön többször is volt már itt, nemde? Jól van, jól van, tudom ez titok; nem mondom senkinek. De mikor Pesten megismerkedtünk, akkor még ön nem viselt mankót.
– Lábbajom azóta inkább kifejlett.
– Tudom: elhiszem. Mankóval könnyebb járni. De milyen könnyű ez a mankó. Mintha belül üres volna. Egy ilyen üres mankóval jó szolgálatokat lehetne tenni. Elférnének benne mindenféle tudósítások, egész lerajzolt térképek, ugyebár. Hehehe! No én nem tudok semmit. Nem szóltam semmit.
Melchior úgy tett, mint akinek a rejtett szavát kitalálták. Elnevette magát.
– Biz ebben elfér akármennyi.
– És erre senki sem jöhet rá.
Ezen azután nevettek mind a ketten.
Ez őszinteségre mindjárt azt ajánlotta Bárzsing Melchiornak, hogy tegezzék egymást.
– Te nagy kópé vagy. Te nemcsak Erdélyben jársz, hanem más mindenfelé is. Nem voltál még a felső táborban?
– Óh, akárhányszor.
– Ugyan kérlek, nem láttál ott valami komáromi táblabírót, aki egy lepecsételt vasas ládával a szekerén jár mindenütt a főhadiszállással együtt?
Melchior gondolkozott egy kicsit, azután azt felelte, hogy látta biz azt.
– Ugyan kérlek igen nagyon. Egy igen jó szolgálatot tehetnél nekem. Ha még egyszer oda fogsz menni, járj utána, tudakozd meg szépszerével attól a táblabírótól, vajon a megyeház leégésekor megmentett iratok közt, miket magával hord, ott van-e bizonyos végrendelet, amit egy bizonyos Hargitay tett le a levéltárban.
Melchiort elfutotta a méreg erre a szóra. Hisz ő rég be volt avatva e végrendelet titkába, amit Bárzsing nem sejthetett. Egyszerre félbeszakított minden barátságot.
– Uram; adja vissza a mankómat. Köszönöm a szállást; de én önnek semmi olyan cselszövényben nem szolgálok, ami Lávay Béla és neje ellen van intézve.
Azzal kikapta Bárzsing kezéből a mankóját, s otthagyta a saját bámulatának martalékát, ki sehogy sem tudta elképzelni, mint lehessen az, hogy valakinek a gondolatában is olvassanak.
Bárzsing utánanézett az ablakon az eltávozó sántának, s öklével fenyegetőzött utána: „Megbánod te még ezt!”
Melchior még azon éjjel elhagyta Debrecent.
A hadtudomány akadémikus tudósai előtt legfontosabb probléma az, hogy két különböző ponton működő barátságos hadvezér hogyan közölhesse terveit egy nem barátságos harmadik számára készítendő meglepetések felől.
Az emberi furfang sokat kitalált e nemben anélkül, hogy módszereit kimerítette volna.
Tamerlán izeneteit Ázsia egyik végéről a másikra az izenetvivő simára borotvált fejére íratta fel; a hosszú útban kinőtt a leborotvált haj, s eltakarta az írást; mikor helybe ért a követ, ismét lenyírták a fejét, s elolvasták róla az izenetet. Tepelenti Ali Janinából főtt tojásokra vegytani tintával írt tudósításokat szövetségeseinek; kívül nem látszott meg a tojáson semmi, de a kemény héj feltörésével a belső hártyán állt az egész írás. Az is históriai dolog, hogy S. orosz tábornok Szilisztria ostroma alatt még a kopogó szellemek akkor nagyon divatozó expedienséhez is folyamodott hadműködési titkos értesülések végett.
Ily tudósításokat elvinni, pontosan kézhez juttatni annál becsesebb szolgálat, mennél nagyobbak az akadályok, bonyolultabb a helyzet, égetőbb a veszély, amiken az illetőnek keresztül kell magát színlelni; kivált mikor az ellenfél is ügyes és éber.
A kísérletnek legaggasztóbb esélye az, hogy hátha az izenet éppen az ellenfél kezébe esik! Azért gondoskodni szoktak, hogy még azon esetre is, ha felfedeznék az izenetet, ne tudjanak rajta eligazodni.
Legegyszerűbb ugyan a szóbeli izenet, mert az a hírnök nyelvébe van elrejtve. De hátha ez a nyelv áruló akar lenni! Vannak olyan nagy dolgok, amiket egy ember becsületére bízni nem szabad.
Tehát titkosírást használnak hozzá.
Sokféle neme van a titkosírásnak; csakhogy vannak ismét emberek, akiknek feladatuk azokat megfejteni, s ezek oly ravaszok, oly kitanultak, hogy az eléjük tett titkot addig forgatják, próbálgatják, míg csakugyan rátalálnak a nyitjára.
Minden nyelvben vannak olyan két, három betűs szavak, melyek többször elé szoktak fordulni: „és”, „az”, „der”, „le”, „un”; csak egy ilyen magányosan álló szótagocskát kell kitalálni, és a kulcs kézben van!
Hanem van azután egy neme a titkosírásnak, melynek éppen nem lehet a kulcsára akadni: a dolog pedig nagyon egyszerű.
Az ábécé betűi kétszer leíratnak egyenlő távolban, felosztva két külön papírszeletre. Akkor felvesznek egy szót, például ezt: „Helion”, s ezt csak a két illetékes helyen tudják.
Ekkor a két alfabetsor egymás alá helyeztetik, olyformán, hogy az izenet első szavánál a „H” betű vétetik „A” helyett, s ily sorban a többi, a második szónál az „E” betű helyettesíti az „A”-t, a harmadiknál az „L” és így minden szónak külön kulcsa van, s egyik a másikra nem vezet; aki az irányadó szót magát nem tudja, az semmi kombinációval nem jut sikerre.
Hadjáratokban sokszor használják ezt, a hírnök és izenet ha kézre kerül is, az legfeljebb a hírnökre nézve baj; az iratból nem okul senki, mert a megoldó szót maga az izenetvivő sem ismeri.
A „Helion” szó segélyével például e betűkből: „nacut zb klbvlblznczju cbkix noa” ki lehet betűzni e sort: „Guyon új várparancsnok útban van”; de a kulcs bírása nélkül az egész értelmetlen betűcsoport marad.
Egy késő márciusi estén döcögős fakó szekér érkezett egyikébe azon Duna-parti helységeknek, melyek a világhírű erőddel átellenben feküsznek. A helység nagyon jó ellenőrség alatt állt.
Egy tapasztalt régi douanier vizsgálta meg a keresztülutazókat, kinek sok évi gyakorlat tanítá meg már mindazon fortélyokat, mik által dugárusok a hatóság árgus tekintetét megcsalni törekesznek. A kettős bőrű uszkárok, miknek felső bőre alatt csipkéket, a bádogcsecsemők, mikben külhoni borszeszt, a kétfenekű hordók, mikben lőport, a duplatalpú csizmák, mikben titkos levelezést szoktak átcsempészni, őelőtte rég nem érvényes találmányok voltak. Keresztüljárt mindenkinek az eszén.
Az útlevélláttamozó hivatal előtt megállt a könnyű ekhós szekér, s belőle egy kis sánta ember kapaszkodott le, ki minden motyóját legnagyobb önbizalommal bocsátá közvizsgálatra; csupán csak fénymázas mankójára látszott különösen féltékenynek lenni.
A vámbiztos átvizsgálta útitáskáit, s nem talált semmi gyanúra méltót. Az utazó mohó készséggel forgatá ki zsebeit, adta át tárcáját, s eközben letámasztá mankóját egy szék mellé.
A vámbiztos szemeinek nagyon kezdett megtetszeni ez a mankó.
Kezébe vette nagy csendesen mosolyogva.
– Milyen könnyű ez a mankó. Mintha csak „üres volna belül”.
Azzal élesen tekinte szemüvegein keresztül az utas szemébe.
Az utas Melchior volt.
Egész nyugodtan felelt vissza a kérdezőnek.
– Az ám. Ki van vájva belől.
– S mi célra van ez? – kérdé kegyetlen sandítással a biztos. – Mi van benne?
Melchior bizalmasan súgott a vámos fülébe:
– Csendesen, uram, a pénzemet tartom benne. Akárki rabolna ki az úton, a mankómat csak nem venné el.
A vámos nevetett az elmés ötleten.
– Le lehet ennek a tetejét csavarni, ugyebár.
– Igen ám, még az aljáról is azt a rézszorítót, s azzal az egész mankó mint egy etuis, kétfelé válik.
– Ugyan kérem, mutassa meg.
Melchior kész volt a felhívásnak engedni; lecsavarta a hónaljvánkost és a rézszorítót a mankóról, s az rögtön kétfelé vált és kihullott belőle – tíz darab százas bankjegy – és egyéb semmi. A százasok szép újak voltak, keveset törődve.
A vámbiztos nagy bonhomiával mondta neki, hogy ez igen jó ötlet a pénzt a mankóban tartani; egyébiránt ő ajánlkozik a tíz darab százast egy ezeresre fölváltani a főpénztárnál, akkor még könnyebben elrejthető lesz.
Melchior megköszönte. „Biz az jó lesz.”
A százasok gyanúsak voltak.
Nem arról, mintha hamis gyártmánynak látszanának, hanem, hogy nincsen-e valami a túlsó lapjukra írva. Mert sokszor azt hazudja a papírlap, hogy ő fehér, pedig élet-halál dolgai vannak rá írva láthatlan, észrevehetlen betűkkel; olyan szerrel, mely eltűnik és parancsszóra ismét megjelen.
Vannak azonban a tapasztalt embereknek kémiai reagenseik, amik még az üres lapból is kivallatják a titkot.
Melchiornak az mondatott, hogy várjon addig a vendéglőben, amíg a százasait felváltják; különben is este van már, előfogatot reggelig nem kaphat. Kész volt ráállni.
A vendéglőben szobát nyittatott magának, s ha kitekintett az ablakán, vagy az ajtaján kinézett a folyosóra, s itt is, ott is egy-egy szürke köpönyeges vámőrt látott sétálni, azt is gondolhatta, hogy azok a maguk mulatsága végett töltik ott az időt.
Hiszen egészen nyugodt lehetett; a százasok hátáról nem lehetett semmi gyanús dolgot felfedezni; – mivel azokra valóban semmi sem volt írva.
Igen, de akkor hová tette a rábízott izenetet?
Hová? A fejébe. Megtanulta könyv nélkül.
Egy egész tömött levelet ilyen értelmetlen betűhalmazzal tele: „nacut zb klbvlblznczju cbkix noa” elejétül végig megtanult könyv nélkül úgy, hogy egy betű nem hiányzott belőle. Az eredeti levelet aztán elégette.
Ez már aztán erős munka volt.
Hanem hiszen mondtuk, hogy a sánta embernek a fejében adta ki a természet, amit a lábában elvont tőle.
Vacsorálni átment Melchior a közös étterembe. Alig kapott helyet, annyira tele volt minden asztal többnyire fegyveres vendégekkel. Valahogy szorítottak neki mégis egy kis helyet.
Hanem a vacsorálni valóval nagyon szűken voltak. Korábban jött jó étvágyú vendégek meglehetősen elfogyasztának már minden megehetőt. Éppen csak sajt és kenyér közt volt a válogatás.
– Se csirke, se lúd, se más baromfi nincs a háznál? – kérdé Melchior a mentegetőző korcsmárostól.
– Bizony amit reggel hoznak, azt estére rendesen elfogyasztják; semmi sem vesz rajtunk.
– Galambjai sincsenek?
– Galambjaim? – szólt a korcsmáros élesen szemügyre véve a kérdezőt. – Azok is elfogytak a padlásról.
– De hisz itt a szobában is látok vagy hatot a kalitkában.
– Ah, uram azok drága galambok, páva farkúak; nem látja? Csak ritkaságnak tartom a szobában.
– Tán bizony „beszélni is tudnak”?
E szóra megemelinté sapkáját a korcsmáros a jövevény előtt, s halk hangon monda:
– Nem adnék belőlük egyet tíz pengőnél alább.
– Én pedig megadom a tíz pengőt, mert éhes vagyok. Teringettét, nekem pecsenye kell.
A többi vendégek egy kicsit nevettek rajta; hanem végre is nem találták valami különösnek. Volt közöttük elég olyan, aki a hadjárat alatt egy tányér puliszkát is fizetett tíz pengővel. Éhes ember jó fizető.
A korcsmáros tartotta a tenyerét az ígért pénzért.
Melchior kivett tárcájából egy összehajtogatott tízpengőst, s átadta neki.
De már ennek az üres lapjára fel volt írva az egész izenet apró irónbetűkkel.
Melchior azalatt írta azt le, míg azt hitték, hogy mosakodik.
A korcsmáros mindjárt kifogott egyet a galambok közül a kalitkából; mégpedig egyet a legszebbek közül, aranycsillámos zöld tollal, legyezős pávafarkkal, hófehér szárnyakkal; szép, okos, nyúlánk fejjel. Milyen kár lesz ezt megölni, nyársra húzni.
– Jó lesz-e ez? – kérdé Melchiortól.
– Csak sietve, mert az éhes gyomor minden szentimentalizmust száműz.
A korcsmáros aztán kivitte a galambot a konyhába; voltak, akik kikísérték, vajon megöli-e azt a szép galambot.
– Van eszem, hogy ezt ne fojtsam meg – nevetett a korcsmáros ravaszul az utána tódulóknak –, ezt felviszem a padlásra, s lehozok a dúcból egy fiókgalambot helyette. Jó lesz az ennek a bolondnak a tíz forintjáért. Nem ismeri meg sülve.
Ez igen természetes ötlet volt; aki hallotta, nem is tehetett mást, mint hogy nevetett rajta.
A korcsmáros aztán felment a padlásra; ott a sötétben a kapott bankjegyet vékony zsineggel átszorítva, a galamb szárnya alá kötötte; akkor megsimogatta, megcsókolgatta a kedves állatkát, s tenyerére fektetve kitartotta a házhéj ablakán.
A galamb néhányat bólintott karcsú nyakával, aztán vizsgálódva emelte fel fejét, perc múlva szárnycsattogtatva emelkedett a magasba, s néhányszor körülkóvályogva a légben megtalálta az irányt, s azzal nyílsebesen repült át a folyamon a távol sötétlő város csonka tornyai felé.
A korcsmáros utánanézett, míg fehér szárnyait az est ködében kiveheté, azután elégülten szállt le a gerendáról, s benyúlva kezével a dúcba, kihúzott egy nagy orrú fiókgalambot; azt le is hozta és megsütteté. Mikor készen volt, bevitte Melchiornak.
Már akkor mindenki tudta odabenn a tréfát, hogy a galamb ki van cserélve.
Akadtak gyöngédtelen példálózók, akik felemlegették, hogy mikor a régi nagy urak pávát süttettek, a fejét meg a farkát épen szokták hagyni, hogy azokról megismerhető legyen, nem adott-e fel a szakács pulykát a páva helyett.
Ámbátor, mondának mások, a csalódás nem kár. Aki úgy lakott jól a kakassal, mintha fácánhúst evett volna, arra nézve úgyis mindegy.
A korcsmáros látva, hogy nagyon köztudomású kezd lenni a tréfa, átcsapott a nagylelkűségbe.
Mikor Melchior készen volt a vacsorájával, kivett a zsebéből egy tízpengőst (egy másikat): „No, hogy ne mondja uraságod, hogy ebben a korcsmában rászedték, hát tudja meg, hogy nem a pávafarkú galambot süttettem ám meg, hanem csak egy fiókot, aminek az ára két húszas; itt a tíz pengő forintja.”
Mindenki el volt ragadtatva a derék vendéglős becsületessége és lelkiismeretes eljárása fölött.
Már erre Melchiornak is kezet kellett szorítani vele.
Amaz is visszaszorította szívélyesen.
– Tehát az a galamb, „aki beszélni tud”, jó helyen van? – kérdé Melchior sokat jelentő hangnyomattal.
– Bizony jó helyen – biztosítá őt a korcsmáros.
Melchior még ott szivarozgatott egy ideig, azután alunni ment, s reggelig ki sem nézett szobájából.
Korán reggel fölkeresé a vámbiztos, s mosolygó arccal adta át neki az ezerpengőst.
– Tessék tovább utazni, uram, minden rendben van.
– Örülök rajta – felelt rá Melchior.
Ő tudta, hogy minek örül!
