Rossz végzet
Rossz végzet
Kivel nem történt már az, hogy valakit, valamit megszabadított?
Bárha csak egy vízben fuldokló ebet, egy vergődő madarat, egy széltől kicsavart fát, egy száradó virágot.
Az képzelheti Judit örömét.
Nem várt holnapot; még azon éjjel elindult a hosszú útra Kapor Andrással, ki azt ígérte neki, hogy elviszi a világ végére is. Sietni kelle nagyon, hogy Bélát minél elébb megtalálja ott, ahol hátrahagyta, arra kérve, hogy rejtőzzék el addig, míg ő visszatér.
Valahol a negyedik-ötödik megyében lehet az a menhely; olyan helységben, mely a térképen sincsen; olyan hegyzugban, ahova csak egy helyen van bejárás, ugyanazon kell vissza is jönni.
Ott vár a veszély előtt rejtőző férj, és számlálja a pillanatokat, amik kedvese viszontlátása és eltávozása közt vannak. E pillanatokat nem szabad szaporítani.
Kapor András, bár soha nem kérdezte, de tudta jól, hogy Judit miben jár; mért siet, mi után törekszik.
A sietség, az átöltözés, a várőrséghez csatlakozás megmagyarázták előtte, amit nem hallott meg szóval. Helyeselte magában nagyon. Ez bizony más embernek is juthatott volna eszébe; a szétszórva bujdokló nagynevű emberek számára akkor olyan könnyű lett volna menedéket szerezni. De hát nem lehetett mindenkinek olyan asszonya, hogy ezt kigondolta volna; férfitól pedig ez ki nem telik.
Azért Kapor András semmi ellenvetést nem tett, ha Judit arra sürgeté beesteledés után is, hogy még egy állomást haladjanak, éjszaka is látni az utat. Tudta, hogy sürgetős útja van szegénynek.
Pedig az idő oly rossz volt, és a nő oly fáradt.
A zivatar haragjában történt átkelés a Vágon amikor egészen összeázott, rá a nyugtalan, izgalmas nap, az ideggyötrő jelenet a várban, a kétségbeejtő töprengés, mindez sokkal több volt, mint amennyit női idegek elviselni képesek.
Valóban beteg volt; de nem akarta azt magának sem bevallani.
Mikor le kellett szállnia a szekérről, Kapor András úgy emelgette le karjai közt. Útközben alig evett valamit; csak teával élt és erős feketekávéval, hogy álmát elűzze.
A pirospozsgás parasztleány, kit Kapor András elhozott magával Pestről, csak árnyéka lett minapi alakjának.
És az időjárás is oly kegyetlen volt.
A tegnapelőtti zivatar s az az átkozott szél, amit maga után hagyott, úgy áthűtötték a levegőt, hogy a nyárból egyszerre ősz lett. Hideg, borongós, kedvehagyott ősz. Az ember jól tudta, hogy ha ez a szél megáll, mely ezeket a szürke felhőket hajtja, azonnal hó fog esni.
S mentül feljebb vitt északnak az út, annál zordonabb lett az idő, annál halványabb a hölgy.
Csak egy eszme tartotta fenn, mely nem engedte leroskadni. Sokszor van ez így. A láz minden érben dúl már, az idegek érzik jelenlétét, de egy hatalmasabb erő, egy parancsoló gondolat túlnyomja a test szenvedését, s nem enged betegnek lenni.
Judit Bélára gondolt; Bélával találkoznia kell. Odáig nem szabad beteggé lenni. Hogy fogja őt meglepni, midőn a kis udvartelkes házban gondolatokban elmélyedve ül, vagy talán éjjel, midőn alszik. Hogy fogja be szemeit két kezével, s kérdezi: találd ki, ki van itt? Vagy talán útban fogja őt találni, amint az erdei úton sétál, mindennap mértföldnyire gyalogolva, ha nem jön-e szemközt Juditja? Mint fog azon jó emberek iránt háládatos lenni, kik őt eddig rejtve tarták, kik osztották a vészt, mit jelenléte házukra hozott. Hogy fognak ismét egymás karjain pihenni: arc archoz dűlve, és nem félni többé az elválástól.
Hogy fogja majd férjét ezentúl e gyöngéd névvel híni: „fiam”. Mert hiszen ő adta neki másodszor az életet. S milyen hű lesz e férj örökké kedveséhez; mert hisz a halottak, akik holtuk után is szeretnek, nem csapodárok többé.
Ez édes ábrándok tarták fenn, hogy annyi viszontagság össze ne törje.
Kapor András maga se tudta, merre mennek. Judit igazgatta, hogy merre a legközelebbi cél, s onnan azután megint tovább, tovább, pihenés nélkül.
Mikor már harmadnapi járóföldön utaztak, akkor egy sűrű erdős völgybe jutottak el. A völgy két oldalát meredek hegyek állják el, miken oly óriásokká nőttek a bükkfák, mint másutt a fenyők. A völgy keskeny zöld mezejét hegyi patakok szaggatják keresztül, miken a döcögős hegyi út minden hajlásnál keresztülvezet; de hidak már ott nem ismeretesek.
Az egyetlen út hosszan kanyarog a völgy mentében végig; órákig vezetve, anélkül, hogy egy emberi lak látszanék valahol. Néhol a hegyvágányokból egyes meredély út vonul alá, alig különböző azoktól a vízmosásoktól, amiket görgeteggel terítve az éjszaki záporok mosnak. Most ezek az utak is elhagyottak, keréknyom sem látszik rajtuk; télen fogják azokat majd járni, szánnal.
Déltől estig jártak már, és mindig mélyebben jutottak be a rengetegbe, és semmi helység nem mutatkozott még.
Azalatt a hó is elkezdett esni.
Eleinte csak apró darában szitált alá, utóbb sűrű pelyhekben kavargott, s eltakarta egyszerre a zöld mezőt.
Judit keble úgy szorult e magányban; annyiszor kelle ismételnie gondolataiban: „már közel vagyunk, nemsokára látni fogjuk egymást”, hogy erőt ne vegyen rajta a sivatag félelme.
Kapor uram csak a fejét csóválgatta; nem szólt semmit, nem akarta elijeszteni úrnéját; de magában évelődött: rossz helyt járunk, eltévedtünk valamerre; bolond helyre jutottunk itt. Most mindjárt vége lesz a járt útnak! Nem szólt semmit.
Egyszer aztán egy még sötétebb rengeteg, még magasabb bércek állták útjukat, amikben a keskeny út végéhez érni látszott.
– Menjünk-e még odább? – kérdezé András hátrafordulva.
– Csak tovább, tovább – rebegé Judit. – Ez a helyes út. Mindjárt ott kell lennünk.
András alig engedte lovainak, hogy kifúják magukat, s hajtott odább.
Egyszer aztán kezdte előszedni a lőcs mellől a vasvilláját, s keze ügyébe rakni az ülésbe.
– Kutyaugatást hallok – szólt Judit finomult ideggel neszezve a csendben. – Menjünk arra, már közel vagyunk.
András fejet csóvált, s azontúl minden percben szétnézegetett az ülésből, mint aki valamiben gyanús.
– Csak siessünk, jó András, siessünk; ez kutyaugatás, ott falunak kell lenni közel.
András megrázta búsan a fejét, s erősebben fogta lovai gyeplűjét, amik egy idő óta különösen hegyezték füleiket, s minden útban eső tőkétől félve kezdtek oldalogni.
– Ugyebár, az kutyaugatás?
– Nem, tensasszonyom, ez nem kutyaugatás – ez farkasordítás.
Alig mondta ki, hét darab ordas ugrott ki a bozótból, s keresztülbaktatott az úton; meg lehetett őket számlálni, amint egymás után ügettek. Egy őzet üldöztek mind a heten, melynek csak csörtetését lehetett hallani a csalitban.
A farkasok számba sem látszottak venni a szekéren utazókat. Ősszel nemigen szokták megtámadni az embert, csak a téli éhség teszi őket vakmerőkké.
Hanem azért mégis borzalom velük találkozni, ily magányban, ily időben. Messziről látni zöld tüzű szemeik villogását; az ember tudja, hogy azok, amik ott csörtetnek, a halál kutyái közül valók, kiket gazdájuk élő hússal, meleg vérrel táplál.
Az erdők bánatos csendjében sokáig és messzünnen elhangzik csiholó üvöltésük, míg a hajha egy más völgyben el nem mélyed. Judit idegeire oly lázítólap hatott e jelenet. Ha most itt oly nyomorultul el kellene veszni! Semmi fegyver keze ügyében. Ezen napokban veszedelmes volt fegyvert hordani rejtekben; bottal kellett menni az erdők fenevadaira.
Ha vissza talál az éhes csorda térni!
A hidegláztól reszketett minden tagja.
Kapor András gyorsabb kocogásra nógatta lovait; utoljára mégis csak kell valami emberi lakáshoz érni ezen a kétségbeejtő úton is.
Az idő mindig zordonabb lett, az est jókor beállt, s a hólepte mezőn alig lehetett felismerni az utat.
Egyszer aztán egy lapályra értek, mely egészen sík víz alatt állt, s minden utat elfödött előttük.
– Jött ezen a mocsáron keresztül tensasszonyom – kérdé András –, mikor valaha itt járt?
– Nem. Akkor poros út volt mindenütt; e vízre nem emlékszem.
– Valami malomgát szakadhatott el, s itt rekedt meg a víz. Baj lesz keresztültörtetni rajta, hanem azért isten neki.
A vízre vékony hártya fagyott hamarjában, s azon itt-amott megállt a hó; az utat éppen nem lehete látni.
Egyszer aztán egy mély kátyúba vágott le a kerék, ahonnan a két ló nem bírta többé kimozdítani.
– Itt rekedtünk – dörmögé kétségbeesett meggyőződés hangján Kapor uram.
Juditnak új erőt kölcsönzött az új veszély.
– Nem lehet! Próbáljuk a szekeret oldalt fordítani.
– Nem megy; két kő közé szorult a kerék. Jó még, hogy fel nem fordultunk.
– Mit fogunk most csinálni?
– Itt hálunk.
– Az nem lehet. Az éjjelt nem várhatjuk itt be.
– Akkor nem tehetek egyebet, mint hogy kifogom a lovakat, a szekeret itt hagyom; az egyik lóra két pokrócot terítek, a tensasszony arra ráül, s így megyünk odább. Valahára majd csak falut érünk mégis.
– Én nem ültem lovon soha, s félnék rajta. Csak vigyen ki innen a vízből, majd el tudok menni gyalog.
Kapor András megfogadta a szót, kifogta a lovait a rúd mellől, s azokat gyeplűszárnál fogva maga előtt eresztve, karjára emelte Juditot, s szekerét ott hagyva a térdig érő pocsolyából kigázolt a partos oldalig.
Ott kérte Judit, hogy tegye le, majd fog menni odább.
Pedig alig volt jártányi ereje már.
És úgy szeretett volna sietni! Úgy igyekezett előre. Az út csúszós volt, a hó sárra esett; a járás kétszeresen fárasztó. Judit kénytelen volt sokszor az útba eső mohos fák oldalához támaszkodni, hogy megpihenjen. Egyszer le is ült egy mohos kőre tikkadtan; hanem azután fölkelt megint, hogy András figyelmezteté: hideg a kő, megárt vele magának. Aztán ment türelmesen, panasztalanul odább.
És az út mégsem akart véget érni. Újra erdők, hegyek, bércek váltakoztak. Semmi nyoma emberi közellétnek.
Egyszer ismét utat állt a hegyi patak; Andrásnak a parton ismét fel kelle venni Juditot, hogy átemelje a vízen. Hanem ezúttal a túlsó partra érve sem tette le.
– Bocsásson a földre – rebegé Judit.
– De már azt, úgy segéljen, nem teszem, amíg emberlakta helyre nem érünk – fakadt ki a nyers, nyakas szekeresgazda.
– Hiszen nem vagyok elfáradva.
– Én sem. Aztán annyi az nekem, mintha csak egy kisgyereket vinnék a karomon.
Judit elkezde csendesen zokogni.
Most már egész éjszaka lett, csak a hó világította meg a sötétet.
Egyszerre egy kerek térre jutottak, annak a közepén állt magányosan egy terebély bükkfa, közel hozzá folyt a patak, apró zuhatagot képezve, s a zuhatagot kétfelől belé hajló vadrózsabokrok árnyazták.
Amint Judit ezt a fát meglátta, örvendve kiálta fel.
– Megálljunk, barátom.
– Mi tetszik?
– Ez a fa!
– Van valami ezen a fán?
– Erre a fára én emlékezem. Vigyen oda.
András odavitte a nőt, s le hagyta szállni karjáról.
Judit odafutott a fához, s kedélye egyszerre felelevenült.
– Igen, igen, ez az! Ismerem már; itt a patak a rózsabokrokkal; itt a kő, melyen együtt ültünk! Idáig kísért el, midőn elbúcsúzott tőlem; én nem hagytam odább jönni. Nézze, nézze: jöjjön ide; látja itt ezt a két betűt a kéregbe vésve, egy J és egy B, ezt ő metszette ide: „Judit és Béla”. Óh, istenem!
Azzal ráborult arra a hideg, nedves fára, s csókjaival halmozá el azt az egyik betűt.
Azontúl, mintha új lelket cserélt volna, mintha egész idegzete felüdült volna egy gondolat által. Nem volt támaszra, segítségre szüksége többé.
– Most már közel vagyunk. Itt van a falu egy hajításnyira. Ha a szél nem fúj, kellett volna az estharangszót hallanunk. Jerünk, jerünk.
És most már ő ment elöl; könnyeden, ruganyos léptekkel, mint kinek semmi baja sincs; biztatta Andrást és a botorkázó lovakat, hogy csak siessenek, mindjárt otthon leszünk. Alig kétszáz lépés már az út.
És most már valóban lehetett kutyaugatást hallani. Ah, olyan jólesik e hű háziállatnak a szavát hallani az éjben; ennek az egyetlen állatnak, melynél a barátság, jellem, bátorság és önfeláldozás, emberek közt oly ritka erények, nála – mindennapi szokás.
És valóban Judit emléke nem csalt. Az első kanyarulatnál, mely egy erdős domb mögül kivezetett, ott állt lábaik előtt a falu, alig százlépésnyire az ereszkedőn túl az első házak, a többi elszórt sorban a hosszú völgyön végig; a kémények füstöltek, s az ablakokban világolt az esti tűz, mint fénybogárkák csillagai a mezőn.
Judit megállt, s örömtelt, reszkető hangon monda egyszerű kísérőjének:
– Ez az. Itt hagytam őt!
Most már megvallhatta. Hiszen már helyben voltak.
Szíve oly sebesen dobogott, erei úgy lüktettek; a nagy öröm volt az vagy a nagy láz?
Pedig nem jó semminek olyan nagyon örülni.
Lám az elmúlt év megmutatta: aminek csak örültünk, abból mind siralom lett.
Már a falu előházainál meglepte ez a gondolat Kapor Andrást, amint egy kerítés előtt meglátott két levert karót, a két karóra kötve lógó keskeny táblát, s az egyik karóra felkötött félmaroknyi zsúpszalmát.
Az ifjúasszony is láthatta azt; de a városi asszonyságok nem értik a falusi szimbolisztikát. Elment mellette hidegvérrel; pedig ha úgy tudná, mint András, hogy az a kettős karó, meg a tábla, meg a szalmacsutak mit jelentenek, le kellene roskadnia a földre.
Azon a fatáblán szoktak reggelenként fakalapáccsal jelt adni a káplárok a lovas katonáknak az abrakolásra.
Tehát baj van!
A hosszú falun végtől végig kellett menni. A legutolsó háznál állottak meg, melynek hátulsó ablaka már az erdőre nyílt.
– Itt fogunk maradni – súgá Judit Andrásnak, s maga a tornácra besuhanva a csendes házikóban hamar megtalálta az ajtót, mely a konyhába vezet.
Halkan benyitott.
Az ernyős tűzhely előtt állt a háziasszony, a tűzhely szélén ült egyik gyermeke, másik kettő a padkán ványolgott, egy kis zsámolyon ült a házigazda, s a zsámolyba ékelt késlemezen tengerit zsúrolt. Ezeken kívül senki sem volt odabenn.
– Hát Béla hol van?
Amint az ajtó nyílt, gazda, asszony és gyermekek mind odanéztek, hogy ki jön, s amint Judit a sötétből a pattogó tűz elé lépett, s a burkoló nagy kendőt szétnyitá homlokán, egyszerre mindannyian felkiáltának: – Jézus Mária!
De ez nem az örvendő meglepetés, ez az ijedtség hangja volt.
– Tensasszony! – kiálta a házi nő eléje sietve. – Kegyed az?
– Én vagyok, jó Teréz; hol van Béla?
– Óh, irgalmas istenem. Ilyen időben!
– Semmi az. Hol van Béla?
– Béla tensúr? – ismétlé zavarban a házi nő, s tétovázva tekinte férjére, ki fölkelt azalatt a zsámolyról, s Judithoz lépett.
– Az istenért, mondják meg, hol van Béla.
A házigazda nekibátorítá magát a feleletre:
– Béla úr nincs itt. Két nap előtt lovas csendőrök érkeztek a faluba, Béla úr amint azt észrevette, hirtelen kiugrott a kertre nyíló ablakon, s anélkül, hogy valakivel szólt volna elébb, eltűnt az erdőben. Azóta nem hallottunk felőle semmit.
Idáig tartott a szegény asszony életereje.
Amint azt meghallotta, hogy férje eltűnt, hogy belevetette magát a veszélyekkel háborgós világba, hogy mindaz, amit megmentésére tett, bevégzettnek hitt, ezáltal semmivé lett, hiába történt, hogy a viszontlátás forró ölelése helyett a kétség tépő karjai közé jutott: akkor egyszerre összeroskadt, s élettelenül terült el a földön.
Többet megbírni nem adatott nőnek…
