Első fejezet (Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec hegedülnec, maasoc penigh hegedültetnec, es edjeb…
Első fejezet
(Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec hegedülnec, maasoc penigh hegedültetnec, es edjebb bolondsagoc müweltetnec wala.)
(Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec hegedülnec, maasoc penigh hegedültetnec, es edjebb bolondsagoc müweltetnec wala.)
Heten ülének együtt a tintapettyes zöld asztalnál, az uradalmi prefektúra gyűléstermében. A bonorum director elnökölt, mellette jobbról a prefektus, ki az ügyek sorrendjét válogatta elő a conceptusból, amit a szomszédja, a kasznár jegyzetei iparkodtak felhomályosítani; balrul egy szék üres volt, túl rajta ült a megyei perceptor, ki az előtte fekvő számadások hátára mindenféle huszárokat igyekezett pingálni veres plajbásszal; ennek átellenében a kiküldött asszesszor, akinek a nyaka megfájdult már a háta mögé nézegetésben, ahol az óra áll, hogy mikor lesz már dél. A többiek urodalmi tisztek, akik részint diák stílusgyakorlatok felolvasásában fárasztják magukat, részint fogpiszkálókat faragnak a közelgő ebédhez.
A nyolcadik szék, amelyik üresen áll, a szolgabíróé.
S ez nem azért áll üresen, mintha annak a képviselője hanyag volna a betöltésben; hanem inkább azért, mert hivatalos exmissióban van távol. Távol és mégis közel; csak a szomszéd szobában, melynek ajtaja félig nyitva vagyon: úgyhogy dacára annak, miszerint a tárgyalt ügy folyamatját nem hallhatja, mégis az ítélethozatalban részt vehet, s mikor az elnök úr felhívja a votumáért: „Domine spectabilis Judlium!” – hangzatosan kiálthatja vissza: „Viginti solidos!”
(Hja, persze, ha azt a mai kor fia tudná, hogy mit jelent az a viginti solidos kapása.)
Mert úgy van az, hogy a tanácsteremben már olyan vastag az ázottszűr-szag, meg a savanyú bundairha-illat, keverve a trágyában cserzett sarubőr bűzével, meg a kilehelt fokhagymával, hogy azt késsel lehetne metélni. Sok a paraszt idebenn: magyar paraszt, rác paraszt, sváb paraszt; akinek mind meg kell kapni azt a „viginti solidos”, jelentvén az húsz kemény botokat.
Ma van ugyanis az úriszék negyedik napja. Ezen a napon kerülnek a zöld asztalra a criminaliák, s egypár halálítélet kimondása után (az uradalom pallosjoggal bír) következik a sor a kisebb delictumokra, amikben a parasztok számosan leledzenek. Vagynak, akik vermeket törtek fel, mások, akik az apjukat megverték; de a legnagyobb számot három csoport képezi. Az egyik csoport az izbégi telepítvényeseké, kik az uradalmi erdőben fát szedni bátorkodtak. A második csoportot képezik azok, kik olyan furfangosak voltak, hogy a szüret ideje alatt a szőlőjükben az érett fürtöket földdel eltakarták, hogy dézsmát ne vegyen belőlük az uraság, s csak szüret után szedték le lopva a szőlőjüket, mikor már a hajdúk nem álltak strázsát az úton. A harmadik csoport pedig azoké a refractariusoké, kik a világos tilalom ellenére deputációba mentek fel az udvari kancelláriához, vakmerően könyörögve, hogy a község számadásai huszonöt év óta vizsgáltassanak meg! Holott ez részint vakmerő, részint bolond kívánság; mert hiszen huszonöt év nagy idő, azalatt a számadások részint elrohadtak, részint megevődtek az egerek által, részint pedig annyira jó rendben vannak, hogy az idei 1783-iki esztendőben volt a bevétel hatvanezer forint, ebből fizettetett hatezer forint a kincstárnak mint földesuraságnak, kétezer forint a vármegyének a domesticába; maradt tehát a cassában ötvenkétezer forint- nem fölösleg, hanem hiány. Márpedig 8-at 60-ból ha kiveszünk, marad ott csakugyan 52. Hogy pedig a plusz meg a mínusz között mi különbség van? Ahhoz mi köze van a parasztnak?
Tehát „viginti solidos” neki! – Ez is olyan „plusz”, amelyik annak, aki kapja, „mínusz”. Quod fuit demonstrandum.
A szolgabíró úr tehát csak az ajtón keresztül küldi ki a votumát, maga pedig azt a hivatalos küldetést teljesíti, hogy a mellékszoba udvarra nyíló ablakából ellenőrzi az ítélet végrehajtását az udvaron. Ott van tudniillik a deres: azon hajtatik végre a kiszolgáltatott igazság. Nem megvetendő stúdium a pszichológ és az etnográf számára. A szőlődézsma-kijátszók rácok, azok a verés alatt jajgatnak és káromkodnak: rácul jajgatnak, s magyarul káromkodnak; az erdőtilalom-szegők svábok, azok a puffanások időközeit arra használják fel, hogy fennhangon szidják az elöljárókat, szemükre hányva, hogy maguk pusztítják a kamara erdejét; májusban vágatják a fát, azzal vesztegetik meg a nagy urakat; az odafenn járt deputáció tagjai pedig vegyes nemzetiségbeliek, azok nem jajgatnak, összeharapják a fogaikat; úgy állják ki a megrovást.
A legale testimoniumnak pedig azért kell e végrehajtást saját szemeivel ellenőrizni, nehogy a hajdú meg a delikvens között valami egyetértés szövődjék a büntetés enyhítésére. Sok függ a bot megsuhintásától. Nemcsak a szám betöltéséről van szó, hanem hogy a „solidus” is legyen. Amiért is nemegyszer, midőn a hajdú irgalmazni látszik, lekiált rá a szolgabíró: „fortius!” Mivelhogy ennek a hangszernek is mutatója van, mint a fortepiánónak.
Szolgabíró úr azonban érti a hivatalos funkciót összekötni a kellemessel: „Miscuit utile dulci”.
Ugyanazon oldalszobában van jelen Fruzsinka kisasszony, a prefektus unokahúga. Jól megjegyzendő: „kisasszony”, nem „leányasszony”, ami e kor szólásmódja szerint nagy különbség.
A titkos suttogások, forró kézszorítások, az epedő pillantások alapos gyanúokot szolgáltatnak arra, hogy a szolgabíró úr és a kisasszony nem indifferens kérdések tárgyalására kerülnek e helyen össze.
Amíg a mellékteremben a jegyző olyan magosra emelt szóval igyekszik felolvasni a species factit, hogy azt a mellékszobában helytálló szolgabíró úr is meghallgassa, ez alatt sokkal érdekesebb „puncta de utri” keresztkérdéseire felelget, s csak a felhívásra kiáltja oda a maga votumát.
Bizony még az sem volna lehetetlen, hogy csókok is váltassanak.
Hisz a családfő nem mozdulhat most az ülnöki székről, minden ellenőrzés lehetetlenné van téve.
A botozás időközeiben a szerelemalku igen erősen folyik. Fruzsinka kisasszony végre egy gyöngéd kérést súg a fiatal szolgabíró fülébe.
– Legnagyobb örömmel – súgja az vissza a kisasszonynak, aki addig az ablak függönye mellől nézte csak az olimpi mulatságot. – Hanem amíg azt teszem, addig a kisasszonynak kell ideállni az ablakba, és számlálni a botokat helyettem.
Fruzsinka kisasszony nevetett, aztán előlépett a függöny mögül, s elfoglalta a szolgabíró helyét az ablakban.
– Aztán annak a hajdúnak az a neve, hogy „Fortius” – informálá a szolgabíró úr a helyettesét.
Fruzsinka kisasszony kihajolt az ablakon, folyvást kedélyesen nevetve, s elkezdé számlálni: „unus, duo, tres, quatuor, quinque, sex”, mintha csak zongoraskála volna.
A delikvens, amint észrevette, hogy vidám női alak váltotta fel a szigorú végrehajtást, könyörgésre fogta a dolgot. S a kisasszonynak nem is volt kemény szíve, odakiáltott a hajdúnak:
„Ugyan ne üsse szegényt olyan nagyon, Fortius!” – Az meg aztán annál jobban kitett magáért.
A szolgabíró úr a duodecimnál visszatért, s lopva valamit odacsúsztatott az ablakon kihajló kisasszony kezébe.
Azt a valamit Fruzsinka kisasszony, amint ismét a függöny mögé visszalépett, az ajkaihoz szorítá, s aztán elrejté a keblében viselt nagy medaillonba. Szolgabíró úr számlált tovább.
Még egy banda cigány következett, kik hatan loptak egy ludat, s azért most mind fejenként kapnak hat botot. Azután az asztal fölött fognak muzsikálni, a kövér asszesszor úr szavaiként: „Most mi hegedülünk tinektek; aztán meg ti hegedültök minekünk”.
Fruzsinka kisasszony egy utolsó kézszorítással siet utánanézni a felterítésnek: az ő dolga az ezüst és a porcelán meg az asztalkendők. A szolgabíró úr kezet csókol.
– Domine spectabilis Judlium! – hangzik át a tanácsteremből.
– Viginti solidos! – zeng vissza a felelet a gyöngéd ölelkezés közben; mire általános hahota támad a teremben; a kövér asszesszor úr hasa megrázza a zöld asztalt a kacagás földrengésével. Úr, hajdú, principális és kancellista kórusban röhög fel unisono.
– Mi történt? – kérdé a szolgabíró, átlépve a törvénytartó-terembe.
Hát az történt, hogy arrul volt szó, miszerint az úriszék tagjai közt ezúttal is, mint a múlt alkalommal, negyvenkét körmöci arany osztassék-e ki rang és állás szerint, s erre kiáltá vissza a szolgabíró úr, hogy „viginti solidos”, amit a társaság összes tagjai igen jó quidproquonak találtak, kivéve a prefektus urat, aki igen kolerikus ember lévén, egyátaljában sohasem szokott nevetni, ez esetben pedig különösen azért nem, mert ő tudhatta legjobban, hogy a quidproquo ezúttal a quiproquora nagyon ráillett, s az egész társaság érdemes volt rá, hogy a szolgabíró ítéletét csak intra dominium apellálja.
