Harmincegyedik fejezet (Mikeeppen bvsvl wala az siralmass tevmlevtzbenn egi bizonioss tekintetess vr?)
Harmincegyedik fejezet
(Mikeeppen bvsvl wala az siralmass tevmlevtzbenn egi bizonioss tekintetess vr?)
(Mikeeppen bvsvl wala az siralmass tevmlevtzbenn egi bizonioss tekintetess vr?)
Egy délelőtt nagy sürgés-forgás támadt a nemes rab urak szobájában. Hajdúnék jöttek a szobát felsikálni, lepókhálózták a falakat hevenyében, madárlépes vesszőket raktak ki a legyeknek, s a negyedik ágyat tisztába húzták, selyempaplant is adtak hozzá, s a porkoláb maga sajátkezűleg verte be a szeget a falba az óravánkos számára. Ma érkezik meg a tekintetes úr?
Ráby csakugyan kíváncsi volt rá, hogy hát az miféle új felvonást fog beledolgozni az ő tragikomédiájába?
Tizenegy óra felé nagy fennhangon diskurálva jött a folyosón a nagy ünnepélyességgel várt rab úr, a porkoláb egész alázatossággal nyitotta előtte az ajtót, s csakhogy kezet nem csókolt neki.
Rábynak úgy tetszett, mintha rémlenék előtte valami ebből a physionomiából; de nem tudott rá tökéletesen visszaemlékezni. Copfba fonott, púderezett hajat viselt, elöl tapírozott hajhurkákkal, törökösen lefelé hajtott bajuszt; öltözete az akkori magyar divat szerinti volt; zöld kancamente, meggyszín nadrág, sárga csizmával arannyal paszomántozva.
Mintha a vármegye minden hajdúja az ő szolgálatára volna rendelve, az egyik a pipáit hozta utána egy nagy öblös bőrtokban, a másik a dohányos börböncéjét, a harmadik, negyedik mindenféle bőröndöket és iszákokat, egy sietett az ágya elé a medvebőrt leteríteni, más a különféle átalagokat és kulacsokat rakta sorba az ágya mellé. A tekintetes úr észre sem látszott venni a másik három szobatárst, hanem egészen úgy rendelkezett, mintha az övé volna az egész vármegyeház.
Janosics uram pedig sietett neki elmondani a maga instructióit, hogy mihez tartsa magát a rab úr.
– Kérem ássan, a rab uraknak a tömlöcben dohányozni meg vagyon tiltva.
A tekintetes úr, mintha nem hallotta volna:
– Aztán majd ha elfogy a dohányom, hát vágjon frisset, Janosics; de ne bízza a hajdúkra, mert azok nem tudják olyan jól. Abból a kóspallagiból, tudja? Ki ne cseréljék; mert ráismerek.
– Kérem ássan. Azt is meg kell mondanom, hogy a rab urak kosztja hetenkint háromszor tésztásétel, háromszor húsétel, egyszer pedig böjtös eledel. Egyféle! A parancsolat szerint.
A tekintetes úr ezt se bocsátá be fülein.
– No, majd a szakácsom tudja, hogy mit kell főzni. Pénteken meg a Kametter halászhoz kell elizenni, hegy készítsen halászlevest; de csupa kecsegéből. Behozták a boraimat?
– Kérem ássan. Az a parancsolat, hogy a rab uraknak nem szabad bort inni.
A tekintetes úr jó, hogy figyelmeztetve volt rá:
– Ugyan, Janosics. Mikor a hordóbul lehúzzák a borokat palackokra, maga legyen ott a bedugaszolásnál. Aztán gondja legyen rá, hogy a hűtővederben mindig friss víz álljon. Aztán a parádi csevicét ki ne hagyja fogyni.
Ekkor nézett csak körül.
– Ugyan! Szalajtson csak egy hajdút le a szakácsomhoz, ide át a komlókertbe; izenje meg neki, hogy négy ember számára adja fel az ebédet; nem szeretek magamba pánizálni, hogy valaki a szobában nézze, míg én falatozok. Ha már egy társasággá lettünk, hát az én vendégem legyen az egész kompánia.
– Az a negyedik úr ott – beteg koszton van; az külön kap vékony eledeleket onnan felülről.
Ráby hátat fordított a tekintetes úrnak; mutatni akarta neki, hogy biz ő nem sokat törődik vele.
– No, mindegy; azért csak négy emberre kell rendelni az ebédet, ami megmarad, nem vész az kárba.
– Aztán kérem alássan. Este nyolc órakor már le kell feküdni a rab uraknak, hogy csendesen legyenek, mert idefenn fölöttük lakik a második vicispán úr.
– Úgy, igaz! Janosics, majd elfeledtem. Tartson ám készen elég tányért, poharat, hogy ha az embernek egyszer-másszor kedve szottyan, s jó kedvében egyet-mást a földhöz talál vagdalni, hát másnap legyen készen másik. Aztán a rabok ne járjanak ezen a folyosón azokkal a csörömpölő láncaikkal, mert azt ki nem állhatom. No, most elmehettek, fiaim, szervusz Janosics! Majd ha kell valami, hát kocogtatok az ajtón; itt legyen a strázsa közel. Aztán bejöhetsz; de megtörüld odakinn a lábad.
Hajdúnép és várnagy kotródott nagy bukdácsolással ki a szobából.
Most aztán a szobatársait kezdte szemügyre venni a tekintetes úr. Igen joviális, leereszkedő úr lehetett. Személy szerint ismerte az első kettőt.
– Hát maga, Kalabusz, mégis itt van? Azt gondoltam, már csak kiimádkozta magát innen! No, megálljon, majd ha én tanítom meg imádkozni, akkor még meg is szereti a tömlöcöt. Hát magát, Garabos atyafi, mi lelte, hogy még egy teremtettéjét sem hallottam?
– Tisztelem a mesteremet – dörmögé Garabos uram, mely felelet annyira megtetszett a tekintetes úrnak, hogy rögtön odaajándékozott neki a sok pipái közül egyet. A másikat meg rádisputálta Kalabuszra, aki a tudvalevő oknál fogva nem akarta azt elfogadni. Azután az asztalra kitette a dohányosbörböncét a tekintetes úr közhasználatra, s rábízta az egész darab bükkfa taplót Garabosra, hogy szolgáljon tűzzel, mikor szükség van rá. Maga is kiszeleltette a pipáját azonnal. Nem volt szabad a börtönben pipázni, hát azért tette.
Aztán még egy negyedik pipát is előkeresett; szép faragott tajtékpipa volt pedig, azzal meg a hátat fordító Rábyt kínálta meg.
– No, kollega uram, hát maga is gyújtson rá ebből a kóspallagiból!
Ráby ekkor odafordult hozzá, s megköszönte.
– Én nem dohányzom.
A tekintetes úr meglepetve szólt:
– Mi a mente? Hisz ez az úr Ráby Mátyás!
Ráby a szemébe bámult a rab kollegának.
– Honnan ismer engem az úr?
A tekintetes úr valami furcsa hangon nevetett.
– Hehem! Én nagyon jól ismerem az urat; de az úr nem ismer engem. Pedig találkoztunk egyszer.
– Nem emlékezem rá.
– Nem, mert másképpen voltam frizírozva. Pedig beszéltünk is egymással. Csakhogy más volt a hangom akkor.
– Nem tudom elképzelni.
– Az igaz, hogy csak három szó volt.
– Hol?
A tekintetes úr erre megint azt mondta, hogy „hehem!”, s azzal visszament az asztalhoz, megtölteni a pipáját és rányomta az égő taplót. Addig találgathatta Ráby a maga enigmáját.
Mikor aztán a tekintetes úr egypár kedvére való füstkarikát fújt a levegőbe visszament a Rábyhoz, s felülve az ablak hídjára, s onnan lógázva alá a lábait, az összepengetett sarkantyúkkal, azt mondá neki mosolyogva:
– Hát nem mondták még meg az úrnak, hogy kinek híják azt a rab kollegáját, aki itt a szomszéd ágyban fog alunni?
– Nem kérdeztem.
– Hát annak a neve – Karcsatáji Miska.
Ráby talpra szökött. Valami keverékét érezte a dühnek és örömnek. Ez a szó szaladt ki a száján.
– A Gyöngyöm Miska!
– Dehogy az – szólt sarkantyúit összeveregetve a tekintetes úr. – „Az” nem hagyja lépre keríteni magát. A „magam” bolondsága miatt kerültem én ide. Furcsa dolog az nagyon. Majd elhistóriázom egyszer, ha illendően be leszek kapva; de éhomra nem szeretek róla beszélni.
Azzal, mintha egyéb baja sem volna, mint az, hogy még éhomra van, leszállt az ablak hídjárul, elővette a nagy bőriszákból a pálinkásbutykost, a fehér cőkös cipóval meg egy csoport apró kupicával, s minden embert megkínált vele.
Annyira imponált annak a másik két rabtársnak, hogy az egyik elfelejtett imádkozni, a másik káromkodni mellette.
De még Ráby is egészen ki volt zavarva általa magára parancsolt nyugalmából. – Előtte állt a legszerencsésebb vetélytárs, akit az az asszony még a másik két vetélytársnál is többre becsült. A megalázott férfiúi büszkeség berzenkedett föl ellene. Hanem aztán megint jólesett a lelkének, hogy, íme, ezt is elérte a fátuma, s idekerült a börtönbe. Eszébe jutott, hogy egyszer éppen őt akarták ez ember helyett elítélni, arra is visszagondolt, hogy a saját felesége maga is tudta ezt a cselszövényt, s elősegítette; de most végre mégis rajtavesztett valamin, s börtönbe került. De közös börtönbe, ahol egymás szavát kell hallaniok mindennap; egymás mellett aludniok. S ez még itt a börtönben is urat játszik, s fumigálja az egész vármegyét.
Amint délre harangoztak, a tekintetes úr megzörgette az ajtót, s arra rohant be hanyatt-homlok a szolgálatára rendelt hajdú:
– Mit tetszik parancsolni!
– Teríts fel.
Arra hárman is jöttek. Tányérakat, poharakat hordtak fel, megterítettek négy személy számára; azután felhordták a gazdag lakomát, amit a tekintetes úr saját szakácsa főzött a számára az átellenben levő komlókertben.
– No, komáim, üljetek hozzá!
A két másiknak nem kellett nagy kínálás. A jó gulyáshúsillatra Garabos uram elfelejtette a káromkodást; nem is lett volna rá oka. Kalabusz uram meg az asztaláldást tartotta egészen fölöslegesnek; csak a cibereleves kívánja meg azt a hosszú imádságot.
– Hát Ráby úr nem tart velünk?
– Köszönöm. Én két órakor ebédelek.
– Bécsiesen?
Aztán nem kínálta tovább. Nekiült a vendégeivel együtt, s becsületet vallott előttük minden fogás, Ráby nélkül is olyan tisztára kitakaríták a tálat, hogy „móres”-nek való sem maradt benne.
Aztán bor is volt elég. S hozzáláttak.
Csak akkor keltek fel az asztaltól, mikor már Ráby ebédjét hozták; a szokott citromos becsináltat.
Akkor aztán Karcsatáji úr leheveredett az ágyára, a két szobatárs meg odaült melléje, s elkezdtek more patrio pipaszó mellett anekdotázni. Dehogy volt szó a „Szentek Hegedűjé”-ről! Hisz odakinn sincs jobb világ, mint idebenn. – Garabos uram most már csak úgy fűszerképpen használta az elbeszéléseihez a körmönfont „lánchordtákat”, Kalabusz uramnak is csak a nevetés közben járt rá a szája az „Uram, irgalmazz!”-ra.
A nagy urat igyekezett mind a kettő megnevettetni. Ez a tányérnyalók kötelessége.
Később aztán egy kicsit elfeküdtek, s jót aludtak délesti álomra a nagy ebéd után, ahogy uraknak dukál.
Rábynak ezalatt volt ideje a maga sorsa fölött elgondolkozni.
Milyen raffinírozott kiélesítése ez a börtönbüntetésnek, őt ilyen bárom emberrel egy ketrecbe zárni! Akik iránt egyenkint is ellenszenve van, hát még mikor összefognak.
Karcsatájit gyűlölnie és bámulnia kellett. Az ilyen embert szeretik az asszonyok. Aki éppen ellentéte a szentimentalizmusnak. – Aki fel sem veszi a világot; akit semmi baj ki nem hoz úri jókedvéből. Tud rabolni vakmerően, s a rablottat elajándékozni gavallérosan. Ez az ember segíthetne az ő dolgán. Hisz ennek folytonos öszeköttetése van a külvilággal. Ennek nem szükség a Pápis cigányt bújtatni keresztül a kéményen, hogy levelet küldjön valahova; egyenesen a hajdúra bízhatja, s az elviszi. – Jobb érzése undorral utasítá el magától ezt az ötletet. Neki ezt az embert meg kellett vetni; akiről azt tudta, hogy közönséges útonálló volt; ha úri betyárkodásból tette is, de mégis csak piszkos mesterség volt az – s aztán ami annál több és megbocsáthatatlanabb: egy ember, akinek Fruzsinka azt írta: a „Tied!” – Hátha a mennyország kapuját nyithatná meg a számára, elfogadná-e azt tőle a pokol fenekéről!
Csak az estharangszó költögeté fel egymás után az alvó urakat. Akkor aztán mit csinálhattak? Elővették a kártyát, s elkezdtek durnyizni. – Minthogy pedig pénze csak egynek volt közülök: annálfogva pénzre nem játszottak; hanem összefontak egy zsebkendőt jó kemény korbácsnak, s azzal annak, aki benne maradt a durnyiban, a tenyerébe vertek. Természetes, hogy Karcsatáji Miska mind pecsenyévé verte a két játszótársának a tenyereit, amíg a vacsora ideje eljött.
Akkor megint dörömbözött az ajtaján. Ezúttal maga a porkoláb jelent meg a hívására.
– Kérem ássan, a rab uraknak meg van tiltva vacsorálni – jelenté alássan.
– Hát csak azt a hideg pecsenyefélét hordasd fel, Janosics. Meg veres bort küldj fel.
Meglett, amit parancsolt, mivelhogy meg volt tiltva.
Akkor aztán elkezdte a két kompanistáját itatni. Lassankint annyira vitte őket, hogy Kalabusz uram kezdett „teringettéket” fűzni a beszédje közé, s Garabos uram végzé a mondatait „Uram, irgalmazz”-zal; amin Karcsatáji végtelen nagyokat tudott kacagni.
Ez így folyt késő éjszakáig. Ráby már feküdt az ágyban, onnan nézte őket.
Egyszer aztán bejött a porkoláb.
– Jelentem alássan, az a parancsolat, hogy a rab urak ne csapjanak olyan nagy lármát – a második vicispán úr odafenn nem tud alunni.
– Hát ha nem tud alunni, keljen fel táncolni. Te meg ne tátogj itt, mint a potyka a szárazon, hanem ülj le, Janosics, és igyál velünk!
Azzal a két rab úr nem volt rest, megfogták a porkolábot két kezénél fogva, leültették az asztalhoz negyediknek. Az eleinte szabódott, hogy nem illik, nem szabad – bizony megárt, nincs ő ahhoz szokva, de csak belediktálták a bort, attul aztán a porkoláb is megszelídült, ott ragadt közöttük. Utoljára elkezdtek dalolni, olyan nótafikálást csaptak, majd felverték vele a vármegyeházát, a porkoláb hangja hallatszott ki a devernyábul legjobban. Az alispány úr csakugyan táncolhatott odafenn az emeleten, ha kedve tartotta.
A bor csodákat mívelt; vége felé Garabos uram kezdett imádkozni, keservesen zokogva bűnbánatában, míg Kalabusz uram a gyáva mivoltát szidta az ilyen mihaszna kákompille embernek, s úgy szórta maga körül a „tüzes istennyilát”, mint egy Jupiter; amitől a tekintetes úrnak olyan tréfás kedve kerekedett, hogy minden keze ügyébe akadó tányért, poharat a földhöz vagdalt.
A két ellenlábas szobatárs következetesen összeveszett. Garabos azért, hogy Kalabusz mért káromkodik? Kalabusz meg azért, hogy Garabos mért imádkozik? Az lett belőle, hogy ölre kaptak, dulakodtak, az asztalt felfordították; Karcsatáji nevetve uszogatta őket, mint két marakodó szelindeket: „Ksz, ksz, csípd meg, fogd meg. Ne hagyd magad! Húzd le! Ksz, ksz!”, utoljára belevágták egymást valamelyik ágyba, annak a feneke leszakadt alattuk, ott aztán hogyan, hogyan nem, elaludtak.
Csak a porkoláb volt még talpon; de az is úgy nyakban volt már, hogy mindenképpen össze akart csókolózni a tekintetes rab úrral, aki nem győzte őt magától eltámogatni; Janosics uram bornedves bajusza esküvel bizonyítá, hogy örök barátságot fog kötni kedves cimborájával mind a sírig – mind az akasztófáig! Utoljára Karcsatájinak úgy kellett őt nyakánál fogva kilökni az ajtón, s belülről zárni be magának a tömlöcöt, hogy vissza ne jöhessen.
Ilyen volt az első napi búsulása a tekintetes úrnak a vármegye tömlöcében. A többi se lesz különb!
