Harmincharmadik fejezet (Folytataasa ees variatiója az wizontagsaagocnak.)
Harmincharmadik fejezet
(Folytataasa ees variatiója az wizontagsaagocnak.)
(Folytataasa ees variatiója az wizontagsaagocnak.)
Ráby Mátyás hat hetet töltött már a börtönben, s azalatt módjában volt összehasonlításokat tenni, hogy a scolopendrumok és a patkányok-e a kellemetlenebb lakótársak egy tömlöcben vagy az ilyen három szobatárs? Éjszaka sohasem alhatott el addig, amíg azok el nem dülöngéltek, mert csillagot rúgattak vele, ami abból áll, hogy az alvó szobatársnak a lába ujjai közé papirost csíptetnek, s azt meggyújtják.
Ezalatt még csak azt sem kérdezték tőle, hogy meddig szándékozik itt maradni. Mindennap kétszer, délelőtt, délután, levezették sétálni a vármegyeház udvarára, ahol minden protestatiója dacára, folyvást egy hajdú kísérte kivont karddal.
Lehetetlen volt a császárhoz írnia tömlöcéből. A rablógyilkosok között megtehette azt, azokban volt karakter, hogy a rabtársukat el ne árulják, még inkább kezére adtak mindent; de ettül a három szobatárstul félnie kellett. Ezek bizonyosan elárulták volna.
Aztán nem ment ki a fejéből, amit a helytartósági elnök mondott, hogy fogságát a császár közbenjárása csak rosszabbá teszi, ha pedig nyugodtan várja be ügyének lefolyását, s védi magát az ország törvényei szerint, akkor tűrhető állapota lehet.
Hiszen védte volna is már magát, csak vádolták volna; de azzal még mindig késtek. Tudhatta eleve, hogy három bűnnel vádolhatják; az egyik „calumniator consiliariorum” (a tanácsosok rágalmazója) – ennek büntetése fejvétel –, a másik a „portator causarum” (a peres ügyeknek az országon kívül hordója); ezé csak fogság. Az első bebizonyítható az ő elfogott levelei által, amikben a főhivatalnokok ellen igen súlyos vádakat emelt a császár előtt. Hanem a halálos ítéletnek elébb a császár elé kell kerülni helybenhagyás végett, s előre látható, hogy ha az uralkodó azt fogja olvasni, hogy az ő, éppen e vizsgálat végett kiküldött meghatalmazottját azért, mert megbízatásában híven eljárt, le akarják nyakazni, ehhez beleegyezését nem adja; de még talán meg is haragszik. A második vétke is bebizonyítható; de azért legfeljebb fogságot kaphat, s ha azt leülte, kiszabadul. Keresni kellett tehát az alapot a harmadikra. Ez volna a „nobilis cum rusticis tumultuans”. (A parasztokkal együtt zavargó nemes.) Ehhez azonban elébb adatokat kell gyűjteni.
Egyszer csak Kalabusz uramra megint nagyon ráért az imádkozás. Megtartóztatta száját a boritaltól, s nem bánta, akármilyen csúnyául danolt mellette a másik rab úr mindenféle bolond nótákat, ő csak feltérdepelt az ágyába, s összetette a kezeit, és mondta erősen. Feltűnhetett, hogy egy imádságot különösen elmondott ötször-hatszor egymás után; a bűnbánó és tettét töredelmesen megsirató bűnös imáját. – Azt a furcsát is tette, hogy mikor Ráby egyedül ült az asztalnál ebédelve, szolgai készséggel igyekezett neki felszolgálni, a tányérját megtörölgette a poharába vizet töltött s addig settenkedett körülötte, nagyokat fohászkodva, míg szerét tehette, hogy orozva kezet csókoljon neki. „Mi lelte, Kalabusz uram?” A kegyes férfiú aztán erre szemeit ég felé forgatva rebegé bánatos hangon: „Ugye, megbocsát nekem, Ráby úr?” – Ráby azt hitte, hogy ez ember csendesen meg van háborodva, s azt felelte neki: „Megbocsátok, Kalabusz uram.” – Néha mikor Karcsatáji ráerőltetett egy pohár bort a kegyes emberre, akkor is Rábyhoz fordult az elébb: „Megbocsát, Ráby úr?” S csak a biztosítás után merte azt felhajtani.
Hát biz ezt az lelte, hogy egy napon levitette őt magához Petray úr (aki most a tiszti ügyészi állomást foglalta el), s eléje adva Ráby Mátyásnak a császárhoz írt és elfogott levelét meg egy másik fogalmazványt, ráparancsolt, hogy ezt az iratot, Ráby kézvonásait utánozva, másolja le, s annak a nevét is jól eltalálva írja alá.
Az az irat pedig egy nyílt lázadásra felhívás volt a szentendrei és izbégi néphez.
Az elítélt hamisító végezte a rábízott kötelességét. Hasonló tettért ugyanaz, aki most megbízta vele, ítélt rá egykor ötesztendei fogságot.
Ez nyomta aztán olyan súlyosan a szegény Kalabusz lelkét. De hát a szegény rabnak tenni kell, amit a fiskális meg táblabíró urak parancsolnak. Ez mégis könnyebb munka, mintha vizet hordatnának vele.
Ezt a levelet azután elküldé Petray Péter Zabváry prefektus úrhoz, hogy szerezzen a szentendrei meg izbégi jobbágyok között ötven-hatvan tanút, akik bizonyítsák, hogy ezt a lázító levelet csakugyan őhozzájuk írta Ráby Mátyás, s ők azt annak idejében olvasták, és ezennel feljelentik.
A levél a legjobb helyen volt, Ráby legdühösebb ellenségének Zabvárynak a zsebében. Paprika Péter uramék majd összeszerzik ahhoz a megkívántató tanúkat.
Így hát Rab Rábynak jól meg volt vetve az ágya.
És így bizonnyal ki is törték volna a nyakát ezzel a stratagémával, ha nem lett volna neki egy jó embere, Leányváry postamester, aki a maga furfangos eszével az egész gonosz hálóvetést összekuszálá vala.
Mint postamesternek az ő kezén ment keresztül minden levél, amit Zabváry prefektus írt másnak, s őneki mások. Jegyzőkönyveiből kiveheté, hogy úgy Szent Mihály-nap táján más esztendőkben sok helyről érkeztek jól lepecsételt pénzes zacskóktul kísért levelek a prefektushoz. Az írásról a borítékon mind tudta, hogy kiktől jönnek azok. Előkelő hivatalos urak voltak azok, kik a prefektusnak tőkepénzekkel tartoztak, s ilyenkor küldték meg a kamatot, mikor maguk is kapták a haszonbért a jószágaikból. Ez évben semmi zacskó nem jött, csak a puszta levelek. Ezekre azután rögtön Zabváry levelei repültek vissza az illető címekre. És ismételve repültek időközökben.
Ezekből a következő kombinációra jött az öregúr.
„Mikor a nótáriust megütötte a guta, Zabváry azt kiabálta: »De addig ne halj meg, amíg a ládámat vissza nem adod!« Ezt többen hallották. A nótárius vagyonának összeírásánál Zabváry maga nagy buzgósággal igyekezett megtalálni minden zugban egy elrejtett ládikót, amiről reverzálisa volt a megboldogulttól. Mi lehetett volna abban egyéb, mint azok a kötelezvények, amiket a vizsgáló bizottság előtt jónak látott elrejteni? Erre a következtetésére pedig mások is rájöhettek. Nevezetesen maguk az adós urak. Azok megsejtették, hogy a kötelezvényeik mind elmentek valamerre a limbusba, s most pénz helyett a felmondást küldik a hitelezőnek. Kifizetik neki a tőkét, ha előadja a kötelezvényüket.”
Ezért olyan savanyú és keserű az ábrázatja a prefektus úrnak!
Ő maga szokta felhozni a postára a leveleket, amiket sürgetőleg ír a tekintetes jó barátoknak, nehogy a postalegény elsikkassza útközben. Most is egy egész csomagot hozott. Afölött aztán sokáig eltanakodott a postamesterrel, hogy hogyan biztosabb a levél megérkezése; ha az ember frankírozza, vagy ha nem frankírozza? Az első esetben az történhetik meg, hogy a szentendrei posta eldugja a frankót, s betűt a levéllel; a másodikban ellenben, hogy az adressátus nem fizeti ki a frankót, s akkor a zsámbéki postás fűt be a levéllel. Valahogy csak megalkudtak.
Akkor aztán a prefektus úr, hogy kellemessé tegye magát a postamester előtt, előhozta neki az unokaöccsét.
– Hát arról a szegény sógorról mit hallott a nemzetes úr? Szegény, nyomorult Ráby Mátyás, de nagyon sajnálom a jámbort. Bizony, a véremet adnám érte, ha kiszabadíthatnám!
Már akkor zsebében volt az áruló hamisítvány.
– Hát biz az szegény nagy nyomorúságban van – monda a postamester. – De hát az ő hibája, a saját magáé. Könnyen kiszabadíthatná magát, csak vallaná meg, amit az urak odafenn ki akarnak tudni tőle.
– S ugyan mit akarnak belőle kicsikarni azok az urak? – kérdezé ártatlan fejcsóválással Zabváry úr, szemeit égnek meregetve.
– Hát én – gondolom, hogy mit. Bizonyosan nem tudom. Mert én nem beszélhetek vele. Csak úgy mások mondják.
– Talán csak nem azt, hogy a népet akarta volna fellázítani! – szörnyedt fel Zabváry úr, egész méltatlankodással taszítva el magától Leányváry urat, mintha emberestül együtt el akarná utasítani ezt a rémséges gondolatot.
Az a nagy bajusz megállhatta, hogy legkisebb mozgása által se árulja el azt a furfangot, amit eltakargat.
– Nem éppen ez az a dolog – dörmögé a bajusz alól Leányváry úr –, amit ki akarnak facsarni belőle, ez csak az inquisitionalis hüvelykszorító. Más az, amit ki akarnak belőle venni. Hiszen tetszik tudni, hogy Matyi öcsém az utolsó napokban a szegény megboldogult esperes úrral együtt volt. Attól megtudta, hogy hol van a titkos bejárat ahhoz a pincebolthoz, amelyben a nagy láda rejtőzködik. Ebben a nagy ládában pedig vagyon, a sok élére vert készpénzen kívül, a fő-fő uraknak mindenféle kötelezvénye. Mármost, ha erre rászabadítaná őket a Matyi öcsém, azok egyszerre megkapnák, amire nekik szükségük van, s nem kellene senkivel osztályt csinálniok. Azért azon mesterkednek, hogy Rab Rábyt addig mortificálják, kínozzák, bosszantsák, míg az utoljára kínjában meg halálfélelmében megváltja magát ezzel a titokkal. Hát én, ha neki volnék, nem is hagynám magamat gyötretni. Azt mondanám: Itt van, vegyétek fel. De hát ez az én öcsém olyan bolond, hogy inkább sót hágy vágatni a hátán. Azt mondja, hogy ő ezt a titkot másnak meg nem mondja, mint éppen csak a község elöljáróságának; mert azé az a kincs és minden egyéb!
A prefektus arca e mesemondás alatt csupa izzó tűzláng lett; a szemei majd kiugrottak:
– Azt mondja! – ordítá el magát, végét sem várva a mesének. – Derék ember! Becsületes ember! Ő tudja, hol van a kincsünk? A község kincse! S nem akarja megmondani másnak, csak minekünk! De ezt az embert nem hagyjuk elveszni! Kiszabadítjuk! Ne szóljon senkinek, nemzetes úr! Magam leszek az, aki Ráby Mátyást kihozom a börtönből! Csak nem kell senkinek szólni! Én sem szólok, az úr se szóljon! Nyomában vagyok a gyalázatos praktikának! De fel fogom őket csúfolni! – Szegény derék, becsületes Ráby sógor! Csak látszik, hogy ki a karakteres ember. No, ebbül nagy dolog lesz!
Az is lett. – Zabváry úr szaladt rögtön bíró uramhoz; összehítták az esküdttanácsot; prefektus úr előadta nekik a titkot, amit véletlenül megtudott. Hát rögtön nem volt olyan kedves ember több a világon, mint Ráby Mátyás! Most ismerték hát meg, hogy ő a községnek az igazi jóakarója. Elhatároztatott, unisono, hogy Ráby Mátyás kiszabadítására a község minden eszközt mozgásba hozzon, s rögtön egy deputáció küldessék fel a császárhoz, az ő ügyében remonstrálni, a nép között pedig kihirdettessék, hogy senki Rab Ráby ellen legkisebb tanúbizonyságot letenni ne bátorkodjék; addig is pedig, amíg kiszabadulna, az elöljáróság felhatalmaztassék őt a börtönében minden szükségessel ellátni, s a kinn levő jó barátjaival leendő összeköttetését minden áron rendszeresíteni.
Ilyen csodát mívelt annak a nagy bajuszú embernek a furfangos ötlete.
Prefektus úr pár napig engedte forrni a mustot; akkor aztán visszaküldte Petray úrnak a Ráby hamis lázító levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem akar arról itt tudni senki. Nem mulasztá el a lélektani magyarázatot is hozzácsatolni. Így van az a népnél. Amikor azt hitték, hogy Ráby a császár kegyence és hatalmas áruló, akkor készek voltak őt megfeszíteni; de amint azt látják, hogy Ráby mártírrá lett, az ellenkezőre fordultak, s most már készek a vérüket ontani érte.
Van is benne valami. Ilyen a nép. Egyik nap „hozsanna!”, másik nap „feszítsd meg!” Mikor aztán meg van feszítve, akkor megint „Kyrie eleison!”
Petray úr és consortesei még nem is sejtették, hogy honnan fáznak. Egy új próbát tettek. Kirándultak három hintóval, ugyanannyi hajdúval Szentendrére, abbul a célbul, hogy Ráby Mátyás iratait, amiket elfogatása után a község irattárába tettek le, elhozzák.
Hanem furcsa tapasztalatra jutottak.
A tegnapelőtti jó cimborák ma a községháza előtt csoportosultak össze, s az urakat még csak be sem bocsátották a községházába.
Petray megkísértette hatalmas declamatori talentumát értékesíteni; de keservesen tapasztalá, hogy a parasztok között még nagyobb szónokok is vannak, mint ő.
Mikor aztán végre gorombáskodni kezdett, azok visszagorombáskodtak, s amidőn vesztére a kardjára talált csapni, azok meg a furkós botjaik után nyúltak, úgyhogy utoljára örülhetett a három hintó, hogy épkézláb kijuthatott a veszedelmes községből.
Mind Rab Ráby embere volt az már.
E kudarcot vallott kísérlet után az urak katonai erővel tértek vissza, s ötvenet a lármásabb gazdák közül összefogdostatva, felvitték Pestre, s ott láncra veretve tömlöcbe vetették.
Onnan azután a keserves tömlöcbül egyenkint felhordatva őket, kemény vallatás alá vették valamennyit. A vallatottat négy hajdú fogta körül, a kivont kardjának a hegyét a testének szegezve. De nem vallott az egy sem Rab Ráby ellen semmit. Meg is ütlegelték őket, mégsem vallottak.
És Rab Ráby ott az első emeleten semmit sem tudott arról, hogy mi történik odalent a földszinten.
