Harminchatodik fejezet (Megismertetic ar hiress haramia wezeer, Willaam Pista, hogi ki leegien?)
Harminchatodik fejezet
(Megismertetic ar hiress haramia wezeer, Willaam Pista, hogi ki leegien?)
(Megismertetic ar hiress haramia wezeer, Willaam Pista, hogi ki leegien?)
Csak egy állomás volt még hátra az osztrák határig, ahol azután a magyar vármegyék hatósági köre megszűnt.
Ott valószínűleg, mint útlevél nélküli szökevényt, le fogják tartóztatni Rábyt, mert erről az egyről elfelejtettek gondoskodni a kiszabadítói; hanem ebből nem származik nagyobb baj, mint hogy majd felkísérik Bécsbe, ott azután majd megismerteti magát.
Útközben a vendéglők utasai már beszélgettek róla, hogy a török ellen kiindult hadsereg már téli szállásaira vonult, hogy a császár visszatért Bécsbe, s új hadsereget húz össze, aztán az egész vezényletet átveszi majd az öreg Laudon.
Mindebből Rábyt csak az érdekelte, hogy a császárt Bécsben fogja már találni. S most már kezdett gyöngén megalkudni a kételyeivel, hogy hátha mégis maga a császár eszközölte ezt az ő erőszakos kiszabadítását? Látta, hogy parancsszóval nem megy semmire. Nyílt katonai erőhatalommal nem akarta a nemzeti büszkeséget megsérteni, aminek messze kiható következései lehettek volna, éppen most, amikor külháborút viselt, s újoncokra és contributióra volt szüksége. Kezdte valószínűnek hinni a képtelenséget, miután megtörtént.
Az utolsó éjszakára egy kis faluban háltak meg, mely még Pozsony vármegyében fekszik.
Ott is megtalálták már a vendéglőben a currenst a személyleírással, az ajtóra kiszegezve.
Szegény kis csárda volt biz az, Pozsony és Marchegg között, ahova csak akkor szállt be vendég, ha zivatar kapta útban, vagy a kereke eltörött. Nem is igen jó hírben állt beszéltek eltűnt társzekeresekről, kiket itt öltek meg. A kocsmáros maga most is benn ül valahol Pozsony vármegye vendégfogadójában, ahol nem ő mér, hanem neki mérnek. A kocsmárosné csak maga vezeti a gazdaságot, s azt suttogják felőle, hogy cselédlányokat bolondít el, akik formásak, hogy majd elszerzi jó kondícióba, azokat aztán elviszik Triesztbe, sohasem hallja többé hírüket senki.
Nincs is egyéb hely a vendégek számára a nagy ivószobánál; ott zsuppalomra elfekhetik egymás széltében úr és paraszt, hajcsár, fuvaros és olajkáros. A nagy hosszú ivószobát egy szál faggyúgyertya világítja be, ami a gerendárul lelógó sodronyra van felakasztva bádogtartójában. Aki azt akarja, hogy jobban világítson, megnyálazza a két ujját, s elcsípi vele a hamvát.
A hosszú keresztlábú asztalnál ül legfejül egy szentképáruló hanák, aki, hogy a dohányát kímélje, a kurta pipaszárának a megfordított végét fogja a szájába, s azt szopogatja; a hosszú lócán végigheveredve fekszik egy laxenburgi mészáros, aki valószínűleg az éjjel ökröket akar átcsempészni a határon. Mellette, az asztalra tehenkedve, falatozik egy hienc fuvaros, érett túróval és fokhagymával bűzölve tele a perifériáját, a szegletben, a szalma közé kuporodva didereg egy tyúkász, akit a hideg lel, s akiből a fogvacogás minden szót olyan cifrára ráz ki, mintha cifralaska-metélővel írták volna fel a betűit. A kocsmárosné, egy hajdani híres szépség, most pedig egy tenyeres-talpas debella, maga hordja fel a bort a vendégeinek, egyéb azoknak nem kell. A pálinka még ez időben nem volt népszerű, azt csak úri lakomákon isszák, a paraszt csak csemegének ismeri s „alamáziának” híja.
Ezek közé telepedik le a két újon érkezett férfi, a leánynak öltözött Ráby Mátyással. Ő az egyedüli nőalak a vendégtársaságban.
Kellemetes egy társaság, ahol minden ember úgy tekinget a másikra, mintha attul félne, hogy az elvágja a torkát álmában, s alattomban azt tapogatja a köpönyege alatt, hogy jól fel van-e csatolva a pénzestüszője, s keze ügyébe esik-e a pisztolya meg a kése?
A csaplárné azt ajánlotta az új jövevényeknek, akik paprikás csirkét meg veres bort rendeltek, tehát jómódúaknak látszottak, hogy a leányasszonyt majd beviszi a maga szobájába hálni, minthogy olyan félős szegényke. De Kurovics uram megköszönte szépen a szívességet, már csak a húga hadd maradjon idekinn közöttük, mert nagyon korán tovább akarnak utazni. Ki is fizetett előre mindent.
A paprikás csirke nagy hamar elkészült, s ők hárman nekiültek, és csendesen borozgattak mellette.
Rábynak is bort kellett inni, mert a kútvíz csak lovaknak való volt. Ettül aztán elálmosodott, lehúzta a feje, odaborult az asztalra, az arcát a két karjára fektetve.
De alig szunnyadhatott el, amint újabb zaj keletkezett. Lódobaj, fegyverzörgés. A kocsmárosné azt mondá: „Pandúrok érkeztek.”
Ráby meg sem döbbent már ezen. Komáromtul kezdve minden állomáson találkozott megyei pandúrokkal, akik az ő üldözésében fáradtak. Természetes, hogy a tévesztett személyleírás után nem találhattak rá. Kurovics uramnak volt rá gondja, hogy minden reggel elindulás után simára leborotválja a húgocskája ábrázatját, s aztán a cserecsikával megint kifesse pirosra.
Ha már a komáromi és győri pandúrok nem ismerték fel a szökevényt, a pozsonyiak sem fogják kitalálni.
Amint azonban az ajtón kívül a pandúrvezető hangját meghallá, nagyot dobbant a szíve. Ez oly ismerős hang! Oly gyűlöletesen ismerős. A pesti tömlöctartó hangja!
Hogy kerülne ez ide? Pozsony vármegyébe? A Pest megyei hatóságnak itt semmi keresete nincsen. Egyik megye pandúrjának az üldözött betyárt sem szabad tovább kergetni, ha az a „hármas halmon” átszökhetett a másik megye területére.
– Egy legény maradjon kinn a lovaknál; egy pedig jöjjön be velem!
De hát nem lehet-e hasonló rikácsoló felpaprikázott hangja más embernek is más vármegyében?
A fél szemét félig felnyitva, odalesett a nyíló ajtóra.
Hideg borzadály futott végig a testén.
Janosics várnagy volt a belépő. Ő a Pest megyei pandúrok egyenruhájában, az utána jövő pedig a Pozsony megyeiben.
Kezében tartotta a karabélyát, s a kivont kardja szíjra akasztva csüggött a kézcsuklóján.
Ráby még jobban elrejté az arcát karjai közé, a leányköntös dudorai segítették azt eltakarni.
– No, hát csülökre minden ember! Ki van a csárdában? Hadd nézzek a szeme közé! – recsegett a perzekútor. Amire a jelenlevők mind igyekeztek előtte felállni, amíg szemlét tart fölöttük az egy szál gyertya pisla világánál. – Te sem kellesz! Te sem kellesz! Elmehetsz apádhoz!
Hanem amint a hosszú asztal túlsó végén Kurovics uramat megpillantá, egyszerre nagyot rikkantott.
– Uccu, ne! Hát kend hol terem itt, Kurovics gazda? Hová utazik ilyen télvíz idején?
– Hát csak van énnekem mindig egy kis utam – felelt rá a megszólított, egy cseppet sem zavarodva meg.
– De van-e passus?
– Kell is az nekem! Nem megyek én át a gránicon. Csak idáig jöttem.
– Csak idáig? Hát mi hozott idáig?
– Lassabban beszéljünk – dörmögé Kurovics, s fél szemmel az oldalán ülő leányalakra intett.
– Ahán! Értem. Szép leány onnan alulról. A csaplárosnénak hozta. Innen aztán viszik odább – Törökországba. Jó kereset biz az.
Ráby könnyebben kezdett lélegzeni.
– Hát van-e jó török dohány, Kurovics gazda? – szólt a várnagy, úgy telepedve le a lócára, hogy Ráby és Kurovics között szorított helyet magának.
– Hogyne volna! Tessék rágyújtani belőle.
Janosics uram megtöltötte a pipáját, s a karabinját a térde közé fogva rágyújtott. A legelső füstöt aztán egyenesen odafújta a Ráby orra alá.
– Hát aztán szép-e ez a leány? – kérdé a fejtakarót felemelintve.
– Hagyjon neki békét, várnagy uram, el van pilledve szegényke. Hadd aludjék.
– No, hát aludjék! Hej, csaplárné, egy icce bort nekem meg a pandúromnak, a másiknak is odakinn! De jól alszik a szentem, még a kiabálásra sem ébred fel.
– Úgy van szokva. De hát kegyelmedet, várnagy uram, mi hordja erre? Nincs már itten Pest-Pilis és Solt vármegye.
– Tudom én azt. De hát az urak odalenn elhibáztak valami dolgot, s most azt nekem kell helyrehoznom. Egy híres, veszedelmes nagy gonosztevő tört ki a múlt héten Pest vármegye tömlöcéből: a nagy haramiavezér Ráby Mátyás. Az urak nagy sebten utánaküldték a currenst, anélkül, hogy előbb tőlem is megkérdezték volna, hogy „wieviel ungrisch hat garas?” Hát persze, hogy az ő személyleírásuk után soha senki se fogja el a dezertort; mert azt csak én tudom, hogy előtte való nap azt a tömlöcben megborotválták, s olyan sima képe lett neki, mint egy kisasszonynak.
– Ejnye, ejnye!
Rábynak hangosan kezdett dobogni a szíve.
– Mikor aztán én megtudtam a baklövést, szaladtam fel a vicispánhoz: Tekintetes uram! Ezzel a currenssel sohasem fogják el a Rab Rábyt, mert az most olyan sima képű, hogy ha egy rokolyát felvesz, egy katrincát hozzá, senki sem mondja meg, hogy nem oláh fáta. No, hát fiam, Janosics, kapj lóra magad, itt a credentionalis, valamennyi vármegye adjon assistentiát melléd; üldözd, fogd el, ha ráismersz. Kétszáz arany üti a markodat, ha visszahozod.
– Az bizony szép pénz – bizonyítá Kurovics uram. – Magam is megérdemelném, ha megkaphatnám a szökevényt.
– Dejsz abból nem eszel, komám; mert azt már csak én csípem el magam. – De hallja kend, Kurovics gazda, nem kend szökteti az én Rab Rábymat éppen, szép leány képében? Csak szeretném én ennek a fizimiskáját látni!
Rábyt az ájulás környékezte.
Kurovics kacagott erre a szóra. Janosics pedig olyan erős füstöt fújt Rábynak az arca alá, hogy azt a köhögés és a tüsszögés erőtette tőle. Azon volt, hogy felugorjék, s elkiáltsa magát: „Én vagyok az! Mit üldöztök?”
Nagy nehezen elnyomta félelmét és köhögését. Ha felemeli az arcát, ez az ember rá fog ismerni.
Az a gondolata támadt, hogy ez az egész egy kicsinált komédia. Kísérői és üldözői mind egy követ fújnak. Így vannak betanulva. Minthogy semmi vétket sem lehetett rá kisütni, erőszakkal megszöktették, futni hagyták, hogy az utolsó határállomáson, mint a macska az egérre, rátegyék a körmeiket, s aztán diadallal visszavigyék bírái elé, akiknek most már lesz őt miért elítélni.
– Nocsak, én szeretném ennek a leányzónak a képes felét megnézni – mondá Janosics uram, s Ráby Mátyás egy jéghideg kezet érzett az arca alá csúszni.
Azt hitte, hogy el van veszve.
– Nem néznél a szemem közé, kis húgocskám? Tudok ám én rácul!
S azzal fölemelte Ráby arcát a két karjáról, s a szeme közé vigyorgott gonosz kárörömmel.
E pillanatban betör az ajtón a kinn hagyott pandúr, s elordítja magát:
– Itt vannak a Villám Pista!
Német is volt szegény, meg aztán a Villám Pista olyan sok volt neki, hogy büntetlenül véthetett a singularis ellen.
No, vége lett egyszerre az eddigi komédiának! Következett a másik. De már ebben nem Janosics uram volt a hős. Dehogy volt. Ez a Villám Pista olyan jó hitelű firma lehetett, hogy csak a kimondására is perzekútor és pandúrok eldobálták a karabinjaikat, s hogy könnyebben futhassanak, a kardjaikat is lecsatolták, s azzal ki az ablakon egymás után, amerre tágas a világ! A többi vendéghad pedig, tót, hanák, hienc és zsidó, ki a kéménybe fel, ki a pincébe le; nem maradt ott más, csak a csaplárné meg Ráby Mátyás a két kísérőjével.
– No, iszen, most jutottak már kendtek esőbül az eresz alá! – vigasztalá őket a csaplárné. – A Villám Pista gonoszabb száz pandúrnál. Lesz itt mindjárt mulatság a kendtek szép húgával.
Azoknak volt okuk nem nagyon félni.
Odakinn három-négy lövés hangzott, az egyiket egy kis jajgatás is kísérte; Janosics uram hangja. Azután feltárult az ajtó, s belépett rajta Villám Pista, két cimborájától kísérve, kezében a kétcsövű puska, aminek még füstölgött a szája a lövéstől.
Gyönyörű nyalka fickó volt. Se bajusz, se szakáll az arcán; csak a hetyke magatartás hirdeti, hogy ő a „legény” a csárdában. Dolmány, nadrág csak úgy feszült a testén, mintha rá volna öntve, cifraszűr a nyakában, makrapipa a szájában, a túri kalap a fél szemére lecsapva.
– A pandúros árkangyalodat! – kiálta csengő hangon a Villám Pista, odalökve a puskáját az asztalra. – Ennek ugyan kifizettem a gázsiját. Tudom, hogy nem ül többet lóra! Szerencséje, hogy csak nyúlserétre volt töltve a puskám.
Azzal körülnézett.
– No, hát mi ez? Nincs több gyertya a háznál, csak ez az egy szál? Senki sem szereti itt a szépet? Héj! Pedig én ma itt mulatni akarok. Azzal rákezdte dalolni a maga nótáját mély, ércteljes alt hangon:
Kocsmárosné, gyújts világot!
Héj! Van-e kökényszemű lyányod?
Héj! Van-e kökényszemű lyányod?
Héj! Van-e kökényszemű lyányod?
Héj! Van-e kökényszemű lyányod?
A csaplárné sietett tizenkét tartóban tizenkét gyertyát felhordani az asztalra.
A betyár folytatta a nótát:
Ha nincs kökényszemű lyányod,
Héj! Aludjék ki a világod!
Héj! Aludjék ki a világod!
Héj! Aludjék ki a világod!
Héj! Aludjék ki a világod!
Rábynak a két kísérője úgy állt eléje, hogy a köpönyegeikkel eltakarták őt a betyár elől.
Hanem a ravasz csaplárné felkapta a nótát, s ő dalolta el az utolsó versét, letéve a nagy korsót az asztalra:
Borom is van, söröm is van,
Héj! Kökényszemű lyányom is van!
Héj! Kökényszemű lyányom is van!
Héj! Kökényszemű lyányom is van!
Héj! Kökényszemű lyányom is van!
S azzal a hamis szemével odakacsintott a Ráby felé.
A betyár észrevette, hogy a két férfiköpönyeg közül valami piros viganó kivirít, s azzal Kurovics uramat félkézzel félretaszítva maga elől, nagyot rikkantott örömében.
– Héj, cucám! Volt-e már betyár szeretőd?
S azzal megkapva Ráby kezét, kipenderíté őt a szoba közepére, s átölelte a derekát, s aztán egymás szemébe néztek.
S aztán megismerték egymást. A szép leány, az volt a férj, s a deli legény, az volt a feleség.
Ráby megtalálta a Fruzsinkáját, s a Fruzsinka a Rábyját. Minő viszonttalálkozás!
Hanem a betyár nem ereszté el az átölelt alakot. Odasúgott a fülébe:
– Tégy úgy, mintha menekülnél előlem, fuss ki az ajtón!
Ráby úgy tett. Fruzsinka utána.
Mikor odakünn voltak a sötétben, az asszony megragadta a férj kezét.
– Nincs idő a beszélgetésre. Nyomodban van az egész vármegye minden pandúrja. Menekülj. Itt az elfutott pandúrok lovai. Ülj föl, és vágtass lóhalálában, míg a határon túl nem érsz. Kísérőid majd utánad mennek; de ne higgy nekik, ne várd be őket. Ne higgy senkinek! Még a szenteknek se, mert azok is megcsalnak!
És segített Rábynak felülni a lóra; magátul nem tudott volna, úgy el volt gyöngülve.
A szíve még jobban el volt gyöngülve. Sírt, mint egy igazi leány.
A másik pedig szitkozódott, mint egy igazi férfi.
– Ne sírj! Nyomorult! Szégyelld magadat. Ne tekingess rám vissza! Mit látsz rajtam? Nézz meg engem, s nézd meg magadat! Mivé tettél engemet is, magadat is! Szaladj! Vissza ne nézz! S úgy vigyázz magadra, hogy vissza ne jöjj többet erre az Isten átkozta földre! Verjen meg az Isten, amiért ilyen nyomorulttá tettél engemet is, magadat is, a te átkozott népedért!
Hanem azért, hogy úgy elátkozta őt, a szűrét odateríté a vállára, hogy meg ne hűtse magát a téli zúzmarázos éjszakában.
Ráby Mátyás akart valamit mondani, hanem a Villám Pista nagyot vágott az ostorával a lovára, hogy az elkezdett tovairamodni, s aztán vitte magával Rábyt a havas dombokon, völgyeken keresztül, míg a csárdaajtóbul a kieresztett karikással folyvást nagyokat kongatott utána – a Villám Pista…
