Harminchetedik fejezet (Nem tevrteenic megh minden mulattsaag neelkewl.)

Teljes szövegű keresés

Harminchetedik fejezet
(Nem tevrteenic megh minden mulattsaag neelkewl.)
Hát biz’ azt senki sem hiszi, hogy ez egész szöktetési história nem elejétől végig kicsinált komédia volt. Úgy lett ez kifundálva, hogy a szökevény Ráby Mátyást hagyják szép csendesen futni nyolc napig egész az ország határszéléig, ott azután a Pozsony vármegyei pandúrok szépen elállják az útját, az utána kiküldött Janosics felismeri az álruhában, s ekkor aztán nagy hűhóval visszahozzák világ csúfjára, leányruhában a „prófétát”. Az a két kísérő is csak azért volt melléje adva, hogy valamerre ki ne törjön a hajtásból az űzött vad, s a maga eszével valósággal el ne meneküljön.
Hanem a Villám Pista megjelenése, az már nem tartozott a kicsinált komédiához, s el is rontotta az egészet.
Ez a hajtóvadászat nem történt meg nagy lárma nélkül. Villám Pistának hírül hozták a kémei, hogy minden csárda tele van currensekkel, amikben a tömlöcéből megszökött Ráby Mátyást kergetteti a vármegye.
Villám Pista akkor éppen a Hanság bozótjai között ütött tanyát. Pompás jó tanya olyan ember számára, aki az egész világgal haragban van, aki saját magát is úgy meggyűlölte, hogy eldobta az asszonyruhát, s férfiköntösbe bújt bele. A bolond fantaszta asszony úgy akarta visszaadni a tromfot az elhagyott társaságnak, hogy „No, ha ti kiraboljátok a szegény embereket, s megosztoztok a pénzükön a nagy urakkal, hát én meg kirablom a nagy urakat, s megosztom a pénzüket a szegény emberekkel.” Megtanították rá, hogy ne szeressen, ne becsüljön senkit, ne higgyen senkinek, ne féljen semmitől, az életet pedig egy gombostű kevés, annyira se becsülje. Az ilyen talentumnak aztán nagy jövendője van a hansági bozótban. Sokra is vitte rövid idő alatt. Azt a bizonyos ezer aranyat levették a Gyöngyöm Miska fejéről, s az övére tűzték ki.
Hát mikor hírül hozta a Villám Pistának egyik betyártársa a Ráby Mátyás üldözetését, azt mondta az asszony:
– De már ezt nem engedem! Hogy az én szegény uramat így felcsúfolják. Szegény Mátyás, milyen jó fiú volt! Az Isten is egymásnak teremtett bennünket. Csak azt hibázta el, hogy nem én lettem a férfi, ő meg az asszony. Jertek, fiúk, csináljunk egy tréfát a pozsonyi pandúroknak.
S felkerekedett hetedmagával; egy éjjel ott termett Pozsony vármegyében; a csapat meghúzta magát az erdőben, csak akkor tört elő, mikor egy Pest vármegyei uniformist meglátott a cirkálók között. Azt azután megpuskázta, ahogy láttuk.
Villám Pista csak akkor tudta meg, hogy Ráby Mátyás minő álöltözetben szökik, mikor meglátta. Mint a villám, olyan gyors volt a terve is, amit végrehajtott. De még nem volt megszabadítva Ráby Mátyás. A Pozsony megyei pandúrok mindenfelé cirkálnak, vagy azok fogják el, vagy megérkezik a Lajtához, s ott az osztrák határőrök kezébe kerül, akik megismerik a lovának a zsabrákjára hímzett betűkből, hogy az Pest vármegyei pandúr tulajdona, s akkor kiadják őt a magyar pandúroknak.
„Tágítsuk meg szegény kis uram számára ezt a szűk világot!” – mondá magához, azután visszatért a csárdába.
Kacagott, amint belépett.
– Ármányadta szilaj szüzecskéje! Kisiklott a kezemből, felugrott egy pandúrlóra, s úgy elvágtatott, hogy fittyel sem értem utol.
Kurovics uram nagyon megijedt erre a szóra.
– Micsoda? Elvágtatott? Szaladunk utána! A húgomnak! Gyere, komám!
– Ugyan már, hová szaladnátok? – mondá Villám Pista, a lábával visszarúgva a szaladni készülőt. – Mikor Villám Pista van a csárdában, nem szokás onnan akkor kimenni.
Aztán az a szokása volt beszélgetés közben, hogy mindegyik kezébe egy pisztolyt fogott, s mint az asszonyságok szoktak a legyezővel játszani, úgy irányozgatta ő annak a pisztolynak a lyukas végét annak a képe felé, akivel diskurált.
– Hát beszélgetnénk előbb egy kicsit – szólt Villám Pista, kackiásan egyengetve magát a feszes ruhában –, hisz még meg se ismerkedtünk. Hát hogy hívnak, galambom?
– Kurovics Jakabnak.
– Kurovics Jakabnak? Hát van-e vagy egy rossz fogad?
– Miért tetszik kérdezni?
– Csak azért, mert látod: ennek a pisztolynak az a szokása, hogy ha valakinek rossz foga van, aztán hazudni talál, mikor nekem felel, hát ez a pisztoly magától elsül, s kilövi a rossz fogát.
_ Jaj!
– Nem hínak téged Kurovics Jakabnak.
– Igenis, nem.
– Hanem Pityi Palkónak.
– Igenis, úgy hínak.
– Hát azután miféle szerzet vagy?
– Disznókereskedő.
– Most mindjárt egy fogad bánja meg! Nem vagy te disznókereskedő!
– Igenis, nem vagyok az.
– Hanem pakulár vagy.
– Igenis, az vagyok.
– Ha pakulár vagy, akkor dudálni is tudsz.
– Nem tudok én, kérem alássan.
– Ejnye, most mindjárt elsül az a pisztoly! – És aközben a hüvelykujjával a pisztoly sárkányát kattogatta.
– Igenis, tudok, kérem alássan –, rebegé félelmében a megszorított ember.
Most Villám Pista az egyik betyárnak intett.
– Add elő azt a dudát; hadd mulasson az ember egy kicsit kedvére.
Kurovics megszeppent, mikor látta, hogy az élő duda előkerül a szűr alul.
– Jaj, kérem alássan, nem tudok én ahhoz!
– Dehogynem tudsz. Ezt a kecskét a hónad alá fogod, s a könyököddel szorongatod, ezt a szopókát a szájadba veszed, és belefújsz, ezt a lyukas fát meg a kezedbe kapod, s az ujjaddal billegeted a lyukait! Így, mint én ennek a pisztolynak a sárkányát, ni.
A szegény nyavalyásnak mindent meg kellett tenni, ahogy parancsolva volt.
– Hát tudod-e azt a szép nótát, hogy „Eb fújja, kutya járja”.
– Dehogy tudom!
– Hogyne tudnád! Csak billegtesd.
Ezalatt egyike a künn maradt betyároknak jött le csendesen az ajtón, s azt dörmögé halkan Villám Pista fülébe:
– A Pozsony vármegyei pandúrok jönnek nagy erővel. Jó lesz sietni.
Villám Pista vállvonva veté oda:
– Ejnye, hát itt hagyjam azért a mulatságot? Nem látod, hogy ezt a jámbor embert tanítom itten dudálni? Ti négyen menjetek eléjük, s fogadjátok őket becsülettel; ha nem bírtok velük, hátráljatok a fenyves felé, mi majd utolérünk. – No, tubicám, hát megy-e már a nóta?
Menni kellett. A duda adta a hangot, olyat, amilyet.
– Hiszen te nagyon szépen tudod már! No, látod, most tanítottalak valamire, amivel egész életedben megkeresheted a kenyeredet. – De hát táncolni is kellene ezen a szép nótán. Héj, te másik, hogy is hínak?
– Ahogy parancsolod, kegyelmes zsiványfejedelem! Rácz Palya, ha tetszik.
– Hát tudod-e a „rókatáncot”?
– Nem tudom én, kérem alássan.
– Dehogynem tudod, állj ki csak ide a középre. Mindjárt megtudod, hogy tudod.
Azzal az egyik betyárnak a szűre ujjából lelógó kurta nyelű baltáját leakasztva, azt az éle hegyével a két ujja közé fogta. S aztán odahajítá a Rácz Palya elé oly ügyesen, hogy az éppen az élével vágódott bele a padlatba; mire a Rácz Palya olyat ugrott mind a két lábával egyszerre, hogy majd a mestergerendát ütötte a fejével.
– No, látod, hogy tudod a rókatáncot! – szólt szilaj jó kedvvel kacagva Villám Pista, s megint felkapta a baltát, megint odavágta azt a kedve ellenére táncoltatott lábaihoz oly ügyesen, hogy mindig a hegyével állt meg.
Csupa nevetség volt az! Az egyik ember, aki duzzadt pofával, kidülledt szemekkel fújja a kecskebőr dudát, a másik meg, aki a lábához hajigált balta elől kétségbeesetten ugrál a magasba, együtt a halálfélelem a vigassággal.
Hanem azért Villám Pista dévaj jókedvében észre tudta venni a távolban hangzó lövéseket, s szemöldökével inte a két vele jött betyárnak, hogy menjenek ők is társaik segítségére.
De ő még azután is folytatta a mulatságot, hogy egymagára maradt. Pedig a puska már a közelben ropogott.
A két dudáló és táncoló embernek egyszerre egy gondolatja támadt. Amint a Villám Pista még egyszer le fog hajolni a padlóba vágott baltáért, egyszerre rárohanni, földre teperni s megkötözni.
Csakhogy a betyárnak mindig előbbre jár az esze fél lófejjel a pandúrénál.
Villám Pista nem vette fel többet a baltát, hanem az utolsó hajítás után felkapta a puskáját az asztalról, s kiugrott a nyitott ajtón. Ott állt a paripája, arra egyenesen a földről felpattant, s mikor aztán a nyeregben ült, széttekintett; a pandúrok ott csörtettek már a közelben, hollók, varjúk ott repkedtek a feje fölött, ekkor elkiáltá magát:
– No, hollók! Ha pandúrhúsra éheztetek, most jöjjetek, tálalok!
Ez utolsó szóval mégis elárulta asszony voltát.
Űzőbe vették amazok, de csak játszott velük. Jó telivér paripa volt alatta, Eszterházy méneséből, el is futhatott volna előlök. De szándéka volt egy kis puskázást támasztani, s bevárta az üldözőit puskalövésnyire. Azok természetesen, amint megtudták, hogy Villám Pista került eléjük, felhagytak Ráby Mátyás kergetésével, mert amannak ezer arany volt a fejére kitűzve, ennek meg csak kétszáz, s a pandúr is tanult algebrát.
Hisz azt akarta Villám Pista éppen.
Aztán meg azt is, hogy a nagy lövöldözésre mind odafordul a figyelme a Lajta túlsó partján strázsáló határ-vámőröknek, s azalatt Ráby Mátyás a befagyott folyó hátán észrevétlenül átjuthat az osztrák területre.
Ezáltal magát tette ki a legnagyobb veszélynek; mert amíg ő, mint a róka a vadászfalkát, csalogatta szanaszét a pandúrokat, nem vette észre, hogy két pandúr a cserjésen keresztül a háta mögé került, s elvágta az útját a többi társaitól.
Csak akkor riadt fel, amikor már előtörtek a bozótból, s rárivalltak:
– Add meg magad!
Villám Pista nagyot nevetett.
– Kellene az ezer arany? A két pisztolyát jobb és bal kezébe fogta, a lova kantárszárát a fogai közé. S mikor aztán közelébe értek, egymás után odalőtt mind a kettőnek. Nem a lovast vette célba; mégiscsak asszony volt ahhoz! Hanem a lovat. S bizony, nem hiába lőtt az. Az egyik paripa egyszerre felágaskodott magasra, a fejét megrázva, s aztán lovagjával együtt hanyatt vetette magát, a másik mén pedig megsántulva bukott térdére, a pandúrt keresztüldobva a fején.
– Nesztek, az ezer arany!
Villám Pista, a két pisztolyt visszadugva az övébe, elkezdett a tenyereivel hangosan tapsolni és kacagni.
– Most már szaladhattok a kis uram után!
S mikor így tapsolt és kacagott, akkor tökéletes Fruzsinka volt!
A pandúrok felhagytak az üldözéssel, sűrű köd takarta be a vidéket, a köd homályában, erdők bozótjában eltűnt a csudálatos nő alakja, amihez hasonlót megint csak az ős Hunnia pusztái termettek valaha. Ki tudja, hol és mi módon találkozunk vele még egyszer a világban?

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages