Harminckettedik fejezet

Teljes szövegű keresés

Harminckettedik fejezet
Amint a börtönben magára maradt Karcsatáji, legelébb is kinyitotta az ablakokat, hogy a nagy dohányfüst kimenjen, azután megint pipára gyújtott. Mert az a füst, amit az ember maga csinál, nem kellemetlen; csak a másé az.
– Alszik-e már, Ráby úr? – kérdezé ágyszomszédjától.
– Naiv kérdés – e gyönyörű quartett után!
– No, ha nem alszik, hát akkor éppen a legjobb alkalom lesz elbeszélgetni egyről-másról, ami megtörtént ebben a tarka világban. A másik két atyafi alszik már, mint a juhászbunda. Tudniillik, hogy nincs szükségem tanúkra ahhoz, amit Ráby úrnak akarok mesélni.
– Hallgatom. Nem vagyok álmos.
– Még kevésbé lesz az, ha végighallgatja. Két patiensnek jólesik, ha egymásnak a baját elmondhatja. Mi pedig egy bajban szenvedünk mind a ketten; csakhogy az úr még a könnyebb beteg, mert az urat még csak a hideg leli tőle; de én már az „orrommal is túrom a földet”, mint a Csonka Laci hajdúja bizonyítá az uráról. Velem járatta még csak meg igazán az a veszedelmes szép asszony. Kettőnk közül én átkozom azt most jobban.
– Én nem átkozom őt.
– No, akkor hát az úr porcelán ember. De én csak olyan Ádám agyagjából készült fickó vagyok. Hadd kezdjem legalábbis ott ezt a történetet, hogy miért lettem én Gyöngyöm Miska. Hiszen magamnak annyi birtokom van, hogy ha nem engedném minden embernek, hogy engem lopjon, hát nem tudnám a jövedelmét hogyan elpusztítani. Ennek is ez a két fekete szem volt az oka. A bizony. Tudtam én azt, hogy más is bolondul utána. Legnagyobb szálka volt a szememben az a Petray szolgabíró. Átkozott szép fickó. De hát az teszi meg, hogy ő azt a nyalka viseletet hordja, amiben az őseink ragyogtak, minket meg ahhoz a copfos módihoz szoktattak; nekem se tetszenék, ha asszony volnék, az olyan férfi, akinek ki van toldva a feje hátul egy kis kutyafarkkal. Ne vegye rossz néven Ráby úr. Sokat tesz az asszonyoknál a külső figura. Aztán meg mikor perorálni kell, hát akkor nincs olyan hős Pest vármegyében, mint a Petray sógor, mikor rágyújt a dikcióra, azt hinné az ember, hogy most mindjárt levágja a németet az utolsó szálig; pedig hát csak egy akkora katona keresse, mint a kisujjam, hát lefekszik az ágyba, s fedőt melegíttet a gyomrára.
– Tudom.
– Hanem azért úgy megüli az orációt, mint én a nyerges lovamat. Aztán az a furcsa, hogy az asszonyok, akik különben nem szeretik, ha sokat deklamálnak nekik, mikor egyszer valaki abban a frázisőrölő szárazmalomban, a congregatión, előáll egy pattogó orációval, hát egészen belebolondulnak érte. A szép fekete szemű tündér, akinek együtt udvaroltunk, egyre azzal szekírozott, hogy milyen derék, bátor ember az a Petray; hogy az milyen hatalmasan vissza tud vagdalni a császárnak a megyegyűlésen, csak úgy zeng a viváttól az egész szála! Könnyű visszavagdalni a császárnak, mondék én, mikor az harminc mértföldnyire van innen, s sohasem hallja meg, amit Petray uram beszél; aztán aki csak a teremben van, mind vele egy véleményen van; egynek se tetszik a pátens. Az orátor előre tudhatja, hogy amit mondani fog, mindenre vivátozni fognak. Oda nem kell kurázsi. De tegye meg valaki azt, amit én megteszek, hogy szólaljon fel ellenkező értelemben. Mondja meg a renitens uraknak, hogy bizony nem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, magatok felé hajlik a kezetek, mint a kuruti szenteknek, megérdemlitek, hogy kifordítson a bőrötökből a fölséges német!
– S ön ezt el merte mondani! – szólt Ráby, s most már félkönyökére dűlt az ágyában.
– Hát a tündér is azt kérdezte tőlem. No, Karcsatáji, ha maga ezt el merné mondani a congregatión, hát akkor magát tartanám a legbátrabb embernek a vármegyében. Elmondom én! Nem is kellett nekem íródeák, hogy a dikciómat elkészítse. Nem kell nekem oda nyereg. Megülöm én a szilaj csikót szőrén is. A szép tündér egy pompás dohányzacskót stikkolt annak a jutalmára, aki a jövő gyűlés alkalmával legvitézebb hős lesz. Én fogadtam, hogy az leszek; víz mentében úszni gyerekdolog; de víz ellenében, az a legény! Meg is tettem én azt; ott ragyogott az a két szép fekete szem akkor is a karzaton, egészen bevilágítá a szálát, mikor bejött, mintha két lámpást gyújtottak volna meg. Előttem beszélt Petray, a pátens ellen, szokás szerint; régi pattogó frázisok. Szinte tudta már, hol kell pausát tartani, hogy a nemes galéria közbevivátozhasson. – No, megálljatok! Majd ha én rákezdem! Akkor lesz itt furcsa ordítás mindjárt. Készen voltam rá, hogy amint én elkezdek oppozíciót csinálni az egész vármegyével szemben, milyen ónodi gyűlés lesz itt egyszeribe! Azt a szcénát nézze meg aztán a szép istenasszony, mikor minden ember felpaprikázva ugrál fel helyéről, s tüzet, lángot, patkószegeket okádik ellenem. Én pedig állok valamennyivel szemközt, s százfontos gorombaságokat hajigálok jobbra-balra, s azzal a stukatúrrepedeztető hangommal túlkiabálom az egész cétust! Az lesz az igazi hajcihő! De hát egészen másképp történt ám, mint ahogy én kiszámítottam. Amint elkezdtem beszélni, s odavetettem egy ötvenfontos goromba igazságot a gyűlés szeme közé, ahelyett, hogy mind rám förmedtek volna, ellenkezőleg, egyszerre olyan csendesség lett, hogy az órám ketyegését a zsebemben meg lehetett hallanom. S aztán nemhogy felugráltak volna, s az ökleikkel, meg a kivont kardjaikkal hadaztak volna a fejem körül, amire készen voltam, hanem bámulva nézett rám minden ember, s láttam igen sok ábrázaton, hogy nagyon tetszik az, amit elkezdtem; várják, hogy folytassam.
Ráby most már egészen felült az ágyában.
– Jó lett volna, ha akkor ott lett volna Ráby úr, hogy súgta volna, mit mondjak? De engem ez a nem várt csendesség confundált. Az ötvenfontos igazság után következni kellett volna a százmázsás argumentumoknak. Hanem azokat én nem hoztam magammal. Én csak mosdatni jöttem ide, de nem törülgetni is. Hogy ellent nem mondott senki, kijöttem a contextusból; vettem észre, hogy nagyon magasan kezdtem, mint a somogyi gyerek a zsoltárt, s mikor feltekintettem a karzatra, tizenkét Fruzsinka kisasszonyt láttam magam előtt, aki tizenkét legyezővel hajtja rám a szelet. Elkezdtem okosan beszélni – az meg olyan, mint mikor a szabólegény lóra ül; tudtam, hogy visz valahová az a ló; de hogy hová, azt ő tudja. Egyszer aztán a verítékhullatás közepett belekiáltja a beszédembe az a vén pókhasú táblabíró, a Laskóy, ezt a szót: „Jaj, gyöngyöm Miska, hatökör vagy te ahhoz!” S erre, mintha egy puskaporos akna sülne el alattam, felrobban az óriási kacagás körös-körül az egész teremben. Én azonban csak azt az egy nevető arcot láttam a karzaton, melyet nem is igen igyekezett az a nagy festett legyező kegyelmesen eltakarni. – De akit ledobott a ló, nem igyekezik olyan sunyi módra elkotródni bukása theátrumából, mint ahogy én ez összemorzsoló röhejzápor közül kimenekülni igyekeztem. Még az a zsíros dolmányú áporkai nemes is a szemembe kacagott. – Aztán délben a többi urakkal együtt a főispánhoz voltam ebédre híva. Tettem magamat, mintha fel sem venném az egész casust: compareáltam. De több mérget ettem én ottan, mint cukerpakerájt. Minden ember azzal szólított meg, hogy „Gyöngyöm Miska!”, s ebéd után, mikor a pipázóba átmentünk, a Petray odajött hozzám, s megkínált a dohányával. Ráismertem a gyöngyös dohányzacskóra. Ekkor jött az a furcsa gondolatom, hogy „Nohát, ha én Gyöngyöm lettem, hát legyen ez is az én gyöngyöm!” Nem kellett hozzá nagy tudomány; összeszedtem öt-hat korhely cimborát, nem kellett nekik nagy biztatás, lovat, fegyvert adtam nekik; az ábrázatomat valóságos futóbetyárfrizurával úgy elváltoztattam, hogy senki rám nem ismert. Mikor aztán a Petray szolgabíró a sedriák végeztével hazafelé utazott volna, egy kis kerek erdő mellett útját álltuk, a cimboráim elszedték tőle az óráját, erszényét, én magam a gyöngyös dohányzacskóját. Ez volt az első herculesi facinusom. – A következését kitalálhatja Ráby úr. A Karcsatáji Miska meg a Gyöngyöm Miska két különböző személy. Az egyik elől elfutnak az asszonyok, a másiknak meg utánafutnak. Futottak biz énutánam a férfiak is, s én gyönyörűségemet találtam mind a kettőben. Furcsa élet az a betyárélet! Hanem hát egyszer megunja az ember. Jóllakik vele. Aztán a szép leány is férjhez ment, kapott egy derék, jó, jámbor férjet, s azt mondják, hogy igen jó asszony lett belőle. Hát hisz’ a betyárbul lesz a legjobb pandúr. Nem az én hibám, ha elromlott a dolog. Ez ugyan úgy hangzik, mintha én most mentegetném magamat. Van eszemben! Hanem azért mondom ezt el, mert nekem van az úrra nagyobb panaszom, nem az úrnak énrám. Én szeretném azt jobban, ha az úr most ahelyett, hogy a gézengúz szentendrei parasztok kedvéért itten ül, ülne inkább a visegrádi tiszttartói lakban, s Fruzsinka tensasszony ott köpültetné a vajat, s melleztetné a libákat. Mert a fészke üresen maradt, az én nyakamba szakadt a nagyobbik veszedelem. Az asszonyság, mint tudni méltóztatik, Petray szolgabíró úr védszárnyai alá menekült. Amint azonban azt a fatális levelét, amit hozzám írt, elfogták, minek következtében aztán Lievenkopp és Ráby úr engem párbajra kihívott annál az emlékezetes találkozónál a zsámbéki ócska templom mellett, hát ennek az lett a vége, hogy Petray, megtudva az egész casust, emiatt keserves szemrehányásokat tett a hozzá menekült bájos védencének; úgyhogy, mint hallom, e naptól fogva úgy éltek egymással, mint férj és feleség, mindennap összeverekedvén. Néha Petray három nap sem mehetett ki a szobából, úgy össze volt karmolva a pofája. Utoljára is a menyecske unta meg ezeket a mézesheteket, s egy szép napon búcsút vett a kapufélfától, s ott termett nálam.
Ráby mérgesen vágta vissza magát az ágyában, s a fal felé fordult.
– Sose tessék hátat fordítani olyan nagyon! Bucolicus poéma lesz ebből, nem fescennina. Én már akkor felhagytam mindenféle Gyöngyöm Miskasággal. Kibuzogtam a régi haragot a vármegye ellen; hozzáfogtam a gazdaságom rendbe szedéséhez, a cimboráknak kiadtam a rendeletet, hogy többet ne járogassanak hozzám; ha kell nekik valami, hát izenjenek be, kiküldöm az erdőre; de én többet velük Gyöngyöm Miska nem leszek; mert én meg akarok házasodni. A szomszéd torbágyi grófnak volt egy gyönyörűséges comtesse-e, a vagyon a fiáé, a leányok csak kiházasítást kapnak, azért földesúrnak is odaadják. Ugyanannak pedig a Csajtay Gazsi barátom is udvarolt, s azt mondták, hogy tetszett is a fiú Eulália grófnőnek. Eggyel több ok, hogy elvegyem. A szülőkkel már rendben voltam; az esküvőre ki volt tűzve a határidő, akkor áld meg az Isten azzal a nagy szerencsével, hogy a szökevény szép menyecske hozzám menekül. – Ezt nevezem fölösleges áldásnak! – Nem csuklott az úr abban az időben? – Ej, de sokat szidtam magamban! – Nem akarok én a X-ik parancsolat ellen véteni. Nem kívánom én a felebarátom feleségét – mostan! Tartotta volna kalitkában, ha elvette. – Ej, de nagy bajt csinált nekem az odajövetelével. Én mindjárt az első órában igyekeztem vele megértetni, hogy egész szolid ember lett belőlem. Láthatja, templomot építtetek a falumban. Megbántam bűneimet, böjtölök, vezeklek. Nem játszom többet a Gyöngyöm Miskát, a bandát is feloszlattam. Csakhogy hát az van benne, hogy amilyen könnyű az asszonyfélét elbolondítani, mikor elcsábítjuk, éppen olyan nehéz elámítani, mikor le akarjuk rázni a nyakunkról. Gyanút fogott. Ha én császár volnék, a policájt, perzekutorságot mind asszonyokra bíznám. Megtette, hogy a leveleimet is elfogdosta. Kegyelmes szent Isten! Az volt aztán a tatárjárás, amit velem elkövetett. Azt gondoltam, hogy széjjeltép. Aztán bosszút esküdött, és otthagyott. Azt gondoltam, hogy már most észre tér, s visszamegy az urához, és kibékül vele.
Ráby a fogait csikorgatta.
– Tudom, hogy nem ment. Dehogy tért észre. Most kezdett el még csak igazán öregében bolondokat csinálni. Nem tudom én, ki lehet az a Villám Pista? Nem hallotta az úr hírét?
– Ugyan, hol hallottam volna? Hiszen tíz hétig betegen feküdtem, mint egy darab fa.
– Magam is csak annyit tudok, hogy az az én helyettesem. Mindenféle tekintetben. Annak a bandának a vezére, amit én elcsaptam magamtól. Átkozott vakmerő fickó.
Azt kell hinnem, hogy ezzel kötötte magát össze a szép asszony. Van okom erre a hitre, mert egyszer csak az történik, hogy amint az én kis menyasszonyom, a torbágyi comtesse az apjával együtt hozzám jönne háztűznézőbe, az erdőn körülfogják Villám Pista legényei; maga is ott volt a vezér; a grófot becsukják egy csőszházba, s ott tartják három napig sült szalonnán; a comtesse-t meg elviszik szépen az én vetélytársamhoz a Csajtay Gazsihoz, s férjhez adják hozzá, velem már csak levélben tudatják, hogy a menyasszonyom Csajtay Gazsiné lett.
Ráby Mátyás a paplan alatt elkezdett kacagni, mintha az ördögök csiklandozták volna a talpát. Jólesett neki, hogy egyszer valahára mást is bolonddá tettek már. Hogy utolérte a bűne az átkozott vetélytárst! Még Gyöngyöm Miskának sem elég lenni. Még őfölötte is van villám, ha nem is az égben, legalább az erdőben. Hahaha!
– Bizony Isten, van oka az úrnak kacagni – szólt Karcsatáji, eloltva a csonkig leégett gyertyát, s levetve magát az ágyába. Aztán tovább beszélgetett a sötétben. – Ez a két szép fekete szem az én életemet is mind kiforgatta a sarkából. Nem volt elég, hogy Gyöngyöm Miskát csinált belőlem, még ide is behozott. Így kacagott rajtam az egész vármegye, de még így ebben! S az ilyen kacagás megőrjíti az embert. Másodszor kellett megérnem. Az első kacagás, amivel a vármegyeházában elvadítottak, még csak az emberiség ellen lázított fel; de ez a második már az istenség ellen. – A Villám Pistán nem állhattam bosszút. Hol keressem én azt? Az bizonyosan tolvajnév, mint a Gyöngyöm Miska, s kétféle alakot tart, amiben az erdőn meg a városban mutogatja magát. Az erdőn sem kereshetem fel; mert a banda már az övé; ő lövet meg engem, ha rátörök, s még megszolgálja a fejemre kitett ezer aranyat, ha a keze ügyébe kerülök. – Olyan bosszúra gondoltam hát, ami a nevetőket megint az én részemre hajtsa. – Volt a portámon egy jókedvű barát, valamikor karmelita; de hogy a császár kitette a kámzsáját a klastromából, hát csak úgy éldegélt nálam, „Deo gratias”-ból. Igen fáin cimbora volt, minden bolondot lehetett vele csinálni. Frater Paphnutius volt a neve. Hát én azt a tréfát gondoltam ki, hogy egy napon nagy lakodalomra hívtam össze a vidéki cimboraságot. Senki sem tudta, hogy ki lesz az összeesketendő pár, csak annyi volt kihíresztelve, hogy a Gazsi meg az Eulália kelnek egybe. Van énnekem ilyen név nélküli cselédem elég, aki csak akkor kap nevet, mikor família lesz belőle. Frater Paphnutius lesz az eskető pap. Ez maga sem sejtette a tréfát. Csak akkor tudta, mikor előtte állt az összeadandó pár, a legszebb pej ménló meg sárga kanca a ménesemből, vőlegénynek, menyasszonynak felkoszorúzva. Ez a Gazsi, ez az Eulália! – A barát megijedt, el akart szaladni. – Debacchált, hogy ez szentségtörés lesz. De én azzal fenyegettem, hogy a vízbe dobatom, s szörnyen félt a víztől, akár pohárban volt az, akár mosdótálban. Egy kis crapulája is volt – még tegnapról. Nolens volens rájuk adta az áldást egész ceremóniával. Ez a tréfa tökéletesen sikerült. A kapott tromfra az egész torbágyi grófi családnak az új vővel együtt ki kellett vándorolni az országból, itt nem volt maradásuk többé; hanem, héj, megütöttem én is a bokámat – híresen! Az érsek nem vette tréfára a dolgot. Sacrigéliumért perbe idéztetett, s akit hét vármegye pandúrja el nem tudott fogni, a maga bolondsága úgy lépre kerített, hogy most itt búsulhatok két esztendeig, amit rám diktált a királyi tábla, s héj, de sok fejkötőt vehetnék annak az árán, amibe az került, hogy a vasat elengedjék.
E szóknál kifújta az öblös pipából a fenéken maradt izzó dohánysziporkát, ami a sötétben valami ördögi világítást adott az arcának.
– Mármost hát mondja meg az úr, Ráby uram, hogy kettőnk közül melyikünknek van nagyobb oka a másikat cifrára eláldani?
Nem várta meg a választ; hanem rákezdte rögtön. Tíz percig félbeszakítás nélkül tudott körmönfont kanyarú mondatokat eregetni a szájából. Mikor elvégezte, a fal felé fordult, s rögtön elkezdett horkolni.
Ráby Mátyás pedig végiggondolt a mondottakon; elkísérve azt a csábító alakot mindenféle kalandos viszontagságai közé. Álmában folytatta ez őrült jeleneteket tovább. S mikor felébredt, nem tudta, hogy mi volt belőle az álom, mi volt a való?

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages