Harmincnyolcadik fejezet (Mellben meglaativc leezen az controlor foliossoot.)
Harmincnyolcadik fejezet
(Mellben meglaativc leezen az controlor foliossoot.)
(Mellben meglaativc leezen az controlor foliossoot.)
Ráby csakugyan szerencsésen keresztül tudott jutni a vámosok csatárláncán a Lajta túlpartjára. A hold már lement, csak a hómező világított az útjára. A köd az ő menekülését is elősegítette.
Még láthatta a háta mögött felvillogó puskatüzek lobbanásait. És gondolhatta, hogy ott most Fruzsinka csatározik az őtet üldöző pandúrokkal.
Mennyire öldökölte ez a szégyen! Megszabadíttatni egy rablóvezér által! Egy rablóvezér által, aki neki felesége – és talán egy másik rablónak a szeretője!
Azért a sok rosszért, amit tett vele ez az asszony, nem tudta őt meggyűlölni; hanem azért az egy jóért, ezért megutálta. Nehéz is azt elnyögni egy férfinak, hogy mikor ő, gyámoltalan leányképpen, ott reszketett kínzója körmei között, akkor egy asszony, férfi módon vágja őt ki a veszedelemből, s még aztán meg is fenyegesse egy jó tanáccsal útravaló gyanánt: „Vissza ne jöjj többet erre a földre!”
A sors különösen oltalmába vette mai nap. A Lajta nemigen jól volt még befagyva, a paripa alatt beszakadt a jég. Azt ott kellett hagynia vesztében, s gyalog menekülnie ki a partra. Hát persze, hogy nagy sorskedvezmény volt ez rá nézve, mert ha lóháton állít be abba a vendéglőbe ott az út mellett, menten elfogják; a német nincs ahhoz szokva, hogy lóháton utazó leányok kószáljanak az országútján; még visszakísérték volna. Így azonban gyalog valahogy csak elvánszorgott a legelső emberi lakásig, ami nem is lehetett más, mint betérőkocsma, s ott azután elhistórizált valamit a vendégfogadósnak a hóban elrekedt szánkóról, amin a bátyja hátramaradt. A becsületes német elhitt neki mindent, s még aztán maga a legényeivel el is indult felkeresni a hóba zátonyult utazókat, meg is találta őket hajnal felé. Azok csakugyan feldűltek egypárszor; nem hagyták Rábyt hazugságban; amint éjjel utánaindultak a nagy ködben, a pandúr- és rablóharc tovavonultával. A kocsmáros azután odavezette őket a megmenekült leányhoz, s nagy volt az öröme mind a háromnak, hogy újra megláthatták egymást. Itt már nem kellett félniök a magyarországi pandúroktól; megvacsorálhattak nyugodtan (korán reggel), s alhattak a vetett ágyban késő délig. A rablókrul nem szóltak semmit, nehogy tanúknak híják őket valahová.
Még a Lajtán túl Bécsig azonban két egész napi járó volt ebben a nehéz útban. Rábynak arról kellett meggyőződnie, hogy ez a két ismeretlen kísérő mégiscsak a császár megbízottja lehet, s nem az ellenségeinek a barátja, mert különben nem kísérnék őt fel még Bécsbe is. Ha ezek az üldöző vármegye zsoldosai volnának, akkor a határnál visszafordultak volna, mihelyt azt látták, hogy martalékjuk elszabadult. – Hogy ez náluk nélkül is tud tovább menni, azt tudhatták, mert az első állomáson maga Kurovics adott át Rábynak harminc forintot, arra az esetre, ha valami véletlen elszakítaná őket egymástul, hogy pénz nélkül ne maradjon.
A Lajtán túl Kurovics uram egészen beszédes lett, s elmondta, hogy ő bizony nem szentendrei pógár, hanem pomázi földesúr, és Rácországból beköltözött magyar nemes, az apja Mária Teréziától kapta a donációt, s ő maga a császárnak nagy híve és bizalmas embere.
Ezen a réven azután barátságot kötött Rábyval.
– No, csak te még egyszer triumfussal visszatérj mihozzánk; de ne egy darab mamlasz papirossal ám, hanem policájokkal meg dragonyosokkal, hát majd meglátod, hogy milyen parádét csapunk mi akkor teveled! El kell hozzám jönned Zsámbékra, az én portámra; majd meglátod, hogyan fogadlak! Az udvarom kellő közepén ásatok egy vermet, azt körülrakatom venyigével, azt meggyújtom; mikor parázzsá égett, előhozom a legszebb berbécsemet, azt magam leölöm, megnyúzom, beleteszem a verembe; mikor megsült, olyat lakunk belőle, hogy az apád apjának az apja sem lakott jobban! Aztán leviszlek a pincébe, a legjobb boromból magam húzok le a csutorába a lopótökkel, s olyat iszunk belőle, hogy az apád apjának az apja sem ivott nagyobbat.
Ez a legnagyobb megtiszteltetés, amivel egy rác földesúr a legkedvesebb vendégét megtisztelheti.
Erre azonban azt mondta Ráby, hogy „Nem tudom biz én, megyek-e még valaha tihozzátok vissza!”
– Hogyne jönnél! Hanem policájjal és dragonyossal.
Tizednapra érkeztek meg Bécs városában, s a veres torony melletti „Barna szarvas”-ba szálltak be. Kurovics uram teljes jártasságot tanúsított Bécs városában, s ezáltal még jobban confundálta Ráby Mátyást iránta való véleményében.
Ráby egypár napig ki szándékozott magát pihenni a keserves téli expedíció után; de Kurovics nem hagyott neki nyugtot.
– Csak te láss hozzá a dologhoz azonnal. A császár nyughatatlanul várja a relatiódat a tizenkét punctumokra. Azokat írd meg azonnal. Aztán még ruhát se cserélj, hanem ebben a leányköntösben jöjj fel a controllor-folyosóra, mi is veled megyünk a Burgba. Mert tudod, hogy Bécs nem olyan ám, mint Pest; itt mindjárt beírják a nagy könyvbe, hogy ki jött a városba, mit akar itt csinálni. A bécsi policáj már ezóta megkapta a Pest vármegyei currenst, s ha alul kezded a dolgot, hogy megmondod, kinek hínak, még elfognak és becsuknak; hanem felül kell kezdened, a császárnál, az aztán majd parancsol a policájnak. Őfelsége azt akarja, hogy így elmaskarázva eredj fel hozzá. Bizonyosan azért, hogy vele való találkozásod titokban maradjon bizonyos ideig.
Addig kapacitálta Rábyt, míg azzal csakugyan elhitette, hogy jó lesz neki a leányruhát oly rögtön le nem vetni.
Ráby tehát megírta a referádát ama tizenkét pontokra igazi naiv együgyűséggel. Annyi keserves tapasztalat sem bírta kiirtani a szívéből az emberek iránti bizalmat. Az csalhatta meg, aki akarta. Szentül meg volt győződve, hogy az a Kurovics a legdühösebb népbarát; annyi adatot tudott neki bediktálni a császárhoz készült fölterjesztésébe a tisztviselők visszaéléseiről. Pedig az, amit írt, csak egy része volt annak a machinának, amiben tökéletesen meg kellett neki magát fogni.
Kurovics alig hagyta megszáradni a tintát a papíron, azonnal fiákert hozatott, és abba mind a hárman beleültek, hajtattak fel a Burgba, hogy el ne késsenek a controllor-folyosórul.
Így hítták azt a hosszú tornácot, amihez a Batthyány-lépcsőről lehetett bejutni, s ami egyenesen az uralkodó magánirodájába vezetett. Akkor még nem takarták a falait azok a pompás francia gobelinszőnyegek, amik most a műértőt bámulatra ragadják, s amiknek egyikén magyar őseinknek híven a részletekig utánzott különös viseletét tanulmányozhatjuk, hanem ahelyett a puszta sima falak embermagasságnyira valami árnyéklatot mutattak, ahogy a mindenféle látogatók a hátaikkal nekitámaszkodtak, ami sokszor ismételve nyomot hagy. Mert ez a folyosó reggeli tíz órától déli egyig nyitva volt naponkint boldognak, boldogtalannak; jöhetett akárki kérelemmel, panasszal, bejelentetlenül, cifra öltözet nélkül, helyet foglalhatott a sorban, s mikor József kijött a dolgozószobájából, elmondhatta neki a dolgát élőszóval, ha tudta, vagy átadhatta írásban, ha úgy jobb volt. József beszélt országa népeinek minden nyelvén, s ha paraszt volt a kérelmező, annak a nyelvén szólt hozzá; úrfélénél csak a németet használta. Szegény emberrel, katonával, zsidóval, protestáns pappal hosszasan elbeszélgetett; urasággal, főtiszttel, piros öves pappal, de különösen divatöltözetes asszonyokkal igen röviden végzett. Ez utóbbiak még szarkasztikus humorát is gyakran megérezték. Kisasszonyok, kik darázsderékú karcsúságuk által feltűntek, annak tették ki magukat, hogy a császár megtapogatja az oldalukat, hogy nincs-e rajtuk páncélvállfűző. S akkor megkérdezi, hogy melyik kurazir-regementben szolgálnak.
Ezúttal is igen vegyes társaság várakozott a controllor-folyosón a császár megjelenésére; főpapok, rokkant katonatisztek, zsidók, gyászruhás özvegyek, cifra asszonyságok, parasztok, mindenféle jelmezekben, ezek között elvegyült Ráby Mátyás alakja is, két kísérőjével együtt. Elsőbbség, kedvezményezett hely nem volt e folyosón, mert a császár azt szólította meg elébb, akit maga kiszemelt, s valamennyire rákerült a sor egymás után.
De legjobban kitűnt valamennyi közül egy délceg huszár alakja, aki éppen Ráby tőszomszédságába jutott; ennek is köszönheté, hogy őtet nemigen nézegette senki, mert mindenkinek a szomszédján akadt meg a szeme. Magában véve is elég feltűnő vala a hadfi alakja, egy fejjel a többi közül kiváló termet, amin megfeszül a zöld dolmány és piros nadrág; napbarnította arca keresztül-kasul sebhegedésekkel, s két olyan hatalmas bajusz az ajka fölött, hogy a néphumor szava szerint olyan volt, mintha egy varjút nyelt volna el, s annak a két szárnya akadt volna fel a két szája szélén. De ami még feltűnőbbé tette a huszárt, az volt, hogy ennek a marciális alaknak a karján egy kis háromesztendős gyerek ült, piros huszárcsákó a fején, fehér gyolcsing és gatya, piros pruszlik pitykékkel, meg sárga sarkantyús csizma az öltözete. Azon bámult aztán minden ember, hogy sohase látott még senki huszárt dajkának. A daliás vitéz pedig oda se hederített az egész publikumnak, miatta táthatták a szájukat a feléje bámészkodók; ő csak azzal a kis poronttyal volt elfoglalva, aki egyre kérdezősködött, nem zsenírozta magát, de a huszár sem fáradt ki a magyarázgatásban, engedte a gyereket a vitézségi érdemrendjével játszani, s ha az nyűgösködni kezdett, összeverte a nagy pengősarkantyúit a kedvéért:
– Hallod? Muzsika!
Ráby Mátyás ráismert a huszárra, valamikor a hadnagya volt ő annak, mikor az ezrednél szolgált; de ez nem konyított őhozzá, rá sem igen nézett, s mikor egyszer a kis nyughatatlan fickó a mellette álló Rábynak az arcát a kis kezével végigcirógatta, meg is feddé azt érte:
– Ne nyúlj hozzá, az ebadtához, mert az ujjadra ragad a festék a pofájáról!
Egyszerre a suttogó elcsendesedés jelenté, hogy a császár kijött a szobájából.
Ráby megdöbbent, amint meglátta ez alakot. Nagyon elváltozott, egészen meg volt öregedve. A táborélet megviselte. Arca valami rőtbarna zománcot sajátított el, s kétfelől lecsüngött vonásain eltitkolt testi és lelki szenvedés árulta el lassan pusztító munkáját, csak híres szép kék szemei maradtak meg a régiek. Beszéd közben gyakrabban látszott felső ajkán az a felvonaglás, ami a kedvetlenség jele volt nála. Csak akkor napsugárzott fel az arca egyszerre, amint azt a kemény huszárt meglátta azzal a kis gyerekkel a karján. Rögtön felé indult.
– No, most gyerek, riktájk! Jön a császár!
S arra az a kis gyerek is utánozva a nagy ember példáját, a kis csákójához emelte a kis kezét és szalutált. De a huszár még akkor sem tette őt le a karjáról. Furcsa kép volt. Egy komolyan szalutáló huszár, kard, tarsoly, lóding az oldalán, s egy kis gyerek a karján.
A császár azonban mosolygó arccal szólt hozzá magyarul:
– Hát ez a „regement fia”?
– Igenis, szolgálatjára, fölség.
– Kend az a Bankós Balázs?
– Közvitéz a Splényi huszárregementnél, fölség.
– Mennyi ideje szolgál?
– A harmadik kapitulációt, fölség;
– Hol kapta az érdemkeresztjét? És miért?
– A prágai ütközetben, fölség. A generálist vágtam ki harmadmagammal az ellenség közül, mikor már el volt fogva.
– Miért nem avandzsírozott kend följebb?
– Nem tudok írni, fölség.
– Mondja el, hogyan történt az az eset ezzel a gyermekkel?
– Parancsolatjára, fölség. Mikor a karánsebesi attak után a generális retirádát kommandírozott, a mi regementünk maradt hátul, a török lovasság attakját feltartóztatni. A lugosi lápok között utolértek bennünket a szpáhik. Itt az óbester úr frontba állította a regementet, s „karabint a kézbe” kommandérozott. A két mocsár között csak annyi út maradt, hogy a szaladó földnépe elfuthasson mellettünk. Egy asszony leghátul maradt a futamodó sokaságbul, az ölében cepelt egy kis gyereket. Mikor már a török lovasság rikoltozása nagyon közel hangzott, az asszony, hogy könnyebben futhasson, eldobta a karjáról a kis gyermekét, és maga elszaladt a nádasba. A nyomorult poronty ott hentergett a földön sírva, szaladni sem tudott. Ekkor én azt mondám az óbester úrnak: „Vitéz ezredeskapitány uram! Engedje meg, hadd szedjem fel azt a kis kölyket onnan a földről.” „Menjen kend, és tegye, Bankós!” – kommandérozott az óbester. Erre én kiugrattam a glédából, két szpáhi jött előre vágtatva, az egyik már nekimérte a dárdáját a kis porontynak, hogy feltűzi rá. Azt lelőttem a pisztolyommal, a másiknak levágtam a fejét, azzal a kis fickót felkaptam a földről, röptében odadobtam a hátam mögé a nyeregbe, s mire a szpáhik nagy baromsokasága odaérkezett, már helyemben voltam a gléda közepén. Az óbester úr azt mondta: „Jól van, Bankós!”
– Helyesen mondta.
– Akkor aztán az óbester úr elébb general decharge-it kommandérozott, azután meg „kard ki kard!” s „rajta, magyar, rajta!”, nekivágtunk a töröknek, s addig vágtuk, amíg értük: a szpáhi nem kívánt belőle másodikat.
– Tudom. Vitézségtek nélkül magam is veszélybe kerültem volna. Hát a gyermek azalatt hol volt?
– Ott ült a hátam mögött a nyeregben. Megmondtam neki, hogy no, kis kölyök, csak jól megfogózz a lódingomban, aztán ne félj semmit, de nem is félt az egy cseppet sem, még ő kiabált a legjobban, mikor egy-egy olyan egészségre váló csapást adtam a szpáhi fejének, hogy turbán, sisak, koponya erre-arra potyogott le! Ugye, úgy volt kölykem, hé?
A sok mindenféle nemzet csak úgy bámulta, hogy mit beszél ez a magyar huszár a császárhoz meg ahhoz a kis furcsa porontyhoz, akit még akkor se tesz le a karjáról, mikor a legfőbb hadúr előtt áll, akivel szemben a katonaregula szerint zsinórra tett kézzel kellene állania, egyenesen, mint aki nyársat nyelt. Nem lehetett ezt kitalálni, aki nem értette a nyelvet, amin a beszéd folyt.
– Hát aztán a kisfiú anyja nem jött vissza a gyermekért? – kérdé a császár.
– De igenis, hogy ugyan visszajött a drágalátos. Amint a törököt világgá kergettük, az asszony is előkecmelgett a nádasból, s kérte a kisgyerekét, hogy adjuk hát oda. De elkergette ám az óbester úr: „Elmenj te rossz, haszontalan asszony! Ha el tudtad dobni a kisfiadat, nem is kapod vissza soha, most már itt marad az, a regement fia lesz! Aló mars!” Íme, ez az a „regement fia”. Felséged parancsolatjára, akit az óbester úr rám bízott, hogy bemutassam. Szalutálj, gyerek, a császár előtt!
József mosolygott, s hátratolta a gyerek csákóját, hogy a szemébe nézhessen.
– Jól van, vitéz, hagyd itt a gyermeket, lesz rá gondom, hogy a katonaiskolában neveltessék.
– Pardon grácia, fölség; azt nekem nem szabad tennem, mert nekem az óbester úr meg az egész regement azt parancsolta, hogy a gyereket visszavigyem. Azt mi neveljük föl, prófunton, szalonnán, jó vörös boron, derék, bátor katona lesz belőle.
József a vállára vert a hadfinak. S aztán ötvenaranyos tekercset nyomott a markába.
– Jól van, vitéz. Hát vidd vissza a regementhez, s fogadd ezt jutalmul.
– Pardon grácia, fölség! Nekem nincs erre szükségem, mert énnekem dupla lénungom van, harmadik kapitulációban. Jó úr az óbesterem, van gondja a katonájára; hanem elteszem az ajándékot, majd jó lesz a regement fiának, ha egyszer zászlótartó lesz, extramundurra. No, porontyom, kiáltsd háromszor, hogy „vivát”! – A kisgyerek kiáltozta a vivátot, nem háromszor, de tízszer is.
Csupa tréfa volt az! Hanem Ráby szemében meggyűlt a könny a tréfára.
Az járt az eszében, hogy neki is jobb lett volna ott lenni annál az ezrednél, mint jó katonának, ott verekedni vitézül derék szpáhikkal, vitéz szarácsiakkal; hogysem ülni a börtönben, láncok között, s küzdeni tehetetlenül, szemébe nevető ellenséggel, s most itt állani asszonyruhába bujtatva e derék közvitéz mellett, aki hajdan hűséges ordinánca volt, most pedig még csak rá sem néz. Minő dicső napokat cserélt el minő átkozott napokért.
És a császár, aki oly hosszasan elbeszélgetett egy közvitézzel, őt még csak észre sem látszott venni.
Mikor a császár odább lépett, Ráby bátorságot vett, a kezében levő iratot eléje nyújtani.
– Nun, was ist’s? – szólt németül József, s aztán elvette tőle az iratot, s anélkül, hogy belenézett volna, a kabátzsebébe dugta azt a többi folyamodások közé, s azzal odább ment.
Akivel már beszélt a császár, annak szabad volt eltávozni. Senkit sem hagyott megszólítatlan.
Ilyenformán Ráby a két kísérőjével utoljára egyedül maradt a controllor-folyosón.
A császár észrevette, hogy azok még várnak valamire; visszatért hozzájuk.
– Hát önök mit akarnak? – kérdé Kurovicséktul.
Kurovics uram néma fejhajtással mutatta, hogy ők csak ennek a leánynak az asseclái.
– Hát már elvettem az instantiáját. Mit akar még a leányasszony?
– Fölséged nem ismer rám? – mondá Ráby halkan.
A császár rábámult hidegen. Tekintete oly visszautasító volt.
– Sohase láttam önt! Kinek hívják?
– Én vagyok Ráby Mátyás.
A fölség összecsapta a kezeit: – Ráby! Hát elment önnek az esze? Honnan kerül ön ide ebben a maskarában?
– Pest vármegye börtönéből, fölség.
A császár erre megfogta Rábynak a kezét, s egy szót sem szólott többet, bevitte magával egyenesen az irodájába.
Ott éppen két fiatal kamarás az iratok osztályozásával foglalkozott. A császár odaállítá eléjük a leányalakot.
– No, urak, hát ismerik-e ezt a kisasszonyt?
Azok megütközve siettek tiltakozni mind a ketten, hogy ők sohasem látták.
– Ej, ej, uraim – szólt a császár –, minek az a tagadás? Mikor én tudom, hogy önök igen jól ismerik egymást: az utóbbi időkben nagyon sokat leveleztek egymással.
Azok esküdtek mennyre-földre, hogy most látják először a kisasszonyt, s a nevét sem tudják.
– Ez a kisasszony: Ráby Mátyás.
Arra a két fiatal kamarás, dacára a császár jelenléte által indikált emberségtudásnak, olyan hahotára fakadt, hogy a hajpor fellegzett a fejük körül a rázkódás miatt. Még a császárra is elragadt a jókedv.
Csak Ráby arca maradt szomorú. A tréfából neki a legrosszabb rész jutott.
Ellenségei a leggyönyörűbben csinálták ki ezt a dolgot. – Ha úgy adták volna ki a börtönbül, ahogy odabenn élt, bozontos hajjal, kuszált szakállal, fakó, penészfogta ábrázattal, abban a lerongyolt, bilincsek alatt levásott börtönbűzű ruhában, hát az olyan tragikus látvány lett volna, hogy az a császár és az egész udvar mély felháborodását költötte volna fel; így pedig: felöltöztetve cifra rácleánynak, halvány arca kifestve fehérre, pirosra, haja pántlikába fonva, mindenkinél, akivel megismertette magát, a legtermészetesebb derült hangulatot idézte elő.
S ez az első hatás megmarad. Az egész udvar, az egész Bécs város nem a sajnálatot, nem a bosszút, hanem a tréfát fogja érezni Ráby Máyás esetében.
Ő nem nevetett. Bosszúsága keresztültört az arcfestéken.
A császár észrevette azt.
– De hát ki mondta önnek azt, hogy ebben a maskarában jöjjön ide?
– Én úgy tudom, hogy fölséged parancsolta azt.
– Én? Honnan képzel ilyet?
– Íme, itt vannak fölséged instructiói.
Ezzel elővette kebléből az említett tizenkét pontos iratot, s átnyújtá a császárnak.
A fölség a fejét rázta, amíg keresztülfutott az iraton.
– Hiszen igaz, hogy én tudok rácul is, s a cirill betűket is tudom kezelni; de ezeket a pontokat mégsem én írtam. Kitől kapta ön ezeket?
– Annak a huszonnégy álcázott török martalócnak a vezérétől, akik engem éjszaka, fölséged nevében, a Pest vármegyei börtönbül erőszakkal kiszabadítottak. Kettő közülök egész idáig elkísért. Felséged látta őket.
– Elém kell hozatni azokat az embereket!
Az egyik kamarás rögtön sietett ki a controllor-folyosóra, s nemsokára visszajött azzal a tudósítással, hogy a keresett két rác férfi már elhagyta a császári várlakot.
– A rendőrség kerítse őket rögtön kézre!
Dejszen üthették már azoknak bottal a nyomát. Ez a két ember a Burgból egyenesen a Dunához hajtatott, ott várt rájuk egy ladik négy evezőlegénnyel, a Duna még csak zajlott, nem volt befagyva; azok a ködben és jégárban szépen eleveztek a bécsi policáj elől. Sohase tudta meg senki, hogy kik voltak.
Az volt a legnagyobb talány e történetben, hogy miért jöttek el Rábyval egész Bécsig, miért egész a controllor-folyosóig, miért várták be annak a találkozását a császárral? Hogy nem hagyták őt hamarább magára? Ha az ellenséges cselszövők megbízottjai voltak, micsoda távoleső céljuk lehetett nekik azzal, hogy egész a végső percig kitartottak Ráby mellett?
