Hatodik fejezet (Mell nem zool egieebrewl, mint eepen chac az i betew fevlevtti pvnctvmochcaarvl.)
Hatodik fejezet
(Mell nem zool egieebrewl, mint eepen chac az i betew fevlevtti pvnctvmochcaarvl.)
(Mell nem zool egieebrewl, mint eepen chac az i betew fevlevtti pvnctvmochcaarvl.)
Tudniillik, hogy az Ábrahám zsidónak tizenkét gyermeke volt, mind fiú, és mind vörös hajú. Egyik úgy hasonlított az apjához, mint a másik. Egész nemzetség ígérkezett belőle időjártával támadni.
Hanem hát kezdjük az elején a dolgot.
Egész József „császár” idejéig a zsidók csak úgy jártak-keltek az országban családnév nélkül, mint hajdan az ígéret földén. Minek is lett volna nekik a családnév? Hisz az ő ősiségük Palesztinában feküdt.
Mikor aztán II. József a zsidókat is felvette az emberszámba: ti. kimondta róluk, hogy ők is tartoznak katonáskodni: akkor egyúttal az is múlhatatlan kötelességükké lett téve, hogy valami előnevet válasszanak maguknak, mégpedig okvetlenül németet.
Evégre kiküldettek mindenfelé a regnicolaris deputációk, hogy a zsidókat lássák el nevekkel. Ez volt a szüret! Ki milyen mélyen nyúlt az erszényébe, olyan mélyen válogathatott a nevek javában, vehette azt az arany és ezüst, a napok és csillagok, a madarak és négylábú állatok, az angyalok és az igaz emberek, a fák és virágok s a szivárvány színei közül; míg aki csak úgy üres kézzel jött, bizony rajta maradt a csúfnév, amit úton-útfélen ragasztott rá a nép csúfondáros ajka.
Ábrahám nem jött ugyan üres kézzel a comissio elé; de mivel abban a hírben állt, hogy igen gazdag ember, s a hírét nem igazolta elégséges tettekkel, bizony rajta hagyták a Rothesel nevet.
A vereshez azért jutott, mert a haja egészen olyan színű volt, a szamárhoz meg azért, mert amikor a felesége hozományául kapott kétszáz tallérral azt kezdte, hogy borokba verte mind, hát akkor minden ember azt mondta neki: „Szamár vagy!” – És minden embernek igaza volt – a priori. – Mert hogy minek a zsidónak a bor? Idebenn az országban ki nem mérheti, mert az „epocillatio” joga a községeké és az uradalmaké; az út melletti fogadókba csak örményeknek és görögöknek szabad magukat megfészkelni; kifelé pedig hová viszi a zsidó a bort? Délnek törökök laknak, azok nem isszák a bort; keletnek oláhok laknak; azok innák: de nincs pénzük hozzá; északnak lengyelek laknak, azok jól tudják a bort inni, fizetni is tudnak érte, de az ország törvénye szerint Felső-Magyarországon meg van tiltva a zsidónak borral kereskedni. Maradna a nyugoti határ; de arrafelé meg az a baj van, hogy az ország törvénye ott már nem a zsidót, hanem magát a bort vetette tilalom alá, arra nem szabad a magyar bort kivinni – igaza is volt benne! Ha már a német nekünk annyi búbánatot importál, legalább a búfelejtőnket ne engedjük neki exportálni.
Annálfogva egész méltán mondta minden ember az Ábrahámnak, mikor az fiatal korában elkezdett borokat vásárolni, hogy „bist ein Esel”. Ez az üzlet alig hozta be a kenyérre, sóra valót.
Hanem az Ábrahám nagy pszichológ volt. Előre látta, hogy a szeretetreméltó asszonykirály uralkodása alatt sok törvény feledékenységbe fog menni, anélkül, hogy eltörülnék, mint például az, hogy „a luteránusokat meg kell égetni”, hogy „a más feleségének udvarlókat le kell nyakazni”, hogy „a tolvajnak a szemét ki kell szúrni” meg hogy „ha egy nemesember elveszi a szolgálóját, szalmakötelet kell kötni a nyakába, s mind a kettőt eladni a vásáron.” Sohase hajtották ezeket végre, csak ijesztgetésre voltak. Így járt a borkiviteli tilalom articulusa is. Ábrahám megtalálta az utat a Dunán felfelé Bécsbe a magyar boraival: első volt a vásáron, s meglépesedett az üzletével, s nem csalta meg a vásárlóit, ami legnehezebb a borkereskedésben.
Hanem azért a pénzét nem szerette könnyen odaadni. A commissio azt várta tőle, hogy majd ezrével adja elő az aranyakat, ő pedig nem hozott egyebet egy pincetok bornál. Ezért bosszúból rábillogozták a gúnynevét: „Rothesel”.
Hát bánta is ő! A név csak név! A hitelező neve mindig szép név, az adósé meg mindig csúnya.
Hanem a felesége nem azon a véleményen volt. Az apának mindegy, akárhogy híják; de a tizenkét fiúra nézve ez nem közönyös dolog. Azok időjártával házasodni fognak. A leendő menyasszonynak az apja az adandó „keszubbá”-t,* ami 37 1/2 darham, legalábbis megkétszerezteti, s a „párnászát”* lehúzza felére, azért hogy a vejét Roteshelnek híják. A nőkre nézve a hitvesi hűség, a gyermekekre nézve a szülők iránti tisztelet lesz megnehezítve a fatális Rothesel név által. Mindezek praktikus nézpontok voltak. – S Ábrahám föltette magában, hogy ezen a bajon utólag segíteni fog. De úgy, hogy mégse kerüljön ezer aranyba.
Móring.
Hozomány.
Hiszen, ha egy embert agyonütnek, annak a homagiuma kétszáz forint hát „egy szamárnak” az agyonütéseért ne lenne elég kétszáz arany? Kétszáz aranyat rászánt.
Fölment Bécsbe, hogy majd eligazítja ő azt a dolgot fenn a kútforrásnál. Okos ember magában a fabrikában vásárol.
Mikor aztán odafenn volt, meghányta-vetette magában a dolgot, hogyan kezdjen hozzá, hogy sok tollát ki ne húzzák.
Ha az elején kezdi, az udvari kancelláriánál – először jön a kapus, azután a janitor, azután a registrator, azután a sollicitator, azután az ágens, azután a secretarius, azután a referendarius, azután a kancellár: az nagy lajtorja! Felmászni rajta! De visszajönni még nehezebb. Ott van az expeditura. A bölcs Salamon gyűrűjével lepecsételt kútból könnyebb kiszabadítani az ördögöt, mint az expediturából kiásni az indorsátát, mikor már minden készen van is.
Ábrahám egyet gondolt. Volt neki „egy” ismeretsége a magas udvarnál. A titulusát nem tudta, mert még fiatal ember volt, s annál nem tudja az ember, hogy kancellistának nevezze-e, vagy kancelláriusnak? – Olyanformán jutott pedig Ábrahám ennek az ismeretségéhez, hogy ennek a nagybátyja volt a szentendrei postamester: tekintetes Leányfalvy János úr, aki a nővére árván maradt fiát gyermekkorában felküldte Bécsbe, hogy ott kezdjen életpályát; és aztán minden alkalommal, amikor Ábrahám beszólt hozzá, a borszállítás alkalmával, hogy nem izen-e valamit a „Matyi úrfinak”, küldözött az öccsének Ábrahám által nagybecsű falusi ajándékokat: finom almát, körtét; néha bizony egy kis szalonnát, sonkát is, amit Ábrahám csak elvitt híven; de, ha kérdezte az úrfi, hogy „Mit hozott?”, azt mondá rá: „Én nem tudom, mi lehet a batyuban!” Ilyenformán Ábrahám mindig szívesen fogadott látogató volt a Matyi úrfinál.
A Matyi úrfi pedig valamiféle „bennfentes” volt az udvarnál ott dolgozott a császári Burgban. Hogy mit? Azt biz ő nem tudta. Tanácsokat osztogat-e a császárnak, vagy a kabátját keféli? Ez utóbbi volna a legjobb. Senki sem olyan jó patrónus, mint az inas.
Tehát azt gondolta ki Ábrahám a maga furfangos eszével, hogy felkeresi a Burgban a Matyi úrfit. – S hogy ezúttal se jöjjön üres kézzel, vitt neki körtét. – Abban az időben voltak ti. divatban azok a fából faragott körték, amiket kétfelé lehetett nyitni, s azokban valami primitív muzsika volt elrejtve (embriója a kintornának) , amit ha az ember a szájába tett, és színi (nem fújni) kezdett, hát igen szépen szólt. Hát egy ilyen körtét vásárolt meg Ábrahám a nürnbergi árusnál; hanem annak a nem muzsikáló részébe kétszáz aranyat tömött bele, s így tette a zsebébe: ezt a körtét szánta a Matyi úrfinak, ha az szerencsésen bejuttatja a császárhoz az ő instantiáját, amit nem készített se ágens, se prókátor; hanem maga írta meg az Ábrahám, e rövid sorokban: „Fölséges császár. Engem a magas commissio elnevezett Rotheselnek, kérek a nevem közepébe még egy alázatos »i« betűcskét.”
Ilyen munícióval ellátva indult neki Ábrahám bevenni a Burgot. Az ugyan sokkal könnyebben sikerült, mint képzelte volna. A Burgban az a rend volt, hogy semmiféle folyamodót nem szabad elutasítani. Őt is bebocsáták a nagy váróterembe, ahol már akkor sok ember volt.
Csallóközi szerencséje volt Ábrahámnak. (Annak nevezik azt, mikor az utazó éppen indulásra készen találja a kompot az innenső parton.) A legelső úriember, aki a várótermen végigment, éppen a Matyi úrfi volt. A Matyi úrfi már akkor lehetett huszonnégy éves. Finom arcú, sima legényke, olyan gyöngéd arcszínnel, mint egy kisasszonyé, púderezett hajjal, zöld selyem szárdutban* , piros hajtókával, tarka, virágos mellénnyel, tászlis ujjakkal, sapódlis ingelővel, térdig érő meggyszín bársonypuliderben selyemharisnyában, csatos cipőkben s az oldalán a gyíkleső koszperddel, ami harántosan állt, mint az „f” betűn a keresztvonás. A nagy mellény zsebéből kifityegett az óraszalag, s azon mindenféle bolondság, medaillon, távcső, pecsétnyomó, aranyszív és szerecsenyfej: a hóna alatt vitte a sapapáját*.
Szirmay szerint az akkori nagyzsebű frakk neve.
Összenyomható kalap csipkeszegéllyel.
S az elegáns úrfi nem szégyenlette ráismerni a sokaság között a maga régi látogatójára: amint meglátta annak a veres köpönyegét, mindjárt odament hozzá, kikérdezte, hogy van, mint van. Hát a nagybátyja odahaza egészséges-e? Miután pedig megértette, hogy mi járatban van itt Ábrahám, „Tréfaság az egész dolog!” – monda neki. S azzal megfogta a kezét, bevitte magával három-négy szobán keresztül, ahová neki minden kocogtatás nélkül lehetett belépni, míg egy ötödik szobába jutott vele, ahol ő maga felakasztotta a szegre a sapapáját, annak a jeléül, hogy ő itt helyben van, s aztán azt mondá az Ábrahámnak, hogy ő csak várjon egy kissé, majd mindjárt bejelenti a császárnak.
Ábrahám, mikor megtudta, hogy őtet csak ez a nagy szárnyajtó választja el a császártól, majd lerogyott a lábáról. S ezen az ajtón is szabad belépése van a Matyi úrfinak. Bizonyosan valami komornyikféle lesz.
Egy percnek a felénél hamarább visszatért az úrfi.
– Bemehet kend, Ábrahám.
S azzal betuszkolta az ajtón, az instantiával a reszkető kezében.
De nem látott Ábrahám a császárbul egyebet, mint annak a csizmáit, azokrul pedig azt látta, hogy egy hét óta nem voltak suvickolva: ha Matyi úrfi az inasa, akkor ugyan rosszul teljesíti a hivatalát.
Egyszer aztán csak visszakerült a nagy szárnyajtón megint az előszobába Ábrahám.
A Matyi úrfit már akkor ott találta az íróasztalnál; sietős dolga lehetett: írt.
Ábrahám meg volt főve a dicsőségtül; azt sem tudta, hogyan kezdje: „Itt van, megvan! A császár maga írta rá az instantiára, hogy »fiat«. Itt van a neve. Maga írta bele az »i« betűt a nevem közepébe. Itt van! Lelkem, dicsérd az urat…”
Hanem aztán egyszerre kettészakadt a szájában a dicsérő zsoltár; amint a kibontott írásba belepillantott.
– Aj weh!
– No, mi baj, Ábrahám?
– Őfelsége elfelejtette az „i” fölé a punctumot odatenni. Anélkül mármost az az „i” úgy néz ki, mintha „e” volna – úgyhogy, ha eddig rövid Esel voltam, ezután hosszú Eesel leszek. Hamut a fejemre. Holt emberré vagyok téve! Ugyan, édes Matyi úrfi, nem lenne olyan jó kegyes (hogy egyforma tintával legyen) peccentse oda az „i” fölé azt a szükséges kicsi kis punctumot. Úgyis kezében van a toll.
– Mit gondol kend? – pattant fel az úrfi. – A császár kéziratába beleigazítani! Hisz az hamisítás volna.
– Csak egy punctum…
– Aki egy punctumot megenged magának, az egész okiratot is meghamisíthat. Adja ide kend azt az instantiát; majd visszaviszem a császárhoz, ő majd maga helyrepótolja, ami kimaradt.
Azzal kikapta az Ábrahám kezéből a folyamodást, s bement vele a nagy szárnyajtón.
Ábrahámnak egészen megkönnyebbült mármost a szíve tája. Egészen elérte a célját – s nem kellett hozzá ezer arany: megtette kétszáz is. Előkereste a tarsolyából a zengő körtét, s szépen letette azt a Matyi úrfi kalamárisára: úgy, hogy az azt rögtön meglássa, amint a tollát bele akarja ütni a tintába.
Az úrfi sietve jött vissza.
– Itt van kendnek az igazsága. Mármost Isten áldja meg. Sok a dolgom. Köszöntetem az urambátyámat, mondja meg neki: semmi bajom. Kívánok neki is minden jókat, kendnek pedig szerencsés utat.
Ábrahám eltette az írását a tarsolyába, és sírt mellette, mint egy házeresz. Matyi úrfi kikísérte őt a szomszéd szobáig, azt gondolta, hogy onnan majd magától is kitalál. Hanem abban a szobában volt valami négy falialmárium, azokba Ábrahám mind benyitogatott, azt gondolva, hogy az a kijárás, s míg az igazi ajtó felfedezésével bajlódott, csak jön ám utána rohanva a Matyi úrfi, elvörösödve, mint egy kanpulyka, s megragadja az egyik kezével az Ábrahám veres palástjának a gallérját, a másikkal pedig a muzsikáló körtét tartja a szeme elé, s mérgesen rivall rá:
– Kend hagyta ezt ott az én asztalomon?
Ábrahám mosolygásra fogta a dolgot.
– No hát igen. Egy kis körtét hoztam. Szokás szerint. Egy kis „szép asszony körtéjét”.
– De ezek az aranyak benne!
– Hát azért a kegyes pártfogásért, amiben részesített az úrfi.
– Én nem részesítettem kendet semmiféle pártfogásban. Igazsága volt, s azt megkapta. Vigye vissza a pénzét.
– De már minek vigyem vissza? Mikor azt az úrfi megérdemelte. Ez a fáradságáért van. Hát nem fáradt-e az „i” fölötti punctumért?
– De csak nem fogok egy „i” fölötti punctumért egy marék aranyat elfogadni!
– Ha énnekem ez a punctum egy marék aranyat ér! Én nem sokallom érte. Az úrfi meg hasznát veheti. Kifizetheti vele a hitelezőit.
– Nekem nincsenek adósságaim.
– Nincsenek adósságai? Isten a világ felett. Bécsi úrfi s nincs adóssága! Hát nem tartozik se szabónak, se vendéglősnek? Ilyen nincs több. – Hát vegyen rajta ajándékot a kedvesének.
– Nekem nincsen kedvesem.
– Szeretője sincs? Ezt már higgye, aki akarja! Tán még most is hűséges a kis Mariska leányasszonyhoz? Ni, hogy elvörösödött rá! – No, hát költse el, traktálja el, kártyázza el jó pajtásokkal: de én vissza nem viszem a pénzt.
– Én nem iszom bort, nem kártyázom, s nekem nincsenek jó pajtásaim. Ezt a pénzt pedig vissza fogja vinni; mert ezzel engem megsért. – Engemet azért, amit végzek, megfizet az, akinek szolgálok. S aki hivatalban van, annak nem szabad mástól jutalmat elfogadni, mint a maga urától. Vegye kend vissza a pénzét.
– Jól van, „Ráby” úr – monda a zsidó, s visszatette a tarsolyába a pénzt.
