Hetedik fejezet (Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiass olwasoo nem fog megtvdni semmit.)
Hetedik fejezet
(Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiass olwasoo nem fog megtvdni semmit.)
(Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiass olwasoo nem fog megtvdni semmit.)
– Jól van, Ráby úr – azt mondta erre a zsidó. (Most már nem mondta neki, hogy „ifjú úr”.) – De mármost nem megyek el innét, ha kikergetnek is, amíg három szót el nem mondok. Akárcsak a Szirmay gróf kápsáló barátja, akinek nem volt szabad többet elmondani három szónál, mégis elmondott vele mindent. – „Bort! Búzát! Szalonnát!”
– No, hát halljuk azt a három szót!
– Hát az egyik az: hogy amióta én ezt a télen sáros, nyáron poros világot járom, se keresztben, se hosszában nem találtam még olyan emberre, aki a pénztül megijedt volna. Ma bukkantam az elsőre. Hogy meg volt ijedve attul a csomó aranytul, amit a markában tartott! Azt hittem szentül, hogy a fejemhez vágja. Azután – szeretőt nem tart, nem iszik, nem kártyázik, nem bratinázik senkivel. Ilyen sincs több. Ámbátor azt mondta bölcs Salamon, hogy semmi új sincs a nap alatt. No, ez új! Azután akit még csak annyira sem visz rá a lelke, hogy a más írásában egy „i” fölé odapeccentse a punctumot; mert még azt is hamisságnak találja. Ilyen ember nincs több a világon! Ezt nekem meg kellett mondanom.
– No, ez elég hosszú volt „egy” szónak; hát a másik mi lesz?
– Hát a másik meg énrólam szól. Mert amilyen igaz, hogy engem még tegnap Rotheselnek híttak, oly igaz az, hogy ami kincset a Rothesel felfedezett valahol, azt a Rotheisel felásatlan nem hagyja. Én tudok egy kincset, aminek a fölvételéhez, valamint a mesékben halljuk, szűz kézre van szükség.
– Nem értem, miről van szó?
– Elhiszem azt. De annál jobban értem én. Van valahol egy elásott kincs – nem példabeszédképpen mondva – igazi kivert körmöci aranyokbul élére vert kincshalmaz, amire én rá akarom az én egyetlen választott vitézemet vezetni. Van ott több mint százezer forint.
– Mégsem értem. Kié az a kincs?
– Ez a kincs a legnyomorultabb emberek véres verítékéből van összegyűjtve; didergő emberek utolsó gúnyájából, éhező nyomorultak falatjaiból összeharácsolva, földönfutóvá tett telkes gazdák átkaival, özvegyek és árvák könnyhullatásaival megtetézve, országtul, királytul elcsalva, eldugva. Az úr szülötte városának a népe az, aki összeéhezte, összeizzadta ezt a kincset, s szaporítja folyvást; és maga rongyossá lesz mellette, koldussá, földönfutóvá; ott hagyja üresen a telkét, s ha soká tarthat ez így, elpusztul miatta az egész város. És én tudom azt jól. S erre a kincsre én az urat rávezethetem, ha kiáshatja a sárkány körme közül, kétharmada visszatér a szegény nyomorgatott néphez, egyharmada pedig a feljelentőnek jut.
– De hát ha ön tudja, mért nem jelenti ön fel maga?
– Ugyan, édes, tekintetes Ráby Mátyás úr, hát ebben a Bécs városában olyan nagyon kitanult a Corpus Jurisból, hogy a saját hazájának a törvényeire nem emlékszik? Hisz ott van, hogy az „accusator”-nak keresztyénnek kell lenni. A zsidónak nem szabad vádolni. Még ha azt látja is, hogy az ország címeréből az egyik folyóvizet ellopják, azt se szabad neki meglátni; mert ő zsidó. De azonban pediglen mindamellett is hiába volnék én akár olyan nagy keresztyén, mint a Miseriek harangozója, aki mindennap maga nyitja ki a templomot, s maga csukja be a kulccsal; azért mégsem volnék én az a „legény a gáton”, aki erre a helyre kell. Mert ember kell oda, olyan, mint kegyelmed, tekintetes uram. Aki először is bizonyos maga felől, hogy mikor hozzákezd ahhoz a kincsfölvételhez, semmi babonasággal magát a lábáról le nem hagyja vetetni. Mert, amint az a hétfejű sárkány, aki azt a kincset őrzi, észreveszi, hogy jön valaki a kincset fölvenni, egymás után emeli föl majd a fejeit. Az egyik feje aranyat okádik. A legtöbb vitéznek már ez is elég. Mikor az investigáló uraságnak az asztalán ott felejtenek olyan tíz, húsz tekercset amelyikben mind egyenkint száz arany van, nagyhamar visszafordul, s azt referálja, hogy mindent rendben talált. S ha ez nem fogott, akkor elődugja a sárkány a másik meg a harmadik fejét, azok tüzet, mérget, hazugságot okádnak. A vitéznek az életét fenyegetik, meg is teszik, hogy néma embert csinálnak belőle, ha tíz körmére nem áll. Eget, földet, poklot megmozdítanak ellene. Mindenütt ellenségeket talál, ahol segítséget várt is; rászedik, hamis útra vezetik, bevádolják, eláztatják. Ugyan hogy kezdene az ilyen dologhoz egy ilyen szegény jámbor halandó, mint én vagyok, oda egy hatalmas ember kell, akinek a fejét nem lehet büntetlen elütni; akinek minden órában be lehet lépni magához a császárhoz, aki maga is nemesember, s kardot, pennát egyformán tud forgatni; és akinek van valamije, ami kevés embernél található – szíve –; hogy be tudja fogadni annak a nyomorult földhözragadt népnek az égrekiáltó panaszait, aki nem az én népem, mert én idegen vagyok közötte, és mégis megesik rajta a lelkem; s mikor végigmegyek közötte, s látom, hogy húzza az ekét, s töri a lantot – más számára –, hogy vet és arat – másnak –, olyankor áldom a Jehovát, hogy nekem ennek az országnak a földjéből nem adott mást, mint az országutat. – Mert higgye el kegyelmed, tekintetes Ráby Mátyás uram, hogy nehéz iga volt ezen a népen a török járom – a nemesurak is elég jól meg tudják magyarázni a jobbágynak, hogy az úr pokolban is úr – hanem mikor a „pugris” ember maga kaphat fel a magaszőrű szegény parasztnak a nyakába, akkor verte azt meg csak igazán a mindenható: mert a török basa csak megnyírta, a földesúr csak megkopasztotta; de a kupaktanács már megnyúzza a jámbort. Ez volt a harmadik szavam.
– Jó. Ha erről akar ön nekem adatokat szolgáltatni, jöjjön el a szállásomra, ott majd beszélhetünk róla. Otthon leszek egész este.
Ábrahám megjelent a mondott időben Rábynál, s csak a reggeli harangszó vetette haza. Addig mindig beszélt. Hogy miket? Azt nem volt szabad avatlan füleknek meghallani.
Még mikor eltávozott is, lelkére kötötte Rábynak, hogy:
– Hanem aztán el ne árulja ám a tekintetes Ráby úr, hogy ezeket a dolgokat honnan tudja. Mert a spanyol inkvizíció csak dínomdánom ahhoz képest, amit énvelem csinálnának az atyafiak, ha megtudnák, hogy én fűtöttem be a kemencéjüket – nyár derekán.
És így mármost érthetővé válik, amit Ábrahám bíró uramnak arra a szavára felelt, hogy „Hej, sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az »i« betű a neve közepén!” Mert akár azt felelte rá, hogy „A biz az egy batkába sem került”: az is igaz volt – akár pedig azt felelte rá, hogy „Százezer forintba került az; de azt nem én fizetem meg, hanem kentek”, az is igaz volt. – Hanem hát ki törte volna a fejét azokon a bolondságokon, amiket a Rothesel szokott elejtegetni? Minden ember tudja róla, hogy ő szamár.
