Huszadik fejezet (Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec sok wagion, annak meg tevbb adatic.)
Huszadik fejezet
(Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec sok wagion, annak meg tevbb adatic.)
(Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec sok wagion, annak meg tevbb adatic.)
Mikor Ráby Mátyás ezt a történetet elbeszélte a nagybátyjának, az azt mondta rá, hogy ennél még Gyöngyösiben sem olvasott furcsább históriát.
Összeültek aztán tanakodni, hogy most már mit tegyenek.
Pert kezdeni, az a legelső dolog.
De minő alapon?
Hasonló casusokra a Corpus Jurisnak igen sok cikkelye vagyon. Leányváry úr mindenképpen az I. 105-ik törvénycikkelyt szerette volna alkalmaztatni. „A házasságtörő nőnek feje vétessék!” Nem volna rossz. De még sokkal jobb volna annál Szent László I. 13-ik §-ának az alkalmazása. „Ha egy férj a házasságtörő nejét megöli, Istennek adjon róla számot, s ha akarja, vegyen más nőt.” Hej, milyen bölcs törvények voltak ezek! – De Ráby Mátyásnak egyik sem volt kedvére. Ő nem akarta azt a szép fehér nyakat, azt a gyönyörűen kacagó nyakacskát levágatni. Inkább akarta Kálmán király II. 7-ik törvénycikkét alkalmazásba venni. „Uxor, a marito fugiens, ei toties quoties reddatur.” (A férjétől elfutó asszony, ennek annyiszor, amennyiszer visszaadassék.) Most is nagyon szerette még ezt az asszonyt, egészen bolondja volt. Képes lett volna őt még visszavenni, talán meg is bocsátani neki mindent; háromszoros hűtlenségét, árulását, ellenségeivel való cimborálását? Vagy talán meg akarta őt kínozni, bezárni, fogva tartani, magát is, azt is egymással halálra gyötörni? Vannak ilyen emberek, akik keresik a veszedelmet, s amint egy hurokbul kihúzhatták a nyakukat, megint ugyanoda visszadugják.
Ez hát elég jó törvény lesz az asszonyra.
– No, azt visszakapod, ha van igazság a földön – monda az öreg, hozzátevé halk parenthezisben („De ha az égben is van igazság, akkor nem kapod vissza.”). De már most mit csináljunk a csábító Petrayval?
– Bepereljük.
– Mi vétségeért?
– Nőrablásért.
– Van rá törvény. „Raptus” Szent István II. 25. – De hát van-e nagy istállód?
– Mi a hét ménkűnek nekem az istálló?
– Hát mert „raptor solvat decem juvencos”. A nőrabló fizessen tíz tinót. Hová teszed a tíz tinódat?
– A pokol fenekébe! Kell ott még más törvénynek is lenni. A házasságtörésről. Emlékezem én rá, hogy Ulászló azt mondja arra, hogy az „detestabile vitium” (kárhozatos bűn).
– De az csak a parasztokra szól. Si rustici committant.
Kell ott egyébnek is lenni!
Végre egyesült erővel felfedeztek egyet 1522-bül, amelyik azt mondja, hogy a házasságtörőnek rövideden a fejét kell venni.
No, hát ennek az alapján meg lehet indítani az actiót. A szolgabíró Petray ellen, hogy annak feje vétessék, Fruzsinka kisasszony ellen pedig, hogy az a férjének visszaadassék.
Ennélfogva nagyon komplikált lett a pöreset, ami annak nem vált javára.
Mert nehéz volt megállapítani a competentiam fori. Hová tartozzék az ügy? Az alispán ítélőszéke elé-e? A sedria elé-e? Vagy a Szentszék elé?
Abban állapodtak meg, hogy egyenesen a sedria elé viszik, mert főbenjáró kereset is van involválva.
Vigyázni kellett ám, hogy az ember calumniába vagy emendába ne essék. Calumnia volt, ha kétféle cím alatt indított pert, emendát fizetett, ha félszegül talált idézni.
Annyira végtére eljutott Ráby Mátyás, hogy terminust kapott.
Ott is volt pontosan órára a sedria előtt. Petray is megjelent. Hanem Fruzsinka fiskálist vallott, s az által reprezentáltatta magát.
A sedriában ismét Laskóy mint legvénebb táblabíró elnökölt, a másodalispán távol lévén.
Íme, tehát módjában volt Rábynak mint vádlónak lépni fel a törvényszék előtt, s most már ő kérhette ellenfelének a fejét.
Nem is fog neki irgalmazni! Ha a szigorú magyar törvény azt mondja, hogy a más feleségét elszeretőnek a feje levágassék, hát legyen betöltve a törvény; ha mindjárt ennek következtében úgy fogják is, mint a piacon a pogácsaalmát, négyével egymásra rakva, árulni a levágott fejeket.
Petray, a vádlott, végighallgatá a kemény vádlevelet. Még csak el sem halaványodott rá.
Következett az ő replicája.
Kezdte azon a gorombaságon, ami a boldog latin korszak perlekedőinél olyan szokás volt: az első exceptiván.
– „Bos agnoscit praesepe suum, et dominus advocatus non noscit competentiam fori.”* Ez az egész ügy nem tartozik a sedria elé, mert ennek a fóruma egyenesen a Szentszék, mely a házassági ügyekben ítél. És ugyanezen oknál fogva a vádlónak az actoratusa sincs megállapítva. Mivelhogy ő nem perelhet, mint törvényes férj, a tőle elmenekült feleség visszaadatása, s az annak menedéket adó férfi megbüntetése végett; lévén ő maga a bigámia, sőt trigámia vétkében elmarasztalandó.
„Az ökör ráismer a maga jászolára, és az ügyvéd úr nem ismeri a bírói illetékességet.”
– Micsoda ez? – kiálta fel Ráby.
– Az, hogy az úrnak már két esküdt felesége volt, mielőtt Fruzsinka kisasszonyt nőül vette volna.
– Nekem? Két feleségem?
– Akik most is élnek – szólt Petray komoly ábrázattal. – Itt vannak mind a ketten. Kérem őket Ráby úrral confrontáltatni.
– No, erre magam is kuriózus vagyok.
A mellékajtón két némbert bocsátának be. Az egyik szép fiatal rác menyecske volt, szerémségi festőileg tarka öltözetben; a másik kackiás alföldi debella volt, megmondták a neveiket is; de biz azokat Ráby elfelejtette, s nem jegyezte fel magának.
– S ezek az én feleségeim? – kérdé nevetésbe átcsapó bosszúsággal.
– Igen, igen! – bizonyítá Petray. – Ne is tessék tagadni, ők maguk majd megmondják.
– Hát hol láttatok ti engem valaha az életben? – förmedt a két vászoncselédre Ráby, nagy haraggal.
A rác menyecke szégyenlős volt, az arca ugyan elpirulni jobban nem tudott, mint amennyire már a pirosító szerecsika megtette; de tartott tőle, hogy nem állja meg a dolgot nevetés nélkül; azért eltakarta a selyemkendőjével az arcát, hanem a másiknak bezzeg annál jobban fel volt vágva a nyelve. A két csípőjére tette a két kezét, úgy állt a Rábyval szemben, s azon kezdte, hogy per tu beszélt hozzá.
– Hát már nem akarsz rám emlékezni? Hát tán el akarod tagadni, hogy itt meg itt – hogy ekkor meg ekkor, – így meg amúgy… Mindent elmondott az a világon.
Rábyt majd a guta ütötte meg mérgében. Nem tudott szóhoz jutni. Lenyelvelte az az asszony.
Az elnök közbeszólt végre. (Addig a bajuszát fogta a kezével, hogy a szája neki ne szaladjon a nevetésnek.)
– No, asszonyság, elég volt a verbalis constestatiókból; lássuk a dokumentumokat, vannak-e asszonyságaitoknak házassági bizonyítványaik?
„Az ökör ráismer a maga jászolára, és az ügyvéd úr nem ismeri a bírói illetékességet.”
Hogyne volnának?
A rác menyecske nagy pironkodva húzta elő a piros csizmaszárából a kívánt dokumentumot, míg a másik asszony nagy hirtelen felrántá a felső szoknyáját, az alatt volt harminchárom alsószoknya, azok közül valamelyiken volt egy nagy zseb, abban volt az igazsága, belekötve gondosan egy tarka zsebkeszkenőbe.
Azok bizony formális házasságlevelek voltak. Az egyik a Zaránd megyei Szentpál székhely helység anyakönyvének a kivonata, a másik a végvidéki Bellovác községeé, mind a kettő a helybeli plébános által kiírva, aláírva, az eklézsia hivatalos billogával megpecsételve.
– De én soha Zaránd megyének meg a katonai határőrvidéknek még csak tájékán sem voltam! – kiálta Ráby, dühtől reszketve. – Ezek a matricularis kivonatok falsificatumok! Én hamisítási vádat indítok azoknak az előmutatói ellen.
A rác menyecske erre elkezdett keservesen sírni, s a kezeit tördelte, a magyar dajna ellenben nekiereszté a lepcsest, s úgy lepocskondiázta a Ráby Mátyást a törvényszék előtt, hogy azon még a keresztvíz sem maradt meg.
Az elnök meg a két hajdú nagy nehezen csendességet csinált. Laskóy táblabíró úr összehúzta a szemöldökeit, s az orráig feltolta az összecsücsörített száját, hogy komoly képet tudjon csinálni, ami szükséges az ilyen pertractatióhoz.
– Silentium! Csendesség legyen. A bíróság beszél. Az ítélet meg fog hozatni, addig a felek menjenek ki a teremből.
Alig telt bele öt perc, megint visszahívták őket a folyosórul, s az elnök úr tudatá velök a törvényszék határozatát, ut infra. Ez előttünk petractált causa nagyon complicált. Két actor és két incattus áll egymással szemközt. Mind a kettő actor, s mind a kettő incattus. Első actor azzal incupálja első incattust, hogy az ő feleségét elrabolta, s vele tiltott correlatiót sustentál. Második actor azzal incriminálja második incattust, hogy ő bi-, sőt trigámiában leledzik, s ennélfogva nincsen is actoratusa a harmadiknak elvett feleség fugiuma alapján. Ennek ellenében második incattus azt triplicázza, hogy a producált matriculáris extractusok falsificatumok. Mely difficultásnak elucubratiójára ezennel dekretáltatik: „Kérettessék fel tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék tekintetes alispánja, miszerint, instálja meg tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék méltóságos főispánját, hogy remonstráljon a magas Helytartótanácsnál, miszerint méltóztassék az magát correlatióba tenni egyfelől az excelsum erdélyi Guberniummal, másfelől az illustrissimum katonai határőrvidéki Generalcommandóval, miszerint kegyeskedjenek egyfelől tekintetes nemes Zaránd vármegye főispánját, másfelől az illír határőrvidék nagyságos főkommendánsát odautasítani, hogy méltóztassanak azok ex offo legalis depustiót exmittálni Szentpál és respective Bellovác községeibe, afölötti inquirálás végett, vajon authenticumok vagy falsificatumok-e a Ráby contra Petray és Petray contra Ráby processusban produkált matriculáris docék? Az inquisitió resultatuma suo tempore a felekkel communikáltatni fog; ettől suspendáltatván mind az actoratus, mely szerint az a kérdés, hogy Ulászló 1522 : 36 szerint nemes Ráby Mátyás úr követelheti nemes Petray Péter úr ellen, hogy „adulter caput amittat”*, avagy pedig nemes Petray Péter úr az 1599 : 3 szerint nemes Ráby Mátyás úr ellen, hogy „bigami ubique capiantur”*, s ennélfogva, hogy vajon ez az egész causa a sedria vagy a spirituales judices elébe tartozik-e? – Most elmehetnek a felek Isten szent hírével!
A házasságtörő fejét veszítse.
A kétnejűek mindenütt elfogassanak.
Ráby Mátyás csak azt bánta már, hogy idejött. Hát kellett ez neki?
Alig tette be a törvényszék ajtaját maga mögött, már hallhatá a végítéletet. Az irtóztató kacagást, amibe a törvényszék összes tagjai kitörtek az ő eltávozása után. Ez a kacaj végigüldözte az egész hosszú folyosón.
Csak úgy ámolygott. A megszégyenülés, a keserűség, a megcsalatás s minden sérelmek ellenében ez a béna tehetetlenség – egészen elvette az eszméletét. – Annyira meg volt háborodva, hogy mikor a folyosó végén a lépcsőkhöz ért, szórakozottságában ahelyett, hogy a lefelé menő lépcsőkön indult volna el, a fölfelé vivőkre tévedt. És aztán csak ment, ment fölfelé, míg a második emeleti folyosóra ért; ott csak vitte, vitte a két lába, amelyiknek több esze volt most, mint a fejének, előre, előre, egy megszokott úton végig; vitte, vitte – a két lába –, talán más is – az a láthatlan fonál, amit a nagy Ismeretlen lenyújt néha az ember elé –, s vezeti annál fogva – egészen odáig – addig az ismeretes ajtóig; – csak akkor vette észre magát, mikor már rátette a kilincsre a kezét. – Akkor aztán pofon ütötte magát, „eszement!” hová jöttél?
Akkor aztán nem mert megint visszafordulni, hogy amely lépcsőn feljött, azon vissza is lépkedjen; attól félt, hogy valaki a nevetők közül szemközt találkozik vele, s azt fogja kérdezni: „Hohó, öcsém! Hol jársz te itten? Tán biz elfeledted, hogy már házas ember vagy? Azt hiszed, most is patvarista vagy még, s a régi szeretődet akartad meglátogatni?”
Lábhegyen osonva lépkedett tova – a hátulsó lépesőig, amelyen a tömlöcökhöz szokás lejárni, ott lopta el magát az udvarra senkitől észre nem vétetve. De még a tömlöcajtón keresztül is hahota hangzott eléje, utána. A rabok is bizonyosan őrajta nevettek. Nagyon valószínű, mert hogy az a két asszonyféle, akit az ő feleségeinek produkáltak, innen lett requirálva a tömlöc lakói közül, az kérdést sem szenved.
Három napig nem mert kijönni Ráby a „Fehér farkas”-ból. Azt hitte, hogy egész Pestben, Budában minden ember az ő dolgán nevet. S biz azon volt is mit nevetni, ha jól felveszi az ember. Nem mindennap esik ez meg.
Csak harmadnap este merte ráadni a fejét, hogy hazautazzék Szentendrére. Akkor is jól behúzta magát a bundájába, hogy valaki rá ne ismerjen, amíg az utcán végighajtat.
Hanem aztán, amint a mezőre kiért, a jó friss levegőtül kezdtek egészséges gondolatjai támadni. Nagy hiba volna, ha az ember elárulná, hogy bosszankodik ilyen esetben. Akkor éppen kifognának rajta. Jobb lesz tréfára venni a dolgot, s ha valami ismerősével összetalálkozik, magának kezdeni rá a nevetést, s ha az még nem tudná a vele történt tréfát, hát magának mondani el azt egész mivoltában, még ahol lehet, toldani is hozzá, hogy hadd legyen hát belőle igazi nevetés!
Mindjárt a nagybátyján akarta megpróbálni ezt a feladatot, s tökéletesen sikerült neki. Leányfalvy úr nem hallott még semmit a furcsa történetről; mert ő most a dinnye-melegágyak elkészítésével volt elfoglalva; annak hát egészen újság volt minden.
Nevetett rajta a jó öreg. Nem szokott úgy röhögni, hogy a szomszédok is összefussanak a csodájára, de ha valami dolog megtetszett neki, hát azon – mosolygott. Ez még jobban megtetszett neki, mint a minapi duellum-história. De az tetszett neki az egészben legjobban, hogy Ráby Matyi maga is hogy neveti azt a tréfát. Láthatta volna csak, hogy vérzik belül!
– No, látod, öcsém, mondtam, ugye, hogyha elveszed a Fruzsinkát, hát feleségben nem lesz hiányosságod. Most már van három. S ha egy kicsit erőlteted a dolgot, felviheted hatra, hétre.
– Hogyan, urambátyám?
– Hát úgy, hogy mire a nagy teketória után kisül majd, hogy ennek a két személynek a házassági bizonyítványa hamis, akkorra már itt lesz három-négy új feleséged, ki Beregből, ki Ugocsából, s akkor meg azokat kergetheted. Így aztán csak felviszed a pentagámiáig, mint a kékszakállú herceg.
Ráby igazán kénytelen volt nevetni a maga nyomorúságán.
– Megállj csak! Hogy is mondtad, hová valók azok a két pseudo oldalbordáid?
– Az egyik Szentpálra Zarándban, a másik Bellovácra az illír határőrvidéken.
– Ott van, ni! Keresheted ott hát az igazságodat. Hisz azt a székely helységet ott a zarándi hegyek közt harmadéve tőbül elpusztították a Hóra-Kloska lázadói, a másikat meg tavaly az arnauta martalócok. Nem maradt ott se templom, se pap, se egyházfi, se matricula. Nem sütheted azt ki soha, hogy annak a két dámának a házassági bizonyítványa hamis.
– Most jövök már rá, hogy miért hozták olyan messziről a bizonyítványaikat. Azért, hogy azt a falut se lehessen megtalálni, ahonnan azok datálva vannak.
– Te! Szépek?
– Tudja a magas mennykő! – pattant fel mérgesen Ráby. – Néztem is én a pofájukat!
– De úgy termetre, mire, érnek valamit?
– De hát én azt mind nem observáltam.
– No, én pedig azt mondom, hogy nagy hiba volt tőled, hogy legalább egyiket haza nem hoztad, ha már neked adták – legalább azt, amelyik fejni tud. Most jó volna otthon, mert a Böskédet azalatt becsukták.
– Az én szolgálómat? Kicsoda?
– Hát bírák uraimék.
– De hát miért?
– Azt énnekem nem izenték meg. Csak a szomszédok jöttek ide jelenteni, hogy küldjem oda a magam szolgálóját, mert a teheneid ott állnak a kapuban, nincs, aki beeressze; a Böskédet elvitték a városházára két hajdú között, s ott fogták.
– Tyhü! Aki áldotta! – kezdett el káromkodni Ráby Mátyás (azt is megtanulta már), s vette a fokosát. – De már azt nem szívelem el.
S azzal se szólt, se beszélt többet, hanem el-kirohant az utcára, vágtatott a városházára, ami nem messze volt a postaháztól, annak berúgta az ajtaját, s a legelső szerencsétlenre, akit a balsors hajdúnak teremtett, olyat rivallt, hogy az majd ónossá lett ijedtében.
– Hol van itt bíró, nótárius, várnagy vagy porkoláb? Kutyaláncos emez-amaz!
Az a jámbor valahogy kiadta magábul, hogy bíró, nótárius este hat óra után nincs már a világon sehol; aki jelen van, az a kisbíró maga. Az egy személyben várnagy is, meg porkoláb is.
– Hát az hol van?
Az biz a pohár mellett volt, s olyan jó tele volt, hogy éppen azon tanakodott, hogyan lehetne még azt a hátralévő borocskát valahogy leszorítani. No, de hamar segített rajta a Ráby! Megragadta a mellén a lajblit, s megrázta úgy, mint a zsákot, amibe azt akarják, hogy még több beférjen, s ordított rá torkaszakadtából:
– Pimasz, beste karaffia! Hová tettétek a szolgálómat? Ördög, mennykő, teringettét!
Az a nyavalyás, azt sem tudta, melyik lábára álljon.
– Kérem alássan, bíró uramék csukatták be a dutyiba.
– Kibocsásd, rögtön, kutyafülű! Mert agyoncsaplak, s nem sajnálom a bőrödért letenni a negyven forintot. Merre van a tömlöc? Hol van a tömlöc? Hol a kulcs? Milliom áldotta!
A kisbíró ám mondta, hogy itt van, meg ott van; de Ráby Mátyás a nyakánál fogva vitte őtet ide is, oda is, s kinyittatta vele a tömlöcajtót:
– Gyere ki, Böske!
– Jól van, jól, no – szabódott a kisbíró –, azért csak nem kell az embernek a nyakát úgy szorítani. – Hájszen kieresztem mindjárt.
– Gyere ide, Böske! – szólt Ráby.
Azzal megfogta a parasztcselédnek a kezét, s úgy vitte ki a városházából. És aztán egész a saját házáig el nem eresztette a kezét, bármint húzódott is az hátra.
– Szegény hűséges cselédem. Gyere mellettem szépen! Még téged is üldöznek miattam. Ne sírj! Majd megadom én ezért nekik!
S úgy járt a jobb kezében az a fokos, hogy aki szemközt találkozott vele, ugyancsak igyekezett az utca közepére kioldalogni előle.
– No, megálljatok!
Az urak elrabolják a feleségét, a pógárok meg a szolgálóját.
Ezt lehet már aztán nevezni közreműködésnek.
– No, gyere be! – mondá a házba belépve Ráby. – Mondd el, mi történt veled.
– Jaj, dehogy érek én most arra! – monda a Böske. – Hosszú história az! De szaladok elébb a teheneimhez. Két napja nem láttam őket. Meg sem voltak fejve; tán éhen is vesztek azóta.
– Ne félj semmit. A postamesterék szolgálója ellátta őket minden módon.
– Ej, mit tud ahhoz a Zsuzska? A Csákó tehén, ha észreveszi, hogy nem az én kezem fejni, úgy felszíja a tejét, hogy egy cseppet le nem ád belőle, a Szőke pedig azt teszi, hogy ha más leány ül alá, mikor tele van a sajtár, úgy felrúgja kisszékestül, sajtárostul, hogy csak úgy hempereg. Aztán enni sem tud azoknak más adni, csak én. Hallja a tensúr, hogy bőgnek utánam, amint meghallották a szavamat.
S futott az istállóba. Dehogy beszélt volna addig a maga bajárul, amíg a tehenei baját el nem igazította. Azok már úgy ismerték őt; a Csákó nagyot nyalt a nyelvével a leány piros karján, mikor odament a kötőfékét megigazítani, még azt sem tudja az idegen szolgáló helyesen megkötni. Aztán répát vett elő a Böske, azt aprított szakajtóba, s meghintette jól korpával. „Tudom, hogy ezt se adott neki a Zsuzska, mikor fejte.” Aztán kimosta a sajtárt tisztára. Ej, az a Zsuzska azt is mosatlanul hagyta! Mikor aztán ellátta mindennel a teheneit, s odaült a fejéshez, akkor azt mondá neki a tekintetes úr, aki be sem ment eddig a házba:
– Hiszen most is elmondhatod, hogy mi történt.
– Ha nem restelli a tensúr itt az istállóban meghallgatni. A biz úgy volt, hogy amint én harmadnapja éppen az élesztőt csinálom, mondok, hogy holnapután sütni kell, mert fogytán a kenyér, hát csak betoppan ám a kisbíró két hajdúval, s azt mondja, hogy nekem mindjárt muszáj kell menni a városházára. Mondok, én nem loptam semmit. Aszongya: Ne ugassak. Mondok: Ugatott ám a keed öreg apja! Aszongya: Most mingyá rávágok ezzel a bottal! Mondok: A képére is mászok keednek ezzel az élesztős kezemmel. Erre aztán elvigyorodott, s elkezdte a karomat csipkedni; aszonta: Ne féljek semmit, menjek velük bátran, nem lesz semmi bajom. Különben visznek. Mondok: De hát hogy hagyom itt magára a házat, mikor a tensúr sincs itthon? Aszongya: Majd bezárja ő a konyhaajtót, s felteszi a kulcsot az eresz alá a szarufára, ott megtalálom; úgyis mingyárt hazaeresztenek. Mit volt mit tenni? Ott kellett hagynom az élesztőt a teknőbe, az azóta tudom, hogy megsavanyodott, szakállt is eresztett; velük kellett mennem a városházára. Amint betuszkoltak a tanácsházába, ott ült az asztalnál a sok vén esküdt, s mind énrám nézett. A nótárus uram azon kezdte aztán, hogy no, Böske hugám, hát tudod-e, hogy neked most mingyárt meg kell esküdnöd. Hát biz én, mondok: Nem volnék tőle idegen; csak azt tudnám, hogy kivel kell megesküdnöm. Nem látok én itten egy legényt se; keetek mind feleséges emberek, de meg biz én ilyen salabakterekkel, mint keetek, nem is esküdném meg; inkább csak leány maradok. – Aszonta erre a nótárus úr, hogy nem úgy van az, nem férhezmenésről van szó, hanem meg kell esküdnöm arról, hogy mit tudok a tekintetes úrról.
– Ah, titkos inquisitió!
– Az bizony. Hát mondok: arra bizony akár mingyárt megesküdhetem. Nem tudok én a tensuramról egyebet, mint hogy olyan jó ember, mint a falat kenyér. Arra azt kérdi a nótárus úr: de hát azt nem tudom-e, hogy a házához mindenféle parasztok járnak, akiket az uram arra biztat, hogy csak lázadjanak fel az uraság ellen? Aszontam rá: Hazudott, akasztófára való volt, aki mondta! Az én uram nem csinál ribilliót. – Azután azt kérdezte tőlem, hogy nem az én uram biztatta-e fel a Dacsó Marcit, hogy ölje bele a Dunába az inzsellért magával együtt? Erre én aszontam: Nem bizony, mert a Dacsó Marci hetfőn reggel 8 órakor volt az én uramnál, amikor még maga sem tudhatta, hogy kedden reggel ő fogja befuvarozni az inzsellért Budára. Attul fogva meg folyvást a verbunkosok itatták. Akik olyan sok bort adtak neki, azok vessenek magukra érte, hogy a Dacsó Marci részeg fővel a Dunába hajtott a szekérrel.
– Ezt jól megmondtad, Böske.
– Várjon csak a tensúr. Akkor meg azt kérdezték tőlem, mit tudok felőle, hogy az én uram bűbájos, ördöngös, hogy éjszaka odacitálja a rossz lelkeket, s boszorkányságot csinál velük?
– Hát erre mit feleltél?
– Hát nevettem nagyon. Aztán azt mondtam, hogy dejsz az én uramtól még csak annyit sem hallottam én soha, hogy „Ördög bujjék beléd!”, nemhogy az ördögöt előhítta volna valahonnan. Nem olyan ember az. Hát ekkor kinn a pitvarban valami csúnya nagy búgás támad, amire azt mondja a nótárus úr: „Hallod, leány, hogy bömböl az ördög; egyszeribe elvisz, ha igazat nem szólsz!” Én megint csak elnevettem magamat: Ne bolondozzanak kigyelmetek; tudom én, mi az. Mikor iskolásgyerekek voltunk, mink is csináltuk azt, hogy a léniát madzagra kötöttük, aztán egy pálcával körülcsóváltuk a levegőben, úgy ijesztettük a többieket vele. Akkor aztán mind rám támadtak, hogy merek a magisztrátussal mókázni? A nótárus úr azt mondta, hogy most mingyárt meg kell esküdnöm, hogy a tensuram ördöngös és istenkáromló. Én azt mondtam, hogy az nem igaz. Megesküszöm én a szent feszületre, hogy nem igaz. Arra azt mondta nótárus uram: Tudom, hogy a szent feszületre megesküsztök, ti parasztok, akárhányszor; mert attól nem féltek; de majd valami másra esküdtetünk mink meg tégedet; hozzák ide azt az ördögöt! Hát erre a szóra odahoztak ám egy üveget, a mi fejül szarvasbőrrel volt lekötve, s abban volt egy fertelmes kicsi szarvas ördög.
– Tudom. A Cartesius ördögcséje.
– Nem tudom én, hová való ördögöcske volt, de utálatos volt; úgy öltögette ki rám a piros nyelvét, hogy jó, hogy asszony nem vagyok. Aztán azt mondta a nótárus úr, hogy no, hát tegyem rá a hüvelykujjamat jó erősen arra a szarvasbőrre, s feleljek meg még egyszer arra a kérdésre: „Igaz-e, hogy az én uram ördöngös és istenkáromló? Ha hazudok, nem mondok igazat, az a kis ördögfiú mingyárt elkezd bomlani ott a palackban, s egyszeribe küldi értem az apját, hogy vigyen el.” Én pedig csak azt mondtam, hogy háromszor is megesküszöm rá, hogy az én uram kegyes, istenfélő ember, és semmi ördöngös dologba nem ártja magát. Hát amint ezalatt a hüvelykujjammal megnyomom azt a szarvasbőrt, csak elkezd ám forogni, kalamajkát járni az a kis ördög ott a palackban magátul. No, én is megharagudtam ám egyszerre: „Ejnye, hogy az Isten büntessen meg adta kis ördögöcskéje, hát te még meghazudtolsz engemet?”, s azzal kaptam üvegestül, úgy teremtettem a földhöz, s aztán még egyet jót tapostam rá a csizmám sarkával, hogy sohase lesz abbul többet ördög; azért aztán felképeltek, megbúboltak, bedugtak a dutyiba, s ott ültem étlen-szomjan, amíg csak tekintetes uram értem nem jött, hogy kiszabadítson. Így csináltak belőlem világ csúfját.
Ekkor aztán kitört a sírás a Böskéből: addig nem ért rá a fejés miatt, de amint a históriának és a fejésnek vége lett, akkor aztán nem tagadhatta meg magától azt az elégtételt, hogy a kétszél kötényét telesírja.
No, ez elég sok tarka meglepetés volt ilyen rövid időre! – mondá magában Ráby. De ugyan csalatkozott, ha azt hitte, hogy már elég volt. Most következett még csak az örege.
Amint a ház eresze alá dugott kulccsal felnyitották a konyhaajtót, a Böske, aki elöl ment, csak földhöz vágta a tejes sajtárt, hogy kidűlt abbul minden, s elordítá magát: – Jézus Mária! Itt zsiványok jártak!
Biz ott ki volt rabolva az egész ház. Olyan gavallérosan kitakarítottak onnan mindent, hogy nem hagytak ott egyebet a bútoroknál. De bizony az ágytollat is otthagyták, azzal együtt nehéz lett volna elvinni a párnahajakat; szerencse, hogy a tensasszony a hímzett cihákat lehúzta róluk, s maga vitte el. A kiontott sok ágytollal tele volt az egész szoba, csak úgy repült, mint a felhő, mikor az ajtót kinyitották.
– Végünk van! Ki vagyunk rabolva! Gyilkosok! Zsiványok! – sivalkodék a Böske.
– Nem hallgatsz? – kiálta rá a gazdája, s befogta a markával a száját.
– De mikor az én ládámat is feltörték! – jajveszékelt a szolgáló a száját befogó tenyerén keresztül. – Elvitték a négy vászoningemet, gombos pruszlikomat, rázsaszoknyámat, a delivörös kendőmet, pillangós cipőmet!
– No, csak ne jajgass. Holnap beviszlek magammal Budára. Ott vehetsz a görögnél magadnak mindent, amit elraboltak tőled, az én pénzemen, nekem meg új ágyneműt. Gyerekség ez! A tolvajok bizonyosan az okirataimat akarták kézre keríteni; de azokat magammal hordtam; koppant tőle az álluk!
Erre a szóra a Böske megvigasztalódott.
– No, most csak takarítsd össze azt a sok tollat, míg én elmegyek a nagybátyámhoz a bundámért, azon majd elhálok. – Hát a Káró kutyám hol van?
Azt sok keresésre megtalálták a vályú mellett, megdermedve.
– Az átkozottak! – sopánkodék Böske. – Bizonyosan zsirban sült ispongyiát adtak neki. Még ettül sem maradhattak.
Ráby bekergette az udvarból a sopánkodó cselédet a házba, s azt mondá neki:
– S már most azt mondom, Böske, hogy te arról, hogy engemet kiraboltak, a teremtett világon senkinek se beszélj, mert az lesz belőle, hogy téged fognak be, s három esztendőnél hamarább ki nem szabadulsz a vármegye tömlöcéből.
– Juj! Az Isten őrizzen meg tőle!
– Nohát, úgy járjon el a szád.
Okos ember ám ez a Ráby Mátyás – mikor másvalakinek kell tanácsot adni.
A postamesternél aztán összepakolta az irományait, s mind a bekecse alá dugta; a bundáját is a vállára veté, s egypár szóval elmondva nagybátyjának a történteket, hazafelé indult. A vacsorára való meginvitálástól ismét megóvta a helleborizmussal élés, amihez elég egy tegnap sült zsemlye.
Este volt már, mikor az utcán végigbandukolt.
Mikor a Paprika Péter háza előtt végighaladt, egyszerre valami különös füttyentés hangzott a közelében, s ugyanabban a percben egy lökést kapott az oldalára, mely szinte megtántorítá. Körülnézett, senki sem volt közelében; egy élő lélek nem járt az utcán. Meg nem foghatta, hogy mi lehetett ez a fütty, meg ez a lökés. Hanem amint hazaért, s odaadta a bundáját a cselédnek, hogy tisztítsa ki az úti sártól, azt mondta neki a Böske:
– Ejnye, tensuram ugyan már hogy tudta a tensuram kilyukasztani a bundáját itt az oldalán?
Hát arról bizony Ráby nem tudott számot adni.
– De nini. Még a bekecsének az oldala is ki van lyukasztva.
Azon bizony volt egy kerek lyuk ütve, a bal oldalon a melle fölött. Ott kapta Ráby az imént azt a lökést.
Kivonta zsebéből az irományokat, s akkor aztán azok közül kihullott egy ólomgolyó. Egy csomó irományon keresztülfúrta az magát; de valamennyit nem bírta átütni.
Szélpuska volt az, amit Ráby füttyenteni hallott, s ha történetesen azok az okiratok a keblébe nincsenek dugva, most a számadások szépen be volnának fejezve.
Itt mindenre készen kell már lennie!
Megfogadta a saját tanácsát. A golyót eldugta a zsebébe, s nem szólt felőle senkinek.
