Huszonnyolcadik fejezet (Kibenn leiratic az rabok traficája, mi modonn evk az welaggal corespondealnac vala.)
Huszonnyolcadik fejezet
(Kibenn leiratic az rabok traficája, mi modonn evk az welaggal corespondealnac vala.)
(Kibenn leiratic az rabok traficája, mi modonn evk az welaggal corespondealnac vala.)
Ebben babona van! Hogy egy rab éjjelre kiszökik, reggelre vissza szökik, s a kétszeres vizitációnál mind a két alkalommal jelen van, teljes parádéban, láncokkal a lábán. Hogy lehet az?
Hogy ne sokat törje rajta a fejét a tisztelt olvasó, elmondom, aszerint, ahogy azt a Pápis önkénytes vallomásai kideríték.
A kis termetű cigány azalatt, amíg a porkoláb az utána következő többieknek a láncait vizsgálta, belopózott a földre tett cseberbe. Maga Argus sem vette volna észre, hogy tizenkilenc ember közül egy szűk, sötét odúban egy kis törpe eltűnt.
Akkor a két odarendelt rab felvette a vállára a csebret, s kicsörömpölt vele a kúthoz. Az a kút kerékre járt, amíg az egyik vedret fel-, a másikat lehajtották, annak a lánccsörömpölése alatt a Pápis a vederben szépen lehúzta a lábairól a bilincseket. Nem volt olyan szűk békó, amiből a cigány ki ne tudta volna szabadítani a lábát. Akkor aztán a másik két rab a hegyibe öntötte a veder vizet, úgy intézve a dolgot, hogy a veder födele mindig a felügyelő hajdú felé legyen fordulva. A cigánynak csak a szája maradt ki a vízből. A levél jó helyen volt eltéve, bedugva a félpofájába.
A két rab aztán vállára vette a megtöltött csöbröt, s felvitte a vicispán szállására. Ott a hozott vizet a rabok a konyhában álló víztartóba kiönték. Ha valami leánycselédféle talált ott őgyelegni olyankor, a rabok olyan csintalan, mosdatlan beszédet kezdtek egymás között, hogy az menten kiszaladt onnan. Az a víztartó pedig éppen a kályhafűtő lyuk előtt állt. Amint tehát azt a vizet a cseberbül beletölték az álló vendelybe (gratulálunk a másnapi leveshez a vicispán úr asztalán!), a kis cigány, mint az evet, besurrant a kályhalyukba, onnan azután felmászott a kürtőbe, s ott várt, amíg minden elcsendesedik.
Mikor aztán a harmadik „válts fel!” kiáltás tudatá vele, hogy elmúlt tíz óra, akkor kibújt szépen a kéménylyukon, s végigkúszott a megyeház tetején.
Volt pedig a megyeház udvarán egy régi nagy körtefa. Az alispán nem engedte azt kivágatni, mert igen szép „klastrom”-körték termettek rajta, ámbár sokszor mondták neki, hogy az ilyen nagy fa veszedelmes olyan helyen, ahol rabok vannak.
A Pápis nagy könnyűséggel átmászott erről a tetőről a fára, annak az ágai pedig kihajlottak a két öl magas kőfalra, ami a megyeház udvarát a Vármegye utca felől elkeríté.
No, hát ilyen megszökési históriát eleget olvastunk már akár regényben, akár criminális történetekben. Voltak rabok, akik a Bastille-ból is ki tudtak szökni, meg a Jedikulából; tízöles falakról is le tudtak surranni; mi ehhez képest a régi pesti vármegyeház rongyos két öl magas falán át kiszökni?
Igen: kiszökni; hanem aztán megint visszaszökni! Ez az, amiben a mindennapi történetektől a mi históriánk különbözik. A Pápisnak vissza is kellett még szökni a börtönébe.
Hát ez meg így ment végbe.
Annak a körtefának volt egy nagy odúja: abba volt egy kötél eldugva, azt a kötelet a cigány megerősítette a körtefa kihajló ágához. Aztán végighasalt a kőfalon, s rálesett, amíg a fal mentében járkáló fegyveres strázsa hátat fordít, s odább megy. Akkor leveté a kötelet, s szépen leereszkedék rajta.
A visszatérő strázsa azonban okvetlenül előbb-utóbb rájött volna arra a lelógó kötélre, s azt mondta volna magában, hogy „Nini, hát ez a kötél mit keres itt?”
Ezt a veszedelmet úgy hárította el a cigány, hogy a kötél végére hurkolt megint egy szál fonalat, annak a fonálnak a végére volt kötve egy rozsdás szeg. Amint a földre leért, a kötelet felhajította a falra, a szeget meg benyomta a két tégla közé a falba. Az már aztán ugyancsak a lehetetlenségek közé tartozik, hogy egy strázsa egy szál fonalat, ami a fal mentében lelóg, éjszaka, sötétben észrevegyen. Mire visszafordult, már a Pápis rég a Sarkantyú utcában volt, s onnan aztán nyargalt a Zsidó utcába, ott volt egy „jó ismerőse”, azzal elvezetteté magát a Rotheisel Ábrahámhoz. A jó ismerős, a Naderer elvárta tőle, hogy szolgálatát meg fogja jutalmazni. Meg is tette. Az Ábrahámnak átadta az izenetet, s átvéve tőle a Rábynak küldött cédulát az aranyakkal együtt, azonnal sietett nemes hivatásának egyéb funkcióit teljesíteni. A Zsidó utcában rátalált a zsidó bíró lakára, aki a nemes magisztrátus által egyenesen e lakossági osztály felügyelete végett volt ide internálva. „Ejnye, de szép lakat van ezen a vasajtón!” – mondá magában. Vajon mi lakhatik azon belül? Egy szál fonállal szépen kinyitotta a lakatot a vasajtón, onnan bejutott a folyosóra. Talált egy másik ajtót, az is be volt zárva. Azt kiemelte a sarkából; onnan bement a bíró hálószobájába, az ágy előtti asztalon megtalálta a bíró erszényét és óráját és gyémántos gyűrűjét; azokat elhozta magával, s aztán búcsúvétel nélkül eltávozott. Útközben felfedezte a lúdpecsenye-áruló zsidóasszonynak a boltját; annak az ablakán kivágta a gyémántgyűrűvel az üveget, azonban még vasrács is volt belül. Az neki nem szokott akadály lenni; olyan volt a teste, mint a kaucsuk, keresztül tudta az azt préselni a legszűkebb réseken is. Ott összeszedte a sok lúdfertályt és mazsolaszőlős süteményt, azt abroszba kötve a hátára vette. Azután hűségesen bekocogtatott az útmutató Nadererhez, annak kézbesíté a bíró óráját, aranylánccal együtt. Akkor a pecsenyével és süteménnyel felkereste azt az ismerős házat, ahol egy gondos anya felügyelete alatt sok fiatal leányok laktak együtt. Ott kiteríté a magával hozott csemegéket, hozatott bort, megtraktálta valamennyit; a legszebb leánynak az ujjára húzta a gyémántos gyűrűt; mulatott, amíg az utolsó máriást is elköltötte a bíró erszényéből; tovább hiába marasztották; a Ráby pénzéhez nem volt szabad nyúlni; az becsületbeli kérdés volt. Aztán sietni is kellett, az idő éjfél utánra jár. Az utcán összetalálkozott az őrjárattal. Azok ketten voltak és alabárddal felfegyverkezve, meg akarták fogni; az egyiket úgy főbe ütötte egy nagy kővel, hogy összerogyott, akkor annak az alabárdjával a másiknak a tarkójára olyat húzott, hogy elég volt neki. Azzal aztán szaladt „haza”, jókedvében cigánykereket hányva, s ugyanazon az úton, amelyen kijött, megint vissza is ment; kötélen át a falra, körtefán át a háztetőre, kürtőn át az alispáni konyhába, s a cseberben, amivel másnap korán reggel megint vizet hoztak a rabok, szépen vissza a tömlöcbe; mire a porkoláb vizitálni jött, már akkor ő megint ott volt, a két lábán a nehéz bilinccsel.
Másnap aztán a sok meglopott, megvert ember futott hetvenhét felé kergetni a rablót, gyilkost. Mindenütt keresték azt, csak a vármegyeház tömlöcében nem.
