Negyedik fejezet (Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel dichecedeec vala egi iool newelth falvssi a…
Negyedik fejezet
(Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel dichecedeec vala egi iool newelth falvssi aarthatlansaagh, ees hogi woltaceepen mi oca wala az dombon aalloo embernec, hogy az ev newe legien „Gievngievm Misca”)
(Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel dichecedeec vala egi iool newelth falvssi aarthatlansaagh, ees hogi woltaceepen mi oca wala az dombon aalloo embernec, hogy az ev newe legien „Gievngievm Misca”)
Hát azzal a kocsival az történt, hogy az útban elvesztette az egyik hátulsó kerekének az elősrófját: minélfogva a kerék kiesett. Akkor aztán elébb elkezdték keresni a srófot az út hosszában. Keresték egy óráig, akkor felhagytak vele. Bizonyosan beleesett valamelyik kátyúba, s az elnyelte. Akkor aztán megpróbáltak sróf nélkül utazni tovább, az pedig nehéz. Parasztszekérnél, ha elvész a kerékszeg, azt még csak lehet valahogy helyettesíteni, más szeggel, facövekkel; de az úri hintó csavarját nehéz kipótolni.
Minden szíjat, madzagot felkötöztek már a tengely végére, de azt a kerék puskája két perc alatt mind pozdorjává vágta: úgyhogy utoljára a két úrfi közül az egyiknek folyvást a kocsi mellett kellett bandukolni egymást fölváltva, hogy amint a kerék kezd a tengelyről leválni, azt helyretaszítsa.
Ami az esküdtnek különösen nem volt ínye szerint.
– Hol van az én principálisom? – kérdé az esküdt, amint körültekintett, s a szolgabíró hintaját nem látta sehol.
– A biz, öcsém, megunt rád várni, s itt hagyott faképnél. Azt mondta, hogy vagy sétálj utána gyalog a stációig, vagy gyere el hozzám, majd visszatérett fölvesz.
– De köszönöm a mulatságot! – szabódék az úrfi. – Elég volt idáig fognom a kocsi kerekét. Inkább gyalog megyek.
Azzal kikereste a maga kardját a kocsiülésből, felkötötte, s nekiindult gyalog a principálisát utolérni.
Ezzel aztán az az egész hivatal a táblabíró úr patvaristájának a nyakában maradt.
Tudniillik az a hivatal, hogy gyalog baktasson a hintó mellett, s mikor azt látja, hogy a kerék kezd tágítani, azt helyrelódítsa.
Maga a táblabíró úr felült a hintóba, amivel most már csak lépést lehetett döcögni, s az ő faluja felé kezdődött csak az igazi rossz út. Lesz este, mire bevergődnek.
– A „nap”-nál ebédelünk ma! – monda zavartalan kedéllyel; előkeresve a pincetokot meg az elemózsiás tarisznyát. Óvatos magyar e nélkül útra nem indul. Van sonka meg jó szentendrei rácürmös, amivel az ember vigasztalhatja magát.
Hanem amint kibontotta a holmit, arra a tapasztalatra jött, hogy az ifjú urak nagy elkeseredésükben szintén hozzáfolyamodtak már ehhez a neméhez a vigasztalódásnak. A sonkának is csak a fele volt meg a csonton, a pintesüveg is csak félig volt már.
– Audiát! – kiálta le a sárban taposó patvaristára. – Evett valaki ebből a sonkából!
– Melyik sonkából?
– Amelyik itt a kezemben van.
– Dehogy evett!
– Hát ebből a borból nem ivott valaki?
– Melyik borból?
– Aki itt az üvegben van.
– Dehogy ivott.
– Hát hogy hiányzik mégis annyi belőle?
– Hát bizonyosan abbul a sonkábul evett valaki, amelyik már nincs urambátyám kezében, meg abbul a borbul ivott, amelyik már nincs a palackban.
– Conis tota mater!
Ez sem hozta ki a táblabíró urat a jókedvéből; eszébe jutott a pudlikutya hajemléke: s ráért a nevetés. Még az üvegbe is visszanevette a bort, amíg húzott belőle.
A patvarista meg azt hitte, hogy az ő nyomorúságát neveti, aki a kerékhelyretevéssel vesződik. Egyszer aztán gondolt ki valamit. Vágott valahol az útfélen egypár jó hosszú fűzfavesszőt, abból gúzst csavarintott, azzal hozzákötözte a keréktalpat a sárhányóhoz: akkor aztán nem eshetett ki többet a kerék; de nem is fordulhatott többet; ezt meg a befogott turcsik nem szerették, bekötött kerékkel vontatni ezt a nagy kasornyát a ragadó sárban; ezzel még hosszabb lett az út.
De még az sem rontotta el a principális úr nevetési kedvét. Minden nyomon kialudt a pipája a ráérkezett nevethetnémség miatt.
– Üssön ki, audiát!
A patvarista nem győzött neki kicsiholni.
Csak legalább elmondhatná valakinek, hogy min nevet! Hisz ez valóságos tortúra, folyvást nevetni, és nem mondhatni meg a szomszédjának, hogy miből támad a jókedve.
Legalább nem unta magát, amíg a négy csiga mászott a bekötött kerekű őshintóval a latyakban.
Egy magaska dombon az út mellett áll egy lovas, alatta erős, csontos paripa, mely fejét a földre lehajtva szimatol, mint a kopó, s szemeivel vigyázva tekintget, s füleivel előre-hátra hallgatózik, s amellett olyan csendesen tartja magát, hogy még a legyekre sem csapkod a farkával, amik a vékonyát csípik. A lovag szintoly csendesen ül a nyeregben; barna képű, sasszemű, kondor fekete hajú legény, kacskaringósra kipödört bajusszal. Parasztöltözetet visel, de cifrát, szűre virágokkal televarrva; ingujja széles csipkehímzés, patyolatgatyájának a rojtja arany; süvege mellett árvalányhaj meg csinált virág; szironyos tüszőjébe egy pár ezüstveretes török pisztoly van dugva, a nyereg kápájáról duplapuska lóg alá; a jobb kezében fokost tart. Egy nyárfabokor takarva tartá eddig a lovast, hogy a kocsiból nem vehették észre, csak mikor rájuk köszöntött:
– Hát azt a Judás-apostollal-összecimborázott aprópénzhamisító-Poncius-Pilátusát-a jeruzsálemi-Golgota-hegyén-Krisztuskáromlólator képpen-keresztrefeszített-paraszt-öregapádnak! Nem állsz meg mingyár?
Dehogynem állt meg a kocsis; még le is ugrott a bakról ijedtében, s bebújt a kocsi alá, onnan nyöszörögte:
– Jaj, tekintetes uram! A Gyöngyöm Miska.
A lovas legény odafincoltatta lovát a hintó oldalához; a paripa csak úgy hányta-vetette a cifra sallangot a fejével nagy büszkén.
– Most nevessen már, urambátyám! – dörmögé a patvarista.
Nevetett is.
– Mi az ördög? Hisz ez a mi Kacsatáji Miskánk!
A zsivány is elnevette aztán magát.
– Hát csak rám ismert mégis, urambátyám? Én vagyok a híres Gyöngyöm Miska.
– Hát hogy lett tebelőled Gyöngyöm Miska?
– Tán nem emlékezik rá? Hisz urambátyám tett meg azzá. Nem emlékezik már rá, mikor tavaly a generális gyűlésen hozzáfogtam egy orációhoz, urambátyám a közepén belekiáltott: „Jaj, gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!”; tudja, hogy nem mondhattam tovább a közkacagástul. Azóta rajtam száradt a „Gyöngyöm Miska” név. Akármihez kezdtem, mindenütt azzal fogadtak, hogy „Jaj, gyöngyöm Miska!” No, hát mondék: legyek Gyöngyöm Miska! Majd produkálok én nektek olyan tudományt, amiben nem tesz túl rajtam senki! – Ugye, hogy emlegetnek?*
Angyal Bandi is éppen ilyen vármegyegyűlésen rajta esett „stikk” miatt lett rablókalandorrá.
– No, de engemet csak nem akarsz kirabolni? Nem veszed el a lovaimat?
– Dehogy! Nem rablok én ki senkit; csak elveszem, amit szívesen adnak, s elhajtom, amire a gazdája nem ügyel; az ilyen négy rossz dikhencet meg, amilyenen urambátyám jár, ha utánam dobálják, se szedem fel. Válogatós vagyok. – Aztán hát ne prézsmitáljunk sokat. Nem kérem én azt, ami nincs. Tudom, hogy urambátyámnak is sietős az útja. Csak azt a tíz sárga csikót adja ide, aztán mehet Isten hírével.
Táblabíró úr nem akarta az allegóriát elérteni.
– Micsoda sárga csikót?
– No, azt a tíz körmöci máriás aranyat, amit a szentendrei úriszéken szoktak salláriumba osztogatni.
– Jaj, Miska öcsém, igaz, hogy megkaptam én azt; de egy kis parázs halber zwelwén az éjjel mind visszanyerte azt tőlem a prefektus: írmagnak se maradt belőle.
Ezt a patvarista is sietett megerősíteni.
– Istenuccse, igaz! Ott szurkoltam az urambátyám háta mögött egész éjjel; mindig hetest kaptunk, mikor ötös kellett volna.
A betyár arisztokratikus megvetéssel nézett végig a fiatalemberen.
– Te meg, öcsém, tanulj mórest! S mikor azt látod, hogy „urak” beszélnek egymással, ne kottyanj bele! Várd meg, míg kérdeznek; akkor is zsinórra tedd a kezedet, s csak annyit mondj, hogy „Igenis, nem tudok semmit: engedelmet kérek, hogy élek!” – Urambátyám meg mért nem tartja jobb regulában a fiatalságot? Mit tudja még az ilyen gyerek a juridicus praxist. Hogy ami pénzt a tiszttartó elnyer a táblabírótul, azt vissza szokás suttyomban adni.
Táblabíró úr ezen is igen jóízűt nevetett.
– Pletykabeszéd! Biz énnekem nem adogatják vissza a pénzt, amit elnyernek tőlem. Itt van, öcsém, keresd össze a zsebeimet, tapogass össze, csak meg ne csiklandj, s ha találsz nálam egyebet egy kajla máriásnál, legyen mind a tied. Itt a tarsolyom is. Nézd, nincs benne egyéb, mind cukedli. Ez nem neked való; kipotyog tőle a fogad. A csizmámat is lehúzhatod, abban se találsz pénzt. Cantat vacuus coram latrone viator!*
Danol az üres zsebű utas a rabló előtt.
A rabló megpörgette az ujjai között a fokosát, s aztán a rézbalta fokával nagy kényesen odakoppintott a táblabíró úr feje búbjára, ahol a begyűrt bársonycsákó volt:
– Hát itt mi csörög, la?
A táblabíró úr szájából egyszerre kiszakadt a nevetés. Kövér arca négyszegletűre szaladt a bámulattól.
– Hát ez már micsoda? Canis tota mater! Ki árulta ezt el? Hisz én nem mondtam azt senkinek. – Csak éppen egy embernek.
De Gyöngyöm Miska nem várta azt, hogy vége legyen a töprengéseinek, hanem a szemfényvesztő gyorsaságával előrántotta a somogyi bicskáját a piros csizma szára mellől, s egyet hasítva vele a táblabíró úr bársony csákóleffentyűjén, egy perc alatt markába önté az eldugott aranyakat: egy térdnyomására a paripa megfordult, s aztán egy szökéssel túltermett az árkon gazdájával együtt. Gyöngyöm Miska csak onnan kiáltotta vissza a szolgabírói köszöntőt:
– Ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az úrnak! – s azzal elvágtatott az árva nyárfás bozótban.
– Canis tota mater, ez nem jól van! – dohogá a kirabolt táblabíró, akinek azzal a kalpagleffentyűjén ejtett hasítással mintha a jókedve tömlőjét hasították volna ki, úgy elszállt rajta. – Ez nem jól van, ez sehogy sincsen jól; az embernek megáll az esze. S most már, ha Fruzsinka kisasszonyra gondolt, nem az egy csipet humorisztikus kutyaszőr jutott az eszébe, hanem egy egész nagy anyányi mérges harapós kutya: „canis tota mater”!
A Gyöngyöm Miska pedig nekieresztve karikás ostorát, nagyokat pattantott, úgy vágtatott végig az avaron.
Estefelé volt már; az őszi nap hosszú árnyékokat vetett végig a sík mezőn. Egy kerek erdő szélében pásztortűz égett. Az előtt ült a földön egy fiatal amazon, fejét két tenyerébe hajtva, mellette két agara hevert; a paripája oda volt kötve egy nyírfához. Az ostordurranásokra felugrott a helyéből, még egy nyaláb tar gallyt vetett a tűzre, felpattant a lovára, s leoldva nyakából a karikás ostorát, ő is visszafelelt a kérdező kongatásra. Az árva kökörcsines mezőn összetalálkoztak. Ott a nyeregből egymáshoz hajolva megölelték, megcsókolták egymást, s azzal aztán az egyik napkeletnek, s másik napnyugatnak elvágtatott.
Alig távoztak el az urak a kastélyból, midőn egy staféta érkezett a városba az óbudai út felől. A staféta pedig olyan nevezetes tünemény, akinek a csodájára minden ember kiszalad a háza kapujába. Van neki veres frakkja, szarvasbőr nadrágja, térden fölül érő csizmával, a fején pofoncsapott karimájú kalap, egy fehér meg egy veres strucctollal; annak minden postamester tartozik rögtön váltott lovat adni, s mikor az belefúj a trombitájába, hát annak minden paraszt tartozik az útból kitérni, akárhány ökröd- vagy lovadmagával legyen is. Ismerik is már a trombitája nótáját: úgy hangzik az, hogy „Elmaradt az úr a lórul!”, s mikor végigvágtat az utcán, minden gyerek utánatrombitálja tülökké alakított markán keresztül, hogy „Elmaradt az úr a lórul!”, s asszonyok, férfiak törik rajta a fejüket, vajon mit hozhatott.
Mert nem lehet az bolondság, mikor egyetlenegy levélnek a kedvéért lóra ültetnek egy ilyen egész veres frakkos embert, s azt addig ületik egyik lórul a másikra éjjel-nappal, míg csak oda nem érkezik, ahova a levél küldve van. Így csak nagy urak levelezhetnek egymással, meg katonák.
Ez is az „újabb” kor intézményei közé tartozik. Azelőtt voltak minden városban jó gyalogoló emberek, akik ezt a hivatalt végezték: többnyire cigányok. Ha nevezetesebb levele volt az embernek, várt vele, míg alkalmatosság jön: a vásárosokra legjobban rá lehetett azt bízni. De a „fölséges német” minden városba postamestereket rendelt, s most már kocsin, lovon küldeti a leveleket, és portót fizettet érte. Postamesternek még akadt magyar ember elég; mert lóval kellett foglalkozni, s a birtokos úr jót is tudott állni a pénzes levelekért; de már kihordót nem lehetett kapni az országban: még németet sem. Mert olyan emberre nem lehetett a drága leveleket bízni, aki kauciót nem tud letenni; akinek pedig annyi pénze van, hogy leteheti a kauciót, az inkább szőlőt vesz rajta, s abban kapál, mint hogy vízben, sárban járja a várost végtől végig, s fejében tartsa, hogy ezért a levélért jár egy peták, ezért két gresli, ezért három poltura!, s aztán még arra is vigyázzon, hogy a beszedett pénzt valahol be ne igya. Az idegen institutióhoz helvétákat kellett behozni, többnyire franciák voltak, akik minden embert mossziőnek tituláztak, s megtanították rá az egész világot, hogy az „Adjon Isten jó napot” azt teszi franciául, hogy „Trezömbl szervitőr!”
Trezömbl szervitőr, mamsell Öfrüzin! Vla egy estafett! An Iro okwolgeboren Fraülin Öfrüzin de Zabváry. Porto nix becal. Kapsz nekem három máriás; mert szaladsz nagyon. Recepisse retur! Van benned ezer forint.
A mossziő minden embert és tárgyat tegezett, saját magát is, s a kézbesített levelet azzal szokta ajánlani, hogy: van benne ezer forint. Így könnyebb szerrel megfizették érte a portót.
A Fruzsinka kisasszony stafétájában semmiképpen nem volt ezer forint; mert azt Lievenkopp Henrik dragonyos kapitány írta, s hogy a dragonyos tisztek leveleiben miért nincsen ezer forint, arról nem szükség hosszasan disserálni.
A levél az akkori időkben divatozó francia-német stílussal, mitológiai frázisokkal, kaszárnyai míveltséggel és ragyogó tintával volt írva. Mivelhogy a tintába cukrot szoktak keverni, hogy a papiros át ne igya a betűket: különben kívülről is el lehetett volna olvasni a levelet.
Fruzsinka kisasszony kifizette a postást, meghagyta neki, hogy egypárszor a nap folytán nézzen fel a kastélyba a stafétának adandó válasz átvétele végett. (Ez is a kihordó dolga volt: a választ megsürgetni a hozott levélre.)
Azután felvágta a pecsétet s olvasta, ami következik:
„Adorált Madonnám!
Mercur szárnyas lábain egy extremement agreable messaget adressálok Ihro Hochwohlgeborenhez. Mars isten úgy capricirozta magát, hogy a Cacust attakirozó Heracles herosi facinussait eggyel még cumulálja. A detestable latro, a Gyöngyöm Miska, miután az örkényi pusztán cernirozó phalanxunk közül par force échappirozott, a Duna felé deployirozva, a ráckevei szigetbe bride abattu átsaltomortalirozott, protegálva Neptun és a tolvajok istene, Hermes által. Azalatt minekünk, Bellona fiainak, ott kellett rostokolnunk a parton, – wie die Ochsen am Berge, míg kompot hoztak, s utána traversirozhattunk. De a miserable couyon azzal chicanirozott bennünket, hogy a Duna másik ágán átúsztatott a túlsó partra. Erre a bennünket convoitirozó Pest megyei pandúrok doucement declarálták, hogy oda nem poursvivirozhatják, mert ez már Fehér vármegye. És így nekünk retournirozni kellett Pestre, amíg Pest vármegye inhibeálja Fehér vármegyének a velünk való strategiai cooperatio szükségét. A Fama szerint azonban a félelmes rabló már Fehérből is átvoltigirozott megint Pest megyébe, s ott grassiroz a vörösvári erdőkben. Annálfogva én új marschordret kaptam a Generalcommandottul, hogy eskadronommal debouchirozzak Vörösvár felé. Holnap, Aurora első sugarainál lesz a departirozás, mely engemet a Horák szárnyain az én aimable Calypsom magicus circulusába, a szép vörösvári Tempe völgyébe ameniroz.
Azonban egy kis fatalis incidens inquietálja deliberatiómat, amit a kisasszony előtt sincerment detegálok. A múlt héten a Petray Judlium úrral (aki egy charmant enfant) cavalierment amusiroztuk magunkat Fortuna festett lapjai mellett, mely alkalommal a keréken táncoló istenasszony irántam extremement disgracieuse producálta magát, úgyhogy én húsz arannyal a Judlium úrnak obligoban maradtam; in cambio hagyva nála a tiszti parolámat, hogy dito summát dato holnapi napig neki recompensálom. Item insistál a szavam beváltására; mert holnap nála is cassavisitatio van indicálva, s a többek között az a húsz arany is manquiroz a statusquohoz. Én pedig, miután gazdag tanteomtul az apanageom, az inqualificable utak rosszasága miatt, a dato nem arrivirozott, egészen impossiblenak találom a praetensio complanálását. A Rothesel zsidóra sem calculálhatok; mert a zsidóknak most éppen malapropos új esztendő napjuk vagyon, amikor semmiféle financoperatumot nem entriroznak. És így nem marad számomra egyéb chance, mint vagy egy pisztolylövéssel magamat a világnak recommandálva, Charon csónakjába expediálni; vagy – ami ennél sokkal nehezebb – az én annyiszor suppeditáló geniusom, Egeria nymphám tündéri protectiójára apellálnom, humblement apprecálván, ha még egyszer, és utoljára intermediálna illustre cousinjánál egy a soudit summával aequivalens empruenteot számomra, melyet én, a praecedensekkel együtt, mihelyt gazdag tanteomtul az apanageom arrivirozni fog, a legprofondabb reveranceal recompensálni cavalierement impleálandó devoiromnak declarálok.
Acceptálja leghumbleabb complimentjaimat a kisasszony
Henrik von und zu Lievenkopp.”
Fruzsinka kisasszony, amint a levelet megérté, azonnal sietett a nagybátyjához, a prefektus úrhoz.
– Hallod-e, Hanzi, nem adhatnál nekem arra az approbált konyhakontóra tíz arany anticipandót? (A másik tíz ott volt a múlt éjjeli nyereségből.)
– Hohó, galambom! – szólt, agárvonításhoz hasonló hangon, Zabváry úr – hol van az már? Nincs már arra mit anticipálni; intabulázva van az már a bécsi masamód expensnótáival terque quaterque. De hát mire kell neked most olyan nagy sebbel-lobbal tíz arany? Talán bizony megint a dragonyos kapitány érzi magát momentán pénzkalamitásban? Ez nála, úgy látszik, krónikus nyavalya kezd lenni. Majd si friget, majd ha fagy. Stante pede kell neki, ugye? Különben főbe lövi magát. Faxit Deus! Csak már megtenné egyszer. Minek nekem az ilyen dragonyos kapitány? Az sohasem házasodik, csak a becsületes kérőket ijeszti el a háztól. Veszett volna Sziléziában! S ha még megházasodnék is, nekem kellene őtet is tartanom. Hogy van neki egy öreg tantéja. Azt se hiszem. De ha van, utoljára bizonyosan még majd azt is nekem kell tartanom. Csak írj vissza neki szépen: „Centurio” = „kapitány”; „pecunia” = „pénz”; „non est” = „nincs”. „Si vales, valeas” = „Ha nincs píz, igyál víz!”
– Jól van, ha te nem adsz, majd kérek mástul – mondá nagy dér-durral Fruzsinka kisasszony, s bevágta az ajtót maga után.
Zabváry úr nem bánta biz azt.
Hozzá volt szokva, hogy Fruzsinka innen-amonnan kasznártul, számadó juhásztul, birkástul felszedegesse a kölcsönöket, amiket azok sohasem is mertek a prefektustól megkérni, hanem valószínűleg elszámították imide-amoda – ahogy műnyelven szoktuk mondani: „Csináltak a kis nullábul nagy nullát.” (Szép tudomány ez, aki érti.)
Fruzsinka kisasszony azonban ezúttal békében hagyta mindezen gyanúba vett urakat; hanem felnyergeltette a paripáját, s a karikás ostort a nyakába vetve, a két kedvenc agarával együtt kiment az irtványosba vadászni.
Azonban úgy látszott, mintha nem sok gondja volna a nyulakra, hanem inkább a sűrű erdőt iparkodnék elérni; ahol a patak mentében hegynek fölfelé haladva, miután az uradalmi kanászra rátalált, aki ott makkoltatott az erdőben, s azzal nehány szót váltott, annak az utasítása nyomán nekivágott egy fiatal csalitnak, s amint azon keresztültörtetett, kijutott egy szép kerek tisztásra, aminek a szélében parázstűz körül heverészett leterített cifra szűrén hat fegyveres legény, akik közül a legcifrább öltözetű, amint a kisasszonyt meglátta, felugrott fektéből, s odasietett eléje, összetalálkozván, összecsapta a sarkantyúit gavallérosan, s kétfelé sodorintva a bajuszát, miután leemelte a kisasszonyt a lórul, úgy megcsókolgatá annak a két orcáját, ahogy csak illett; a két agár is úgy látszott, hogy jól ismerte az urat, mert az meg őtet csókolgatta össze jobbrul-balrul. Akkor aztán ketten egymás vállát átölelve, s a Gyöngyöm Miska cifra szűrével közösen betakarva alá s fel sétálgatának a szép kakukkfüves pázsiton, halkan beszélgetve, aminek a vége az lett, hogy a délceg lovag maga is lóra kapott, s egypár szót dörmögve a társaihoz, fegyvereit magához vette, s a kisasszony társaságában elcsörtetett a csalitos berek közé.
Hogy azután mi történt, azt már láttuk.
Fruzsinka kisasszonynak, mikor hazatért, kezében volt a tíz aranyja; azt a másik tízhez téve, szépen bepecsételé egy levélbe, azt átadta a reá váró postásnak, s a veres frakkos staféta, még mielőtt bealkonyodott volna, már vágtatott vissza Óbuda felé, s fújta a trombitáján, hogy „Elmaradt az úr a lórul!”
És így Fruzsinka kisasszony egy füst alatt három jótettet vitt végbe. Először az egyik imádóját, a Gyöngyöm Miskát figyelmezteté, hogy mely oldalról fenyegeti drága életét a veszedelem; ugyanakkor azzal megszerezteté azt a tíz aranyat, amelyikre a másik imádójának, a kapitánynak van szüksége, hogy a paroláját beválthassa, és magát a főbelövéstől megkímélje; harmadszor pedig a harmadik imádóján, a szolgabírón segített azáltal, hogy a holnapi computusnál be tudjon számolni a bekasszált árvapénzekkel és dicával.
Az a tíz arany különben is olyan megbabonázott pénz volt, aminek az volt a hivatása, hogy egy huszonnégy óra alatt hét kézen keresztül hétszer legyen elcsalva, ellopva, visszacsalva, visszalopva, s csak akkor találjon nyugodalmat.
Hogy pedig Fruzsinka kisasszony mind a három imádója iránt egyforma jó indulattal viseltetett, s mind a hárommal jót tett, arról meg kezünk írását adhatjuk.
