Negyvenhetedik fejezet (Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad elefaanthot.)
Negyvenhetedik fejezet
(Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad elefaanthot.)
(Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad elefaanthot.)
Minden természethistóriai kézikönyvben megtalálható az a módja az elefántszelídítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember, szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki rizskását, mézes pogácsát, s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára mindent megtesz. Rábyval ugyanezt produkálták.
Harmadnapra, hogy a császár továbbment, kibontatták a befalazott ajtaját, s a támadt rés előtt a feltápászkodó megdermedt rab nagy vociferatiót hallott.
Laskóy Bálint és Petray Péter spectabilisek verekedtek diákul.
– Hoc ego non tolero! Meum clientem non patior amplius taliter mortificari! (Ezt én nem tűröm el. Az én védencemet nem engedem tovább ekként kínoztatni.)
Szörnyen pattogott a derék úr; a másik úr egyre csitította: „Sed rogo tamen audiat!”, de ez nem hagyta szóhoz jutni: „Omnipotens Deus! Quale spectaculum! Miserrimus Rábyus! Sed hoc iam ad coelum clamat!” (Mindenható Isten! Minő látvány! Szegény Ráby! De már ez égbekiáltó!) Alig is várhatta, hogy annyi rés legyen törve a falon, amennyin egy ember befér, ő maga jött elöl, maga után vonszolva a porkolábot, azután meg a megye lakatosát. „Rettenetes látvány!”
Biz az rettenetes volt. – Az elaszott, megdermedt fogoly félig el volt temetve a hótul, amivel a nyitott ablakon át befújta a fekhelyét a szél, s a bilincsei körül ez a hó piros volt a vértül.
– Rögtön le kell róla venni a láncokat! – parancsolá Petray úr, amit a lakatra járó láncoknál rögtön foganatosított is Janosics uram. – És addig is hozzanak egy jó meleg pokrócot, amibe betakaródzék!
Biz az a pokróc is jólesett a Rábynak, mert az hosszú munka, amíg a lakatos leráspolyozza a lábáról a hidegen rávert vasakat. És kínos munka arra nézve, akinek azt ki kell állani.
Még a lakatos sem állhatta meg szó nélkül, akinek kezeit mind ellepte a fogoly vére, amíg békóit leráspolyozá.
– Istentelenség az, így bánni egy derék, jó úrral!
Ez az ember igazán jószívű volt: ez nem súgó után játszott. Ez csak publikum volt, akinek őszintén nem tetszett se a darab, se az előadás. Mikor a vasaktól mind megszabadították a Rábyt, akkor kisült, hogy nem tud a lábára felállni. Úgy kellett őt két hajdúnak felemelni, s átvinni a másik szobába.
Ez a szoba is ismerős volt Ráby előtt. Ez volt a korábbi börtöne. – Ez még paradicsom az elhagyotthoz képest! Van benne kályha, mégpedig befűtött kályha, s ágy, meleg pokróctakaróval.
– No, csak pihenje ki magát a szegény rab – mondá Petray, elhelyeztetve őt új fekhelyén. (Most már nem voltak láncai, kinyújtózhatott.) – Majd ha kinyugodta magát a szegény rab, akkor beszélhetünk az ügyéről.
Hiába is akart volna most vele beszélni, mert a rabnak egy csepp hangja sem volt, úgy be volt rekedve.
– Hozzanak neki meleg tojásos borlevest – parancsolá Petray úr –, s a párolgó borleves rögtön ott termett, mintha már készen tartották volna. És a kiéhezett, megfagyott embernek olyan jólesett az a forró, édes tápláló ital; az utolsó cseppet is kiszürcsölé.
És amellett olyan dühös volt önmagára! Erre a nyomorult testre! Miért esik neki olyan jól az, ami édes és tápláló? Miért örül úgy annak a meleg pohárnak? Hogy nem tud oly törhetlen, oly hajthatatlan lenni, mint a lelke? Hogy nem tudja visszautasítani e kedvezést, ápolgatást – az a „cadaver!”
A lelke csak arra gondolt, amit abban a másik börtönben elvesztett.
Ez a szoba a másodalispán szállása alatt van; itt nem fogja ő hallani az ő angyalának vigasztaló szavait többé. Aztán azt a félig rothadt szalmát is sajnálta nagyon, ami a másik börtönben ott maradt; aközött volt az a szalmaszál, amibe ő azt a maradék papírlapot elrejtette, ami rá nézve kincs volt. – S ennek a silány, didergő izomtömegnek mégis jobban tetszik a meleg pohár meg a tojásos borleves! Mit tud az az angyalhangok balzsamáról meg a bosszúvágyó lélek kín szülte reményeiről? – Képes elaludni az új börtönben, a kába idegekkel csábító álmokat hazudni a lélek elé; izzadásba jönni a pokróc alatt, s visszanyerni a hangját, mire fölébred – ez az ostoba test!
Ráby csakugyan azt látta, mikor fölébredt, hogy az állapotja nagyon megváltozott. Csak a gyolccsal körültekergetett lábai tanúsíták, hogy azokon valaha nehéz vas volt; most már csak be kell gyógyulni a rajtuk esett sebeknek.
Bántotta aztán az a gondolat, hogy ezért az enyhülésért éppen Petraynak tartozzék hálával.
Hogy is jutott ő ehhez a gráciához?
Mit locsogott az az ember „az én kliensem”-rül? Miféle „kliens”? Hogyan kell ezt a szót érteni?
Nemsokára meg lett ez a talány fejtve. Az ajtó megnyílt, bejött rajta Petray úr; egy hajdú kísérte, roppant nagy iratcsomaggal a hóna alatt.
Odajárult a derék úr nagy nyájasan Rábynak a fekhelyéhez, megkérdezte, hogyan aludt? Kirekedt-e már a torka? Elég erősnek érzi-e már magát?
Rábyt úgy undorítá ez az egész hízelkedés, hogy még csak annyival sem bizonyítja be hangja visszanyerését, hogy egy „köszönöm” szót ejtett volna ki a száján.
– Hát ezt a változást most nekem köszönheti Ráby úr, mivelhogy én vagyok az úrnak jelenleg a védőfiskálisa!
– Hogyan? – rebegé Ráby hüledezve. – Micsodám nekem az úr?
– Hát tudja ön, hogy engem még tavaly a főfiskusi állásra neveztek ki, más lett helyembe szolgabíró. Most a particularis congregatión az úrnak az ügye előkerülvén, én rendeltettem ex offo az úr védőfiskálisául.
Ráby erre felugrott az ágyábul, s ledobta magárul a pokrócot.
– Micsoda? Önt akarják mint védőfiskálist rám tuszkolni, aki maga legnagyobb mértékben érdekelve van az általam emelt vádpontokban? Akinek ott kellene ülni a vádlottak padján? Önre bízzák, hogy engemet képviseljen a törvényszék előtt – aki nekem legnagyobb ellenségem?
Petray csak mosolygott ezen a kifakadáson. Tudta, hogy Ráby le sem tud szállni az ágyárul. Könnyen elbánhatott vele.
– Lássa az úr, milyen igazságtalanná teszi a rosszindulat? Tudhatná az úr, hogy ezt kívánja a törvénykezés rendje, hogy a vádlott mellé hivatalból védőfiskálist rendel a törvényszék a hivatalos vádlófiskális ellenében. Ketten vagyunk: én, a főfiskális, aztán meg a vicefiskális; ugyanaz, aki az urat a statárium előtt fejvételre akarta elítéltetni. Mármost hát, melyikünk tetszik jobban: az-e, vagy én?
– Egyikük sem! Nekem nem kell fiskális! Magam is az vagyok. Különb, mint önök ketten együtt. Én tudom védelmezni magamat. Nekem nem kell az önök által substituált védelem. Tudom, hogy mit akarnak vele!
– Látod, Mátyás, milyen igazságtalan vagy! – szólt még szelídebben: fogva a szót Petray, s tegezve a rabot. – Azt hiszed tán, hogy majd én úgy foglak védelmezni, hogy annak az alapján elítélhessenek? Pedig éppen megfordítva van. Te magad oly ügyetlenül és ferdén védelmezed magadat, hogy azzal csak a falnak rohansz, míg az én replicám olyan finoman van concipiálva, hogy annak a nyomán nincs az az incarnatus táblabíró, aki fel ne mentsen totaliter.
– Hiszen nem történik meg a te beleegyezésed nélkül. Elébb felolvasom előtted az egész védelmet. Hallgasd meg. Meglátod a végén azt fogod rá mondani: „Ez a Petray Péter derék, nagylelkű ember volt, igazán”. No, csak hallgasd meg!
Mit tehetett Ráby? El nem szaladhatott – harminchárom oknál fogva, kénytelen volt végighallgatni azt a szép védelmi replicát, amit az ő nevében készített a számára védőül kinevezett fiskális. Az a nagy halmaz írás az ő processusa volt.
Igazán remekmű volt, amit Petray felolvasott előtte; remeke a furfangos rabulisztikának. Minden kéményseprő fehér volt abban, és minden molnár fekete – a bűnt kifordították a bélésével kifelé, s lett belőle erény – egy megeshető, de meg nem történt dologra fölépítettek egy egész lehetetlen históriát – összekeverték az igazat a nem igazzal olyan sűrűen, hogy azon még a nap sem süthetett keresztül, s végül az egész „eltagadhatatlan” néplázongást odavarrták a nyakába egy csoport apró-cseprő jobbágy embernek, zsellérnek, kopott fertálytelkes gazdának, meghagyatván az elkövetett bűn oroszlánrésze a meghalt rác pópának, ki az egész merénylet titkos mozgatója volt, s aki mellett Ráby Mátyás csak egy kegyelemre méltó elámított áldozatul lőn feltüntetve.
Ennél már jobban csak nem lehet megvédeni a „clienst”!
Ráby csak hallgatta, s forrt benne a méreg.
Mikor vége volt, s Petray nagy dicsőséggel tette le az írást, azt mondá neki:
– Hát azt hiszi az úr, hogy én mindezt az alávalóságot elfogadom a magam védelmének? Hogy én azokat, akik bűnösök, ártatlanoknak fogom nyilvánítani, s akik ártatlanok, azokat bűnösöknek? – Hiszen ha még annyira megtörne is a testi-lelki szenvedés, hogy visszavonjak mindent, amivel önöket, a nép mindenféle nyomorgatóit vádoltam; de olyan mélyen meg nem alázhat se Isten, se ördög, hogy a magam gyalázatos megszabadulása végett egy csoport becsületes embert lázadónak rágalmazzak. S azt, amit magam tettem, teljes öntudattal, ráfogjam szegény tudatlan parasztokra, s bemocskoljam az emlékét egy tiszta lelkű embernek, aki már nem védheti magát, mert meghalt…
Petray úr nagyot nevetett erre.
– Hej, édes Matyikám, csak idealista maradsz te, egész élted világában. Ugyan mit sopánkodol te a rác pópán, ki már meghalt? Nem érzi az már, akármit beszélnek felőle. A parasztokat se szánd olyan nagyon; hiszen nem húzzák őket karóba: azok brevi manu absolváltatnak, ki huszonöttel, ki harminccal; csak olyan az a parasztnak, mint mikor civilizált ember fogat húzat: megkönnyebbül, ha átesett rajta. Sose vedd te azt olyan igen a lelkedre. Jó védelem ez, hidd el. Csak te írd ezt alá szépen.
– Száradjon el a kezem örök lánchordozásban, ha ezt a förtelmet aláírom! – kiálta a rab, kezét az égre emelve; pedig úgyis elég száraz volt már.
– Rab Ráby! Gondold meg, hogy mit beszélsz! – harsant rá a fiskus. – Ha ezt elutasítod, én leveszem rólad a kezemet, s akkor visszatérsz oda, ahonnan kihoztalak.
– Vitessetek vissza! Kínoztassatok tovább! Ölessetek meg! De amíg az én lelkem parancsol ezeknek az én csontjaimnak, addig semmi fájdalom és iszonyat rá nem vesz arra, hogy megtagadjam az én becsületemet, s szemébe köpjek az igazságnak!
S az indulat, az akaraterő oly energiát kölcsönzött ez összetört alaknak, hogy képes volt fekhelyéről felugrani, sebesült lábaival az asztalhoz rohanni, kiaszott kezeivel megragadni a Petray által olvasott replicát, amit aztán Petray is megkapott, s az a kettőjük keze között szerencsésen kettészakadt. A kezében maradt részt Ráby a lába alá taposta; minden sebe feltört, a meggázolt papiros csupa vér lett tőle.
Ez már aztán a végső dühbe hozta Petray urat. Elkezdett ordítani hajdúk, porkoláb után. A pogány nagy lármára összeszaladt az egész ház.
Laskóy úr volt az első, aki a szobában megjelent.
– Ez egy dühös, veszett ember! – kiabált Petray Péter. – Megátalkodott gonosztevő! – Rám rohant, és meg akart fojtani. – Láncra kell verni újra!
– A legnehezebb vasat kell a számára előhozni! – secundált neki Laskóy úr. – Hol vannak az ötvenfontos vasak?
Csak azon múlt, hogy az első alispán (derék, humánus ember) a múlt évben az ötvenfontos bilincseket mind összetörette. Nem hagyattak meg nehezebbek a harminchárom fontosaknál.
– No, hát hozzák neki ide azt a harminchárom fontosat!
S újra lebontották a sebesült lábáról a kötelékeket, s hívatták a vármegye lakatosát, hogy kovácsolja fel rájuk a legnehezebb békókat.
De ez már sok volt ennek a derék embernek.
– Én ugyan rá nem verem! – szólt, a bőrköténye alá dugva a kezeit. – Én ez órátul fogva nem szolgálom tovább a vármegyét; verjék rá az urak maguk a vasat, ha akarják; én nem nézhetem ezt az istentelenséget! Megyek haza.
S azzal ott hagyta őket.
Felhajtották aztán az egész várost lakatos után. Egy sem állt kötélnek. Rab Rábyt nem akarta megkínozni senki. – Utoljára elhozatták Pilisről a cigánykovácsot, az megtette.
Mikor így visszavitték Rab Rábyt a jeges börtönébe, visszakiálta bíráinak:
– Non omnis moriar!
(Nem halok meg egészen!)
