Negyvenkettedik fejezet (Kiben meglatiuc, millen hatalmass aallat az cethal; de mindazonaaltal, ha zaarazfevldre kerewl, magaawal…
Negyvenkettedik fejezet
(Kiben meglatiuc, millen hatalmass aallat az cethal; de mindazonaaltal, ha zaarazfevldre kerewl, magaawal iss iool tehetetlen.)
(Kiben meglatiuc, millen hatalmass aallat az cethal; de mindazonaaltal, ha zaarazfevldre kerewl, magaawal iss iool tehetetlen.)
A császár két policájcommissarust rendelt Ráby Mátyás mellé, akiknek utasításul volt adva, hogy Ráby Mátyást mindenüvé kövessék, sehol el ne hagyják; külön-külön mindegyiknek teljhatalom volt adva a császár nevében mindenüvé bebocsátást követelni, minden embert, rangjára való tekintet nélkül megidézni, szükséges pénzösszegeket a közpénztárakból utalványozni, s a császár utasításait élőszóval nagyoknak és legnagyobbaknak elmondani.
Az egyik commissarius, Plötzlich úr, egyike volt a császárváros leghíresebb rendőri közegeinek.
Hírhedett rablókat rejtekhelyeiken meglepni, éjjeli razziákat nagy sikerrel végrehajtani, titkos complottokat egész terjedelmében felfedezni, valódi passziója volt. Személyes bátorsága is elismertetett; számtalan érdemrendeket viselt bel- és külpotentátoktul; sok összeesküvőt hurokra kerített. S olyan impozáns fellépése volt, hogy még a bécsi „brodkravallok” alkalmával is elég volt a puszta fellépése a zavargó néptömeg között, hogy az szétfusson, s elhagyja Plötzlich úr által vitetni fogolyképpen a báránnyá szelídült vezérkolomposát. Ennél tehát hatalmasabb férfiút nem rendelhetett volna a császár Ráby Mátyás mellé comitivának.
Csak egy hiánya volt Plötzlich úrnak; az, hogy Bécsen kívül sohasem járt, Magyarországról pedig éppen csak annyit tudott, amennyit a „normá”-ban hallott a pater subrectortul, hogy „bos hungaricus est formosus”.
Annálfogva, amint együtt hárman postakocsival útra keltek, fel levén fegyverkezve mindennemű rablómegtámadás ellen, a legelső, ami meglepte a szabad mezőn Plötzlich urat, egy csoport veréb volt, amint egy fáról a másikra repült.
– Nini, micsoda kicsiny galambok!
Mivelhogy Bécsben egyéb repülő madarat nem látni galambnál, az van az István téren elég; a verebet pedig rég kiirtották az egész környéken, régi tanácsrendeletnél fogva, mely szerint minden ember köteleztetik: „Das schädliche Ungeziefer von Spatzen überall vertreten, verreissen, verschlagen, verschiessen” (A verébféle kártékony férget mindenütt összetaposni, összetépni, összezúzni, összelőni).
Ez már rossz augurium (madárjóslat) volt Ráby Mátyásnak. Bölcs antik római az ilyenre visszafordult volna.
De még jobban megjárta Plötzlich úr, mikor Magyarországra beérve, meglátta, hogy egy helyen a parasztok a mezőn valami gödröket ástak, s azokbul majd itt, majd amott egy hörcsököt vertek fel az odújából. A gonosz állat olyan vakmerő volt, hogy az üldöző embereknek a szeme közé ugrált, amint a téli álmábul felzavarták.
Ez az állat is hiányzott Plötzlich úr zoológiai képtabellájáról. Rábyt nem merte háborgatni, mert az a magával hozott iratokat tanulmányozta az egész úton; hanem odainté azt az úrforma embert, aki a robotosokat kommandírozta; valami ispán lehetett, attul kérdezte meg, hogy mi az a kegyetlen fenevad?
Az meg, a jámbor magyar, nem volt az egész német szótár birtokában, hogy az igazi nómenklatúrát ki tudta volna választani, hanem körülírta valahogy, hogy: „Der ist ein ungarischer Maus”.
Este aztán, mikor Győr városába bevergődtek, s vacsora után egy szobában készültek lefeküdni, elébb jól bereteszelvén az ajtót, Ráby bámulva látta, hogy Plötzlich úr kihúzza a kardját, s maga mellé fekteti az ágyba.
– Mi a manót akar azzal a karddal, commissarius úr? Hiszen csak nem törhet ránk valami zsivány a bezárt ajtón keresztül.
– De hát abbul az egérlyukból ott, ni – szólt Plötzlich úr, a szögletbe mutatva a kardja hegyével –, egy „ungarische Maus!”
Jaj, barátom Plötzlich, ha te már a magyar egértül is úgy megszeppensz, mi lesz még, ha a magyar oroszlánnal összekerülsz, mikor azt ordítja a füledbe, hogy „bihászman!”
Azonban az egész ügy, meg kell adni, hogy a legnagyobb bürokratai fifikussággal volt kifundálva.
Ott Bécsben egész hivatalosan protocollumot vettek föl super eo, hogy inculpatus Ráby Mátyás mit felelt a budai helytartótanács nyolcvan vádpontjaira. Ezzel a protocollummal küldetett ki evocatus a dicasteriummal való confrontatio végett.
E confrontatiónak a budai főpolicájdirektor hivatalszobájában kellett megtörténni, s a districtualis commissarius által végrehajtatni.
Mind a budai rendőrfőnök, mind a Pest kerületi főbiztos a császár kinevezett hivatalnokai voltak, bécsi nevelésű, hivatalszobában meggörbült derekú, aranyeres, sőt aranykulcsos bürokraták; de mégiscsak, mindazonáltal és mindezeknek dacára is magyar emberek.
Este későn volt az idő, amidőn a két bécsi commissarius Ráby Mátyással megérkezett Budára. Ez is jól ki volt számítva. Nehogy valaki a vámnál ráismerjen, s előre szaladjon értesíteni a vármegyét.
Rögtön, még lámpagyújtat előtt, siettek Rábyval együtt felkeresni a rendőrfőnököt. Úgy volt a rendelés, hogy majd Rábyval együtt ott maradnak a rendőri hivatal helyiségében szálláson. A császári épület kapuján ott a nagy bolond fekete sas, onnan ki nem veheti őt a vármegye. Katona is áll előtte, meg faköpenyeg.
A rendőrfőnök ugyan megijedt, mikor Plötzlich úr elmondta neki, hogy kit hozott hozzá. Összecsücsörítette a száját, s valami visszafelé fordított fütyülést hallatott!
– Hűh! Hunderbunder! Ez nevezetes dolog. Nekem parancsolatom van őexcellenciájától, a helytartótanács elnökétül, hogy amint Rab Ráby megkerül, azonnal szolgáltassam át Pest vármegyének.
– Mi pedig a császár parancsát hozzuk önnek, hogy nemes Murai Ráby Mátyás urat, őfelsége kamarását a rendőrségi hivatalban tartsa ön őrizet alatt.
– Hja, barátom – szólt a rendőrfőnök, a saját orra hegyét hosszabbra húzogatva –, őfelsége messze van, őexcellenciája pedig közel van.
– No, de mégis a császár csak nagyobb úr az országban, mint a helytartótanács elnöke – pattogott vissza a bécsi rendőrbiztos.
A budai rendőrfőnök csak a fejét lógatta.
– Majd meglátják az urak. Furcsa ember az, nagyon furcsa. Nem ismerik az urak?
– De hát mit csináljunk? Nekünk instrukcióink vannak a császártól.
– Hm! Hm! – A rendőrfőnök a mutatóujjával feltámasztotta az orra hegyét, hogy el ne ejtse a fejét nagy búsultában. – Találtam egy jó gondolatot.
– Ki vele. Hadd halljuk.
– Menjenek fel az urak őexcellenciájához a palotájába, s kérjenek tőle rögtön kihallgatást. Önöket talán nem eszi meg.
– Hát’szen mi is ott leszünk. Csak nem ijedünk meg tőle. De mi történik addig nemes Ráby kamarás úrral? Neki addig itt kell maradni.
– Jól van. Majd én addig becsukom az inquisit-szobába, magamhoz veszem a kulcsát, s két strázsát állítok az ajtaja elé.
– No, az lesz a legjobb.
Ráby Mátyás tehát az első intrádára mindjárt csak egyszerre azon vette észre magát, hogy megint „Rab Ráby” lett belőle. S még áldania kellett a sorsot, hogy ilyen jó helyre volt becsukva, ahol szalmakanapé is van, ahová az „inquisit” lefekhetik, s hallgathatja a két alá s fel sétáló katona lépését az ajtaja előtt.
A két bécsi policájcommissarius lóstatott a helytartósági palotába. Alig akarták őket a kapun beereszteni. Tisztességes ember Buda várában esti harangszó után nem kódorog az utcán.
Kívántak rögtön őexcellenciája elé vezettetni.
Az a „rögtön” azonban nem megy olyan könnyen.
Őexcellenciájának ez órában éppen fontos vitatkozása volt a tudós orientalista Kalmárral azon nagy horderejű kérdés fölött, hogy Trója nem azonos-e ezzel a magyar helynévvel „Torja”?; annálfogva Latium valóságnal nem Lacháza-e? Abban már kölcsönösen megegyeztek, hogy Siciliát valamikor a székelyek népesítették be. „Sičulus” = „siculus”.
Tehát a két németnek várni kellett addig, amíg Aeneas a Boszporuszon keresztül a Csepel-sziget farkáig „per varios casus” elvergődik. Azután meg, amíg egy földglóbus nagyságú fekete retek az utolsó szeletig elfogy.
No meg aztán, amíg három parti „lange puff” szerencsésen lejátszatik.
Akkor aztán, úgy éjfél után, bebocsátották őket őexcellenciája elé. Őexcellenciája sohasem volt valami nyájas ember. Nem, ennek ellenkezője volt. Ma azonban a superlativusa igyekezett annak lenni, ami rendes napokon volt.
– No hát, bihászman? Mit akarnak az urak?
– Én vagyok Plötzlich, policájcommissarius Bécsből.
– Hol van az úrnak a titkos jegye?
A biztos elő tudta azt mutatni.
Az elnök úr leült, s hagyta a két fő-fő biztost álldogálni.
– Hát mit keresnek az urak itt Budán?
– Megbízattunk őfelsége által, hogy szembesítés végett a megyei tisztviselőkkel, lekísérjük nagyságos Ráby Mátyás kamarás urat.
– Azaz, hogy „Rab Rábyt”, a börtönből kitört gonosztevőt, a semmirekellő gézengúzt! – igazítá helyre az elnök úr.
– Kérem! Ő a császár megbízottja.
– És az én foglyom!
– Azt bátor vagyok tagadni! Ő a mi személves felelősségünk alatt és őfelsége védelme alatt áll, s csupán a törvényes eljárás befejezése végett van ideküldve.
– Lárifári! Én már ki is adtam a parancsolatot, hogy azonnal adassék át a maga törvényes hatóságának, Pest vármegyének.
– De az ellen én ünnepélyesen protestálok! Itt van nálam a császár plenipotentiája.
– Tartsa az úr a zsebében, ha ott van. A császár parancsol Bécsben: itt pedig én parancsolok!
E szónál felugrott helyéből az elnök és csengetett.
A titkár belépett.
– Menjen az úr a vármegye hajdúival azonnal a policájdirectióra, s vitesse át Pestre a vármegyeházához Rab Rábyt.
Erre duettben rivallt fel mind a két bécsi commissarius.
– Ez violentia! Ez rebellió! Mi protestálunk. Ellenállunk.
– Azt próbálják meg az urak! Önöket is vasra veretem, és odacsukatom a gonosztevő mellé, hogy tudom, megemlegetik a magyarok Istenit! Alló mars! Ez is két szó.
A két commissarius, amint látta, hogy ez nem tréfa (sohase látott még ilyet!), nosza igyekezett az utcára lejutni, s meg sem állt addig, amíg a policájdirektor lakásáig nem jutott.
Akkor már hárman voltak, akik nem tudták, hogy mitévők legyenek.
– Hunderbunder! Mondtam ugye, hogy furcsa ember ez az excellenciás úr?
– Azt hittük, hogy mindjárt széjjeltép bennünket.
– Velem is így szokott tenni, ha megharagítom.
– S erre az esetre nincsen instrukciónk őfelségétől.
Nem sok idejük maradt pedig a tanakodásra; mert a Pest megyei albörtönőr megérkezett hat fegyveres hajdúval, hogy Rab Rábyt elszállítsák Pestre. A policájdirektornak elő kellett adni a szobakulcsot, ahová őkegyelme be volt zárva.
– Ám vigyék el erőszakkal! – mondá Plötzlich úr. – De mi vele megyünk, ahogy a császár parancsolta.
– Mindenüvé vele megyünk! – szekundált neki a második biztos.
Amire az alporkoláb azt mondta neki egész prosopopoeával, hogy „Méltóztassék!”
S azzal éjjel és sűrű ködben megindultak Budáról Pestre, közbefogva Ráby Mátyást és a két kísérőjét.
A két bécsi rendőr persze azt gondolta, hogy itt is két kőhíd van, ami Budáról Pestre átvezet, mint a rongyos bécsi Dunán: lehet rajta járni télen is, éjjel is. Mikor aztán meglátta maga előtt ezt az óriási folyamot, a budapesti Dunát egész domborúra megdagadva a torlódó jégzajtól, akkor kezdett el csak hüledezni.
– Hát hogy akarunk itten keresztülmenni?
– Nagyon szépen – mondá az alporkoláb. – Itt van a csónakunk. Mink is most jöttünk át. Két óra sem telt bele.
Ott volt a csónak a Rudas fürdőnél, egy partvéd-sarkantyú mellé kikötve, abban ült négy evezőlegény. A Dunán pedig harsogott a zajló jég, a fehér jégtáblák egymás hátára torlódtak, mikor olyan két úszó jégsziget egymáshoz ütődött.
– Tessék beszállni, kérem alássan.
Rab Rábyt nagy hirtelen betették a csónakba; erre a két biztos is kötelességének tartotta utánamenni, s helyet foglalni a padokon.
– Hogy megyünk mi ezen a jégen keresztül? – tűnődék fennhangon Plötzlich úr.
– Majd meglátja az úr.
A kormányos eloldotta a láncot, s az egyik evezős eltaszította a csónakot a parttól. De alig indultak meg, már jött egy irgalmatlan nagy jégtorlasz, mely visszaszorította azt a parthoz.
– Luláj machen! – kiáltá a kormányos a jelszót.
A bécsi biztos semmiképp sem ismerte ezt a német műszót. Megtanulta mindjárt.
A „Luláj machen” abból állt, hogy ahány ember volt a csónakban, az mind kétfelé feszített lábbal felállt, azután egy jelszóra: hol a jobb, hol a bal lábára nehezkedett, miáltal a hintálásba jött csónak jobbrul-balrul a saját súlya által tört magának utat a körülvevő jégtorlat között, a két szélével folyvást a víz színéig lemerülve. Olyan mulatság volt ez, hogy az embernek a haja szálai emelgették a kalapját a fején borzadalmában.
– Ebben én nem veszek részt. Nicht mitmachen! Protestálok! A császár nevében protestálok! – rivallt a megrémült comissarius. – Én rendőrbiztos vagyok; engem esküvésem kötelez a többek között arra is, hogy mikor a jég zajlik, másokat nem engedek a Dunán átmenni. Ezt magam sem szeghetem meg. Én követelem, hogy vigyenek vissza bennünket a partra.
Hát visszavitték a partra, s engedték őt kiugrani a csónakból; utána a másik biztost is.
– Ráby kamarás urat is szállítsák ki!
Erre aztán nagyot nevettek a szeme közé.
– Azt nem kell félteni! Akinek lógni kell, az nem fullad a vízbe.
S azzal újra betaszíták a jég közé a csónakot.
– Ez hallatlan vakmerőség! Mi ünnepélyesen protestálunk.
S a két rendőrbiztos rögtön elővette a kebléből a piros bőrbe kötött bugyellárisát, s a helyszínén, a szép holdvilág és a parti lámpa világa mellett – protocollumot vett föl erről az esetről.
A csónak pedig törtetett tovább a jég hátán s lehetett hallani a Luláj machen tempószavát: „Jobbra! Balra” – néha ki is látszott az emberek feje a jégtorlaszok közül.
Plötzlich úr csak azon imádkozott az Úristenhez, vajha összezúznék az a csónak, s odaveszne Ráby Mátyás kamarás úr, ez nagyon egyszerűsítené a reportot; de biz ez nem történt meg, mert a csónak kétórai munka után szerencsésen átvergődött a pesti partra; mikor már a révészek nem bírták a jeget áttöretni, akkor a hajdúkkal együtt kiugráltak a jégen át a partra, s aztán egy hosszú kötélnél fogva úgy vontatták keresztül a jég fölött a csónakot a benne maradt Rábyval, a porkolábbal meg a kormányossal együtt. Mindennapi tréfa volt ez nekünk, régi embereknek. Hát mikor a magyar színészek is így jártak át Budáról Pestre a német színházban egy magyar előadást tartani. Tréfadolog volt ez!
Másnap reggelre aztán valahol a Nyulak-szigeténél fennakadt a felső jég, s azon alul a Duna kitisztult; a commissarius urak átcsónakázhattak Pestre vígan.
Siettek a vármegyeházát megtalálni. Ott, miután egy darabig megpróbálták a német szóval vesszőt futni a „nix tájcs” világában, végre a második biztosnak, aki eddig egy szót sem szólt, s akit különben Habersack úrnak híttak, eszébe jutott, hogy ő tud valamit diákul, s ettül fogva ő lett Cicero. A latin nyelv segélyével aztán megérttették magukat, hogy mit keresnek. De ez még annál rosszabb volt rájuk nézve, mert akkor még Pontiustól Pilátushoz küldözték őket, alá s fel, előre, hátra: az volt a boldogabb, aki rászedhette őket. Utoljára Plötzlich úr elővette az univerzális nyelvet, megkente egy ácsorgó hajdúnak a markát egy lázsiás tallérral, azért az aztán nemcsak megadta neki a kívánt feleletet, hanem el is vezette őt ahhoz az ajtóhoz, amelyen belül Rab Ráby be volt zárva. A strázsának is adtak egy tallért, s azért az megengedte, hogy a commissarius úr az ajtón keresztül beszélhessen a rabbal.
– Itt van ön, Ráby úr?
– Igenis, itt vagyok.
– Mit csinál itt az úr?
– Mulatom magamat a láncaim csörgésével.
– Önnek a kezére láncot vertek?
– De biz a lábamra is.
– Ne féljen ön; mi itt vagyunk, s ezt nem fogjuk eltűrni.
– Köszönöm szépen.
De már ez több volt, mint amennyit egy policájcommissarius elviselhet nyugodt szívvel. Plötzlich úr nem kérdezősködött tovább, hanem amely ajtó előtt legtöbb parasztkalapot látott lerakva a földön, azon berontott. Hát persze, hogy jó helyen járt; az volt az alispán szobája, a II-odiké; de aki azonban nem volt maga jelen; mert éppen a leányát adta férjhez, s amiatt el kellett utaznia Ugocsába; hanem szokás szerint Laskóy táblabíró úr suppleálta. Plötzlich úr félretaszigálta maga elől a parasztokat, akiket éppen benevolizáltak, s odarohant a legnagyobb hasú, tehát legtekintélyesebb úr elé.
– A császár nevében!
– Jaj! (A táblabíró úrnak nagyon gyönge szíve volt, azt gondolta a két rendőr megjelenésekor, hogy már viszik Bécsújhelybe lenyakaztatni.)
– Hogy merték az urak a császár parancsolatja ellenére Ráby Mátyás kamarás urat láncra veretni és börtönbe záratni?
– Rogo humillime. (Szerencsére, Laskóy úr nemigen tökéletes volt hős Arminius népének nyelvében.)
– Nem tud az úr németül?
– Igenis szolgálatjára nix tájcs.
– Muszáj az úrnak tudni. A császár elrendelte, hogy minden hivatalnok megtanuljon öt esztendő alatt németül. Nem tanult az úr?
– Ik bin gelernt.
– No, ha tanult az úr, hát beszéljen, ahogy tud.
– Zer wenig.
– Hát mondja azt a „wenig”-et.
Laskóy úr pedig nem vitte tovább a régi magyar–német grammatikának az első „gyakorlatánál”; elkezdte mondani: – Die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal gelb, mankmal rot.
– Mást nem tud az úr?
– De igen. A Frühlingsliedet.
Wak auf, wak auf du stille Natur,
Wak auf, wak auf, du schlummernde Flur.
Wak auf, wak auf, du schlummernde Flur.
Ezt már Plötzlich úr maga sem állhatta meg nevetés nélkül.
Ismét ott volt szerencsére kisegítőnek a másik biztos, Habersack úr, aki megmagyarázta idejöttüknek s haragba jöttüknek az okait, amit megértve, a táblabíró úr is egész indignatióba jött.
– Ez már abusus! Ez a porkoláb impertinentiája volt! Ezt én nem rendeltem. Hívják ide rögtön a porkolábot.
Janosics uram megjelent; még most is sántított attól a lövéstől, amivel Villám Pista megtisztelte, s nagyon megjuhászodottnak látszott.
Laskóy úr aztán lehordta őt a biztosok előtt keményen, hogy micsoda infamia volt a kamarás urat láncra veretni. Most mindjárt vegye le a békóit, s bánjék vele rangja szerint illendően; különben ördögöt fogat vele.
A porkoláb rögtön sietett a tévedést helyrehozni.
Laskóy úr a két biztost megnyugtatá, hogy holnap mindjárt megtörténik a confrontatió; méltóztassék azon megjelenni, s akkor aztán visszavihetik Ráby urat békével.
– Hisz ez nagyon derék, jámbor ember – mondá Habersack úr Plötzlich úrnak, mikor eltávozának.
– Igen, mert ráijesztettem őkelmére! Ezt nekem köszönhetni.
Annyi policáji ösztön azonban mégis volt a két biztosban, hogy kötve higgyenek a komának, s még egyszer fölkeressék azt az ajtót, melyen belül Rab Ráby tartózkodott, s megújítsák az ajtón keresztül a diskurzust.
– Levették-e már kamarás úrról a láncokat?
– Levették; de majd visszaadják.
– Holnap esik meg a confrontatió. Mink is ott leszünk.
– De én nem leszek ott.
A biztosok megnyugtatva távozának. Csak jöjjön az a holnap.
Az megvirradt szépen; ők most már egész biztos helyismerettel compareálának az alispáni szobában a hivatalos órára, ott azonban nem találának egyebet egy kancellistánál, kinek az volt a hivatala, hogy egy hosszú szalmaszálat hosszú pipaszárakon húzogasson keresztül.
– Hol a tekintetes úr?
– Otthon van. Jégvermet töltet.
– Hát mi lesz Ráby úr confrontatiójával?
– Azt nem tudom. Tessék tőle megkérdezni.
A biztos urak mentek egyenesen Ráby tömlöcajtajára. Útjokban találták Janosics uramat, aki azzal foglalkozott, hogy egy roppant nagy parázzsal telt medencébe fenyőmagot meg köményt hintett, s azzal a folyosót befüstölte.
– Mikor lesz Ráby úr confrontatiója? – kérdezé őt Habersack úr.
– Jaj, rogo humilime. Talán sohasem lesz. Nagybeteg a szegény. Igen nagy beteg.
– Mi látni akarjuk, és beszélni akarunk vele!
– Nem lehet az. Olyan baja van, hogy nem lehet hozzá bemenni. Azért kell az egész folyosót kifüstölnöm.
– De hát mi baja van?
– Nem tudom én. Odabenn van éppen a doktor úr, mindjárt kijön, az majd megmondja.
Nem kellett rá soká várni; az ajtó nyílt, s jött ki rajta a vármegye physicusa. Az egyik kezében volt egy hosszú nyelű vasserpenyő, azon égett hat darab franciskáner; a másik kezével meg egy zsebkendőt tartott az orra, szája előtt, ami levendulaszesszel volt itatva.
Addig nem is állt szóba senkivel, amíg egy hajdú hirtelen oda nem hozta neki a mosdómedencét, melyben tárkonyecetes víz volt, s abban elébb az arcát, azután a kezeit meg nem mosta; a ruháit pedig köménymaggal körül nem füstöltette.
A biztos urak rémedezve bámulták ezt a ceremóniát.
Habersack úr megerősíté a szívét, hogy meg merje szólítani a doktort.
– Mi baja van a páciensnek?
A doktor nagyot lélegzett az orra elé tartott levendulaszeszes zsebkendőbül, s aztán odasúgta a biztos fülébe:
– Pestis orientalis…
Hej, annak se kellett több. Úgy elszaladt, Plötzlich urat is magával ragadva, hogy semmi pátenssel vissza nem lehetett volna parancsolni. Nem is időztek ott tovább; hanem nyargaltak vissza Bécsbe, azzal a rémhírrel, hogy Ráby Mátyás beleesett a keleti pestisbe; amivel aztán Rábynak az ügye egészen be lett fejezve. Mire a publikumba került a hír, már akkor csak arról volt szó, hogy vajon elég oltatlan meszet öntöttek e rá, mikor eltemették.
