Negyvenkilencedik fejezet (Kibenn kevwetkezic az legeerzeekeniebb chapaass az rab feieere.)
Negyvenkilencedik fejezet
(Kibenn kevwetkezic az legeerzeekeniebb chapaass az rab feieere.)
(Kibenn kevwetkezic az legeerzeekeniebb chapaass az rab feieere.)
A rabnak mindenre kiterjed a gondja; Ráby még azt is kifundálta magában, hogy mi lenne, ha egy nap vagy több nap az ő oltalmazó angyala nem jöhetne el, az ő táplálékát lenyújtani. Egy részét a csokoládédarabkának elrejtette. Hová? Abba a fekete kenyérbe lyukat fúrt az ujjával, s abba dugta bele. Éppen olyan barna volt a kenyér is, mint a csokoládé. A vízitalárul pedig úgy gondoskodott, hogy a tiszta vízen megfagyott jeget elrakta az ágya alá. Hosszú tél volt, megmaradt az ott elolvadatlan. Egy kis aszalt jég!
Úgy számított, hogy neki meg kell érni még a legközelebbi napokat. Minden furfanggal igyekezett nyújtani az életét. (Qui habet tempus, habet vitam! Aki időt nyer, életet nyer.)
Egyszer aztán bekövetkezett az, amitől előre rettegett. Egy egész nap elmaradt az édes vigasztaló hang odafönn.
Ezen a napon már a gyanús kenyérbe eldugott csokoládémaradékhoz kellett folyamodnia; s a félretett jégdarabkákat szopogatnia szomj ellen. Hanem a rab olyan bámulatos kevéssel beéri.
Másnap sem jött el az édes vigasztaló szózat; hanem hallott ahelyett a feje fölött durva férfilépéseket, s aztán egész éjjel valami kínos asszonyi nyögést, s az ilyen hang megöli az álmot. Úgy szorítá a szívét egy gondolat!
De nem engedte a lelkének ezt a rémséges eszmét végiggondolni.
…Valaki haldoklik a feje fölött… Egy nő… Talán reggelt sem ér… Nem engedte képzeletének, hogy a haldokló arcát lelke elé hozza, nem a nyelvének, hogy némán kimondja azt a nevet…
Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – Káprázat ez! – Álom volt; nem igaz!
Reggelre csakugyan végképp elcsendesült az a nehéz nyögés odafenn.
De a vigasztaló hang mégsem jelent meg.
Rab Ráby már az utolsó darabka csokoládét kezdé fogyasztani. Holnapra már nem maradt több.
A délután aztán bizonyossá tette felőle, hogy nem álom volt a múlt éjjeli rémség.
Sűrű sorakozó lépések hangzottak a felső szobában; mint mikor a kántor, diákok karikába állnak. – A kántor válogatta a kezdőhangot: „dol – re – mi – fa”. Azután rázendíték egyszerre azt a jól ismert gyászdalt:
Halld meg lélek;
Mert neked beszélek.
Mert neked beszélek.
Azután következett egy vontatott összhangon elmondott búcsúztató. Rab Ráby hallotta, hogy pattognak a sorokra szedett verseknek a rímei.
Azután megint következett egyike azoknak a keserűségben telhetetlen kálvinista halotti énekeknek:
Félelemnek királynéja!
Rettenetes halál!
Rettenetes halál!
Oh, milyen okos emberek azok a pápisták, hogy diákul éneklik el a halottaikat, amiből a hallgató nem ért egyebet, mint azt, hogy „circumdedérum”, még a hozzá való melódia is olyan becsületes allegrettóban van tartva – de ezek a mi kálvinistáink úgy kikeresik a legelkeserítőbb gondolatokat, s kitalálják hozzá a melódiák legbúskomorabb, legmélább fajait, hogy az embernek marokra fogják vele a szívét, úgy facsarják ki!
Kit énekeltek el hát odafenn?
Azután azok a nehéz kalapácsütések, amikor a szeget beverik – koporsóba!
Szerencse, hogy a híveknek nem szabad még harangot tartaniok; különben bizonyosan harangoznának is.
Rab Ráby reszketett; de most már nem a hidegtől.
Estefelé ismét bejött hozzá Janosics uram vizitálni.
Ráby rávetette magát, hogy kínzóját megszólítsa.
– Kit temettek ma innen fölülről?
A porkoláb úgy olvasott a rab arcvonásaiból, mint a nyitott könyvből. Az arca elárulta az egyetlen sebhető részét Rab Rábynak.
A kínzó nem sajnálta odacsípni a tüzes harapófogóval az elevenjére.
Megtörülte a szemeit hipokrita elkeseredéssel, s gyászoló hangon hörgécselé:
– Oh, a mi áldott jó kisasszonyunkat, a főnótárius Mariskáját temették el ma szegénykét! Isten nyugosztalja meg az ártatlan teremtést!
A rab fölordított, mint a halálra sebesült, s aztán elkezdett zokogni.
Ez odatalált jól. A lelke közepébe. Ez keresztülhatolt azon a hármas páncélon. Az ő angyala meghalt.
A porkoláb úgy nevetett a háta mögött nagy diadalmasan.
Túltett a hóhéron!
„Most mondd már, hogy nem fáj!”
Rab Ráby odafektette a fejét a két felhúzott térdére, s láncba vert kezeit imára kulcsolva, csendes, szívből eredt könyörgést bocsáta föl az egek urához, a földi ködökbül felszálló lélek mennybeli üdvéért.
És azt bizonyára nagyon jól tette Rab Ráby, hogy azért a megholtért a végtelen irgalom urához felfohászkodott – mert semmi énekszó és papi imádság nem tisztítja úgy fel az útját az emberi bűnökből sűrűsödött felhőkön keresztül, mint a Rab Ráby könyörgése; és senki szájában nincs oly erős értelme e mondásnak: „Bocsáss meg minékünk, mint mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek!”, mint a Rab Rábyéban – mert az, akit ma az ő feje fölött elénekeltek, az, akit ma innen temetni vittek, nem Mariska volt, az ő védangyala – hanem Fruzsinka, az ő hűtelen hitvestársa; aki ott halt meg a börtönben, maga is rab, miként férje, Rab Ráby.
Hogy miként került Fruzsinka e helyre, s mi volt a katasztrófája, azt majd elmondjuk később; hanem elébb egy nagyobb emberrel leszen dolgunk, akinek szintén sietős az útja.
Ez a nagy ember gróf N…y úr, őexcellenciája.
Hej, ha azt megtudná Rab Ráby, hogy mi történt a nagyméltóságú úrral? S hogy az a gyászdal odafenn nem Mariskának szólt, hogy verné össze a bokáin a láncokat pokoli jókedvében!
De ezt Janosics nem mondja meg neki, hanem engedi, hogy hadd sírjon, s hadd ütögesse a fejét a hideg falhoz. Ez jó neki!
