Negyvennegyedik fejezet (Kibeol megtanvlivc, hogi mi leegien az az neheez wass?)
Negyvennegyedik fejezet
(Kibeol megtanvlivc, hogi mi leegien az az neheez wass?)
(Kibeol megtanvlivc, hogi mi leegien az az neheez wass?)
Már akkor volt Rab Rábynak a jobb kezén egy lánc, mi azt a bal lábához csatolta, azután meg a bal kezén egy másik, ami azt a jobb lábához csatolta, harmadik volt a keresztbékó, amelyik a két keze csuklóját egymáshoz fogta. Negyediknek következett a nehéz vas.
Két békó, amit hat vasgyűrű tart össze, együtt egy negyedrész mázsa az egész játékszer.
Ezt már nem lakattal zárják a lábra, hanem úgy kovácsolják rá az üllőn pöröllyel, mikor le akarják róla verni, akkor megint úgy kell róla azt leráspolyozni.
Akkora zajjal és lármával vitték le a hajdúk Rábyt az udvarra, hogy az utcáról becsődült a járó-kelő nép, s a vármegyeházából minden fehércseléd összeszaladt annak a csodájára, hogyan verik rá a huszonöt fontos vasat egy szép selyemruhás ifjú úrnak a lábára.
S ilyen látványnál a publikum mindig az elítéltnek a pártján van.
Mikor ezt a szép, szenveteg arcú ifjút leültették a kövezetre, s az egyszerre megszisszent a fájdalomtul, amint a lakatos a nehéz kalapáccsal az első ütést tette a vasbékóra, ami a lábával együtt az üllőre volt téve, akkor egyszerre sírva fakadt minden körülálló, s elkezdett fennhangon sajnálkozni felette: „Oh, a szegény nyomorult! Ugyan mit véthetett?” Az asszonyemberek leszedték a fejökről a patyolatkendőiket, s azt hajigálták oda neki. Az pedig csak bámult, s nem tudta kitalálni, hogy miért dobálják ezeket neki. Egyszer aztán egy fehérszemély (talán Böske volt, nedves szemeitől jól meg sem láthatta), odament hozzá a néptömeg közül, s letérdelve mellé, megmutatta neki, hogy mire valók azok a keszkenők. Egyet-egyet odacsavart neki a bokája körül, hogy a nehéz vas fel ne sebesítse.
De a porkoláb elkergette onnan.
– Takarodj haza, csula! Minek a rabnak a bugyolálás? A többinek sincs. Tán bizony a kéne, hogy bársonnyal béleltesse ki a békókat a nemes vármegye? Majd megszokja őkeme, ha soká együtt lesz vele.
S letépte a lábairól a zsebkendőket.
Mikor aztán készen volt a lakatos a munkájával, akkor fel kellett volna állani Rábynak a földön ültéből. De nem tudott.
A két kezével nem segíthetett magán, mert az keresztbe volt békózva, a nehéz vas miatt meg nem tudott a lábaival mozdulni. – Visszaesett.
Janosics durván elröhögte magát.
Nincs is annál nevetségesebb, mint mikor egy ilyen megvasalt rab ügyetlenül kecmeleg, csatlik, botlik, elbukik a láncaiban.
Hanem az asszonypublikum nem vette tréfára a dolgot. Azok elkezdték a hajdúkat meg a porkolábot szidni. (Az asszonynép vakmerő és rebellis!)
– Ti gyilkosok! Hóhérok! Gyalázat az! Istentelenség! Így bánni egy ilyen derék úrral! Volnánk mi csak férfiak! Bizony nem engednénk! A török se volt ilyen kegyetlen! Pogánynál is pogányabbak vagytok!
– Ejnye mindjárt! – kiálta Janosics uram, megszeppenve, hogy most mindjárt megpüföli ez a sok asszonynép. – Kergessétek ki frissen ezt a kofahadat! Be kell zárni a vármegyeház kapuját. Aztán „Upré, púpos!”, készen a ketrec, tessék felsétálni a maga lábán!
A hajdúk egy része az asszonynépet terelte ki a kapun; a többi ott maradt Ráby körül. Egy hajdú, akiben Ráby azt az első strázsáját ismerte fel, aki a kettős fenekű korsót hozta neki, felsegítette őt a földről. Alig tett azonban Rab Ráby három-négy lépést előre, a nehéz békó már keresztülvágta a vékony selyem lábravalót, s már felsebesíté a bokáját, úgy, hogy a fájdalomtól kénytelen volt megállni.
Az a bizonyos hajdú aztán egy zsebkendőnek a végét rákötötte a lánc egyik karikájára, a másik végét pedig a Ráby kezén levő békóra: hogy azzal felemelve tarthassa; aztán megtanította rá, hogy hogyan kell lépegetni azzal a lánccal. Mintha kaszálna a lábával, félkört csinálva maga körül; aztán ki kell számítani, hogy nagyobbat ne lépjen, mint a lánc ereszti, mert akkor megrántja vele a másik lábát: de kisebbet se lépjen, mert akkor meg a békó zsurolja a lábát. Oh, megtanulják ezt a rabok szépen, ha egy kicsit gyakorolják benne magukat!
Hanem azért minden lépésnél hátramaradt utána – egy vércsepp.
Nem is abba a tömlöcbe vitték vissza, amiben eddig volt. Meg volt neki mondva, hogy sok gradatio van a tömlöcök dolgában. Vannak jobbnál jobbak. Ez éppen a legjobb volt.
Mindjárt a törvényszék terme mellett volt egy kis nedves, téglapadlós szobácska. Aztán volt egy négyszöglábnyi ablak az utcára s egy vasajtó a folyosóra, hatszoros zárral. Az ablakon kettős vasrács volt, és sodronyháló. Ez nem akadályozta a szelet, hogy a friss havat befújja a szobába, mert üveg nem volt rajta.
Azon a helyen, ahol a kályha szokott állni, volt egy nagy kőkolonc befalazva, s abba volt egy rőfnyi hosszúságú vaslánc megerősítve. Ehhez a lánchoz lakatolták hozzá a rabnak a nehéz láncát, úgyhogy az e láncon túl nem léphetett, hanem éjjel-nappal kénytelen volt a szalmaágyon feküdni vagy guggolni. A fejénél pedig állt két puttony; az egyikben volt az ivóvíz, egy egész hétre való; a fedelére téve a profont, az is egész hétre kiszámítva. És így nem volt szükséges Rab Rábyhoz, amint egyszer rá volt zárva a vasajtó, egy hétnél hamarább belátogatni; a kettős fenekű kancsó se jöhetett be hozzá.
Most lett már azután valósággal „Rab Ráby!”
