Ötvenedik fejezet (Egi nagi vrnac az ev tragoediaia elmondatic.)
Ötvenedik fejezet
(Egi nagi vrnac az ev tragoediaia elmondatic.)
(Egi nagi vrnac az ev tragoediaia elmondatic.)
Ráby most már kívánta, hogy hoznák bár azt a megmérgezett ételt és italt, hadd halna meg tőle! A megmaradtat minden este visszavitte a porkoláb, nehogy „indiciumok” maradjanak a rab kezében, ha netalán a bírák közül valaki meglátogatná börtönében. Mert azt fel kell jegyeznünk az igazság kedvéért, hogy ez a megmérgezési szándék az ő bárdolatlan lelkének a szüleménye volt; az uraknak nem volt arról semmi tudomásuk. (Azért nem mondjuk, hogy nagyon bánták volna, ha megtörténik.)
Másnap reggel azonban üres kézzel jött a porkoláb.
– Hát ma nem kapok kenyeret és vizet? – kérdezé a rab.
– Jaj, úrfi! – szólt nevetve Janosics. – Mától fogva már uraság a dolgod. Nem kenyéren és vízen élsz már, hanem bort, pecsenyét kapsz, amennyit csak megkívánsz. A vasat is leveszik a kezedről, lábadról. Aztán más szobába visznek. Tiszta inget adnak rád. Találd ki, hogy mit jelent ez. – Ráby vállat vont; mit találgatna rajta?
– Ez azt jelenti, hallod-e, hogy ma hirdetik ki a fejedre a szentenciát. Az pedig nem más, mint a keserves halál. Attul fogva aztán három napig úgy él a rab a siralomházban, mint a süket disznó a búzában. Amit csak megkíván a szeme, szája, mind eleibe rakják az asztalra dosztig!
Ráby tapasztalá a következésből, hogy a porkoláb nem tréfált. Csakugyan jött már a pilisi cigány leráspolyozni lábairól a nehéz vasakat. A többi láncait is levették. Azután jött a borbély, s megborotválta az arcát; hanem egyúttal lenyírta a haját is kurtára.
Ez az „utolsó” toalett.
Nem séramóráztak vele. Azonnal vitték a törvényszék elé. Vitték, mert a lábán nem tudott járni. Ahol letették, ott vérnyom maradt utána.
A törvényszék előtt tudtára adták, hogy halálítélete a helytartótanácstól, ahol apellálva volt, visszaérkezett. Ott is megerősítették azt.
Nem bánta már. Csak azt kérte, hogy végezzék hát ki hamar.
Innen nem is vitték már többé vissza a zúzmarázos börtönébe, hanem a másikba, amelyik be volt fűtve. Az volt siralomháznak elkészítve. Az asztalra fel volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege, kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája, krisztuslába, katakönyöke, szaladós, prósza, gömböc, pálanyja, s ki tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, ami ezen a tájon terem?
Mert hát itt az a dicséretes szokás uralkodik, hogy amint kipublikálják, hogy egy elítélt rab került a siralomházba, nosza, minden szomszédasszony siet sütni-főzni, a kamrájából kikeresni, ami csak drága jó, s küldi fel a szegény nyomorultnak; hadd duskálkodjék addig a három napig, amíg a világa tart! – Természetesen, hogy a jó rácürmös, méhser és az alamázia sem marad el. Igyék a jámbor még egyszer nagyokat a maga halálára.
– No, Ráby! Most jóllakhatol már kedved szerint! Senki sem kapja el előled! – kínálgatá a rabot Janosics uram. – Feküdj’ neki! – odatolta a rakott asztalt az ágya mellé, hogy elérhessen mindent.
A rab azt felelte, hogy nincs már őneki vágya sem ételre, sem italra, hanem inkább lelki vigasztalásra; küldjön hozzá egy lelkészt.
Mert a protestánsok is megtartották még akkor azt a szokást, hogy haláluk közeledtét érezve, lelkészüket elhívatták, s felvették az úrvacsoráját.
Janosics komoly képpel ígérte, hogy mindjárt hoz neki egy papot. Alig került fordult, már itt is volt vele a siralomházban. Hozott Rábynak – egy „veres barátot”.
Ez a veres barátok szerzete, még mielőtt József császár a tömérdek kolostort eltörölte, már olyan jó hírben állt, hogy maga a prímás megtiltotta nekik két óra járásnál messzebbre eltávozni a kolostortól, s rendeletet adott ki, hogy ha ezen a periférián kívül megkapnak egyet, csak mindjárt vágják le a fejét. József császár, amikor felszabadította őket e tilalom alól, viszont megtiltotta a többi fennhagyott egyházi szerzeteknek, hogy őket befogadják. – Úgy dőzsöltek aztán, mint korhely cimborák még korhelyebb földesuraknak a portáin; saját osztályukból kiakolbulítva, másoknak tréfa tárgyai.
Egy ilyent fogott Janosics Rab Ráby számára.
– Vigye innen azt a barátot! – monda Ráby bosszúsan. – Hiszen tudja, hogy én protestáns vagyok. Én református lelkészt óhajtok.
– Honnan a pokolbul vegyek én most kálomista papot? Majd én most mindjárt szaladok Dabasra prédikátorért! Pap csak pap! Bűnösnek ez is jó. Ne válogasson az a papban, aki úgyis pokolra megy már. – No, bizony! Éppen most volt a tisztelendő fráter Paphnutius a Karcsatáji Miska tensurat meggyóntatni. Ha annak jó volt, neked is jó lesz az, Ráby!
Ah, tehát ez az a fráter Paphnutius, aki összeeskette a ménlovat a kancával. Még ez volt hátra, akit meg kellett ismerni Rábynak ezen a világon, hogy minden gyönyörűségből kivegye a részét.
A porkoláb becsukta hozzá a barátot a siralomházba, aki mindjárt le is ült az asztal mellé, s bort töltvén a poharába, megízlelé azt, s azt mondta rá „vere valet”, s le is nyomtatta valami borkorcsolyával. Azzal hozzáfogott a munkához: Rab Ráby lelkének a megtisztogatásához.
Rab Ráby nagyon szépen kérte, hogy hagyjon neki békét, ő nem tartozik a hívei közé, s nem fogad el lelki vigasztalást, csak protestáns paptól.
– Jaj, fiam, hogy szabadíthatna téged az meg a pokoltól, mikor maga is odajutandó? Annak a szekere saraglyájába hiába kérezkedel fel, mert az nem visz fel a mennyországba. Ha már a testedet meg nem szabadíthatod is, legalább a lelkedet szabadítsd meg halálod óráján, hogy pokolra ne jusson.
Aztán elkezdte előtte leírni a poklokat, egész rettenetes pompájukban, az alvilágnak minden ördögeit és kénköves mocsárait a legválogatottabb ékesen szólással; közbe-közbe egy boszorkánypogácsát autodafézve le gyomrának tűzkemencéjébe; Ráby hallgatta, amíg el nem állt benne a szusz.
Akkor azt kérdezte tőle: – Lesznek-e a pokolban is veres barátok
– Dehogy lesznek!
– No, akkor én odamegyek.
Erre aztán még jobban felbuzdult a veres barát. Szemére hányta Rab Rábynak a maga és az ősei minden eredendő bűnét; ezek miatt szenved most a delikvens ily méltó büntetést az egektől! Nem másért mérte rá a gondviselés ezt a mostani nyomorúságát, mint azért, hogy ő is segített a császárnak a kolostorokat kirabolni, harmincháromezer barátot, apácát földönfutóvá tenni. Így járnak mind az istentelenek, az Antikrisztus fogdmegei.
Azután előfogta gyóntatni Rab Rábyt. – Vallja meg, melyik zsidó vette meg a veres barátok kolostorának az arany- és ezüstedényeit, mikor elkótyavetyélték? Neki csak tudni kell, aki az Antikrisztus szolgálatában állt, s a zsidónak zsinagógát segített építeni. Ha megvallja, egy poklot a tizenháromból elenged neki.
Utoljára annyira dühbe hozta Rábyt, hogy az elkezdett az ökleivel dörömbölni az asztalon, hogy vigyék vissza a másik börtönébe; vegyék el róla ezt a barátot, s rakják rá vissza helyette inkább a harminchárom fontos vasakat.
Janosics uram pedig csak azért sem nyitotta ki az ajtót késő estig, ami a veres barátnak nem is volt ínye ellenére; meg levén az asztal rakva mindenféle jókkal, amiket hiba lett volna kárba hagyni veszni. Közbe-közbe meg exorcizálta a Rab Rábyt, kergetve ki belőle a hetvenhétféle ördögöket, ami szintén igen jó mulatság.
De ne leskelődjünk mi e titokban tartandó jelenet után, hanem inkább lássuk, hogy mi történt ezalatt a külső világban, mert ok nélkül nem volt ez a nagy sietség a Rab Ráby dolgaival.
Mi történt a szalmaszállal?
Azzal a szalmaszállal, amihez a vízbe fúló kapkod.
Hát az bizony nagy utat tett meg. Elvitte azt magával Ábrahám zsidó a császárt keresni Zimonyig. Ott megtudta, hogy a császár orvosai tanácsára visszatért Bécsbe nagybetegen. Oda is utánasietett; ott megtalálta, átadta neki Rab Rábynak vérrel írott utolsó levelét.
Ezt követően harmadnap reggel korán beállít őexcellenciája, a helytartósági elnökhöz Lievenkopp ezredes, a pest-budai katonai térparancsnok; s a katonás üdvözlés után átad neki egy lepecsételt levelet a császártól.
– Köszönöm, ezredes úr, csak tessék itt hagyni. Majd elolvasom. Ráérek.
– Nem ér rá, excellenciád. Mert nekem utasításom van, hogy ezt a levelet jelenlétemben olvastassam el excellenciáddal.
Ez a szó bántotta az elnököt.
Ő nagy dignitárius úr volt; Magyarország első hivatalnoka: kiskirály! Ez pedig csak olyan piciny kis óbester, amelyikből tizenkettő tesz egy tucetet. S még neki parancsolgat!
– Bihászman? De ha én most mással vagyok elfoglalva? S nincs kedvem levelet olvasni.
– Figyelmeztetem excellenciádat, hogy énnekem különös utasításaim vannak. Azon esetben, ha a levelet rögtön el nem olvassa, hat betegápoló katona és a tábori felcser van odakinn, akik excellenciádra (furcsa biz ez, de el kell mondanom) rá fogják adni a kényszerzubbonyt, s úgy szállítják fel Bécsbe: tetszik már tudni, hogy „hová”?
Az elnök arca rákveresre gyulladt.
– Énrám? A bihászman? Zwangsjackét? Énrám? A bihászman? A locumtenentiális praesidensre? Ezt mondta? Ezt írta? A – bihászman? A császár?
Azzal kitépte a levelet a borítékjából, s az írást maga elé tartá. A szemei is vérben úsztak.
A levélben ez volt írva:
„Ön a mai nappal el van bocsátva hivatalából. Adja át a kulcsait a kerületi biztosnak.
József.”
– Ez a Rab Rábyért történt? – hörgé a főúr.
– Gondolom, hogy azért – mondá Lievenkopp –, mert egy nyílt parancsot ugyancsak énáltalam küldött a császár Pest vármegye hatóságának, melyben az felszólíttatik, hogy nemes Ráby Mátyás kamarás urat azonnal bocsássa szabadon; mi ha holnap reggel tíz óráig meg nem történnék, nekem határozott parancsom van, egy egész ágyúüteggel s a megfelelő katonai fedezettel a vármegye háza előtt felállani; s ha felszólításomra a nevezett rab ki nem adatnék, erőhatalommal betörni és minden ellenállást leverni, úgy szabadítani ki Ráby urat a börtönből.
– Megostromolni a pesti vármegyeházat! – hörgé magánkívül a főúr, a markában összegyűrt levelet homlokához ütögetve. – Odadobni az üszköt a puskapor közé. Felforgatni fenekestül az egész országot. Egy nyomorult ember miatt. Oh, oh! Mégis az az ember ölt meg engem! – Megölt – engem – a Ráby.
A nagy ember tántorogni kezdett; a további szavai értelmetlen szaggatott igék voltak; kezeivel maga körül kapkodott, s aztán lerogyott egy karszékbe. Az arca egészen el volt kékülve. A levelet mégis rángatózó jobbjában tartá, míg bal keze bénultan esett alá.
Lievenkopp kisietett az előszobába, s azt mondta a titkárnak, hogy jó lenne orvosért küldeni, mert őexcellenciájának aligha valami veszedelmes rohama nem készül.
Már nem készült; megesett rajta. Gutaütést kapott.
Jól mondta azt: „Mégis az az ember ölt meg engem.”
Mikor a titkár belépett hozzá, már eszméletén kívül volt.
Rögtön futottak orvosért, sebészért.
A sebész hamarább érkezett, mint a megyei főorvos.
Egyike a sors véletlen szeszélyeinek, hogy a sebész, akit legelébb megkaptak, hogy a főúrhoz vigyék, ugyanaz volt, aki egykor Ráby Mátyást gyógyította, mikor megmérgezték, s ki emiatt sok üldözésnek volt kitéve. Most ennek kellett odajönni, hogy megmentse annak az embernek az életét, aki Ráby szenvedéseinek kiváló intézője volt.
A sebész keze reszketett, el is volt fogulva; talán a beteg maga is okozta a balsikert görcsös rángatózásaival. A műtétet oly szerencsétlenül hajtotta a sebész végre, hogy a beteget halálra sebesíté.
Mikor erről meggyőződött, elfutott kétségbeesetten, ott hagyta a sebészi eszközeit, s maga rohant az orvosért elmondani, hogy minő szerencsétlenséget okozott.
A nagy vérveszteségre a gutaütött eszméletéhez tért, de csak azért, hogy megtudja az odaérkezett orvostól, hogy a legirtóztatóbb kínok várnak reá, amik között meg kell halnia.
Mikor a nemesúr megtudta, hogy menthetetlenül el van veszve, azt kérdezte, hová lett az a sebész, akinek az ügyetlensége ezt a balesetet okozá?
Mondták neki, hogy a Dunába akarta magát ölni, de elfogták. Erre azt mondta a titkárjának, hogy hozza elő a végrendeletét.
– Még egy pontot írjanak bele. Minthogy a sebész, aki halálomat véletlenül, akaratlanul okozta, amiatt majd földönfutóvá lesz, s minden keresetét elveszti, annálfogva adják át neki egész évi bennmaradt fizetésemet; van egy kis házam Budán, azt is neki hagyom – legyen holtig hol laknia.
Ez az egy vonás egészen kidomborítja a jellemét ennek a rendkívüli alaknak, aki eszményképe volt a magyar konzervatív főnemesnek; törhetlen, hajthatlan fölfelé is, lefelé is egyaránt; vasból vert bajnoka a régi eszméknek, az új korszakkal nem alkudozó, nem kacérkodó; erőszakos és keménykezű az ellen, aki elveit megtámadja; de nagylelkű és jótékony ahhoz, aki csak őt magát sértette meg – modorában, külsejében cinikus és barbár és amellett minden csepp vérében nemes. Arany, ami rozsdás.
Úgy is halt meg. Amint egy karcolást ejtettek rajta, porrá omlott. Amikor Rab Ráby a siralomházban várta a halála napját, az a háromszor megcsendülő „szegény bűnösök lélekharangja” nem őneki szólt, hanem a nagyméltóságú gróf N…y F. úrnak, Magyarországon a király valóságos helyettesének, a régi épület legerősebb kidőlt oszlopának…*
A fentebbi adatot gróf N...y haláláról és végrendeletéről két olyan férfiútól hallottam, akinek a szava szentírás; a jelen magyar országgyűlés felső- és alsóházának elnökeitől: gróf Cz...y J. és Sz...y J. őnagyméltóságaiktól, kik ezt mint őseiktől szájrul szájra hagyott tradíciót tartogatták emlékezetben.
J. M.
