Ötvenharmadik fejezet (Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass historianac.)
Ötvenharmadik fejezet
(Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass historianac.)
(Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass historianac.)
És erre a szóra, „A Király nevében!” egyszerre megnyíltak a vármegye házának kapui.
Mert csodálatos természeti tünemény az, s valamintségesen az alföldi délibáb, úgy ez is éppen csak itt Hunniában szemlélhető – hogy van két szó, mely egymás mellé leírva, alig különbözik egyik a másiktól, az egyik a „császár”, a másik a „király”, s mégis milyen különböző hatása van mind a kettőnek!
Ha az elsőt kiáltják el – azonnal hideg tél lesz; minden folyó befagy, minden zöld lomb lehull, a hó fehér szemfödéllel húzza be a földet, a nehéz köd elüli a láthatárt, megdermed az egész világ…
Ha meg a másodikat kiáltják el – egyszerre virágos mező borítja a hegyet, völgyet; engedelmes idő kicsalja a föld alul a vetést; permezető felhők öntözik végig a tavaszillatú tájékot…
Ha az elsőt kiáltják el – egyszerre sötét lesz; a láthatáron vésztűz, ágyúvillogás veti fel rémvilágát; barlangjaikbul kijönnek az oroszlánok, s folyamaik fenekéről a behemótok, s úgy ordítanak bele az éjszakába, s üvöltésük hangjára emberek hadai indulnak meg nagy robajjal; nehéz ágyúk kerekei dörögnek végig a rónákon, s ádáz csatazsivaj kiabálja túl a közelgő zivatart… a föld alatt tűzaknák fúrása dobog fel…
Ha meg a másikat kimondják, egyszerre delelő nappal van; nem barlangok azok ottan, hanem szép fehér tanyák, tornyos városok; s nem oroszlánok és behemótok azok, hanem szép szelíd bárányok, amiket úsztatnak és nyírnak; az emberhad nem egymást vágja, hanem érett aranykalászt, s azok a kerekek nem ágyúkat szállítanak, hanem kévéket meg gyapjút, s az a kiáltás végig a hegyeken, völgyeken nem harci riadó, hanem hozsánnaéneklés!… s nem tűzakna-ásás, ami a föld alatt dübörög, hanem aranybánya-turzás…
Pedig csak két szó az egész.
Észlelték ezt mindazok a természettudósok, akik több ízben próbát tettek vele – ezen a Hunnia földén.
Erről nem tudnak semmit az európai tudósok, éppen úgy, mint az erdélyi volkáni tüneményekről, amik az orruk előtt vannak.
No, de semmi! Elég, ha mi tudjuk.
A veres frakkos kurír a nagy stafétával a kezében felvezetteté magát a még együtt ülő törvényszék elé.
– Staféta a királytól!
A főjegyző hivatala volt azt felvenni, felbontani és elolvasni.
Először magának olvasta el.
A nagy, komoly férfiú szemeiben meggyűlt a könny, mire a végére jutott.
A hangja úgy ringott, mint a megütött harangé, mikor megszólalt, s annyira el volt fogódva, hogy e szókkal kezdé:
– Tekintetes Karok és Rendek!
Pedig nem volt az generalis congregatio, hanem csak sedria; mégis „így” szólítá meg. – „Ott” járt a lelke.
– „Király” őfelsége e mai kegyelmes leiratával visszavonja minden eddigi törvényellenes rendeleteit, kivéve a vallástürelmi edictumát s a jobbágyok felszabadítását. Megszünteti az idegen nyelv kényszerét, helyreállítja a vármegyéinket, ősi alkotmányunkat. Berekeszti üdvös békekötéssel a nemzet akarata elleni háborút. Felszólít bennünket, hogy hívjuk össze a generalis congregatiót, s hirdessük ki a megyében a restauratiót. Elrendeli, hogy a magyar szent korona Bécsbül visszaszállíttassék Budára. Összehívja az országgyűlést, s megkoronáztatja magát. A végső szavak már elenyésztek e felkiáltásban:
– Éljen a király!
A férfiak felugráltak helyeikből, nevettek és zokogtak.
Ez a hír elmosta az elébbi jeleneteknek minden kísértő emlékét. Más emberek ültek a zöld asztal körül, mint akik elébb voltak jelen. De aki legjobban átalakult, az Tárhalmy volt.
A hosszútűrő, jéghideg tekintetű férfi, a némán engedelmeskedő rabja a kötelességnek, most egyszerre lángarcú, parancsoló, fenyegető alakká változott át.
– És most, uraim, következik a tisztújítás! A nagy törvényszék, amely ítélni fog igazak és hamisak fölött. Most már felszabadult a szó! S kimondhatom Isten és ember előtt, hogy jaj azoknak, akik Ráby Mátyással ez igazságtalanságot elkövették. Ott a maguk tőrvényes fóruma előtt, a mi törvény szerinti nemes areopágunk előtt fogom őket bevádolni én! És egynek a feje sem fog megmaradni büntetlen, aki ez ártatlan, igaz embernek üldözésében, aki a szegény adózó nép nyomorgatásában vétkesnek találtatik. Ítélni fog fölöttük a mi visszatért urunk: a nemzet!
– Úgy van, úgy van! Lakolni fognak! – kiáltozák a zöld asztal minden oldalán, s kardjaikkal csörömpöltek az igaz lelkű táblabírák.
De aki a leghangosabban kiabálta a „feszítsd meg”-et, s legjobban fente a fogát, az volt maga Petray Péter.
– Igazság! Úgy van! – kiabált a derék úr. – Gyalázat volt, amit Rábyval elkövettek. Mindig mondtam a substitutus vicecomesnek, hogy az Isten ellen való vétek, amit ő ez igaz ember vesztére komplotizált.
– Micsoda? – kiálta fel elszörnyedve Laskóy úr. – Én komplotizáltam? Hát nem az úrnak a machinája volt az egész? Nem az úr csinálta az egész planumot? Én csak connivealtam. Én csak accidentaliter kerültem ebbe a dologba; én csak suppleáltam a vicecomest, aki a fogas kérdések elől mindig evapórált. Az úr volt interessálva; az úr ült nyakig, fülig ebben a csávában. Az úr imposturája volt ez, a szolgabíróval együtt. Nem az én akaratom ellenére törték-e fel a szentendrei archívumot is, hogy a Ráby dokumentumait elsikkasszák?
– Protestálok ez ellen! – ordított bele most harmadiknak a szolgabíró. – Én otthon sem voltam akkor, az urak ketten fogták körül az esküdtet, az tette az egészet. Én tudtam, csak nem mertem szólni.
– Hazugság! – kiabálta túl mind a hármat az esküdt. – Én úgy jöttem bele, mint Pilátus a credóba; nekem ez az úr mondta. Én mit tehettem? Itt a vicefiskális; ő tudja a legjobban…
– Én semmit sem tudok! Rágalom! A táblabíró úrtól jött! Én csak a kész írást olvastam fel, amit elejbém adtak…
A derék urak fertelmesül összevesztek, s mind valamennyi a többit mocskolta, és magát mosta, utoljára elhalmozták egymást olyan titulusokkal, amik nem találhatók a gothai almanachban és kifejezésekkel, amiket Páriz Pápai a Lexiconjábul kifelejtett.
S csakhogy kardra nem kaptak.
S mindez a hajdúk jelenlétében történt.
Tárhalmy hóna alá csapta az irományait, s azt mondta:
– Menjünk, urak! Aki tiszta ember, ezekkel itt többé egy asztalnál nem ülhet!
S azzal fele a törvényszéknek elhagyta a termet, otthagyva a ludasokat a legocsmányabb veszekedés között.
A hajdúk mindezt látták és hallották.
A császári leiratnak az a szava, hogy „restauratió lesz!”, mint a futó tűz terjedt el egy perc alatt az utolsó lakszobáig. Minden ember ujjongott rajta. Ez az idő, amikor a hatalmasok lehányják a szarvaikat, mint a szarvasbika az agancsát tavasszal. Ekkor nyílik fel a szegény nemesembernek a szeme, ekkor oldódik fel a nyelve egy kis időre! Ekkor ő az „uraknak ura!”
Jött azonban nagy rémülten az őrszobába Nagy uram (a pseudo Kurovics) , ott találta a várnagyot.
– Hühühü! Várnagy uram; micsoda nagy patália van odafenn! Az urak összevesztek egymás között, hogy ki benne a hibás, hogy a szegény Rab Rábyt úgy összekínozták? Egyik sem akarja magára vállalni. Azt mondják, ártatlan volt, s egyik a másikra keni a hibát. Kutya van a kertben! Ha restóráció lesz, mind lecsapják őket, s hátul kötik a sarkát valamennyinek.
– A ménküt! Hát Laskóy úr meg Petray úr?
– Úgy szidják egymást, mint két debreceni kásáskofa a nagypiacon. A többi meg mind a kettőt. Ezóta tán kardra is kaptak.
– Bárcsak mind megölnék egymást!
– De mástul félek én, Janosics uram. Az urak nem ölik megy egymást; hanem utoljára is az lesz belőle, hogy a Rab Ráby dolgának nem akad gazdája, s az egész cudarság a mi kettőnk nyakában marad.
– De mákuccse nem marad! Már arrul majd teszek én! Ha ők most azt mondják, hogy a Ráby Mátyás ártatlan volt, én nem hagyom őkelmét a galléromhoz varratni. Majd segítek én egyszerre magunkon is, meg az urakon is. Jöjjön fel velem négy ember!
Azzal Janosics felsietett négy hajdúval a Rab Ráby siralomházába.
Rab Ráby csak alig ocsúdott fel aléltából. Azt hitte, viszik a hajókötélhez láncolni.
– No, Ráby! Áldjad a Jehova Istenedet! – szólt Janosics, még az állást is ökölrázással fejezve ki. – Kegyelmet kaptál! Elmehetsz!
E szóra a legelső érzés az öröm volt, mely a rab arcán végigvonagott. A megkínzott idegek kéjelegtek abban a gondolatban, hogy nem kell hát a vontatott hajóhoz kötve érezniök a fullajtár ostorcsapásait, hogy még tovább is szerelmeskedhetnek ezzel a szép földi világgal, s nem kell atomjaikra megoszlaniok a négy elementum között.
De csakhamar rajtok ütött a kegyetlen zsarnok, a hajthatlan lélek, visszakorbácsolta a gyáva örömök kutyakölykeit odúikba.
– Nem kell nekem senki kegyelme! – rikácsolt, ahogy csak bírt, kezével az ágya szélébe kapaszkodva. – Hajtsák végre az ítéletüket rajtam. Nem fogadok el tőlük kegyelmet! – Nem megyek el innen! – Itt akarok meghalni! – Nem megyek el!
– Dehogynem mégy, szegény Ráby! Majd megmutatom én, hogy milyen szépen elmégy egybe! Csípjétek fel, legények! Aztán „sertifurti” ki vele!
Azzal négyen kezénél-lábánál fogva felkapták a jámbort, s minden rángatózása dacára levitték a rabok lépcsőjén a hátulsó udvarra. Ott a fáskamrákon túl egy nagy tömör fal volt, aminek egy kis vaskapuja szolgált az „Újvilág utcára”, ezt a kaput kinyitá Janosics uram, s arra a négy hajdú kivitte (a nem Rab – Rábyt többé) az utcára. Ott jó messze a vármegye házától letették a hideg kőre. Meg se mozdult: a düh és tehetetlen erőfeszítés miatt újra elhagyta az eszmélete; ott maradt fekve, mint egy darab korhadt pudvás fa.
– Aki nekem még egyszer megpróbálja „beereszteni” Ráby Mátyást a vármegye házába, olyan száz pálcát kap, hogy még a deres is megjajdul alatta.
Ezt mondva, Janosics uram a négy hajdúval diadalmasan tért vissza a kis ajtón. – Ez volt a Columbus tojása! Ez volt a gordiuszi csomó.
Nem kell már az uraknak azon veszekedni, hogy kinek a lelkén vesszen a Rab Ráby. – Nincs már Rab Ráby sehol!
Janosics uram nagy fütyürészve tért meg a szobájába.
De egyszerre csak elhagyta a fütyülő kedve: a torkához kapott.
Meg akarta fojtani valami.
Az egész teste egyszerre megzsibbadt, s öldöklő kínok nyilaltak egyik oldalából a másikba.
Kiáltani akart, s hang helyett vér ömlött az ajkaiból.
Összeesett; a torkára mutatott. Meg akarja fojtani valami.
Igen, az az aranyrojtos selyemkendő, az fojtja meg.
Megmondta neki az az asszony: „Ne nyúlj hozzám!”
Az orvos, aki hozzá siet, megrémülve kiált fel:
– Ez a keleti pestis! – Most már kitalálta a jelenségeiből a rettenetes vészt.
S azzal erre a szóra szétfut minden ember a haldokló mellől, s ott hagyják kínlódni a rázárt ajtó mögött, amíg csak el nem csendesül. Az azt jelenti, hogy meghalt.
Akkor aztán két halálra ítélt rabot érte küldenek, s azok belehempergetik egy lóbőrbe, úgy hurcolják ki a temetőbe: minden énekszó nélkül.
A közönség csak azt tudakolja, hogy vajon elég sok oltatlan meszet töltöttek-e a gödrébe, ahová elásták?
A Ráby pedig ott feküdt félholtan az utca szélén.
Egy olyan utca szélén, amelyikben még akkor nem volt több fal, mint a rengeteg nagy Károly-kaszárnya, az egyetem kórháza, aztán meg a nagy kőkerítés a megyeház hátulsó udvarán.
Egyszer napjában rendesen mégis akadt valaki, aki ezen az utcán is végigmenjen.
Egy vén zsidó, Ábrahám. Ez volt a minden reggeli útja. A vörös köpönyeg el volt már a zsidónak engedve. Fekete talárban szabad volt járnia, prémes kaftánnal.
Másodmagával jött. Az a vörös hajú siheder a legkisebb fia volt. Azt azért hozta magával, mert jó lábai voltak. Szaladva megjárta az utat Pestről Budára két óra alatt.
A gyereket ott szokta hagyni az utca szegletén, csak ő maga jött el a kis vasajtóig.
Ott addig leskelődött a reggeli órában, míg a kulcslyukon keresztül meglátta a szövetséges hajdút közelíteni.
Akkor egy papírosba csavart aranyat bedugott a kapu alatt; mire onnan belülről valami más papírdarabot toltak ki a küszöbre.
Ez volt a híradás Rab Rábyról.
Ezt a cédulát aztán odaadá a szögleten settenkedő veres fiúnak.
– Osztán szaladj!
Az már tudta, hogy hová. Mariskához vitte Budára.
Ezen a reggelen Ábrahám zsidó a cédula helyett magát a Rab Rábyt találta meg, az utcára kilökve.
Nem ütött lármát, nem kezdett jajveszékelni, leborult mellé, a szívére tette a kezét – még dobogott.
Azután leveté a meleg rókaprémes kaftánját, beleburkolta a fagytól, kíntól elaléltat, ölébe vette, úgy vitte a szegletig. Ott azután a fiával együtt ketten egy gyaloghintóig cipelték, abba befektették, s elvitték magukkal.
Senkinek sem mondták, hová.
Mint a szeráfok éneklése, mint a szférák harmóniája, mint a hattyú haláldala, mint minden, ami csak édes van földi és földöntúli hangban, olyan szó ébreszté mély halálálmából az árnyak közé visszatérő lelket.
– Isten hozzon vissza, szegény Ráby Mátyás!
A felébredő egy meleg langyos illatoktól üdített, kis szobában találta magát, puha párnák között fekve, s ami a szemébe mosolygott, az két mennyország volt; tele a paradicsomnak minden nevető angyalaival, a legkékebb, a legsugárittasabb égmennyezet – két szerető, hűséges szem…
A szentendreiek máig sem lelték meg a nagy kincsesládájukat; azt ugyan jól el találták tenni!
