Tizenkilencedik fejezet (Mikeepen zokoth wala dvellaalni az Gievngievm Misca?)

Teljes szövegű keresés

Tizenkilencedik fejezet
(Mikeepen zokoth wala dvellaalni az Gievngievm Misca?)
Csak másnap reggelre jutott el Ráby Mátyás Zsámbékra. Könnyű volt rátalálni a kapitány szállására az őrt álló katonáról.
A kapitánynál még két tisztet talált, s az udvaron három felnyergelt ló állt; valahová szándékoztak menni, de nem hadműveletre, mert a katonaság nem volt kirukkolva.
– Áh! Áh! – kiálta fel Lievenkopp, amint Rábyt belépni látta. – Ráby Mátyás!
– Az ám. Én vagyok Ráby Mátyás. A Ráby Mátyásnénak a férje. Talán ki is találod, hogy miért jöttem?
– Nem én.
– Hát a feleségem elszökött tőlem.
– Potz Welten! Ilyen hamar! Azt gondoltam, tovább kitart.
– Petray szolgabíróhoz mentem legelébb, hogy elégtételt kérjek tőle. Ő nem fogadta el a kihívást, hanem tehozzád utasított.
– Becsülöm érte.
– Hát most már tudod, hogy mért jöttem.
– Tudom, pajtás. Meg akarsz velem verekedni. Az megtörténhetik. Ezek közül az urak közül az egyiket választhatod secundánsodnak; Sterneck Guidó főhadnagy úr, Bleyer Károly alhadnagy úr.
– Az alhadnagy urat fogom felkérni.
– Hát jól van. Ezen mindjárt áteshetünk. A fegyverekre nézve majd megegyeznek a secundáns urak. Hanem az időre nézve van valami akadályunk. Nekem elébb a Gyöngyöm Miskával kell végeznem.
Ráby majd kugrott a bőréből erre a szóra.
– De már nekem három hétre elég volt a Gyöngyöm Miskából! Hagyd azt később; úgysem fogod meg soha.
– De már ezúttal meg is fogtam. Még ebben az órában duellálni fogok vele.
– A Gyöngyöm Miskával?
– Igenis: ővele elébb; mert őt hívtam ki elébb.
– A Gyöngyöm Miskát kihívtad? Te? Hát lehet a Gyöngyöm Miskát kihívni?
– Hát tudod te, hogy ki az a Gyöngyöm Miska?
– Azt tudom, hogy tegnap én álltam a statárium előtt helyette, s a fiskus rám olvasta, hogy én vagyok az.
De már erre a kapitány még a lábával is toporzékolt, olyan dühbe jött.
– Donner und Doria! Hiszen itt lakik Szenttornyán, két óra járásnyira hozzánk, ott földesúr. Karcsatáji Miskának híják. Ő az a hírhedett rabló, és senki más. Azért nem lehet soha megfogni; mert ha már mindenünnen kiszorították, akkor szépen hazamegy; leteszi a zsiványkosztümöt, s mikor az ember keresi, már akkor talál a csigás hajú, pörge bajuszú betyár helyett egy jámbor compossessort, törökösen lefelé konyult bajusszal, copfba fonott púderezett hajjal, aki tizenkét tanúval bizonyítja, hogy ő a házából hétszámra ki nem mozdult, vagy vadászni járt a Mátrában, a Vértesben, meg mit tudom én még hol. Tiszta hiábavalóság akár lóháton, akár paragrafusháton akarni elfogni.
– S tegnap engem akartak helyette felköttetni.
– Ugyan, csodálom, hogy meg nem tették. No, hanem hát most az egyszer én magam csíptem meg a jó urat. Azt is elmondhatom, hogyan: hiszen téged is csakúgy érdekel. Hát tudod, egyszer a napokban, amint a Gyöngyöm Miska bandáját zavartuk, egy gyanús fickót vettünk észre, aki a csatárláncunkon keresztül akart osonni drótostót képében. A fickót rongyról rongyra megvizsgáltattuk, s utoljára a bocskortalpában megtaláltuk ezt a levelet. Ez Karcsatáji Mihály úrnak volt írva. – Ráismersz talán az írásra?
Ráby Mátyás megismerte a neje írását.
– Elolvashatod bátran. Te még jobban meg fogod érteni, mint én.
A levélben ez állt:
„Kedves Miskám. A stíriai dolog miatt ne aggódjál. Az egész egy olyan emberre lesz ráfogva, aki nem fogja kimutathatni az alibit.” – »A Tied.«”
Rábynak csak leesett a két karja az oldalára. Csak most tudta meg, hogy ő eddig a cobra capellával hált egy ágyban, a kígyók legmérgesebbikével. Hisz ez volt az ő ellenségeinek a vezére: a feleség. A villámlobbanás a koromsötétben nem esik olyan rosszul a szemnek, mint az ilyen fölfedezés; pedig sokan egy ilyen fényrohamtól örökre megvakulnak.
Ráby nem akart hinni az öt érzékeinek, azt hitte, álmodik.
– Ülj le, pajtás – monda a kapitány. – Te elszédültél. Nem is csodálom. Engem nem ért olyan közel a mennykő szele, mégis a falnak támolyogtam, mikor azt a levelet elolvastam. Hanem aztán iparkodtam azt haszonra fordítani. Ezt a két bajtársamat rögtön lóra ültettem, s ezt a levelet a kezükbe adva, átküldtem őket Szenttoronyba. Már akkor otthon volt Karcsatáji Mihály úr. Báránykákat billogoztatott. Láthatta minden ember, hogy milyen jámbor gazdasági foglalkozással tölti az idejét. Az én két cartelvivőm aztán elmondta neki az izenetemet: „Ez elfogott levél tanúbizonysága szerint az úrnak gyöngéd viszonya van egy úrhölggyel, akinek Lievenkopp kapitány is udvarol, s akinek az írását ő is jól ismeri. Lievenkopp kapitány ezt nem akarja eltűrni. Az úr nemesember; tehát tudja a lovagiasság szabályait. Holnap reggel kilenc órakor szíveskedjék az úr megjelenni a secundánsaival a zsámbéki romtemplomnál, ahol ez az ügy a lovagiasság szabályai szerint el fog intéztetni.” – A földesúr erre azt felelte, hogy igenis, nem tagadja a kettőnk közt fennforgó sérelmet, s annyival inkább meg fog jelenni a kihívásomra, mert neki sem szokása vetélytársakat tűrni maga mellett, s tekintsem magamat én is általa kihívottnak. – Most tehát nyolc óra. Fél óra alatt kiérünk a puszta templomhoz, s ott várunk a magunk találkozójára. Te azalatt, pajtás, itt maradsz a szállásomon egy óráig; akkor utánunk jössz. Kilenc órától tíz óráig Karcsatáji úré vagyok. Ha ő eljön, addig lövünk egymásra, amíg egyikünk ott marad. Ha én lövöm agyon Karcsatájit, hát akkor a Gyöngyöm Miskátul örökre megszabadult a vidék; s azután neked is szolgálatodra állok. Ha pedig ő teremt le engem, akkor a secundánsaim azt fogják neki mondani: „Tessék még egy óráig itt időzni, most következik a férj, még annak is lesz az úrral egy kis szóváltása!”, s akkor verekszel te Karcsatájival, míg egyitek ott marad. Jól van-e így?
Hogy jól van-e? Kívánni se lehetne jobban. Ha még ezzel sem volna Ráby megelégedve?
De nem is felelt az arra semmit; mert amint a kapitány elvégezte a beszédet, csak végigdűlt azon a tábori ágyon, amelyre leültették, és rögtön elaludt.
Négy éjjel nem aludt már rendesen, csak a gyorsan vágtató vagy döcögő szekéren bóbiskolva, az egymásra következő csapások, az emberi ész fogalmait felülhaladó képtelen bántalmak úgy megzsibbaszták az idegeit, hogy elaludt egy ülésben.
Lievenkopp rátakarta a köpönyegét, s meghagyta a szolgájának, hogy pontban fél tízkor felköltse az urat, és hozzon neki mosdóvizet. Azzal a segédeivel lóra ült, és elporoszkált.
A zsámbéki rom egy nevezetes gót építészeti maradvány a hajdankorbul; a templom hajója, körülnőve banditabozóttal, igen alkalmas hely ilyen titkos találkozóra, ahol két embernek, a világtul nem láttatva, kell egymásra lövöldözni, míg az egyiknek elég lesz.
A katonatiszt urak a romokon kívül megkötötték a lovaikat egy nyírfacsoporthoz, s maguk bementek a rom belsejébe, hogy ottlétük fel ne tűnjék valami, ott a mezőn dolgozó embernek.
Ott aztán vártak egész tíz óráig. Aki tíz órára megérkezett, az Ráby volt.
Nem kellett azt felkölteni, olyan borzasztó álma volt, hogy az felébresztette maga. Aztán felcihelődött, kiment a szabadba. Nem kellett neki vezető a régi templomhoz, ismerte ő e szép romokat még kisdiák korából. Talán le is rajzolta, mikor egy esztendeig patvarista volt idehaza. S most is meglesz a rajza – nem meri a nevét még csak gondolatában sem kimondani, hogy kinél.
Még fél órája volt elsétálni való.
Bekalandozta a berket, erdőt, ami a romtemplomot körülveszi, s hallgatózott, ha nem hall-e lövéseket. Meglehet, hogy a falak elfogják a hangot. De a felszálló füstöt mégis kellene látnia.
Mikor aztán az utolsó öt perc volt hátra, akkor nekiindult a romok tájának, s olyan jól kiszámította, hogy az óramutató éppen a XII-sen állt, mikor ő a bejáratot elzáró bokrok közül előbukkant.
– Karcsatáji még nem jött el – mondá Lievenkopp a hozzájuk lépőnek. – A pontosság nem tulajdona a táblabíró uraknak. Azt gondolta, ez is hivatalos exmissio, ahol addig várnak az emberre, amíg meg nem unják.
– Azt hiszem, hogy éppen nem fog az nekünk idejönni.
– Ah, azt nem teheti. Akkor rajtamegyünk, s összevágjuk a saját házánál. Akkor aztán mehet gravamenezni a legközelebbi diaetára.
– Ahogy gondolod.
– Azonban hát mi a magunk dolgával most már nem fogunk őrá várni; ha elkésett, elvesztette az elsőbbségi jogát, s ő jön már most másodsorban. Mi végezzük a második ügyet elébb, uraim.
A secundánsok rövid értekezés után azt mondták, hogy beleegyeznek a sorrend változtatásába. S miután itt éppen semmi helye nem volt a kibékítés megkísértésének, kimérték a számukra a barrière-t, s odaállították a két átelleni falhoz a vívófeleket.
A kezükbe adott fegyverek jó lovaskatona-pisztolyok voltak, amik úgy vannak építve, hogy ha tíz ember áll egy rakáson, s azok közé durrantanak vele, hát egynek közülök a golyó bizonyosan kilyukasztja a köpenyegét – ha van rajta köpenyeg –, ha nincs, arról meg a pisztoly nem tehet.
Először lőttek egymásra huszonöt lépésről; pedig bizony komolyan igyekeztek egymást eltalálni; de minden eredmény nélkül. Másodszor húszlépésnyiről lőttek; megint hiába. Hisz tudnivaló, hogy a múlt századbeli hadászat szabályai szerint éppen annyi súlyú ólomnak kellett ellövetni egy ütközetben, mint amennyi súlya volt az összes elesetteknek. Ezek pedig még csak fél font ólmot lövöldöztek el mindössze.
– De átkozott rossz pisztolyok ezek! – zúgolódék a kapitány. – Én csak nem céloztam oda abba a vércsefészekbe a vadkörtefán, s mégis azt lőttem le.
– Talán az én pisztolyaim jobbak lesznek – ajánlá a magával hozottakat Ráby. – Nem ismerem őket; a nagybátyám, Leányváry adta kölcsön, az is töltötte meg.
A secundánsok elfogadták a kihívó fegyvereit erre a biztosításra, az egyik ugyan megjegyzé, hogy ezek csaknem a cső szájáig vannak töltve, s a secundánsok jól fogják tenni, ha a templompillérek mögé állanak, amikor az elsül; mert ha szétszakad, duellánst, secundánst mind agyonüt.
– Nem kell tartani tőle – monda Ráby. – Jó Lazzarino-csövek ezek; aztán nem a lőpor bennök a sok, hanem mindenikben három golyó van.
– No, hát, egy, kettő. Tessék lőni!
Harmadszor aztán lőttek a Ráby pisztolyaival.
Az a három golyóra töltött pisztoly pedig arra jó, hogy ha az ember nagyon jól odacéloz vele, hát az egyik golyó a hóna alatt, a másik a füle mellett, a harmadik a térde között repül át az ellenfelének: az ember maga közbül marad.
Az egyszerre történt két irtóztató durranás után elbámulva nézett szét minden ember, s ki-ki szörnyen csodálkozott, hogy saját magát és a másik hármat még élve találja.
– Tölsünk újra – monda az egyik segéd, s megtöltötték újra mind a négy pisztolyt.
Mikor készen voltak vele, a másik secundánsnak valami jutott eszébe.
– Urak! Háromszor lőttetek egymásra. A lovagiasság szabályainak elég van téve. Nekem kötelességem felajánlani a kibékülést.
A két ellenfél egymásra nézett. Először a Ráby vont egyet a vállán. Azután Lievenkopp húzta fel a vállát. Aztán mind a kettő mind a két vállát. – Hát érdemes ez a dolog hogy két jámbor ember egymást lepuskázza miatta? Egyszerre nyújtották egymásnak a kezeiket, s aztán parolát adtak.
Hanem most aztán jöjjön az a Gyöngyöm Miska! Most már két ember vár reá, aki meg akarja vele etetni a füvet.
Ki is fáradtak azonban a várakozásban, s a kihívott mégsem jött. Találgatták, mi oka lehet a késedelmének? Talán eltörött a kereke az útban? Talán nem akad ide a romokhoz? De hisz ez messzire ellátszik, el nem lehet téveszteni. Aztán ha más nem, ez a hat lövés csak figyelmessé tehette, ha eltévedt is; kivált az utolsó kettő.
De biz az csak nem érkezett.
– Szörnyűség volna, ha még ez is gyáva lenne! – dörmögé magában Ráby, akit kezdett bántani a nemzeti büszkeség; ezek a német tisztek olyan gúnyosan kezdtek már élcelni.
Végre közeledő lódobogás kezdett kivehető lenni.
– Mégis jön hát!
Az urak felkeltek a gyöprül, ahol untokban heverésztek, s vártak a történendőkre.
A lódobogás a romok faláig ért, s kivehető volt, hogy az csak egyes ló dobaja.
– Egyedül jönne? Secundánsok nélkül?
– Hát hol is venne itt falun secundánst? Számít rá, hogy kettőnk közül egyik az ő segéde lesz.
Kis idő múlva azonban az egyes lódobajbul többes lett. Hanem az úgy hangzott, mintha nem közeledő, hanem távozó paripadobaj volt.
– Barátaim! – kiálta fel Lievenkopp. – Énnekem úgy tetszik, hogy a mi lovainkat ellopják!
Nosza, futottak mind a négyen ki a romok közül.
Ördöge volt a németnek, hogy kitalálta!
Persze, hogy a lovaikat vitték.
Maga volt ott Gyöngyöm Miska. Virágos szűrében, aranyrojtos gatyájában, tüzes hóka paripáján. A három tiszti ló meg kantárjánál fogva összecsatolva, előtte. Azokat már vitte!
– Megállj, gaz rabló! – ordíta rá a kapitány, s vele duettben Ráby Mátyás.
Hát hiszen nem is volt neki szándéka elszaladni. Ott fincoltatta előttük a lovát, alig ötvenlépésnyire.
A két haragos ellenfél aztán kereszttűzbe fogta; mindegyiknél volt két pisztoly; piff! paff!, egyik innen, másik onnan; de nem értek azzal semmit, mert a hóka azalatt, amíg a gazdájára lövöldöztek, olyan táncolást, hánykolódást követett el, hogy könnyebb lett volna egy vízipókot eltalálni; mind a négy lövés kárba ment.
Mikor aztán vége volt, akkor a lovasnak egy szavára úgy megállt a paripa, mintha vasból lett volna odaöntve.
Akkor aztán a Gyöngyöm Miska fél kézzel a képéhez emelve a duplapuskáját, dirr, durr!, odalőtt mind a kettőnek, s az egyik golyó a kapitány sisaktaraját fúrta keresztül, a másik a sábeszteklit repíté le Ráby fejéről. – Azzal a betyár fél szemére csapva árvalyányhajas süvegét, odakiálta nekik:
– Így szokott duellálni a Gyöngyöm Miska!
Azzal kiereszté a karikás ostorát, s jobbrul-balrul odacserdítve a három összekötött paripának, úgy elporolt velük, hogy sohase beszéltek azokkal többet a tiszt urak.
Persze azzal se nyertek semmit, hogy feladták a dolgot; mert Karcsatáji Mihály úr megint tizenkét attestatumot hozott maga mellett, hogy ő azon a napon halálos betegen feküdt odahaza; három felcser rakta rá a köppölyt, s két kolduló barát imádkozott az ágya mellett életben maradásáért. Mindaz autentikus dokumentumokkal volt bebizonyítva.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages