Tizenötödik fejezet (Laatni fogiuc, hogian lehet chinaalni az elefaantból zvniogoth?)
Tizenötödik fejezet
(Laatni fogiuc, hogian lehet chinaalni az elefaantból zvniogoth?)
(Laatni fogiuc, hogian lehet chinaalni az elefaantból zvniogoth?)
Csoda történt. Fruzsinka fejét a főkötő egészen helyreigazította. Mintha csak kicserélték volna, amióta férjhez ment. A cifra ruha helyt adott az egyszerű perkál viseletnek, s a fejdísz állandóul az a magyar csipke főkötő maradt, aminek védelmére azon években nemes Müller Jakab egy egész könyvet adott ki.* Paripa, agarak, zongora, mind ott hagyattak a kastélyban, nem jött el más, csak a könyvek, de azokban sem sokat nézegetett az új menyecske, mert azt nagyon elfoglalta a házi dolog. Tüzes gazdasszony lett, minden rendeletet ő maga adott ki; mindig ott csüggött a csomó kulcs az övére akasztva; az utolsó kanál lisztet is tőle kellett kérni a szolgálónak. A fánktészta ott kelt meg az ő szobájában a kályha vállára téve, s azt nem engedte másnak kiszaggatni, a tejet is maga fölözte le, s a kávépörkölést ki nem adta a kezéből. Még rokkát is hozatott a házhoz, s hozzáült a fonáshoz, amikor aztán a Mátyás meg melléje ült, s aztán hiába pörölt rá: „Vidd el innen a fejedet, mert biz idefonom a hajadat a len közé!” Annálfogva képzelhetni, hogy milyen szapora fonál lett abbul? A rokkakerék maga sem tudta, hogy előre forog-e vagy hátrafelé? Az urát pedig nagyon szerette; még az udvarra sem eresztette ki anélkül, hogy a téli bekecset az álláig be ne gombolta volna, hogy meg ne hűtse magát, s ha valami változása történt, volt dolga az ezerjófűnek meg a melegített fedőnek. Az, hogy ő ment volna ki valahová az ura nélkül, még csak álomnak sem járta meg; ellenben az ura akárhová indult, belécsimpaszkodott, nem eresztette egyedül – féltette – ami olyan jólesik a férjeknek, ámbár úgy tesznek, mintha haragudnának érte. A szép leányoktól meg a menyecskéktől féltette.
Gedanken über die Nationaltracht der Frauenzimmer in Ungarn. Wider das berüchtigte Buch „Niniven”.
Rábynak elég esze volt kitalálni, hogy sokkal valószínűbb, miszerint a rossz emberektül, az ellenségeitül félti, nehogy valahol kárt tegyenek benne. Rá kezdett jönni, hogy biz az asszony, aki az urát szereti, mind egyforma. Mesebeszéd az a história a hős asszonyokrul, akik maguk adják a férjeik kezébe a kardot, s noszogatják: „Eredj a háborúba, vágasd le magadat!” De bizony, mikor nagy veszedelemről van szó, akár Mariskának, akár Fruzsinkának híják, eltakarja az az urát a szoknyájával, mikor híni jönnek, s azt mondja: „Nincs itthon.”
Egyébiránt a veszedelem sem volt olyan igen nagy. A dolog, amiért Ráby ide küldetett, egész simán ment. A helytartóság utasította a kerületi bizottságot, a kerületi bizottság a Pest megyei főispánt, a főispán az alispánt, az alispán összehítta Kalocsára particularis gyűlésre a megye rendeit; ott megválasztották a számadásvizsgáló deputációt, az ki lett küldve teljhatalommal, az felszólította a szentendrei tanácsot a számadásra, az megválasztotta a húsz tagból álló esküdtbizottságot. Minden készen volt, Rábynak csak elő kellett állni a vádjával. Sokan haragudtak rá; de azokat mind a kezében tartotta.
A mindenféle bizottságok ugyan erősen gyanúban álltak, hogy maguk is érdekelve vannak a számadásokban; hanem biztató körülmény volt, hogy maga a districtualis commissarius fog praesideálni; s aztán az sem volt olyan rossz ember, mint amilyennek eleinte hittük. Mert ha Ráby szándékait elárulta az ellenségeinek, de viszont Rábyt is tudósította egész barátságosan minden veszedelemről, amit a nem jóakarói készítenek a számára; még a kipécézett törvénycikkelyek címeit is megküldte neki, hogy tanulja meg, mitől óvakodjék. Nagyon jó ember volt, ez volt a hibája. Nem szerette, ha a jó barátjai veszekedtek egymással, azért mindegyiknek az ártó szándékát elárulta a másiknak, hogy meghiúsítsa, ha lehet, a küzdelmüket, ne bántsák egymást. Minek az a civakodás? Mikor békében is megélhetnének.
Az ilyen átkozott jó emberek csinálják a legtöbb bajt a világon. Végre elkövetkezett a nagy és nevezetes nap, hogy a commissió kijöjjön a számadásokat megvizsgálni. Őméltósága, a districtualis commissarius sem váratott magára sokáig. Olyan igazságos volt, hogy ebédre a prefektus úrhoz ígérkezett el, de vacsorára Rábyékhoz invitálta meg magát. Az ifjú asszonynak régi tisztelői közé tartozott. Pesten a nobel-bálban táncoltak együtt.
A tanácsházban gyűltek össze a nagyszerű operatióhoz.
No, iszen gyönyörű munka volt, az igaz! Tíz esztendőre való számadásokat előhordtak innen-amonnan. Mintaképei a könyvvezetésnek! Tele kivakart helyekkel; néhol egész lapok ki voltak vágva, s azok helyett új lapok odacsirizelve, a régi, megfakult, rozsdaveres írás újdonat fekete tintával vakmerően kiigazítva; nevek kitörülve, számok megmásítva, ahol legérdekesebb volt az adat, ott az egér kirágta a contextust. Ennek aztán nekiállították a húsz tagból álló esküdtbizottságot, ötfelé felosztva, azoknak a szétszedett fasciculusokat kiosztották, úgy, hogy mindegyik csak a maga részét ismerte meg belőle. Ráby Mátyás majd a kezét-lábát ette meg mérgében a szép gazdálkodás felett, s minden egyes visszaélésre sietett figyelmeztetni őméltóságát.
– Bagatell! – felelt rá őméltósága. – Menjünk tovább!
S továbbmentek.
A legvakmerőbb orcátlansággal ugrottak át mindenféle csempészeten, vesztegetésen, prédáláson, zsaroláson.
– Bagatell! – szólt csitítólag a tüzeskedő Rábyhoz őméltósága. – Ez így szokott menni mindenütt.
S amikor végre az érdemes pógár-commissió, mely úgy értett a számadásokhoz, mint a tyúk az ábécéhez, ennyi furfang, sikkasztás, csalás és természetes butaság dacára összeszámítá a vizsgálat eredményét, kiderült, hogy mindamellett is nyolcvanhatezer forintra megy, amiről nem lehet kimutatni, hogy hova lett. Ennyit zsaroltak ki a szegény néptől, aminek nem tudták a hovalettét kimutatni.
– Bagatell! – monda rá őméltósága. – Menjünk odább.
– De nem bagatell! És nem megyünk odább! – monda neki Ráby. – Gondolja meg méltóságod, hogy kilencvenhatezer forintnyi hiány miatt egy gárdista kapitányt a pellengérre állítottak, nyakába akasztott táblával. Egy nemesembernek, egy gárdista kapitánynak ezt el kellett viselni, akit szerencsétlen szenvedély ragadt e bajba, s ezeknek itt azt mondjuk, hogy „Bagatell!”, akik a pénzt eldugták. Tessék csak a titkos ládát előkövetelni tőlük.
A nemesemberre és a gárdista kapitányra való hivatkozás egy kis hatással látszott lenni a districtualis commissarius úrra. Úgy tett, mint aki haragba jött. Elővette a hosszú nádpálcáját a térde közül, s kegyetlenül végigvert vele az asztalon. És hatalmas fenyegetéssel kísérte ez aktust.
– Hallják kendtek! Ez több, mint kettő! Én a császár nevében ezennel megparancsolom kendteknek, hogy énnekem azt a bizonyos titkos ládát, amiben a félrerakott pénz őriztetik, előteremtsék. Mert, ha délután két óráig, amikor a computust folytatni fogjuk, az a láda itt nem lesz előttem, mind az egész magisztrátust a csonkatoronyba csukatom (ott ugyan most a színészek játszanak). Tehát a kincsesládát ideteremtsék kendtek. Nec secus facturi! No, mármost gyerünk ebédelni, tekintetes uraim.
Ezekre ugyan ráijesztett.
Ráby Mátyás nem ment a prefektushoz a traktára; mert ő a feleségét nem hagyja egymagában ebédelni. Várhatta aztán azt a délutáni két órát, amikor őt újra meghívják a tanácsházhoz a vizsgálatot folytatni. Lesz abból négy óra. Akkor már kész este van ilyen téli időben. Pedig még egy nagy dolog hátra volt: a fakérdés. Azt nappal kellett volna elvégezni.
Amint aztán jött érte a kisbíró, hogy meghívja, sietett fel a tanácsházba. Az urak mind együtt ültek már a hosszú asztalnál; csak éppen őreá vártak.
– No hát, bíró uram! – parancsolá a kerületi biztos őméltósága. – Hadd lássuk azt a titkos vasládát!
Bíró uram engedelmesen fölkelt a helyéből, kiment a mellékszobába, s nemsokára visszatért onnan, a fél tenyerén hozva egy vasládát, akkorát, mint egy tisztességes varróvánkos, s azt lehelyezé az elnök elé az asztalra.
– Íme, kegyelmes uram, itt a mi titkos vasládánk, itt vannak a hozzá való kulcsok, méltóztassék beletekinteni.
A districtualis commissarius úr akként cselekedék, s talált a ládában összevissza két forintot és negyvenöt krajcárokat válogatott pénznemekben.
– Ez a mi kincsünk – monda bíró uram hipokrita szomorúsággal, s azt olvan jól adta, hogy nemcsak az egész commissió, de még maga Ráby Mátyás is jóízűt nevetett rajta.
– No, méltóságos uram, erre mondjuk már, hogy „bagatell”!
Mikor azonban vége lett a nagy nevetésnek, akkor azt mondá Ráby Mátyás:
– No, hát ez igen jó volt tréfának, bírák uraimék; hanem hát nem errül volt szó. De igenis arrul a „nagy ládárul”, amelyhez a titkos bejáratot a tanácsházbul csak nótárius úr ismeri.
– Én ismerek! Titkos bejáratot! – pattant fel a nótárius. – De már micsoda kupcihér mondhatta azt? Tessék a tekintetes commissiónak összevissza vizitálni a tanácsház valamennyi zegét-zugát: talál-e valaki ebből a teremből valamerre titkos kijáratot? Ha talál, itt a nyakam, vágja le!
– Hiszen én is tudom – monda Ráby –, hogy van kőműves Szentendrén, s a titkos bejáratot befalaztatni nem boszorkányság; hanem hát ennek a rejteknek még egy másik bejárata is van.
Itt aztán diákra fogta a beszédet, mert ezt csak a commissiónak kellett megérteni.
– A rác pópa tudni fogja, és meg is fogja mondani, hogy hol van a másik bejárat az összezsarolt kincshez, csak azt kell megkérdezni.
Hanem ennek a districtualis commissarius igen alapos akadályát tudta felfedezni.
A rác pópa egyházi személy; azt a világi hatóság egyszerűen maga elé nem idézheti, hanem annak directe a karlovici patriarcha parancsol. Az viszont nem tartozik a magyarországi helytartótanács jurisdictiója alá, mert az a horvát – szlavon bánus együtt uralkodó társa. Annálfogva meg kell tartani a törvényes formákat, miszerint a magyar helytartótanács írjon át (ha ráér) a horvát bánhoz, hogy az szólítsa fel (ha el nem felejti) a karlovici érseket, miszerint az idézze maga elé (ha akarja) a szentendrei keleti, nem egyesült görög hitű plébánust, hogy az jelenjen meg előtte (ha az idő engedi), s beszélje el, hogy mit tud ama titkos nagy cassáról (ha nem sajnálja).
No, ez hát jól el lett intézve.
Ráby Mátyás az óráját nézte.
– Itt eszerint semmi tennivaló sincs többé. A papirosrul, amit lehetett, kitöröltek, kivakartak; hanem hátravan még a „fakérdés”. – Feljelentésemben azzal is vádolva van a tanács, hogy a nagy kamarai erdőben példátlan pusztítást követ el. Amíg a szegény népnek a legnagyobb szigor és büntetés mellett tiltva van száraz gallyat szedni az erdőben, amíg a kórházban a betegek télen megfagynak a hideg szobákban, addig az elöljárók a nyár elején halomra vágatják a fát, s száz meg száz ölével ajándékozzák el egyenesen vesztegetésre. Ez faktum, amit nem lehet eltitkolni. Ott van az erdő. A préda csempészet kiáltó nyomait már csak nem lehet letörülni, mint a papirosra írt sort!
Dehogynem lehet, Ráby úr! Azt is lehet. Csak tessék azt ránk bízni. Az elnök úr azt mondta rá, hogy ez már igaz. Már azt rögtön meg kell vizsgálni. Ha ez igaz, akkor ez maga elég arra, hogy az összes elöljáróság elmozdíttassék a hivatalból. – Ki is adatott rögtön a rendelet, hogy a kocsik járjanak elő; még világossal be lehessen járni az erdőt.
Jaj, de mikor azok a kocsisok olyan nehezen tudnak elkészülni a felszerszámolással! Amíg azok szöszmötölnek, csak esik ám be az ajtón nagy ijedten a kisbíró:
– Jaj, tekintetes uraimék! Ég az erdő!
Erre aztán minden ember felugrált az asztal mellől: „Ég az erdő! Ég az erdő!” Hasztalan csitította őket Ráby, hogy hiszen csak most gyulladhatott az ki, könnyű lesz a tüzet télvíz idején elfojtani, nem hallgattak rá, vége lett a sessiónak, minden ember szaladt ki az udvarra, az utcára. Tűz van! Lajtot! Vedreket hamar! Csáklyákat, köteleket! Vizet, vizet! Minden ember parancsolt, senki se fogadott szót. Utoljára kisült, hogy a város egyetlen vízhordó lajtjának a szekeréből hiányzik egy hátulsó kerék; azt nem tudni, ki vitte el? Más kerék meg nem megy rá a tengelyre. Mivel hordjanak most vizet az erdőoltásra? Lett zűrzavar! Egy csoport nép lefelé szaladt az utcán, a másik felfelé szaladt, ember ordított, asszony jajgatott, kutya vonított, egész falu tyúkja mind kotkodácsolt, a harangokat félreverték, a kisbíró ütötte a dobot, úgy szaladt végig az utcán, a lovas legények vágtattak kiabálva, a dragonyos eskadron kivonult nagy trombitálva a piac közepére; egyszóval: nagy petek lett abbul.
– Gyerünk, barátom – monda a districtualis commissarius –, menjünk hozzád. A szegény feleséged ezóta kétségbeesett rémületében, vigasztald meg.
Ez csakugyan legokosabb volt, amit Ráby tehetett.
Fruzsinka már a kapuban várta az érkezőket, s igen megható látvány volt, amint görcsös sírások között szorítá át visszatérő kedves urának a nyakát; azt hitte már, hogy azt széttépték a gyilkosok, s aztán egész este le nem szakadt a nyakából, folyvást reszketett a sok harangfélreveréstől, s alig engedte magát megnevettetni a méltóságos vendég úr által, ki a bekövetkezett vacsora felett mindenféle adomáit előszedte, hogy elűzze a félelmét a gyönge asszonykának. Még azt is megtette a kedvéért, hogy ott maradt náluk hálásra éjszakára, hogy jelenléte által nagyobb bátorságot öntsön a szívébe. Reggel aztán egész tíz óráig aludt; az volt a szokott felkelési ideje őméltóságának. Addig nem volt szabad az ajtókat nyitogatni sem a háznál.
Mikor aztán hozzájárulható volt őméltósága, akkor jöttek neki jelenteni a kávézásnál, hogy az éjjel a fél erdő leégett.
Ez volt a számadás befejezése.
Erre már nem mondta azt őméltósága, hogy bagatell. Hanem erős szemrehányást tett érte – Ráby Mátyásnak.
– Látod, ez a te hibád! Ha te elő nem hozod azt a szerencsétlen fakérdést, nem gyújtatták volna fel az erdőt, nem történt volna az aerariumnak ilyen nagy kára.
S csak a szép menyecske jelenlétének köszönhette szegény Ráby, hogy ezért őméltósága által, érdeme szerint, kegyetlenül le nem hordatott.
