VI. FEJEZET • A tűzkeresztség
VI. FEJEZET • A tűzkeresztség
A páholyok mögött volt egy szűk folyosó. Abból megint nyílt egy másik folyosó, amit aztán elzárt két egymás mellé szorult ajtó. Mind a két ajtó zárában benne volt a kulcs.
Ezek a közönség kényelmére vannak rendeltetve: azt jelentik a zárban hagyott kulcsok.
Csakhogy a jobboldali ajtónak a kulcsa valami elátkozott praktikával lehet szerkesztve, mert az, akár jobbra, akár balra fordítja az ember, semmiképp sem nyitja ki a zárát: elfordul tízszer is egymásután; az ember érzi, hallja, hogy jobbrul is, balrul is csattan a zárnak a nyelve; de csak nem nyílik ki. A mellette levő ajtó pedig az első kulcsfordításra engedelmeskedik. Annálfogva mindenki békét hagy a jobboldali ajtón a kulcsforgatásnak, s választja a baloldalit.
Akik a „ház” titkaiba be vannak avatva, tudják a fortélyát a bösztörzárnak, s azok előtt felnyílik az ajtó, mely egyszerű fából van, s beléphetnek a szűk folyosóba, melyet az ajtó elzár.
Wammána előrebocsátá a tanítványát.
A rejtett folyosó végén egy olajlámpa pislogott. A falak csillámlottak a penészes nyiroktul, mely a szellőzetlen odúkat el szokta lepni. Ami fa volt a folyosón: az ajtófél és lámpacölöp, fekete penésztaplóval volt behúzva, s a szögletekben túltengett a sárga pincegomba. A márványpadlatra lehullott penészhóban meg lehetett látni a lépések nyomairól, hányan haladtak végig a folyosón legközelebb. Még csak egy szelelő lyuk sem volt; a levegő fojtó, nehéz és búszos, mint egy sírboltban.
A túlsó végén a szűk gádornak a pislogó olajlámpa alatt volt egy tömör, kovácsolt vasajtó: küszöb és ajtófél gránitból. Két lyuk a gránit ajtóragasztókba fúrva, képezte az ütközőket, amelyeken keresztül volt dugva az ércrúd a rézkarikákkal, amik az örök závárt képezték.
Az ajtó mellett volt egy szűk cella: éppen olyan magas és mély, hogy egy ember állva és fekve elférhessen benne.
Abban lakott egy ember. Egy vak ember. Az volt a závár őre.
A léptek hangjára előbújt az odújából. Rettenetes alak volt. Haja, szakálla mint egy összecsapzott kóctömeg, takarta testét, amire nagy szüksége volt, mert az öltöny lemállott róla; csak egy pokrócdarab volt az egész takarója: arca fakó volt s annyira a csontjaihoz aszott, hogy inkább hasonlított egy halálfőhöz; csak a lezárt szempillái voltak veresek, s a kék erek a halántékain mutatták lüktető veréssel, hogy él.
– Nos, hát vak Sámson, hogy megy az élet? – szólt a nyomorulthoz Wammána.
Az odúlakó hangja inkább hörgés volt, mint beszéd.
– Vége felé. Nemsokára látni fogok. – Fulladozó köhécselés kísérte a nehezen mondott szavakat.
– Legyen neked a te hited szerint.
György borzadva tekinte erre a pasquilljára az emberi lénynek.
– Micsoda ember ez itt?
– Ez a „Korax”.
– Mit jelent az?
– „Ajtósarok.”
– Miért híják így?
– Azért, mert ő senkinek nem nyitja ki az ajtót, nem látja a betűket a karikákon, amiket én most egymás mellé állítok. Az ő feladata, amint mi beléptünk az ajtón, ismét keresztültolni a vasrudat a karikákon, amikor azok saját súlyuknál fogva ismét maguktól összevissza fordulnak a rúdon.
– De hisz akkor mi nem tudunk ezen az ajtón visszajönni.
– Annak is megvan a módja. Ez a vasajtó nem csak kifelé, hanem befelé is nyílik. Belül aztán csak egyszerű keresztrúd zárja el, amit mindenki félretolhat, aki vissza akar térni.
– De ilyenformán, mikor mindenki visszajön, a vasajtó befelé nyitva marad.
– Ne féltsd te a vasajtót! Akkor megint az utolsó kijövő után bezárja azt a „mandolosz”.
– Hát az mit jelent?
– „Závár.”
– S az a mandolosz akkor ott marad bezárva a külső zárral, míg újra rá nem nyitnak?
– Igen.
György oda volt bűvölve a gyászalakhoz. Vánszorgáskor lecsúszott a vak ember térdéről a pokróc, s előtűnt a nehéz lánc, mely bokáira verve s a falba erősítve őt fogva tartá ezen a helyen: az is veres volt már a rozsdátul.
– Ez az ember büntetésből van itt? – kérdé György.
– Igen. Áruló volt az „asphaleia” ellen.
– Mi az?
– Szövetségünk neve: „vészmentesítő”.
– S az árulásnak nagy büntetése van?
– Azt is jó lesz előre tudnod. Ez az ember el lett ítélve megvakításra s holtig való fogságra.
– S megengedik a törvények, hogy ezt tegye valakivel az asphaleia?
– Nekünk saját törvényeink vannak. S azokat neked is el kell fogadnod. Gondold meg. Még most visszafordulhatsz az ajtóbul. Ez az ember itten dali legény volt, mikor idekerült. Nem viszi már soká. Kikopik belőle a lélegzet. Ő azt hiszi, hogy az lélek. Helyébe másnak kell kerülni. Vess számot a magad lelkével; s ha félted, ide ne hozd.
– Nem félek semmitől.
– Akkor lépj be az ajtón.
A vasrúd kattogva húzódott keresztül a rézkarikákon, elhagyva az ütközőt; a vasajtó feltárult.
György még egy pillantást vetett a vak ember odújára.
– Honnan kap ez ételt és italt?
– Két kürtő szolgál az odújába: egyik fölfelé, másik lefelé. A felső kürtőn át szórják le neki az ételhulladékot, s ezeken ő elélődik, amíg ismét szórnak le valamit. Az italát pedig összegyűjti a kőkorsójába. A padmalyról víz csepeg alá, minden percben egy csepp. Egyúttal klepszidra is, számlálhatja rajta a perceket, órákat, napokat.
– S ki az, aki a kürtőn át leszórja neki a hulladékot?
– Az a „mandolosz”.
– Az is büntetésből van ide bezárva?
– Hahaha! Majd megtudod azt, hogy mért van az ide bezárva! Az a jutalom. Pályadíj! Hahaha!
A kacagást elfojtá az ajtócsörömpölés.
A vasajtón túl egy csigalépcső következett, mely valahonnan felülről kapta a világosságot. Wammána elől ment, György a nyomában, míg egyszer aztán véget ért a csigalépcső, elzárva egy márványtábla által, melyen a Méte alakja volt domborműben kifaragva.
Wammána megnyomta a tenyerével a márványlapot, melyre az könnyedén félrefordult.
– Beléphetsz – mondá Györgynek, maga előtt bocsátva őt.
Valami sekrestyeforma volt, amit György maga előtt látott. A lépcső félhomályát felváltá valami szembántó lobogás. A középen állt egy nagy rézmedence, amellett volt egy magas vert ezüst amfora, melynek szűk torkán jött fel a lobogó fény: borszesz égett benne. Ez a csalfa világítás minden alakot reszketőnek tüntetett fel: hol előtűntek, hol hátramentek a homályba.
Négy férfialak állt a háttérben: mindegyiken válltul sarkig érő fehér talár, elöl a veres kereszttel, de amelynek nincs negyedik ága: a gnosztikusok hitregéje szerint a mankóvá alakult kardmarkolat: egy nagy T betű. Fejeiket a templomosok által használt barbutansisak fedte: kerek bogrács alakú ércföveg, mely állig lejön, elöl három nyílással a szemek és a száj számára. Három alaknak ezüstből volt a sisakja, egynek aranyból. Hosszú, egyenes kard volt az oldalukra csatolva, egyszerű szőrkötélen.
– „Méte es is” – szólt Wammána a küszöbön átlépve.
– „Ave frater” – dörmögé rá a négy alak.
György szilárd léptekkel járult eléjük.
– Te vagy a „mathetes”? – kérdezé az aranysisakos.
– Mi az? – kérdezé vissza György.
– „Tanítvány”.
– Az vagyok.
– Akarsz az asphaleiába fölvétetni? Tudod, mi az?
– Tudom. Akarok.
– Akarsz titoktartást esküdni, hogy semmit abból, amit közöttünk hallasz és látsz, senkinek egy szót is el nem árulsz?
– Becsületszavamat adom rá.
A négy férfi valami idegen nyelven kezdett el egymás közt beszélni, amelybe Wammána is beleszólt.
Végre a főnök kimondá a határozatot.
– Merész tézis volt, amit a mathetes fölállított: méltó arra, hogy mint a dogma szanhedrin által megvitattassék: „vajon erősebb ligamen-e a becsületszó, mint az eskü?” Egyelőre az esküt kell tőled követelnünk.
– Jól van, leteszem azt.
Erre mind a négyen kihúzták a pallosukat, s azokat keresztbe téve a rézmedence fölött, odahívták Györgyöt, hogy tegye rá a kezét, ahol a kardok csillagot képeznek, s mondja el utánuk az esküformát.
Mikor azt egy nagy kapcsos könyvből felolvasá a tanítvány előtt Wammána, György hangosan felkacagott rá, és aztán nevetve mondá el az esküt.
„Én, Giunchi Giorgio, aki nem hiszem, hogy Giunchi Giorgiónak hívnak, esküszöm a Jaldabahóthra, akit nem hiszek, hogy van a világon, hogy el nem árulom a Méte titkait: nem azért, mert istenasszony; hanem azért, mert asszony; nem azért, mert a büntetést félem, hanem azért, mert a becsületemet féltem.”
Így mondta utána az esküt.
A négy ércsisak alatt egyszerre felhangzott a kacagás. A meglepetés, az elégült kacaj hangja.
– Ez lesz a mi emberünk!
– Ez a derék mathetes!
– Ebből lesz a mandolosz.
– Elfogadod-e a tűzkeresztséget? – kérdezé a főnök.
– Ha más átesett rajta: én is elviselhetem – monda György.
– Mi legyen a neve? – kérdé a rendmester Wammánától, a keresztapától.
– „Abrekh.”
– Jól van! legyen Abrekh; akkor lesz belőle még majd „Cafénáth-Panéákh”.*
A biblia szerint ó-egyiptomi címek, amiket Farao adott Józsefnek, a Jákob fiának: „Abrekh” jelent „ifjú atyát” – „Cafénáth Panéákh” „ország védelmezőjét”. – (Károlyi Gáspár fordításában.)
Erre intének Giorgiónak, hogy vetkőzzék le.
Női öltöny volt rajta, az akkori divat szerinti vállfűzőt se felvenni, se levenni nem lehetett segítség nélkül. Wammána teljesíté védencénél a komornai szolgálatot. Akkor azután egy ércfényben csillámló leplet borítottak a fejére, mely sarkig betakarta: hasonló szövetű harisnyákat húzott fel Wammána az ifjú lábaira egész térdig.
Mind a lepel, mind a harisnyák azbeszt szövetből voltak. Akkor aztán odaállíták a rézmedence közepébe a neofitát.
A nagymester felvevé a kancsót a lobogó borszesszel, s eldörmögé a formulárét.
„Én keresztellek tégedet a Bafometnek, a Jaldabahótnak és a Métének nevében Abrekhnek.”
Azzal a fejére tölté az egész kancsó borszeszt, mely végigfutva a leplen, egyszerre lángba borítá az egész alakot; a medence fenekére konyhasó, klórstroncium, rézsav és szalamia volt hintve, mely a tűz közé vegyülve zöld, sárga és rózsaszín szikrazáport lövellt körül: ezek között állt a felavatott tanítvány.
Érezheté a körülnyaldosó láng hőségét, láthatá a szöveten keresztül a színváltoztató szikraözönt; de azért a lepel alatt egy hajszála el nem perzselődött. Csodának tartá, ami vele történik. – Azbesztnek soha a nevét sem hallotta.
– Lépj elő! – monda neki a nagymester.
György, a medencéből kilépve, bámulva látta, hogy minden lépténél lángnyomok maradnak hátra: a szikrák pattognak a talpa alatt.
Ekkor levették róla az azbesztleplet.
Még el volt kábulva a borszesztül, melyet belélegzett. A szemei kápráztak.
– Charié Abrekh! – monda neki a nagymester, akinek még mind az öt ujja hegyén kék lángok táncoltak. (Annak is azbeszt kesztyűje volt.) György bátran megszorítá a felé nyújtott tüzes kezet.
A többiek is kezet szorítának vele. Mind az öten.
György félmámorában azt hitte, hogy amióta ő a tűzkeresztségen átment, azóta a számok is megszűntek számok lenni. A 4-bül 5 lett. Azt már nem érte utol az esze, hogy az ötödik alak a keresztes talárral és az ezüstsisakkal az ő mestere, Wammána.
A kézszorítások és üdvözlések végeztével őtet is felpalástozták: csakhogy az ő talárjáról még hiányzott a veres kereszt. Azután egy ezüstsisakot tettek a fejére, mely az egész arcát eltakarta. Úgy észlelte, hogy a sisak igen vékony dongájú és könnyű. Ez aligha tartaná fel a kardcsapást.
Azzal az egyik lovag felnyitotta a sekrestye ajtaját, s kivezette rajta a tanítványt.
György egy gót boltozatú nagy termet látott maga előtt; melyben a legelső látvány, mely figyelmét megragadta, egy hosszú asztal vala, fekete szőnyeggel leterítve. Azon volt egy hétágú gyertyatartó, minden ágában égett egy viaszgyertya.
Az asztalt végtül végigülték hasonló talárba öltözött és ezüstsisakkal letakart alakok, mint aminők Györgyöt idevezették. Mindegyik előtt égett egy gyertya.
– Idou Abrekh! – monda a nagymester, bemutatva a gyülekezetnek a neofitát.
Arra mindannyian mormogva üdvözlék.
– Charié! Charié Abrekh!
Azzal mindenki leült a helyére. A nagymester elfoglalta az emelvényt az asztalfőn. Az ifjút az asztal végére állíták.
Mikor végignézett az ülő alakokon, feltűnt neki, hogy azok közül többnek a mellén levő kereszt három szára egy-egy ezüst halálfőn végződik: egy halálfő a jobb mellen, másik a balon, harmadik az övön alul. Mire való ez a megkülönböztetés?
A nagymester ezüstkalapácsával egy előtte levő harangra ütve, jelt adott a gyűlés megnyitására.
– Hozzátok elő a „Syngraphét”.
A Syngraphe volt az asphaleia törvénykönyve: abban volt megírva a „nomos”.*
Nomon syngraphe – törvénykönyv.
J. M.
J. M.
A nagymester jobbján ülő presbiter felnyitá a törvénykönyv kapcsait, s feltárta annak kezdő lapját.
– Hallgasd meg a mi törvényeinket, Abrekh – monda a nagymester. – Ha aláírod őket, beléphetsz a homiliába* és azok szerint élsz; ha nem írod alá, kívül maradsz és hallgatsz.
Hívek köre.
A presbiter felolvasá a nomos paragrafusait egyenkint.
