XII. FEJEZET • Szívpróba
XII. FEJEZET • Szívpróba
A vásárlátogatás a lóverseny napjának délutánjára volt határozva. Aznap délelőtt az egész illusztris társaság Lodoiszka hercegnő palotájába volt hivatalos repastra.
Ez alkalommal csak az inasok és öltöztető frajok voltak divatos francia öltözetbe bújtatva, s az ellentét még jobban nevelte a tréfa csípős voltát, amidőn a petit maitre-nek kosztümözött lakáj jött jelenteni, hogy „Exzellenz”, „Durchlaucht”, „Hoheit”, „Herzogin”, „Fürstin”, „Princessin so und so” megérkezett, s aztán belépett a terembe egy-egy parasztmenyecske, bokorugró szoknyában, rezgőkkel körültűzködött párta a fején, haja színes szalagok közé fonva, a másiknak aranycsipkés főkötője, selyemköténye, tarka viganója. Járta a pillangós cipő, a piros szattyáncsizma, a hímzett harisnya. Hát még a pitykés pruszlikok, a kifűzött vállderekak, a puffos ujjú réklik, a paszomántos kamizólok és a hímzett ingelők, a szerviánkák és a camarkák. Milyen népismei kiállítás! – Hat még az a barnaképű cigányleány! Drága szövet a karcsú termetén, de cigánydivat szerint lompos, rendezetlen: félválláról az ingujja lecsúszva, borzas haja til-túl összecsavartan egy ezüstnyíllal a fejére feltűzve. Kísérője, a cigányvajda, ökölnyi ezüstgombokkal pompázó mentében, tenyérnyi ezüst nadrágszíj-csattal, széles mentekötővel (hanem a mente két könyöke, meg a nadrág két térde foltos). Ennek az egy alaknak van bajusza: valami orosz herceg. A cigányleány pedig a szicíliai princessz.
Mégiscsak legtakarosabb volt valamennyi között Lodoiszka hercegnő mint nógrádi menyecske: csipkés viganójában, paszomántos ingvállában, dudoros patyolat ingujjaival; piros kláris volt a nyakán háromrét, a fején tarajos csipkefőkötő, a haja módosan befonva, széles, tízágra vetélt varkocsokba kétfelől, s elől a homlokán körös-körül a bodor huncutkák, ki tudná, hogy mennyi?
A férfiak is mind parasztoknak, közkatonáknak öltözve. Wammána császárdragonyos, bivalybőr páncélban, Giorgio kuruc hajdú, Giuseppe tiroli vadász.
Az egész társaság lelkesült kedvében volt, mikor ilyen alakban látta egymást. Mindenki olyan újnak tűnt fel egymás előtt, s növelte a tréfát az az igyekezet, amellyel mindenki bele akarta magát találni a pór szerepébe, s a viseletéhez méltó viselkedést kipraktikázni.
Aztán semmi mázolás az arcokon!
Giorgio úgy nekiadta magát a bámulásnak, mint egy gyermek, akit először vittek színházba. Amint egyenkint eléje kerültek e népies alakok: exzellenz ez! durchlaucht amaz! Ki ismerne rájuk? E természetes parasztnőkben!
De ő éppen rájuk ismert. Ő már látta egyszer az arcaikat ilyennek. – S ha még csak az arcaikat látta volna!
Hisz ez itt „Éva”; amaz a „Fárao leánya”, és íme „Anais”, a Potifárné; meg aztán „Delila”, „Bethsába” és „Zsuzsánna” köztük!… Ezek ők! Mind együtt!
Az arca lángolt, a szíve lázasan vert: mentül tovább nézte őket, ama paradicsomi varázskép annál élénkebben lobogott fel agyában. Wammána észrevette tanítványa eksztatikus állapotját, s a fülébe dörmögött.
– Mi lelt, marchese? Egész veres az arcod.
– Minő tünemények! Minő tünemények! – hebegé Giorgio.
– Gondold, hogy l’hombre-t játszol most is!
Giuseppe is észrevette a fiatalember zavarát. Ő már tapasztalt róka volt. A helyzet magaslatán állt. Nevetett rajta.
– A marchese most látja csak először, hogy milyen szépek ezek a mi hölgyeink!
– Most látom először? – pattant fel Giorgio. Aztán a szájára csapta a tenyerét. – Igaz. Most látom először.
– Nos, marchese! – mondta a mester, megfogva az ifjú karját – ne lábatlankodj itt az érkezők útjában, hanem eredj a háziasszonyhoz; annak vagy ma a választott társa. Ott a helyed a karszéke mögött. Mondj neki bókokat.
Giorgio szót fogadott: odament Lodoiszka hercegnőhöz, s azt mondta neki igen fulladozó hangon:
– Ah, hercegnő! Én ma meghalok!
Ennél nagyobb bókot csakugyan nem mondhatott neki.
Húsz esztendőn alul a fiatalembernél abban éri el forrpontját a szerelem, hogy meg akar halni. Alább nem adja.
A hercegnő nevetett rajta, s a kezében tartott piros selyemkendővel arcul legyinté.
Giorgio aztán irigységtől felbőszülve nézte el, hogy az a másik fickó, akinek az ábrázatja oly arcátlanul hasonlít az ő képéhez, sorba minden hölgynek hogy udvarol, a füleikbe suttog; sőt végül azt a szemtelenséget is elköveti, hogy odajön Lodoiszka hercegnőhöz, s féltérdét meghajtva előtte, banális bókokat mond neki.
Ez már egészen kihozta a sodrábul Giorgiot.
Hogy mer az ő istennője előtt letérdepelni egy idegen férfi, mikor a térde mezítelen. (Ez tudniillik a tiroli jelmezzel együtt jár.)
Otthagyta az úrnője karszékét, s rohant Wammánához.
– Mester! – rebegé indulatosan. – Egy szót felelj. Tagja ez az ember a mi asphaleiánknak? Ott volt ez is a Méte lakomáján? Látta ez is azt, amit én láttam?
Wammána démoni mosollyal nézett az ifjúra.
– Légy nyugodt felőle. Marchese di San Carlo még nem tagja a titkos társulatunknak. Még csak kandidálva van. Elébb a „szívpróbát” kell neki kiállni, tudtán kívül. Ha azon győzött, beléphet közénk.
– Ezt a napot nem fogja megérni az az ember.
– Tudtod nélkül nem történik az meg. Athletes vagy: szavad van a nagy sanhedrinben, hogy ki vétessék föl mathetesnek, s jogod van „veto”-t mondani.
Ez a felvilágosítás így-amúgy lecsillapítá a felháborodott kedélyt.
Giorgio ismét visszatért Lodoiszkához.
Ez annyival inkább idején volt, mivelhogy a komornyik (abban a miniszteri díszruhában) bejött jelenteni, hogy a „repas”* fel van tálalva.
„Repas” volt a déli lakoma, ha leültek hozzá; de nem adattak fel meleg ételek. Ha az urak nem ültek le, akkor „lunch” volt; ha meleg étel is volt: akkor „diner” volt; ha kávé, tea volt hozzá, akkor „breakfast” volt; ha bort is ittak hozzá s körülhordták az ételt, akkor „dejeuner” volt.
J. M.
J. M.
Ekkor aztán Giorgiónak kellett Lodoiszka hercegnőt az étterembe átvezetni.
Itt ismét valami nagy izgalom várt reá.
Az a terített asztal szakasztott mása volt annak, amit a Méte ünnepélyen végigülének.
Ugyanolyan vaddisznófejek, pástétomok, éppen olyan serlegek, poharak, még egy egész pávasült is, teljes tollpompájában. Giorgio még azt az infernális aromát is hozzáképzelte, amit azon a másvilági lakomán érzett, keverve a balzsamok és ámbrák penésszel és rohával.
Pedig az csak idioszinkrázia volt. Egészen friss volt a lakoma. Nem volt ott más szag, mint amit a narancsok és az orgonavirágok illottak.
Az ülés rendje is másforma lett. Az asztalfőt Lodoiszka hercegnő foglalta el, társszomszédságban a „cigány-vajdával”, akit Taraszkoi herceg név alatt ismertettek meg Giorgioval. Orosz főúr volt félhivatalos diplomatai minőségben. Mint „cigányvajdát”, természetesen őt illette meg az asztalfőnél a társelnöki hely. – De Giorgio emlékében nagyon kísértett az a mély gordonka hang, amin a vajda beszélt. Várta, hogy mikor mondja: „grandissimo!”
Giorgio az asztalszögleten ült, Lodoiszka hercegnő balján.
Átellenben vele Io Abulfeda princessz, s annak a jobbján az ő gyűlöletes hasonmása, aki az egész asztaltársaságot folyvást tartotta beszéddel.
Annál jobban őrizte az ajkait Giorgio, hogy egy szót ki ne szalasszanak. Nem is tudtak volna.
Magában mondogatta pedig: „ha ez a nagy kamasz odaát nekem testvérbátyám volna, én rögtön osztályújítási pert indítanék ellene, mert ami beszédből két embernek kijár, az mind ő neki jutott, nekem nem adatott belőle semmi.”
A társaságnak ez a lakoma arra is szolgált, hogy ki-ki beletanuljon a szerepébe, nehogy a vásáros nép közé elegyedve egymást gróf úrnak, marchesének szólítgassák. Lodoiszka neve lett Liszka, Giorgióé Gyurica, Iobul csináltak Julit, Giuseppéből Sepplt, Wammánát Schatzinak szólíták, a Vajda megszólítása volt Dádé. Pertu volt egymással valamennyi. A megfelelő gesztusokra nézve utasítások adattak.
Az utasítások felett egy kis gyönge összekapás is volt Giuseppe és Wammána között. Mind a kettő nagyra volt vele, hogy sok országot-világot bejárt, sok nép szokásait eltanulta. Giuseppe erősen hivatkozott arra az előnyére, hogy ő a népeket első kútforrásbul tanulmányozta: a korcsmában.
György természetesen a mesterének fogta pártját. Dejszen Wammána minden nemzet szokásait ismeri: ő járt Magyarországon is.
– Azért mégsem tudja, hogyan kell egy magyar legénynek föllépni? – felelt Giuseppe. – Én láttam olyant is, mikor úgy lép, mintha tojásra hágna, s azután megnyomja a földet a lépésével, hogy szinte horpad alatta: csak úgy peng a sarkantyúja, a két vállát himbálva viszi előre, a mellét kifeszíti; mikor megáll, összeüti a bokáit, bal kezét a csípőjére felteszi, a jobb karját felemeli, hogy a széles ingujja könyökig rázódjék, s azzal a kalapját jobb szemére rántja félre, s nagyot üt a fokossal a mestergerendára. Így láttam én a magyar legényt egyszer.
– No hát azt én is mind tudom. Megtanított rá a Schatzi.
– A Schatzi, ugye? Hát arra megtanított-e, hogy mikor a magyar legény legyeskedni akar a szép lány körül, mien kezdi? Egyet pödör a bajuszán. Ezt csináld meg.
A vendégsereg nevetett.
György egész veres lett a szégyenkedéstől. Csipegette, pödörgette volna ő is azt a pelyhecskét az ajka szegletében, de az még nem hagyta magát megfogni.
Aztán még Lodoiszka is bemártotta. Egy igaz magyar verset idézett, német fordítással kísérve, amit hajdani vendégétől tanult:
„Bajusz kell a magyarnak, hogyha csókot akarnak.”
Gyurica erre olyan gyermeteg könyörgő tekintetet lopott a szép menyecske felé, hogy annak eszébe jutott az a másik nóta: „Sikolt-rikolt a sarkantyú, Csókot kér a barna fattyú! Adjon neki ifjúasszony: Ne kívánja olyan nagyon”.
Megszánta szegénykét.
– No megállj, Gyurica; ne félj semmit! Ha nincs neki! Csinálunk neked szép bajuszt.
– Miből?
A dévaj menyecske azokra a huncutkákra mutatott a homlokán, meg azokra a göndör tincsekre a nyakán. Azokból csakugyan lehetne kölcsön adni, s beválnának egy legényke számára kunkora bajusznak.
Felkelt az asztaltól, s kisuhant a budoárjába.
Néhány perc múlva visszajött; tenyerén hozva a két levágott göndör tincset.
Azokat aztán arab mézgával odaragasztotta Gyurica felső ajkára. Olyan pompásan odaillett az a bajusz, mintha csak onnan nőtt volna ki.
Az egész társaság tapsolt és brávót kiáltott.
György pedig oda volt a gyönyörtül és a dicsőségtül.
Ha az egész hölgy az övé lett volna, nem örült volna oly felmagasztaltan, mint ennek az ajkához ragasztott hajcsipetnek. Most már aztán tökéletes nyalka hajdú volt.
– No most mondd azt, hogy „láncos, lobogós teringette!” – oktatá Lodoiszka.
Azt is megtette.
Azért is megtapsolták.
Csak Giuseppe mérgelődött. Ette az irigység.
– Micsoda szerencséje van a „Fuchs”-nak.*
Első éves egyetemi polgár díszcíme.
J. M.
J. M.
Ezért a megjegyzésért felpattant György; de Lodoiszka visszahúzta a székére.
– Maradsz veszteg! Szóért nem szabad megharagudni! Most mindnyájan parasztok vagyunk. Várj csak, majd mikor mink menyecskék perlekedünk össze, s produkáljuk a Beisskatzét!* Kár, hogy nem jött el az én veszekedőtársam: a szép Mirasassi hercegnő. Ahogy mi tudtunk két kofát a Kohlmarkton produkálni!
„Harapj macska”. Később be lesz mutatva.
J. M.
J. M.
– Ah! Hát nem jött el a szép Cornelia hercegnő? – szólt közbe Giuseppe.
– Kimentette magát, hogy migrénje van. Te is ismered őt Szeppl?
– Nagyon is ismerem. Az ám a migrénje a szép hercegnőnek, hogy „én” is itt vagyok. Mert csak én tudom, hogy mi módon lett a bájos Parente Corneliából Mirasassi hercegnő?
– Ah, ez nagyon érdekes. Mirasassi hercegnő életének titka. Ezt meg kell hallanunk.
A többi hölgyek is felugráltak a székeikről, s kisajátítva a férfiak ülőhelyeit, körülfogták Giuseppét, kérve, hogy mesélje el nekik azt a történetet.
József nem állhatott ellen ennyi kedves alak unszolásának; különben is nagyon közlékeny természetű volt: szeretett anekdotázni, mulattatni, pletykázni. Hízelgett a hiúságának, hogy egy előkelő kalandot mondhat el, amelyben magát mutathatja be mint nevezetes tényezőt.
Giorgio is felkelt a székéről, átengedve azt a tiroli Sennerhölgynek, s félreállt, Wammána vállára támaszkodva s méltóságos megvetéssel tekintve fecsegő hasonmására.
Giuseppe pedig, eleven arcjátékkal és kézmozdulatokkal kísérve az előadást, elmondta a társaságnak az egész regényes történetet.*
Ezt mint igaz történetet jegyzé fel a H. E. S. által szerzett monográfia: abból vettük át az egészet változatlanul.
J. M.
J. M.
– Hát a múlt évben, hogy Norimbergában megkaptam a consilium abeundit, átmentem Bolognába, széttekinteni.
– Ah! látta ön a félredűlt tornyokat? – kérdezé a Sennerhölgy.
– Nekem mondhatom, hogy minden torony félre volt dűlve, mikor késő éjjel a Belle Science-ből hazatértem.
– Az egy tudományos intézet? – szólt bele Io.
– Nem. Az egy nevezetes korcsma, ahol hölgyek muzsikálnak. Annak a közelében fogadtam szállást egy tisztességes özvegyasszonynál, aki mellékesen házasságszerzéssel is foglalkozott. Ámbár közel volt a szállásom, azokon a szűk utcákon mégis könnyen eltévedtem. Az is igaz, hogy a Lacrima Christi a legrosszabb kompasz; a házak pedig oly magasak, hogy alig látni meg köztük az eget. Egy éjjel, amint hazafelé bandukolok, egy sötét házkapu mögül megszólít egy suttogó női hang.
„St! St! ön az, Giuseppe?”
Hát én mindenesetre Giuseppe vagyok. Nem tagadhattam el.
„Én vagyok Giuseppe.”
Azzal a megszólító hölgy kilép a kapu alól, s a kezembe tesz egy jól bebugyolált csomagot, s ilyen utasítást sugdos a fülembe.
– Vigye ezt Giuseppe a tudvalevő helyre. Azután siessen vissza: Cornelia várja.
Azzal a hölgy besuhan a kapun, s bezárja maga után. Én ott maradok a csomaggal a kezemben az utcán. A mámor még nem ment ki a fejemből: nem voltam egészen tisztában vele, hogy én vagyok-e én? vagy valaki más vagyok, akire egy Cornelia várakozik.
Amint a csomagot elkezdtem bontogatni, az egyszer csak megnyikkan a kezemben. Hát egy kis újszülött gyermek volt benne.
– (Áh! Ah! – kiáltozának a hölgyek, megbotránkozva, s csak akkor vették észre, hogy nincsenek legyezőik, amelyekkel eltakarják az arcaikat. Hiszen parasztasszonyoknak mindent szabad meghallgatni. No hát mi lett belőle?)
– Az lett belőle, hogy én nem tudtam, hol van az az általam jól ismert hely, ahová a rám bízott kincset el kell vinnem, s annálfogva borosfejű logikával azt találtam ki, hogy legjobb, ha hazaviszem a szállásomra, s átadom a gazdasszonyomnak, viselje gondját. Szerencsésen hazataláltam, s fellármázva a signorát, átadtam neki az édes terhet, amit magam sem tudtam, hogyan szereztem. A signora el volt ragadtatva, amint a drága csipkéket megpillantotta, amelyekkel a kis ártatlan pólyái fel voltak díszítve. Ez valami princessznek a kicsikéje. Mindjárt szaladt dajkát keresni a számára.
Én pedig a további utasításhoz híven, siettem vissza ahhoz a házhoz, ahol ezt a kényes természetű megbízást kaptam. Mert hiszen Cornelia úgy kívánja. De ki ez a Cornelia?
Alig kanyarodtam be abba a szűk utcába, amint egyszerre segélykiáltozás s összevert kardok pengése üti meg a fülemet, s azt látom, hogy a kötélen lógó lámpától megvilágítva, három férfiú viaskodik egy negyedikkel, aki a kapu oszlopának vetve hátát, kétségbeesetten védelmezi magát.
Én nem sokat tanakodtam: ahol egy embert támadnak meg hárman, ott becsületes lovag mindig a megtámadottnak fogja pártját. Kardot rántottam s odarohantam a vívók közé, s akkor aztán négy kard helyett öt csattogott össze. Mind az öten ledobáltuk a kalapjainkat a földre, így viaskodtunk. Ketten voltunk három ellen. Az olaszok kiabáltak mind a négyen: ezek különben a legbékésebb konverzációt is kiabálva folytatják. A nagy lármára, kardcsörtetésre előrohant az őrjárat: a sbirrek nyomultak elő nagy loholva a piazza felől, alabárdjaikkal és lámpásaikkal. Erre aztán az egész verekedő kompánia abbahagyta a dulakodást: ki-ki felkapott egy kalapot a földről, amelyiket legközelebb talált, s futott az utcán fölfelé, a sbirrekkel ellenkező irányba; az én védencem hirtelen becsapott egy sikátorba, míg az ellenfelei az utcakanyarulatban eltűntek: a sbirrek azokat üldözték tovább. Magam is belódultam egy szűk oldalutcába, s csak ott vettem észre, hogy a fejemre csapott kalap, mely a földön utolsónak maradt, nem az enyim, mert azon egy boglár van, egy madonnakép a Jézuskával; villogó gyémántok közé körítve; azután azt is észrevettem, hogy a bal vállamon meg vagyok sebesítve. A viaskodástól egészen kiment a mámor a fejemből. Itt van ni! Gondolám magamban. Most egy húj alatt kaptam egy bambinot, egy barettet, meg egy piagát, amelyikhez mind nincs semmi közöm. Ha még csak ezt kaptam volna!
De hogy teljes legyen a szerencsém, amint a sötét sikátorban továbbhatolok, szembejön rám egy fekete palástba burkolt hölgyalak.
– A Boldogságos Szűz nevére, uram! védelmezzen meg! – szólít meg rémült lihegéssel.
A finom csipkefátyolával előkelő hölgynek kellett őt tartanom.
– Ne féljen, signora! Ki meri önt fenyegetni?
– Nem! Nem engem! Hanem azt ott! Meg akarják ölni a vőlegényemet.
– Ah! Az ott önnek a vőlegénye? Legyen megnyugodva. Védelmére keltem: nem történt semmi baja. Úgy gondolom, mert igen jól tudott futni, mikor a sbirrek megjelentek s szétkergették a viaskodókat.
Eközben egy szögleten levő lámpáshoz értünk: ott a hölgynek szemébe tűnt a fejemen lévő kalap, azzal a gyémántos boglárral.
– Ah uram, ez az ő kalapja.
– Az ön vőlegényéé? Elcseréltük a viadal utáni sietségben. Majd holnap visszacseréljük. Szabad a vőlegénye nevét megtudnom?
– Mirasassi Alfonzo herceg.
– Odavezessem önt hozzá?
– Nem! Az Istenért! Oda nem mehetek.
– Hát talán a saját családja palotájába?
– Ott engem megölnek! Hisz a bátyám volt az, aki a herceget harmadmagával megtámadta.
– Akkor legjobb lesz, ha signorina elfogadja a karomat, s az én szállásomon várja be a reggelt, amíg Alfonzot feltalálom. Lovag vagyok. Nevem marchese di San Carlo.
A hölgy ráállt az ajánlatomra, s karomba csimpajkozva, folytonos zokogás között eljött velem a szállásomig.
Én lovagias kímélettel respektáltam a hölgy helyzetét, s nemcsak az arcát takaró fátyolához nem nyúltam; hanem még a neve után sem kérdezősködtem. Felvittem őt magamhoz a szállásomra.
A gazdasszonyom ez idő alatt már kerített dajkát az én kis lelencem számára: az ott ült a karszékben s a kicsikét ápolta. Hát amint ezt meglátta az én stranierám, egyszerre ledobta a fátyolát és a palástját s odarohant a csecsemőhöz, örömteljes sikoltozással, s leborulva eléje, csókjaival halmozta azt el: fojtott hangon rebegve: „gyermekem! kedves gyermekem”, s nem törődött vele, hogy hallja-e, látja-e azt valaki.
A hölgy csodaszép volt, amit különben fölösleges megjegyeznem.
– Signora – mondám neki –, ezt a kicsikét én hoztam ide. Nekem egy fraj adta át annak a háznak a kapujában, amely előtt visszatértemben a verekedő urakat találtam. Azt kérdezte tőlem én vagyok-e Giuseppe?
– Igen. Ez Alfonzo megbízottjának a neve. A nő az én cselédem volt, s önt tévedésből másnak nézte.
– E szerint ön az a Cornelia, akit a cseléd említett, hogy vissza kell hozzá térnem?
Erre a kérdésre fölemelkedett a hölgy, s nyugodtan felelt.
– Marchese. Önre rábízhatom a titkomat. Én vagyok Parente Cornelia hercegnő. Mi régen szeretjük egymást Alfonzó herceggel; de családaink ellenezték egybekelésünket. És íme szerelmünket hamarább megáldotta az ég, mint az egyház. Ezt minálunk szégyenfoltnak nevezik, amit csak vérrel lehet lemosni. Bátyám és süveim halálra keresnek bennünket: Alfonzot és engemet.
– Legyen nyugodt hercegnő – mondám neki e bizalmas nyilatkozat után. – Fogadja el lakásomat. Én reggelig ajtaja előtt fogok őrt állani: senkit be nem bocsátok. Reggel pedig majd felkeresem vagy Alfonzo vagy Lorenzo herceget, s megkísértem a kibékítést. Ezt nem szabad karddal megoldani.
Ebben szépen megnyugodott a hercegnő, s én meghagytam a gazdasszonyomnak, hogy gondoskodjék róla; magam pedig az inasom fekhelyét foglaltam el reggelig a verandában. Az a karcolás a vállamon magátul behegedt. A diákéletben megszoktuk ezt. Reggel korán felkeltem, s kimentem a városba.
Gyakorlatból tudtam már, hogy tíz óra tájon az egész úri világ ott szokott sétálni a Piazza Maggiorén; különösen a Neptun szobra melletti Piazza Nettunon. Bizonyosra vettem, hogy ha én a piacon hemzsegő gavallérok közé elegyedem, azok mindannyian rá fognak ismerni az Alfonzo kalapjára, s valamelyik közülök megszólít érte, attul azután majd tovább kérdezősködöm.
Jól számítottam. Alig haladtam a Laureti híres kútjáig, amidőn egy gavallér utamat állja, s elébb udvariasan üdvözöl, azután megnevezi magát:
– Én vagyok Parente Lorenzo herceg.
– Én pedig San Carlo Giuseppe őrgróf. Volt már szerencsém találkozni a herceggel: az éjjel egy kicsit összeütögettük a kardjainkat.
– Ah. Ön volt az? Ez a kalap azé az úré, akit ön megvédelmezett.
– A sietségben elcseréltük. Alfonzo hercegé.
– Honnan ismeri őt?
– Nem ismerem. Csak a nevét tudom.
– Ki mondta meg önnek a nevét?
– Mirasassi Alfonzo herceg mátkája, Cornelia hercegnő.
– Az én húgom? Hol van ő?
– Azt nem mondom meg, amíg Alfonzoval nem beszéltem.
– Alfonzo elcsábította az én húgomat. Meggyalázta a családom címerét. Nem elég ok-e az arra, hogy őt megöljem?
– Valóban elég, s ha Alfonzo nem fogja rögtön helyrehozni a vétkét: én magam is ellene fogom fordítani a kardom hegyét, mert Cornelia hercegnő az én védencem. Menjünk őt fölkeresni.
Erre Lorenzo megszorítá a kezemet, s még egy barátját maga mellé véve segédül, hárman elindulánk Alfonzo herceget fölkeresni.
A palotájában nem találtunk rá: a cselédei azt mondták, hogy kilovagolt a Certosa felé. Virágokat vitt az anyja sírjára.
Mi rögtön mind a hárman lóra ültünk, s vágtattunk eléje.
A porta San Isaia előtt találkozánk a szembejövő Alfonzoval. Én kértem Lorenzot, hogy engedjen engemet előrevágtatni, hogy elébb szólhassak Alfonzoval.
Ez rögtön fölismerte bennem a múlt éjjeli védelmezőjét; különösen a fejemen levő elcserélt kalapjáról. Elkezdett hálálkodni.
– De én most nem védelmezni jövök önt, hanem elégtételt kérni az ellenfele nevében, akit ön becsületében megsértett. Ön elcsábította Lorenzo herceg nővérét. Önnek meg kell verekednie életre-halálra, előbb Lorenzoval, azután énvelem, ha a gyalázatot le nem törli azzal, hogy Cornelia hercegnőt rögtön hitvesévé teszi.
Erre a szóra Alfonzo nagy örvendve kiáltá:
– Hiszen régen tettem volna azt, ha Lorenzo beleegyezik.
– Most már beleegyezik.
– Akkor szent a béke.
Erre kezet szorítottunk; amit Lorenzo meglátva, maga is türelmetlenül odavágtatott hozzánk, s azzal a két halálos ellenség egymás karjaiba borult: összecsókolóztak, egymást cognatonak nevezték, s mindent kölcsönösen megbocsátottak.
Én azután elvezettem őket a lakásomig; ott megtalálták a könnyekben felolvadó Corneliát, s lett belőle idilli összeölelkezés. Végül pedig mindannyian kivonultunk: a férfiak lóháton, a menyasszony és az apa gyaloghintókban a Madonna di Santa Luca kolostorához, ahol szabad a házasságot előleges teketória nélkül, megkötni „in extremis”.* No ez pedig valósággal in extremis volt. Én voltam principessa Cornelia násznagya. Ezért kerüli azt a társaságot a szép Cornelia, ahol én jelen vagyok, aki jól tudom, hogyan lett őbelőle Mirasassi hercegnő.
Végső esetekben.
A hölgyek el voltak ragadtatva ez elbeszélés által. A férfiak nagy hallgatással fogadták ezt.
Csak György nem tudta magát tartóztatni, hogy az észrevételét ki ne mondja rá:
– Ha én jutottam volna ily kényes titokhoz, mint marchese di San Carlo, nem meséltem volna el azt, mint Jäger Seppl, az egész paraszttársaság előtt.
Minden férfi önkénytelen fejbólintással fogadta ezt a szavát a fiatal bölcsnek. Giuseppének észre kellett venni a szemrehányó tekinteteket, amik feléje villantak.
Nem értette a dolgot. Hiszen az egész világon, ahol csak jó társaság gyűlik össze, mindenütt szívesen szokták fogadni az érdekes pletykákat. Ez pedig olyan társaság volt, ahol a titoktartás alapszabály.
– Jól adtad ezt, „jó Fülöp” – vágott vissza hetykén Györgynek. Ezért a szóért Io a szájára ütött a tenyerével. Egypár férfi pedig elkacagta magát; mások a fejüket csóválták; Lodoiszka pedig a homlokáig elvörösödött.
György ide-oda tekingetett, bamba képpel.
– Mért mondta ez nekem: „jó Fülöp?”
Wammána odasúgott a fülébe.
– A te szavad ítélet volt a marchese fölött. Önkénytelenül az asphaleia verdiktjét mondtad ki.
– De mért mondta azt, hogy jó Fülöp?
– Eredj. Kérdezd meg tőle.
Egy marsall-jelmezes lakáj porcelán kagylóforma medencében bonbonokat hordott körül. Kétféle volt: rózsaszín cukorból és barna csokoládból.
Giuseppe, mintha tudná, hogy ebből neki nem kell venni, felkelt az asztaltól, s kiment a tornácba.
György utánament, s rövid időn visszatérve, Wammánát is kihívta magával.
A bonbonokat azalatt az inas körülhordta. Mindenki vett belőle egyet. – Mindenki rózsaszínűt vett ki. Annyi piros és barna csemege galacsin volt a kagylóban, ahány tagja a társaságnak. Csupa fekete golyók maradtak a medencében.
Szavazás volt ez.
Arra szavaztak, hogy felavassák-e marchese di San Carlot az asphaleia társaságába? Egy szavazatot sem kapott rá. Aki ily könnyen kifecsegi a gavallértársai titkait, az nem való ebbe a szövetségbe.
Mikor Wammána és Giorgio visszajöttek az étkezőbe, már akkor asztalt bontott a társaság, s egyes párok és csoportok félrevonultak a szögletekbe, bizalmas beszélgetésre. Pompás festményű spanyolfalak voltak rendetlenül elhelyezve, amik mögé diszkrét nyilatkozatok tételére lehetett rejtőzni.
Wammána és Lodoiszka egy ablakmélyedésbe húzódott, a selyemfüggöny takarta őket.
– A két marchese szerencsésen összeakaszkodott – mondá Wammána.
– Mi fölött?
– Giuseppe dühös, hogy leszavazták a kandidatúráját: Giorgionak tulajdonítja a kudarcát. Giorgio pedig követelte tőle annak a magyarázatát, hogy miért nevezte őt jó Fülöpnek? Giuseppe aztán elmondta neki az apokrif kommentátorok adomáját, miszerint Burgund fejedelme, „Jó Fülöp” a kedvese levágott aranyszínű hajtincsei emlékére alapította az aranygyapjú rendét.
– S mi sértőt talált ebben? – kérdé affektált hidegen Lodoiszka.
– Én, lelkemre nem találok benne semmi megsértőt, ha velem ismétlődött volna ez az anecdoton; de Giorgio eltűrhetetlennek találta, hogy az ő istennőjét összehasonlításba hozzák a Burgundi Fülöp kedvesével, s kihívta egy szál kardra Giuseppét.
– És az elfogadta?
– Azonnal el is távozott, kartellhozókat keresni.
– Verekedni fognak? Két testvér?
– Holnap reggel. A Spinnerin am Kreuz mellett. Életre-halálra. Jól főztem ezt ki?
– Őrültség volt, amit cselekedtél!
– Madonna? Megtértünk? Szentek leszünk?
– Mondom, hogy őrültség volt, ami történt. Ezt a párbajt csináld vissza!
– Sajnáljuk a kis Abrekhet? Ne féltse őt; – nagyon jól vív. Én tanítottam rá.
– Nem tudod, miről van szó? Most értesültem Lembergből, hogy a külföldön levő összeesküvők Lengyelország felől akarnak betörni. Ott mindig van párt, mely kalandokra kész. Az öreget nem hozhatják el a Boszporusz mellől. – Maga sem jönne: eleget tapasztalt. – De a két fia közül az egyik megkapható. – A bécsi országos vásár kedvező alkalom rá. – Csoportostul vannak itt lengyelek, magyarok: vásáros népek. A magyarok egész méneseket hajtottak fel. – De ezek között vannak nyereg alá betanított paripák. – A csikósok az összeesküvők megbízottai. – Vezetőjük a kutyás ember. – Hatalommal nem lehet ellenük semmit tenni; mert bizonyítványaik vannak, hogy ők Harucker ménesének a csikósai, s ez most nagyobb hatalom, mint a kancellár. Aztán oltalomlevelük van Mercytől, aki gratissima persona a császár előtt. – És igen jó a tervük. – Minden lépten-nyomon kerülgetik a fejedelemfiakat, s ha egyszer odacsalhatják maguk közé, hirtelen lóra ültetik, s akkor aztán az egész szilaj ménest maguk előtt hajtva, elvágtatnak hegyen, völgyön, folyókon keresztül. Mire a nehéz lovasság utánuk ered, rég túl vannak a lengyel határon. Olyan egyszerű ez, mint a gordiusi csomó kettévágása.
– Erről mind tudomásom van.
– Akkor átláthatod, hogy az összeesküvők kezére dolgozol éppen, mikor mind a két fiút összehozod, hajnalban, a Spinnerin am Kreuz előtt. Ott éppen kezükbe adod a magyaroknak mind a kettőt.
– Ne féltsen engem. Az én pókhálóm erősebb, mint hogy azt egy darázs keresztülszakítsa. – Asszonyi szemek sugaraiból van az szőve. A kutyás embert én elvállalom: – Abrekh az ön rabja. Ma éjjel Méte-ünnepet hirdetünk. – Most pedig megyünk a vásárba, s felkeressük a csikósokat.
Az egész társaság egybegyűlt a címerteremben.
Ott ki lett adva a jelszó, amit minden hölgy annak a férfinak a fülébe súgott, akit kísérőül választott magának: „Méte – es – is. Ma este. Komédia után.”
Csak Io nem súghatta azt senkinek.
– Nekem nincs párom – mondta Wammánának. – Az én legényemet kidobtuk a korcsmábul.
– Majd lesz, mikor visszajövünk. Most kapaszkodjál te is a Gyurica karjába.
Györgyöt egyfelől Lodoiszka fogta karon, másfelől Io.
Minő hatalom tudná őt ebből a rabságból kiszabadítani?
Konspirálhattok, nyalka kurucok!
– Én leszek Delila – suttogá Io balrul a fülébe.
– Én leszek Anais – lehelé jobbrul Lodoiszka.
Melyik örvénybe merüljön alá?
Hát még ez az észháborító súgás:
– Te lész a mandolosz.
Ezt Lodoiszka súgta.
Egész teste végigremegett bele.
De a gyönyör káprázata közepett is, a mámor előálmában is ébren maradt nála egy csodaérzés. A gyémánt az érzések között. – A becsület. – Nem! – Ez keményebb, mint a gyémánt, mert a gyémánt megég az összetett napfény hőkörében; de a becsület még a szerelem tüzében sem ég el.
– De csak reggelig – súgá vissza álmai királynőjének –, mert reggel vissza kell jönnöm, ha mindjárt a paradicsomban leszek is, s arkangyalok őrzik is az ajtót. Egy becsületszó kényszerít megjelennem.
– Hogy véredet ontsd értem?
– Nem tehetek jobbat, mint hogy meghaljak, ha egyszer ölelhettelek.
Wammána rendező jelszava közbeharsogott.
– Hiatz Buam un Diandln, machtz eng afdi Haxn; und haltz eng tzamm imma fidél.*
Nem tudom én ezt más nyelvre lefordítani.
J. M.
J. M.
Azzal megindult a tarkabarka parasztlagzi a palota márványlépcsőin, nevetve, jodlirozva, dévánkodva, mint akik a legjobb gaudéhoz készülnek.
