XIII. FEJEZET • A kutyás ember
XIII. FEJEZET • A kutyás ember
A bécsi vásár utolsó hetében egyik mulatság a másikat tolta ki a helyéből: tarka méhraj, a nyüzsgő néptömeg folytonos forrongásban volt tartva az élvezetek változatos fajai által, s nem tudott belefáradni. Policájnak híre sem volt a nagy sokadalomban; mégsem volt semmi zűrzavar. A népkedély tartotta fenn a rendet. Az emberek nevettek, danoltak, tréfálkoztak. A harag csak paródiának vált be, s az összeszólalkozás maradt a szóharcnál: ökölre nem került a dolog, kést nem rántottak soha.
Egyedül a vásári bíróság osztott igazságot. Annak voltak eszközei hozzá. Veszekedő hajlamok elrettentésére ott volt a Beisskatze, a pia közepén. Két olyanforma gömbölyű épület, mint a katonasilbaknak szolgáló faköpönyeg, volt egymással szemben állítva. Azokon csak egy akkora lyuk, hogy egy emberfő kifér rajta. Ezúttal is volt két lakója, két kofa: egy sovány, meg egy veresképű. Azokat oda zárták be, büntetésül elcsillapíthatatlan veszekedésvágy miatt. De ott is folytatták. Mind a kettő kidugta a fejét a lyukon. Olyan közel voltak, hogy csaknem az orruk érte egymást. De nem haraphattak. Csak a nyelvük pergett. Abban nem engedtek egymásnak. Amelyik egy percre elhallgatott volna, vagy fejét a faköpönyeg lyukán visszahúzta volna: le lett volna győzve. A publikum jött-ment körülöttük s heccelte őket: „Beiss Katze!”
A komédiásbódék előtt verték az öregdobot, a marionettszínház Paprika Jancsija trombitálva hítta a műpártoló közönséget az előadásra, a vademberek ordítottak vadállati módon; a dohányos török teveháton verte a két oldalra akasztott üstdobokat, az orosz kürtösök körbe állva fújták búskomor nótáikat, a vándor sarlatán római lovag jelmezében árulta csodagyógyszereit hintója bakjáról, meg nem szűnő ékesszólásával, melyet szaporított a két famulusa csengettyűszóval és trombitarecsegéssel; közbe hangzott az állatmutogató oroszlánjainak bömbölése; a boros, sörös sátrak alatt ki-ki a maga nótáját danolta, palackfenékkel verve hozzá a taktust. De mindezt elnyomta a nagy publikum érdeklődésének változatos összhangja. „Ott megy már!” – „Ingadozik”. „Most mindjárt leesik!” – „Vivát! odafenn van.” – Ami szólt annak a kötélen-táncolónak, aki egy szál kötélen, melynek egyik vége a földhöz, másik a minoriták tornyának a keresztjéhez volt megerősítve, egy talyigát tolt fel, amiben egy kisleány ült.
Majd meg csengő török muzsika nyit utat a zsibongó tömeg között a lovaslegények számára. Ezek a „Scharlachrennen” lovasai, akik a bevégzett verseny után zárt hadsorban térnek vissza a st. marxi síkról. Elől a győztes dalia fején zöld koszorúval, az elnyert skarlátvörös posztó a termetén körülcsavargatva. Leghátul pedig aki legutolsónak maradt; az is kapott jutalmat: egy eleven malacot; azt úgy kell neki végigvinni, a sokaság gúnykiabálása között, hazáig. A közönség borral, serrel kínálja a legényeket, akik alig ülnek már a lovaikon, a sok áldomástul. A győztes megfelel minden felköszöntésnek; de olyan rekedt már, hogy a beszédét nem lehet hallani.
Amint ezek elhaladtak: jön nagy sípszóval egy másik csoport. Csupa leánynép. A versenyfutásban résztvett Hübschlerinek: térdig érő szoknyában, felbontott hajjal. Tudva van a karakterük, mert hiszen céhet képeznek: joguk van a Bodenhasét, aki céhen kívül űzi a mesterséget, a városból kiüldözni. De senki sem dévánkodik velük. A kurta sárga mantill a vállukon tudatja, hogy ezek „ne bántsd virágok” palam et publice. Aki tudja is egyik-másiknak a nevét, világért sem kiáltaná el magát. Végigvonulhatnak háborítatlanul a sokaságon.
Ökörvontatta szekereken érkeztek meg a vásárba Lodoiszka hercegnő és asztaltársasága.
„Ezek az igazik!” ujjongott a közönség.
Katonaurak a donnáikkal!
Ezeknek nem kell muzsika, hogy utat nyisson előttük a tömeg. A dragonyos, a kürasszír, meg az arkebuzir előtt mindig nagy volt a respektus. Aztán markotányosnéjuk is van.
A csaplárosok lélekszakadva rohannak eléjük, s hívogatják őket a csárdáikba. A katonák jól fizetnek.
De a vajda büszkén int, előljárva, a hatalmas ezüst buzogányú botjával: takarodjatok, mi a fürdőházba megyünk.
– Áh! a fürdőházba! Ezek jól sarcolhattak valahol! ott belépti díjat fizetnek, s csak lepecsételt borokat isznak.
A nagy vásár idejére egy élelmes vállakozó a fürdőpavilont is fölépítteté a vásártérre; azon módon, ahogy azt a florenzi tudós Poggi leírta. Most is olyan nagy kelete volt, mint hajdanában.
Egy közös fürdőmedence, langyos vízzel töltve, melybe folyvást új vizet okádott négy réz sárkánykígyó, képezte a díszes társaságok kedvenc találkozóhelyét. Ez volt a polgári osztály legjobb mulatsága. Szép hölgyek, fiatal szüzek, csak egy patyolat öltönyben sereglettek össze a nagy tükörfürdőben, s ott fogadták az ismerős férfiak látogatását, akik szintén hasonló vászonköntöst viseltek: ott beszélgettek, adomáztak, énekeltek; úszóasztalokat hozattak maguk elé, s azokon kártyáztak, ostábláztak. A fiatal lánykák táncra kerekedtek, úszókantusaikat a víz színén lebegtetve, hogy magával Venus Anadyomenével versenyezhetnének bájaik tekintetében. És ebben senki semmi furcsaságot nem talált. – Ellenben a közönségnek az a része, mely nem fürdeni, csak nézni és mulatni jött ide, helyet foglalhatott a körülfutó karzatokon, s ott gyönyörködhetett az olimpi látványban. Az előkelő urak virágokat, és koszorúkat hajigáltak alá a karzatokról a szép kisasszonyoknak, amiket azok a köntöseikkel igyekeztek elfogni, ami sok tréfás megjegyzésre adott alkalmat. – Sőt maguk a tisztelt hajadonok is felszólíták a nézőket, hogy pénzdarabokat hajítsanak le hozzájuk, s ha azt nem tudták röptében elkapni, a víz fenekére esett pénzt egészen alábukva búvárkodták elő. És senkinek nem jutott eszébe, hogy e mulatságban valami szégyenelni valót találjon. – Kegyes atyák a leányaiknak, jámbor férjek a feleségeiknek, vőlegények a menyasszonyaiknak minden megbotránykoztatás nélkül engedték ezt a kedélyes tréfálkozást: éppen úgy, mint mainapság a csárdást és valcertáncolást.
Csak éppen hogy a papoknak és barátoknak volt megtiltva e társalgásban való részvétel. (No meg a hebraeusoknak általában.) De már az apácák nem voltak tőle eltiltva.
Lodoiszka hercegnő és társai ezúttal azonban csak mulató közönségül jöttek a fürdőpavilonba, s amint a koszorú- és pénzdobálás kedélyeskedését elvégezték, ismét továbbmentek. Felültek a hatökrös társzekereikre, s nagy ostorkongatás mellett megindultak a marhavásár felé, ahol a minden országbul felhajtott tulkok csordái deleltek, kettős korláttal elválasztva a ménesektől: a két korlát között járhatott a vásárolni kívánó közönség. A magyar telepet messziről jelezé a magas póznára felvont háromszínű zászló.
Az a tér, melyet a bécsi vásárbírák a szilaj ménesek számára kijelöltek, bátran vetekedett Hortobággyal. Éppen olyan laktalan, míveletlen puszta, melyet a nagy ostrom alatt a megszálló török had letarolt, s melyet azóta sem telkesíthettek meg. Két nagy úr tilalma feküdt rajta; az egyik a főhadifortifikáció, mely az előretolt ravelin sáncai körül bombavetésnyi távolban minden építkezést megtiltott, a másik pedig a Duna-folyam, mely minden évben kétszer elárasztá a rónát, beterítve kaviccsal és nádgyökérrel. S ahová a Dunaár el nem jutott, ott pedig irtatlan bozótok lepték el a lankát, amiket népies névvel „görögberek”-nek híttak. – Az unokák csak a nagyapáiktól hallák, hogy ott valamikor, Kara Musztafa előtt, gyönyörű szép gyümölcsöskertek valának, kedélyes mulató kolnákkal, s hogy az a nagy tér, amit „Sziget”-nek neveznek, hatvan év előtt a zsidók városrésze volt, ahová azoknak este a bástyakapuk bezárása előtt a belvárosból haza kellett takarodniok: a szerteszét heverő veres téglák most is mutatják még a szűk utcák helyeit, düledező sírkövek a hajdani temetőjüket.
Valami emberriasztó vidék az egész, a Wiener Wassertől a dunai Lakenekig.* Még legelőnek is rossz, a vadvizek miatt. Aszott páfrány, rőt rekettyebozót verte fel a kavicsos nyirkos földet, a tocsogókban nádberek, a partokon bűzös labodák burjánerdeje; a legregényesebb része vadszeder szövevény, sündisznók tanyája, s a mocsárlég bűzös ködében csorvás lázak és patécsok leskelődnek az emberre.
Csincsés.
Nem is ismeri azt a vidéket más, csak a vadászok, akik hódra (castor) lesnek. Még az is tanyázott bőven a metropolis alatt. De a vadászok is csak csapatokban mertek az ilyen expedícióra vállalkozni, mert az erdő mélyén ott volt a gonoszhírű „Trausnicht” (ne higgy neki) malom. Ökör hajtotta taposómalom volt. Ezt nem pusztította el a török; szüksége volt rá. Ez idő szerint pedig úgy volt elhírhedve mint rablók, útonállók tanyája, akik onnan intézték vakmerő támadásaikat a főváros környékére, s ha üldözőbe fogták őket, a sűrű bozótban könnyen menekültek.*
Johann Christoph Wagners Städte und Geschichtsspiegel. Alt und Neu Wien, von Moriz Bermann.
Ezt a nagy sivatagot kapták meg vásártelepül a magyar csikósok, akik írott igazságaik szerint, Harucker ménesét hajtották fel a bécsi vásárra, az egész Békés megyét felvásárolt új földesúrét.
Más ember, más ló el is pusztult volna ezen a helyen mind egy lábig, de az alföldi csikósnak, meg az ő ménesének ez a kedves tájék! Annyival kedvesebb, hogy itt nem bántja a sok bögöly- és légysereg, mint a Hortobágyon.
Az országos vásár idejében ez a nagy sivatag is betelepítődött. A magyar csikósok megmutatták, hogyan lehet hevenyészni tőzegvályogokból karámot (ahol a gúnyáikat tartják), aztán meg nádkévékből „vasalót”, ahol a tőzegparázsnál nemzeti ételeiket készítik, s a lovak védelmére sövényből font cserényt. Sírkutat is vájtak, s ahhoz vályút készítettek az itatáshoz. A többiről gondoskodik a zöld mező.
S ahol gulya, ménes letelepszik, ott azután a cigány is otthon van. Egész putrisor támad a közelben, szellős sátorokkal, gyékényfödeles kordékkal kiegészítve, s végül a kunyhóváros temploma is megterem magátul: a csárda.
A bécsi népnek mindez mulatság volt, seregestül jártak a megnézésére, s divatba jött a városban a csikósokrul beszélni.
Nem is olyan emberek azok, mint más. Úgy ülnek a lovon, hogy a nyergük nincsen terhelővel a ló hasához szorítva, s mégsem potyognak le róla. Egy füttyentéssel megállítják, egy ostorkongatással megtérítik a nagy sokaság szilaj lovat. Van közöttük egy fiatal legény, aki kevélyebb egy őrgrófnál. Rá se néz a szép menyecskékre, akik megszólítják: pedig csak úgy bolondulnak érte. Barnapiros az orcája, mint az érett kormosalma; s a fekete göndör haja a két vállát veri. Az a másik csikós, akinek a szürke haja szironyok közé van fonva, úgy csügg le a két füle mellett, bizonyosan az apja lehet, mert amint egyet kiált a legénynek, az egyszerre engedelmeskedik, vissza nem felesel.
Hát még aztán maga a számadó csikós! Az a megbámulni való alak: öles a termete, széles a válla, hosszúk a karjai. Nem fiatal már; de azért az életkorát nehéz volna kitalálni: az arca éppen olyan rézbarna, mint a két karja, mikor a lobogós ingujj végigcsúszik rajta. Komoly, méltóságos tekintetet tart. Sűrű szemöldökei, mik az örök égnézéstől, távolba vigyázástól, előre vannak húzódva, szinte mogorvának tüntetik fel, a keményen kiviaszkolt hegyes bajuszpár sem arra való, hogy röhögésre táncoljon.
A másik kettő nem tud más nyelven, mint amit az anyatejtől tanult; hanem ez a harmadik jócskán töri a németet, franciát, lengyelt, a latinhoz is vagdal. Bizonyosan világlátott ember. Írni, olvasni is tud, s kalendáriumot hord a tarisznyájában. Csak a napok rendje végett, de nem az időjárásért. Jobban ismeri a meteorológiát a pásztorember, mint a csillagvizsgálók!
A vásár három hete alatt több mint felét eladták a magukkal hozott ménesnek a csikósok. Igazi eredeti vér magyar lovak voltak. Nem nagy termetűek, de serények, kitartók: könnyen találtak vevőkre.
A vásárlátogató úri csoportot már közeledtében fogadta az eléjük futott cigánygyerekek csoportja. Fiúk, leányok mind olyan őszinte megjelenésben, ahogy a természet megalkotta: táncoltak, cigánykerekeztek az ökrösszekerek mellett tenyereiket tartogatva, s kapkodták a dobált filléreket: ki egyet elkaphatott, dugta a szájába, hogy a testvérek el ne vegyék.
A csikóskarám előtt leszálltak az uraságok. A kutyás ember eléjük jött, a három komondor tiszteletteljes távolban kísérte.
A csikós ott hagyta a süvegét a karámban. Inkább nem tette fel, hogy le ne kelljen neki venni.
Nem is kezdett semmi szálem alejkumot. Megvárja, míg a látogató köszönti őtet.
Lodoiszka ki akart tenni magáért. Ő tud a csikósok nyelvén. Hogy lefőzi ezt a vadembert egyszerre, amint annak a hazája nyelvén megszólal.
– Isten jó nap, csikós bácsi!
– Fogadj Isten, szép nagyasszony.
Eközben egymásra néztek.
Ezek az éles szemszögzések, ezek a szemöldlehúzások! Két ellen kémszemléje volt ez!
Mind a kettő azt vizsgálta: mi lakik ebben a másikban? Mind a kettő megtudott valamit az első tekintetre.
– Hát édes csikós bácsi, abban járunk, hogy egy paripát szeretnék venni ennek az én uramnak; ne lenne többé hajdú, hadd lenne belőle huszár: magyar menyecskéhez való!
A csikós fejét ingatta, botjára könyökölve.
– No hát nincs az uram számára való lova kegyelmednek?
– Ló van elég. De kegyelmed nem magyar parasztmenyecske.
– Miért gondolja?
– Nem gondolom, hanem tudom. Ha én egy rátekintésre meg tudom mondani a lórul: ez telivér, ez félvér, ez arab, ez spanyol, ez mokány ivadék; hát egy szép asszonynak az arcáról hogyne tudnám megmondani, ha ránézek, hogy miféle nemzet? Hogy pedig nem paraszt, azt kimutatja azzal, hogy a legénynek a jobb karjába fogódzik. Így az uraknál szokás, akik bal felül hordják a kardot. De a paraszt a jobb kezében hordja a furkósbotot, annak az asszonya a bal kezét fogja az urának; annak is csak a hüvelykujját, mikor egymással mennek.
– Ejnye csikós bácsi, de haragos!
– Nem vagyok én haragos, se rátartós, csak szemes. Sokszor jönnek ám ide hozzánk ilyen parasztnak öltözött urak, asszonyságok, akik magyarul beszélnek, azt gondolják, majd azzal lefőznek. De nem oda Buda! Tudom én azt jól, hogy lóvásárnál csalni gavalléros dolog. De akiről én észreveszem, hogy engem meg akar csalni, azt én csalom meg. Azt mondják, hogy a római pápa csalhatatlan: jöjjön csak ide hozzám lovat vásárolni, majd akkor tudja meg, hogy igaz-e az?
Lodoiszka nevetett a tréfán.
De a csikósnál nem volt abban semmi tréfa.
– Kegyelmed kálvinista, ugye?
– Az én. Pedig kemény nyakú. Aki igaz hozzám, ahhoz igaz vagyok. Aztán azt a magyar szót se erőtessük, princessz! A kiejtésérül megtudom, hogy lengyel. Én tudok németül. Hadd értsék ezek a többi Herrschaftok is, hogy miben alkuszunk meg?
György elmélázva hallgatta ezt az idegen nyelven folytatott társalgást, s rajta feledte a szemeit az ismeretlen alakon. Idegen, ismeretlen volt előtte a szó és a beszélő ember. És mégis valami álmatag gyönyör lepte meg a szívét ezalatt vagy inkább édes fájdalom. Mintha valaha álmaiban vagy az élet előtti időkben hallott, látott volna ehhez hasonlót. És ez a vadon pusztaság, ezek a vágtató paripák, a fehér ebek mintha egyszer megjelentek volna már előtte.
Wammána közbeszólva véget vetett az ábrándozásnak. Ő is megmutatta, hogy járt Magyarországon, németül szólt a csikóshoz, de fűszerezve magyar ékesszólással.
– No hát csikós gazda, az ebadta, produkálni azt a kutyát, ad ugrandum, itt a pénz, kutya teremtette!
S odacsörgette a csikós orra elé a dénárokkal telt hólyagzacskót.
Ez hát világos beszéd volt. „Kutya ugat, pénz beszél.”
– Ejh! – dörmögé a csikós, – azt az ugrabugrát csak a poltrás publikumnak produkáljuk. Ilyen úrias társaságnak majd valami más mesterséget mutassunk.
A három komondor ott ült a gazda háta mögött bothosszúságnyi távolban, a két hátulsó lábán, mind a három egyforma pozitúrában.
A gazda csak a fejét fordítá hátra, s odaszólt a kutyatriász felé – diákul.
– Quaeras hungarum.*
Keress magyart.
Erre mind a három egyszerre felugrott.
Hanem a középső (ez lehetett a többieknek az apja) egy-egy csahintással oldalba kapta a másik kettőt (mit ugráltok, ti ostobák!). Azok aztán megszontyolodva hasrafeküdtek. Ő maga értette a klasszikus nyelvet.
A nagy fejét jobbra-balra lóbálva, odasompolygott a gazdájához, s annak a lábszárához törölgette a fekete orrát, valamit mormogott is hozzá, s aztán felnézett az arcába s elkezdett lihegni, hosszú piros nyelvét csillogó fehér fogai között kitologatva, s aközben végignézte az egész úri társaságot, mely őket körülállta, azután egy nagyot ásított, mint mikor a kutyának nincs a rábízott feladathoz kedve.
– No hát quaeras hungarum – ismétlé a parancsszót a gazda.
Erre aztán a Bodri felcihelődött, s kénytelen-kelletlen léptekkel odacammogott a látogató uraságokhoz. Úgy iparkodott mosolyogni azzal a jámbor buta pofájával. Azon volt, hogy megnyerje maga iránt a jó elővéleményt. Nem harap. A farkát csóválva közelít. Azután végigszaglássza az emberét: akkor nagyot prüsszent, a fejét megrázva. Ez nem az ő embere. Továbbmegy a másik alakhoz. A hölgyeknek megengedi, hogy a fejét megcirógassák; de ha férfi nyúl hozzá, felhúzza a fogáról az ínyét s csendesen morog. Mikor odakerül Wammánához, egyszerre hátratoppan: szétfeszíti mind a négy lábát, s a két fülét előrehegyezi. Wammána valami tréfát fundált ki. A háta mögé tett kezében egy virslit rejt. Azt odatartja a kutya orra elé. Rettentő megsértés! Egy pusztai komondorrul azt föltételezni, hogy az meg hagyja magát vesztegetni. Először is azzal fejezi ki elutasító véleményét, hogy a két hátulsó lábával hátrakapar, azután pedig hangosan megugatja az ajándékkínálót. Hatalmas, farkaskergető ugatás ez. A két szeme rubinfényt szikrázik, a farka csapkodja a két oldalát. „Taceas!” kiált rá a gazda. Erre aztán elkussad, de még sokáig elmorog magában. Minő nagy gyalázat! Lodoiszka engeszteli „No no, Bodri. Juhozz Bodri! Csiba ne!” Erre a szóra megint nevetésre szalad Bodrinak az ábrázatja; udvarolni kezd a szép menyecskének, féloldalt fordítja a fejét, a két fülét hátracsapva: úgy kínálja, hogy vakarja meg; aztán leheveredik a földre, hanyatt vágja magát, egyik oldalrul a másikra fordul; aztán megint talpra ugrik, megrázza a bundáját, hogy csak úgy zörög a szeges örv a nyakán. Hanem azért fanyalogva fordítja hátra a gazdája felé a buksiját, s azt mondja: „nyám-nyám-nyám” (sokat tud a kutya beszélni, csak legyen, aki megérti). Ez sem az igazi neki.
Ekkor Györgyre kerül a sor. Amint a komondor az alakját meglátja, a szimatját elfogja, a vadállat párája egyszerre az emberlélek értelmét veszi fel: hasmánt csúszik felé, hízelkedve nyihog, könyörgő szemekkel néz fel reá, s a féllábát felemeli hozzá, mintha kezet akarna neki nyújtani, s mikor aztán az ifjú lehajol hozzá, hogy megveregesse a fejét, akkor egyszerre, orozva, nagyot nyal a kezén, ha az egyiket visszahúzta, a másikat nyalja meg, s akkor aztán elkezd táncolni, csaholni. Ilyen tánc, ilyen csahintás az, amivel a kutya azt szokta mondani: „Megjött a mi urunk!”, s aztán körben forogva táncol, csahol, odafut a gazdájához, körülnyargalássza, folyvást csaholva. A két fiatalabb, nyakát magasra felnyújtva, üvölti hozzá a kórust.
A csikós botjára támaszkodva, s félpofáját a tenyerébe nyugtatva nézi azt a szép sugártermetű ifjút. Aztán hátrafordul. Nem szabad senkinek észrevenni ezt az akaratlan szemébe lopózott könnyet.
– Fordítsd meg azt a ménest, héj! – kiált oda a lovon ülő bojtárjainak.
Azután odakiált a kutyáknak: „ad equinam”.*
A méneshez.
Arra mind a három komondor nyílegyenesen vágtat a síkon elszéledt ménes felé, folytonosan tartó morgással. Tudják már a regulát. Mikor a bojtárok egyfelől kongató ostorral terelik a ménest, másfelől a komondoroknak szembe kell a lovakkal futni. A ló nem olyan, mint a szarvas, akit hátulról meg lehet támadni: az agyonrúgja a kutyát. Az öreg komondor dolga a vezérmént, a kolomppal a nyakán, úgy megtéríteni, hogy a vásárló urak felé vezesse a ménest.
Mikor aztán mind együtt vannak, a komondorok hátramaradnak, s elmennek ürgészni. Ismerik már a színdarabot; nagy felvonásköz van, nekik nincs szerepük.
A száznál több paripa össze van terelve egy tömegbe; oda lehet közéjük menni uraknak, hölgyeknek tartózkodás nélkül. Ezek nem is félnek tőlük: mind előkelő asszonyok és urak, akik ismerik a lovak természethistóriáját, mindig azt tanulmányozzák. A „vad” ló „szelíd”. Ez még nem ismer korbácsot, sarkantyút. Ez még azt tudja magáról, hogy ő a teremtés remeke, akiért ez a föld lett alkotva, s lenézi az embert.
A karcsú nyakú szilaj mén olyan udvariasan veszi el Lodoiszka tenyeréből a cukorgalacsint, mintha két hopmester tanította volna a kézcsókolásra.
Más állat, ha nagy csoportban van együtt, bömböl, üvölt, röfög, a ló méltóságteljes hallgatással van a gyülekezetben; csak a vezércsődör nyerítése hangzik fel egyszer-egyszer.
Lodoiszka kiválasztott egy gyönyörű rézderes harmadfű mént a csapatbul. Egészen vad volt az – az ő ízlése szerint.
Meg is lett az alku a paripára: száz forintban, meg egy pint borban.
Hanem a vásár nem megy ám itt olyan könnyen, mint a rendes marhapiacon, ahol a megvett paripának a kötőfékét odanyomják a vevő kezébe, s az vezetheti a lovát rögtön a szekeréhez s odakötheti a saraglyához. Próbálná meg csak valaki a vadménes közepéből egy csikót kötőféken kivezetni. Sohse látná többet az a napot!
A lovat megjegyzik, s ezzel az urak félrevonulnak a látványt nézni. Az öreg csikós meg a fiatal bojtár az egész összeverődött ménest hangos ostorpattogással kergeti végig a síkon. Maga a csikósgazda gyalog megy a vágtató ménes elé, két kezében a tekercsbe fűzött pányvakötéllel. Elébb azonban a közelben settenkedő kovácscigánynak két betűt kiált oda: „G. S.”.
Amint aztán sebesen a vágtató ménes a közelébe jut, egyszerre gyorsan odaveti közéje a pányvát. A kötélhurok csoda pontossággal odatalál a kiszemelt rézderes fejébe, s egyszerre a nyakára fojtódik. A többi száz ló vágtat odább, ez az egy ott marad. Eleinte fickándozik, a fejét rázza, a földhöz veri magát, meg újra felugrik a magasra; de az a vasember kötve tartja, s a pányvánál fogva közelebb húzza magához. Mikor ez az ember ott áll a síkon, két lábát megvetve, bő ingujját a válláig feltűrve, olyan, mintha egy gladiátor bronzbul öntött szobra volna. Minden izmában őserő. Egymaga meg bírja fékezni azt a szilaj, nemes mént. Hosszú karjaival egyre rövidebbre vonja a pányvát, míg egészen odahúzza magához a lovat. Annak már akkor az egész teste reszket, s szakad róla a tajték. Akkor odavonja a ló fejét magához s a fülébe sugdos. A ló megáll nyugodtan, mint a bárány. Erre a két bojtár is előkerül. A ménes legelészik tovább. Az elfogott mén nyakáról leoldják a pányvát, s arra az nyugodtan engedi a kötőféket a fejére s a száján keresztül köttetni.
– Ez betanított ló. Vigyázzunk – súgá Wammána Lodoiszkának.
A paripa engedé magát szelíden végtül végig dörzsöltetni szalmacsutakkal, míg a tajtéktól egészen felszárították.
Ezalatt a kovácscigány elkészült a billogozó vassal. Csak két betűt kellett neki belenádalni, amik készen voltak. A billog szív alakú volt. Már meg is volt tüzesítve.
Ekkor aztán a három csikós egy perc alatt lekapta a vad mént a négy lábáról, legyűrték a földre. Egy a fejét szorítá le, kettő a lábait, hogy meg sem tudott moccanni. Erre a kovácscigány odaugrott a fehéren izzó billogvassal, s rányomta a tulajdonos G. S. betűit a csikó tomporára, mialatt az a fájdalomtul nyerített és hörgött keservesen.
Akkor aztán fel hagyták állni, s megitatták egy sajtárból.
A paripa azalatt is, amíg ivott, folyvást felrugdalt a két hátulsó patájával.
– Nem! Erre a lóra nem fog ülni senki – súgá vissza Lodoiszka Wammánának.
– Jól van, gazda – mondá Wammána, szarvasbőrkesztyűs kezével a csikós vállára ütve. – Meg vagyunk elégedve a paripával.
– Meg vannak elégedve? – monda félvállról nézve végig a dragonyoson. – Hiszen még ki sincs próbálva.
– Mit tesz az?
– Hát még most csak azt látják az urak, hogy szép lovat vettek, szemrevalót, de azt nem tudják, hogy jó lovat vettek-e? Nincs-e valami erkölcse? Hátha merev nyakú, kemény szájú? Hátha megtörik a dereka a lovas alatt? Hátha megroskad mind a négy csülke, mikor felülnek rá? Hátha cseberbelépkedő? Hátha nem akar a dobogóra rámenni? Hátha csökönös? Hisz az uraknak a szemét is kicsalja holmi lócsiszár.
Wammána bosszús volt ezért a leckéztetésért, ő azt hitte, hogy senki a világon nem ért olyan jól a lovakhoz, mint ő.
– De hát ki az ördög ül rá erre a most billogzott vad csikóra, hogy kipróbálja?
– Eredj, fiam, Bandi, mutasd meg az uraknak.
A fiatal csikósbojtár ezzel odament a paripához, megtörülgette annak a szemét a ló saját sörényével, a bal kezével befogta az orrlyukait, a jobb tenyerét a ló hátára tette s arra egy szökéssel fenn termett a lovon.
A vad mén eleinte elkezdett ágaskodni, felhányta a farát, szügyébe vágta a fejét, horkolva fújta a forró gőzt az orrlyukain keresztül, a bojtár úgy ült rajta, mintha hozzá volna nőve. Ekkor aztán más furfangot talált ki, – elkezdett sebesen nekiiramodni az avarnak, vitte a lovasát vízen, tüskén keresztül, csak úgy duzzadtak a széltől, mint a vitorlák, a bő ingújjak, gatyaszárak. Akkor aztán egyszerre rögtön megállt a ló, megfeszítve a négy lábát. De a lovas nem repült keresztül a fején, a csikós a két lábszárával fogja a ló derekát, azt nem veti az le ilyen cselfogással. Most aztán a sarkantyú ösztökélte tovább a futásra. Úgy elnyargalt, hogy néhány perc múlva még a porát sem láthatták.
Mikor aztán megint visszatérni látták, már akkor szép rendes ügetésben kocogott a paripa a bojtár alatt. Pedig annak nem volt egyéb regulája számára, mint a két térde, meg az a rongyos kötőfék. Azt is csak bal kézzel fogta, mert a jobb kezében a süvegét tartá. Az levén a csikónak az utolsó mesterfogása, hogy egyszer-egyszer hirtelen felkapta a fejét azzal a szándékkal, hogy a lovasának felüsse az állkapcáját. Ilyenkor a bojtár hirtelen rácsapta a süvegét a csikó fejére, attul aztán ez is felhagyott a rossz tréfájával, s midőn az urak elé visszakerült, már akkor úgy engedte magát vezettetni, akár egy kezes paripa. A csikósgazda szavára csendesen lépkedett, vagy apró kocogáshoz kezdett, azt is megmutatta, hogy milyen a rövid galopp. S utoljára végső próbatételül még egy dobogóhídon átrobogott, anélkül, hogy visszatorpant volna. És hogy a szerepe végén bemutassa, mi lakik benne, a nagy nyargalózás után úgy jött vissza az úri társaság elé, hogy többet járt a két hátulsón lábán, mint mind a négyen, s olyan kevélyen hordta a fejét, mint aki tudja, hogy megilleti a dicséret.
– No ifjú uram, hát most mondja meg, hogy mit szól a paripájához? – monda a csikós gazda, Györgyhöz fordulva, akiről föl se tette talán, hogy nyalka kuruc hajdú létére egy szót sem ért abból. Mégis megértette az, hogy mit mondtak neki.
A nagy kedve lett volna megtenni a próbát a szilaj paripán, hisz neki is szenvedélye volt fékezetlen lovakat nyereg alá betörni. Hanem az a két hölgy kétfelől nagyon belecsimpajkodott a két karjába, azok nem ereszték. Ne kockáztassa a drága életét.
– Ez a mi emberünk – dörmögé Wammána Lodoiszkához.
– „Mienk” lesz – súgá vissza Lodoiszka.
A csikós úgy tett, mintha nem ügyelne rájuk. Kifizetteté magának a száz forintot, meg egy dénárt az áldomásra, kettőt a cigánynak a billogért.
– Megálljunk csak, gazda, még egy szóra – kötődék Wammána. – A vásárban azt dobolták ki, hogy kend olyan jól tud a botviadalhoz, hogy aki kendet bottal meg tudja ütni, anélkül, hogy kend visszaütné az ellenfelét, annak száz forintot fizet. Hátha a ló árát vissza tudnánk nyerni.
A csikós egyet sodorintott a bajuszán.
– Állok szolgálatjukra kegyelmeteknek. Aki meg akar mérkőzni velem, annak egy magyar forintot kell letenni az én százam ellen. Aztán jöhetnek rám ketten, hárman.
– Majd csak egyesével megyünk.
– Pedig jobb szeretem, ha hárman jönnek, mert akkor az egész „zsinórt” behúzom.
Azzal előhozott a karámból egy nyaláb fustélyt, mind egyformák voltak, jó szívós árva-csáti tölgyből, a bunkós végük betömve ólommal.
– Tessék belőlük válogatni.
Magának azt tartotta meg, amelyiket ott hagytak.
Azzal feltűrte a jobb karján az ingujját egész a válláig, s kiállt a gyepre. Az ólmos fütyköst középen markolta meg, azzal hárította el a feléje intézett ütéseket. Úgy pörgött az a kezében, mint a fergettyű. Egyenlőtlen volt a viadal, mert ő vissza nem üthetett, s csak az az egy esélye volt, hogy az ellenfele botját kiröpítse a kezéből.
Sorra próbálkoztak vele az úri parasztlegények, biz azok sem mentek vele többre, mint az igaziak. Mind, valamennyinek kiröpült a markábul a fütykös.
Többen nem vettek részt az atlétai mulatságban, sem a vajda, sem Wammána, sem György.
A vége az volt, hogy szokás szerint a csikós beseperte a forintokat, s megmentette a maga száz forintját.
Végül az egész úri társaság nevében Lodoiszka üdvözlé a porond hősét.
– Kend ugyancsak legény a gáton, csikós gazda. Vannak-e még ilyen derék fickók többen is odahaza?
– Hohó! Akik odahaza vannak, azok még csak az igaziak. Én csak olyan vakarcs vagyok hozzájuk képest.
– De hátha valaki karddal állna szembe kegyelmeddel, ahhoz mit szólna?
– Biz attól sem ijednék én meg.
– Egyet mondok: kettő lesz belőle. Mutassa meg kend egy válogatott úri társaság előtt, hogy milyen hatalmasan tud védekezni bottal kard ellenében. Száz forint lesz a jutalma. Teszem föl ezzel a dragonyossal itt mellettem.
Wammána állt mellette.
A csikós egyet sodorintott a bajuszán, s hetykén visszafelelt.
– Száz forintért meg nem teszem, – hanem egy szép asszony csókjáért megteszem.
Lodoiszka egyet taszított a könyökével Io hercegnőn.
– A szép asszony itt volna hát.
– Helytállok magamért! – szólt a csikós, odalépve Io elé s bal karját nyújtva felé. A jobb kezében a fegyverét tartá.
Io belekapaszkodott, dévajul nevetve.
– No látod, hogy már van párod! – szólt enyelegve Wammána.
Lodoiszka fülébe pedig odasúgá:
– Van már Koráx.
György is meghallhatta ezt a szót.
