XVII. FEJEZET • A mysterion
XVII. FEJEZET • A mysterion
Ezalatt az asztalnál maradt társaság dalra kezdett. Pajkos francia madrigál volt. Dicsőítése a női hűtlenségnek. A refrének után felsivított a női kacagás hangja, keverve a férfihang hahotájával.
Egyszerre csak a torkába szakadt mindenkinek a nevetés. A gyertyák, fáklyák egy perc alatt elsötétültek, minden láng lefelé lobogott. Sötét lett.
Nehány hölgy keresztet vetett magára, s itt-ott egy „Jézus Mária!” hangzott el.
Csak a nagymester nem ijedezett.
– Hahaha! Ne rémüljetek meg! Nem a Malach Hamovesh angyal jelent meg. Valaki kinyitotta a hátulsó ablakot.
Perc múlva ismét világos lett, a gyertyák vígan lobogtak. Az ablak ismét be volt téve.
A világossággal aztán a dévaj kedv is visszatért, s tovább énekelték a madrigált.
– No most csend! Ott jön Delila.
A legelső alak volt a kánaáni hölgy, aki a karzaton megjelent. Korhű jelmez volt rajta, aminőt a palesztinai nők viselnek. Földön húzott hosszú kantus, sárga és veres csíkos gyapjúszövetből, melybe arany és ezüst madarak voltak hímezve, azt egy tarka öv szorította át a derekan, s egy másik öv lazán volt keresztülvetve a tomporain, patyolat ingujj omlott alá a válláról, tíz sor kláris s ugyanannyi ezüst pénzfüzér takarta a keblét, a feje fehér turbán alakú tekerccsel volt körülcsavarva. S ugyanannak a könnyű egyiptomi szövetnek a végei át voltak kötve az álla alatt s körülcsavarva a nyakán; az egész nőből nem látszott ki más a sok gúnya közül, mint az a keleti barna arc, nagy fekete szemeivel, vérpiros ajkaival. Aztán meg egy, a turbántekercs alul árulóan kihagyott fekete hajfonadék, mely térdig kígyózik alá.
A csábító Delila teljes fegyverzetében.
De talán éppen ez a csábító benne: megtalálni e sok titokőrző gúnya között a tündért? A kánaáni hölgyek kantusa nem volt varrva, csak szalagokkal összekötve.
A kezében egy hárfa alakú háromszögletű lant volt: annak a húrjait elkezdé pengetni, lanyhán végigdűlve a kereveten, s teljes fuvolacsengésű hangon egy dalt énekelt hozzá, mely valóban a világ nyelvét képviselte; olyan érthető, mint a csalogány dala: valami asszír szerelmes románcot. (Delila szerepét Io Abulfeda hercegnő játszotta: ott ahol ő felnőtt, még ismerték a mór és kánaáni dalokat.) Ilyen szerelmes dalt csak a madaraktól lehet eltanulni.
A dalra előjön Sámson. Igen egyszerű jelmezt visel. Fehér gyapjúzubbonyt, veres szegéllyel, melynek a szélein körül aggatott arany és ezüst pléhdarabok csüggnek, csillag, félhold háromszögű alakban, lábain fatalpú bocskorok, vállán oroszlánbőr keresztülvetve, mely sörényes fejével a mellét takarja, izmos karjai és vállai mezetlenek, haja úgy van, ahogy volt: szirony közé fűzve. Sámson és hortobágyi csikós egyforma hajfonást viseltek. Minden fegyverzete az egyetlen ólmos bot.
Delila odacsalogatja őt maga mellé a kerevetre. Kezdődik az érdekes jelenet, ahol Sámson és Delila egymás titkait fürkészik. Mindegyik nagy árt szab a maga titkáért.
Delila leereszti a sátor függönyét: árnyékban maradnak. Ekkor a tulsó oldalán a karzatnak előjön Zsuzsanna. Amint megjelenik, nem lehet mást látni, csak őt. Tündéralakját leplezi egy fátyolköntös, abból a daccamuszlinból, melyet ha a harmatos pázsitra terítenek, nem látszik meg a füvön. Még csábítóbb, mint ha semmit se viselne.
Félénk mozdulatait meghazudtolja keblének nyugtalan pihegése, melyet fél kezével iparkodik visszafojtani. Mutatóujját ajka előtt tartja, mintha a fáknak, virágoknak hallgatást intene.
A vízmedence márványlépcsőjét érintik rózsaszínű lábujjai. Összerázkódik.
Meglátta saját alakját a sötét víztükörben, s egyszerre mind a két kezével előrehúzza hosszú, dús, leomló hajzatát, s azzal, mint egy tündérpalásttal, betakarja magát.
A „hársfa” lombjai körül egy tolvaj napkarika odavetődik az arcára. Felemelt tenyérrel védi magát ellene nagy szemérmesen. Közbejön egy improvizált jelenet, amely nem lehetett betanulva. Az ódon épület gerendái között éjjeli pávaszem pillangók tanyáznak. Egyike e gyönyörű phalaenáknak körülrepkedi a fénylő hölgyalakot, s nagy küzdelem támad kettőjük között. Zsuzsanna kergeti két kezével a vakmerő szárnyas udvarlót, minden mozdulatával új csábalakot öltve, míg utoljára a nagy fénytől elvakult pillangó beleakad a hajzatába. Akkor aztán elfogja azt, s kegyetlen diadallal veszi a két kezébe. Kitépje a szárnyait? Meg elmosolyodik. Hisz nem büntetésre méltó az, aki a szép hölgyet világító bálványnak nézte.
– Hess! Eredj a nénédhez – súgja a lepkének, s áthajítja azt Delila sátorába.
A pávaszem pillangónak is Io a neve.
Most megjelenik a negyedik alakja is a mysterionnak. Elősettenkedik a mirtuszbokrok közül Abrekh: az ifjú szerelmes.
A híres tarka köntös van rajta, melyért a bátyjai olyan nagyon irigykedének rá; kezein, lábain kösöntyűk, a fején aranyabroncs, mely fehér főkötőformát szorít a homlokához. Vállán az a kurta, hagyományos köpeny, mely olyan könnyen elszakad, ha cibálják.
Egész arca megdicsőülést fejez ki.
Halkan lopózik oda bálványozott hölgye mögé, s félénken, tétovázva egy csókot lop annak a vállára.
Zsuzsanna kéjes ijedséggel fordul visszafelé.
Arra a bűnös odaomlik a lábaihoz, kérve, hogy ölje meg vakmerőségeért.
Zsuzsanna int neki, hogy hallgasson. S két szájat egyszerre elhallgattatni: annak igen egyszerű módja van.
Ez volt az első csók. A néma, a halálra ítélt csók. Amelynek ott kell meghalni, ahol megszületett.
Csakhogy ez a halott nem engedi magát eltemetni. Dicsekedni akar a boldogságával. A csókot a hang teszi csókká.
A hölgy ijedten inti, feddi, szidja.
Az ifjú ráfogja a fülemülére, hogy az csattogott.
Hiába! már meghallották, s odalenn a nézőközönség egész csók-kórussal visszhangozik reá.
Sámson félrehárítja a sátor függönyét, kémlelve.
– A fülemülék csattognak – suttogja Delila. – Hát te mit ügyelsz most a csalogányokra, mikor én vagyok melletted?
És a csók az a csodaszörny, ami önmagát teremti: egyből születik száz.
Az indulat őrjöngéssé magasul, a lélek egészen testté lesz: gondolat nincs többé, csak érzés. Emlékezet, büszkeség, félelem, minden elenyészik, oltárlépcső, vérpad zsámolya, megölt vetélytárs ravatala mind elég jó az elszabadult chimérának. Utoljára is chiméra az egész.
És mégis ragályos.
A mysterion szerint az következett volna, hogy Sámson elárulja legyőzhetlen erejének titkát. Akkor aztán jön a végzetes olló, mely a hatalmas hajfürtöket lenyírja. Csakhogy azért Delila áldozatokat hoz. Már tudniillik az a kánaánbeli csábhölgy. Hanem az asphaleia Delilája önző volt. Ő, amint tapasztalá, hogy Sámson kitalálja a titkát, nem játszotta végig a szerepét, hanem mielőtt a Sámsonjának a hajfürteit levágta volna, elkiáltá magát:
– Vigyázz, Sámson! rajtad a filiszteusok!
E jelkiáltásra előlépett a nászsátor mögül a filiszteus.
Wammána, meztelen karddal a kezében.
Sámson félrelökte Delilát, s előjött a sátorból, marokra fogva ólmos fütykösét. Csakhogy a haja nem volt levágva, mint annak a másik Sámsonnak. Nem veszté ott az erejét az asszonynál.
– Állok elédbe!
Zsuzsanna mind a két karjával ölelve tartá Abrekhet, szíve ott dobogott annak a szívén.
Sámson háttal fordult feléjük.
Kezdődött az egyenlőtlen viadal. Egyiknél bot, a másiknál kard.
És annak, akinél a bot van, nem szabad visszaütni.
Abrekh, még a varázslat mámorában is észrevette a gonosz játékot.
– Annak a kardnak hegye van! – kiáltá hangosan.
– Mi gondod neked most a kard hegyére? – suttogá Zsuzsanna. – Az én szemembe nézz! ott a te halálod!
De Abrekh mindenképpen kiszabadítá a fejét az ölelő karok közül, hogy a viaskodást lássa.
S egyszerre valami fagyos dermenet állta el minden idegét. Látta már, hogy mit akarnak tenni ezzel a csikóssal.
Szembeállítják a leggyakorlottabb spadassinnal. Azzal a mestervívóval, aki vágtató paripa hátárul kettős döféssel beletalál a szerecsenfő szemeibe egy villámperc alatt.
Most érté már, hogy mi jelentése van ennek a szónak:
„Van már korax!”
A kimúlt vak Sámson helyébe új kapuőrt kell helyezni. Másik vak Sámsont.
Miért éppen ezt? Ezt a rokonszenves alakot, akihez ő kimagyarázhatlan rokonszenvet érez? Akinek testi erejét, lelki nyugalmát bámulja, irigyli? Miért szemelték ezt ki, hogy megnyomorítsák?
De ez az ember hatalmasan védi magát. Mintha csak ő maga is mester volna a kardvívásban: remekül tudja magátul elhárítani a karddöféseket.
Ismeri ez a regulát! A fejszúrásnál nem hátra kell kapni a fejét, hanem egyszerre alásunyni, mintha a nyakcsigáját szegte volna.
Wammána kardja már kétszer döfött el a semmibe a Sámson feje fölött.
Abrekh borzadozott, mintha a láz törné.
– Ne reszkess, te kölyök! – suttogá Zsuzsanna – ha azt nem akarod, hogy megfojtsalak! Ne nézz oda! Ne mereszgesd a szemeidet!
S egyik szemét a másik után tapasztá le csókjaival.
Sámson vette észre már a gonosz szándékot.
– Hohó! uracskám! Te a szememet akarod kiszúrni? Abból semmi sem lesz.
S nevető arccal védte magát a megújított támadások ellen. Abrekh vonaglott az ölelő hölgy karjai között.
Erre Zsuzsanna egyet fordított rajta, úgyhogy Abrekh jutott háttal a viaskodók felé, ő pedig szemközt látta a jelenetet. A szerelem és a vérszomj kéjét szívhatta egyszerre.
A bottal védekező Sámson egyre tért veszített a folyvást fortélyosabban támadó ellenféllel szemben: Abrekh már közeledni hallá a lábdobogását. Ha megbotlik a vízmedence párkányában, akkor el van veszve.
Egyszerre eltaszítá magától a szerelmes asszonynak a fejét, aki őt forró csókjával akarta megnémítani, s teljes erejével elkiáltá magát:
„Magyar! Üsd!”
Erre a szóra a csikós egyszerre kinyújtá azt a hosszú karját, s a bot ólmos vége, mint az istennyila, úgy csapott le Wammána fejére: lehetett hallani a csontnak a recsegését.
Wammána egyszerre eldobta a kezéből a spádét. Egy percig a halál vigyorgására torzult el az arca. Úgy volt, mint aki egy véletlen tréfa fölött nevet: azután megfordult a sarkán, a két kezével felkapkodva a levegőbe, mint aki táncnak indult, s azzal hanyatt vágta magát a színpadon, a fején kapott sebből kiszökellt a vér, s odahullott Delila arcába, aki ájultan rogyott le a kerevet mellé.
Ekkor Zsuzsanna hevesen taszítá el magától Abrekhet, s felszökve az ifjú öléből, kétségbeesett sikoltással rohant oda Wammánához, önfeledten kiáltva:
„Jacintóm! Szerelmem!”
S megragadta annak a fejét és csókolta az ajkait, hosszú, lengő haja beteríté – a holttestét.
Az ifjú meg volt zsibbadva testben, lélekben.
Az ő szerelmese volt Wammána! Ez a tündér! Ez az istennő szeretője volt az ő mesterének.
Akárcsak az ő fejére csaptak volna azzal a nehéz buzogánnyal. – Elkezdett sírni.
Sámson odaugrott hozzá, s felrántotta őt fektéből.
– Herceg! – kiálta rá franciául. – Menekülj innen! Itt gyilkosaid vannak. – Te Rákóczy Ferenc fia vagy: Erdély nagyfejedelméé. Én küldelek apádhoz. – Nevem: Pelargus. – Vezér voltam apád alatt. – Ott az ablak. – Egy kötél van rákötve. Azon menekülhetsz. Fuss a karámhoz. – Ott bajtársaim fogadnak. – Visznek hazádba, ahol várnak rád. – Én itt maradok és védem a feljárást, hogy ezek itt ne üldözhessenek. – Fuss innen! – Ez a pokol!
György futni készült, de egy percre megállt.
– Mért nem sietsz? – kiálta rá Pelargus.
– Nekem nem szabad elfutnom, mert holnap reggel találkozásom van élet-halál viadalra marchese di San Carlóval.
– Szerencsétlen! Az a te testvérbátyád! Egymást akarjátok megölni! – S ezért az asszonyért itt?
György futott már. Az ablak csörömpölt, amint kivágta.
A hideg szél befújt az ablakon, s lenyomta a szövétnekek lángját.
A Sámson pedig megragadta annak az asszonynak azt a szép hosszú haját, s annál fogva felkapva a levegőbe, keresztülhajította azt a karzat mellvédén a hívei közé.
Azzal odaállt a csigalépcső bejárata elé.
– És most jöjjetek, Sisera hadai! ahányan vagytok, s próbáljatok ide felhatolni.
